balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2020: infra ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Kik a pirézek, hol élnek? műhely

 

Kárpáty VIP PR cikkek

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Lapok színei a francia kártyában

 

PR-cikk beküldés: Seo tanácsadás

 

Linképítő Google-Seo

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, SEO BP

 

Honlap seo optimalizálás


bdk blog archívum | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA | + pr cikkek

Én és a Web 2.0

2005. december 17. - BDK

A tegnapi nap egy bizonyos tekintetben mindenképpen az első az életemben. Először szántam rá magam, hogy elolvassak néhány olyan cikket, amely a Web 2.0 mibenlétét taglalja.

Bevallom, az internet és a számítástechnika technológiai és üzleti újdonságainak naprakész ismeretétől szándékosan távol tartom magam. Szinte nincs nap, hogy valami új fejleményről vagy fejlesztésről ne lehetne olvasni, minden hétre jut egy-két kisebb-nagyobb szenzáció, repdesnek a cégek, projektek, szoftverek nevei, annyi már a rövidítés és a verziószám, hogy követéséhez vagy szakmabelinek kell lenni, vagy felfokozott laikusi érdeklődés szükséges hozzá. Nálam meg se-se. Én még felhasználónak is viszonylag konzervatív vagyok: amit megszoktam, aminek megtanultam a kezelését, ahhoz szívesen ragaszkodom, nem akarom a jól bevált régit szenzációs újra cserélni. Inkább idegesíteni szokott, ha egy-egy újrainstallálásnál a fiam valamelyik programnak újabb verzióját teszi fel, és nem találok minden opciót ott, ahol megszoktam.

Ezzel együtt szeretnék magamnak azzal hízelegni, hogy nem veszett ki belőlem teljesen a fizikus, és nem hagyott el végleg a természettudományos és technikai érdeklődésem. No meg a gondolkodásom rugalmasságára is finnyás vagyok, és mivel az internet "filozófiája" valamilyen szinten mégiscsak érdekel, így alapvető felhasználói konzervativizmusom és kényelmességem ellen tudatosan küzdök. Minden idegenkedésem ellenére már le-lemondok a jó öreg vizuális honlapszerkesztő használatáról és kipróbálom a korszerűbb lehetőségeket (például a Blogtérben, amely, tudtam meg utóbb, kifejezetten web 2.0-s fejlesztés), kacérkodom a Wikipédiával és a Creative Commons-szal (bár elfogadni még nem tudtam őket), használom az RSS-st...

Ha tehát a "saját dolgaimmal" való foglalkozás során valamivel már túl gyakran találom szembe magamat, akkor előbb-utóbb csak rászánom magam, hogy megismerkedjem vele.

Na, így jártam a Web 2.0-val is. Láttam, hogy ne láttam volna, hogy ez a kifejezés egyre gyakrabban felbukkan nemcsak szakcikkekben, hanem híranyagokban is, a blogoknak meg éppenséggel állandó témája, vitatkoznak róla, elemzik üzleti hátterét, vannak, akik esküsznek rá, mások vitatják még létezését is, nem látnak benne többet marketing-lufinál és bukását jósolják. De hogy valójában mifán terem ez az újabb izé, arról, bevallom, tegnapig semmilyen néven nevezhető elképzelésem nem volt. Tegnap és ma aztán elég sok mindent elolvastam. Ezeket a cikkeket választottam ki olyanokként, amelyek a laikus érdeklődő számára a legátfogóbb képet nyújtják:

• Web 2.0 - A web mint platform
• Az Internet 2.0 részletes bemutatása
• A feltölthető világ - Web 2.0

 
Érdemes továbbá elolvasni még ezeket is:

 
• A háló ki van vetve
• Web 2.0 - fókuszban a háló jövője
• Szerinted mi az a Web 2.0

 

A blogtérben egyébként bejegyzések sokasága foglalkozik a témával, az ugyancsak web 2.0-as címkézési lehetőség össze is gyűjti őket: itt.

Hogy saját véleményt alakítsak ki a web 2.0-ról, azt korainak tartom. A dolog műszaki-programozói és üzleti részéhez nem tudok hozzászólni, de a tartalmi és filozófiai elképzelésekről annyit bizonyosnak látok, hogy én az internetet eleve olyasmire használom, ami voltaképp webkettes "találmány": kezdettől nemcsak kapni, hanem adni is akartam, nemcsak letölteni, hanem fel is lőni tartalmakat, megosztani információt, interaktivitást tenni lehetővé és gyakorolni, kollektív projekteket indítani és vezetni. Az internet számomra kezdetektől fogva az aktiv virtuális jelenlétet és a virtuális közösség(ek)ben való hitet jelenti, továbbá az ezen belüli intenzív kommunikációt, együttműködést. Mániákus Googléző és elszánt belinkelő vagyok, és kezdettől azt vallom, hogy az interneten a szövegek (tartalmak) új kontextusba kerülnek és ezzel pótlólagos jelentéshez jutnak. Arról nem is beszélve, hogy saját pátriám első és egyetlen bloggere vagyok, aki most már a második nyilvánosság megszállottjaként tartom fenn különböző webhelyeimet. Ha mindez a web 2.0 részét képezi, akkor én már akkor webkettes voltam, amikor ez a fogalom még nem is létezett.

_______________________

szemantikus web - google keresés

Nemzeti fennhéj és sirám

Jegyzetemből cikk lett a HVG-ben

Mint a balsors a Himnuszban - panaszkultúra | szerviz: link seo-cikkre laptopról -

Magyar ember két dologban utolérhetetlen: panaszkodásban és dicsekvésben. Hagyján, ha a dologban mutatkozna némi munkamegosztás, mondjuk ha egyesek csak panaszkodnának és mások csak dicsekednének. De nem. A magyar ember játszi könnyedséggel képes multifunkcionálisan működni. Első fokon még mutat némi időbeni distinkciót, előbb siránkozik, és azután hetvenkedik, vagy előbb játssza a Janit, és csak kicsivel később sopánkodik. Másodfokon azonban a magyar ember egyszerre tud fennhéjázni és sápítozni, ugyanazzal a gesztussal mutatja magát valamiben irigylésre méltónak és egyben szánandónak. (A példákat gyűjtse be mindenki saját környezetéből.)

 

A two in one funkció finomságainak a bemutatásában kétség kívül a határon túli magyarok  járnak az élen. Nehéz olyan külhoni magyart találni, aki egyfelől ne gondolná magát sokkal különbnek a vele együtt élő többségi nemzet képviselőinél (ún. kultúrfölény), igaz és tiszta magyarságában pedig különbnek a belhoni magyaroknál, másfelől azonban ne lenne mérhetetlenül megsértődve amiatt, hogy a hitványabb többségieket több jog illeti meg, a hitványabb magyarországiak pedig jobban élnek őnála. Ezt a magatartást kétség kívül a határon túli magyarok megélhetési politikusai és kéretlen váteszei vitték tökélyre, figyeljük csak meg, hogyan beszél Duray vagy Tőkés, Kovács Miklós vagy Kasza József. Percig sem hagynak kételyt afelől, hogy ők és csakis ők rendelkeznek a bölcsek kövével, kizárólag ők tudják, hol lakik a magyarok istene. Az önhittség és fennhéjázás bajnokai azonban bármelyik pillanatban képesek végtelen panaszáradatban kitörni és a végpusztulás képeit plasztikusan megjeleníteni. És ugyanakkor – hiszen erre megy ki a játék – az elvárások, követelések és számonkérések sokaságát támasztani azokkal szemben, akik a világ botrányos igazságtalansága okán őket az elvárt mértékben elismerni, eltartani, ajnározni nem hajlandók.

 

Mindez most azzal a nyilatkozattal kapcsolatban jutott eszembe, amelyet Törzsök Erika,  az EÖKiK elnöke adott ma az MTI-nek: A magyar kisebbségpolitikában és az azt közvetítő közszolgálati médiában olyan panaszkultúra alakult ki, amely alkalmat ad valós társadalmi jelenségek elfedésére, a felelősség elhárítására és ellenségkép gyártására, valamint "önmagunk felmentésére vagy nem cselekvésre, ugyanakkor radikalizálódásra". "…szinte egyedülálló panaszkultúrának és a politikai romantika szárba szökkenésének vagyunk szenvedő alanyai határon innen és határon túl, az esetek jelentős részében megfosztva a korrekt, tárgyszerű, széles körű tájékozódás és egy reális jövőkép kialakításának lehetőségétől." (Idézi a Transzindex.)

 

Nem nehéz ide iktatni az alábbi közleményt sem: "A kárpátaljai és a szlovákiai magyar szervezet elutasítja a kormány határon túli magyarokat érintő alkotmánymódosító elképzelését, és elégedetlen a Szülőföld Alap támogatási pénzeivel is – ismertette Kovács Miklós, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke és Duray Miklós, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának alelnöke. Duray Miklós kiemelte: a kormány alkotmánymódosító javaslatát nem tartják alkalmasnak a továbbtárgyalásra, mert az a magyar nemzet megosztását eredményezné" (idézi a MNO az MR nyomán).

 

És akkor még egy személyes adalék: hasonló témában írt korábbi jegyzetem újságcikké fejlesztett változata megjelent a HVG-ben: Mint a balsors a Himnuszban. - HVG (Budapest) , ISSN 1217-9647, 2005. (27. évf.), 50. (1386.) sz., 82. p.

 

________________

magyarok kárpátalján, határon túli magyar, jegyzet, közpol, magyarság, Nemzeti fennhéj és sirám, közblog, közélet, politika, kárpátalja

Orbán, mint Kovács szalmaszálja

Egy szűk hete foglalkoztam a kérdéssel: alighanem magyar Képviselő nélkül marad Kárpátalja a 2006-os ukrajnai választások után. Két mai lapban, a fekete és a zöld Kárpáti Igaz Szóban a feltételezésemet megerősítő újabb fejleményekről értesülhettem. Egyfelől Kovács Miklós KMKSZ-elnök az ukrán Nasa Ukrajina listáján neki kínált 247. helyet nem fogadja el (a Szövetségben állítólag csak a sajtóból értesültek róla, hogy oda felvették), másfelől Gajdos István  UMDSZ-elnök is megerősítette, hogy egyetlen ukrán párt listáján sem indul (savanyú a szőlő), mivel az Ukrajnai Magyar Demokrata Párt elnöki tisztségét semmilyen kecsegtető eredményért fel nem áldozná (hogy más párt listáján indulhasson, a sajátjából ki kellene lépnie). Azt is megtudhattam, hogy - sejtésemnek megfelelően – Gajdosék tárgyalásokat folytattak a parlamentbe való bejutásra biztos eséllyel számító ukrán pártokkal, és ezek során „a legmesszebb az Olekszandr Moroz által vezetett Ukrán Szocialista Párttal jutottak. A kárpátaljai magyarok mozgósítása fejében az UMDP a pártlista még befutónak számító 40 és 50 között lévő helyek egyikét kérte.” De nem magának, szögezi le a pártelnök, hanem Tóth Mihálynak, az UMDSZ volt elnökének, aki 94-98 között már volt parlamenti képviselő. A szocialisták azonban csak a 80 és 90 közötti helyek egyikét ajánlották fel, és az UMDP ezt nem fogadta el, így ez az oldal sem tud magyar képviselőt juttatni az ukrán törvényhozásba.

Csak találgathatjuk, vajon azzal, hogy Kovács Miklós nem fogadta el a másik oldalon a 247. helyet, végleg elvesztette-e a mandátumszerzés lehetőségét. Az UMDSZ üzemi lapja, az Ukrajnai Magyar Krónika ugyanis nem tartja kizártnak, hogy „Kovácsnak van még egy szalmaszálja. Akárcsak tavaly, jöhet Orbán Viktor, a dadus, s megint - ki tudja, miért cserébe - elintézi a másik Viktornál [Juscsenkónál], hogy lökjék már közelebb a tűzhöz, akarom mondani a képviselőséghez a volt komszomoltitkárt. Hátha így enyhülnek annak képviselőség-elvonási tünetei…” (a megfogalmazás szabatossága a Krónikásokat dicséri).

Bárhogy is mérlegelünk: ha a kárpátaljai magyarság egységes lenne és egyetlen saját párt mögött sorakozna fel, ez a párt sokkal jobb alkupozícióban lenne és jó eséllyel befutó helyet biztosíthatna valamelyik ukrán párt listáján egy magyar jelölt számára. Így azonban a két magyar pártnak és a mögötte álló társadalmi szervezeteknek nem marad más hátra, mint az elszánt marakodás a helyi (megyei, járási, városi) tanácsok képviselői székeiért.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a szemétdomb méretének csökkenése nem szegi a kakasok harci kedvét, lesz miről cikkeznem a következő hónapokban is.

Mozgó Világ - 14. (2005. dec.)

Balla D. Károly

A Himnusz az utcán hever

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2005.nov-dec.]

Nagyanyámnak elsők között lett televíziója Ungváron. A 60-as évek legelején ez még meglehetős luxusnak számított nálunk, megvásárlása és üzembe helyezése kisebbfajta népünnepélynek számított széles családi és baráti körünkben. Néhány évig mi is hozzá jártunk tévézni (pedig nem lakott túl közel), így válhatott első élményemmé az Angyal- és a Tell Vilmos-sorozat – na és persze a Ki mit tud.

A Táncdalfesztiválok idejére már nekünk is lett készülékünk, és, ahogy a családok többségében, nálunk is állandó vita tárgyát képezte, hogy este meddig tévézhet a gyerek. (A Belfegort például nem nézhettem, későn is ment, meg korhatár alatti is voltam.) Egyetlen alkalom, amikor gyerekként éjfélig bámulhattam a lilásan vibráló képernyőt: a szilveszteri kabaré. És a végignevetgélt műsor után az első „televíziós megrendülés” is ekkor ért.

Amikor Budapest káprázatos látképei után megszólalt a Himnusz – anyám elsírta magát. Akkor, tízévesen, egyáltalán nem értettem, miért. (A jelenet egyébként, immáron lassan negyven éve, változatlanul ismétlődik, igaz, most már nem Dobi István vagy Losonczi Pál mondja az újévi köszöntőt. Talán a hidak is jobban ragyognak – no meg a tűzijáték is fényűzőbb.)

Utólag azt gondolom, Erkel muzsikája és Kölcsey verse csak a gátlást szabadítja fel ilyenkor anyámban, magát a könnyezést szülővárosának látványa váltja ki belőle. Ezt talán akkor értettem meg, amikor először jártam Budapesten és láttam az esti kivilágítást. Egy színpadi játékomban hősöm így vall erről: „Szeretem ezt a város, amelyet már akkor magaménak tudtam, amikor háromszázhatvan kilo¬méternyire laktam tőle. Magaménak tudtam, mert rádióját hallgattuk otthon, mert újságjait járattuk, amikor lehetett, és mert szilveszterenként ennek a városnak a látképét sugározva hatotta meg anyámat a televízió. Amikor megcsókolt bennünket, külön apámat és külön engem, én tudtam, hogy nem a Himnusz csal szemébe könnyeket, hanem az, ahogy a gyermekkórus mögé bevetítik a történelmi monumentumokat, a várat, a folyón átívelő hidakat – és a belváros utcáit. Mintha kicsit ő is itt lenne velem, amikor a szűk utcákon sétálok, mintha vele együtt tudnám pontosan: milyen kép tárul majd a szemünk elé a sarok után, ha kifordulunk a Körútra.”

*

Kedves ismerősünkkel, barátnőjével Éva az utcán találkozott. Á. a szüleivel él családi házban, kertszomszédjuk egy felkapott vendéglő. Panaszkodott, hogy már teljesen idegbetegek az állandó tűzijátékozástól. Az étterem igazgatója állítólag többször is letiltotta a törvény által egyébként nem szankcionált újgazdag mulatságot, de születésnapokat, évfordulókat ünneplő duhaj vendégei éjféltájt mégis kiállnak az udvarra és lövik az eget. Á. egy éjszaka már nem bírta tovább, úgy ahogy volt, pizsamában és papucsban, fésületlenül, jelentős méretű testének teljes éjszakai slamposságában berontott a vendéglőbe és a díszesen öltözött ünneplő társaság előtt mintegy fél órán át torkaszakadtából üvöltözött: az utóbbi időben nincs egy nyugodt ékszakájuk, mert a fülükbe pufogtatnak és mert rettegnek, hogy a visszahulló áldás mikor gyújtja fel a tetőt. Alkalmi közönsége egyszerűen szóhoz és lélegzethez sem jutott az őket válogatott szavakkal szidalmazó, az étterem feljelentését és viszont-felgyújtását kilátásba helyező éjféli boszorka láttán és hallatán. Átkai és fenyegetései fogyatkozván Á. hősies pózban távozott – és azóta csendesek az éjszakáik. Szilveszterig legalábbis.

*

Annak, hogy a kárpátaljai magyar rendezvényekről fokozatosan elmaradoztam a 90-es évek végére, egyik fő oka az események után menetrendszerűen bekövetkező himnikus danászás volt. Ami azért furcsa, mert idegenkedésem előtörténetéhez a rácsodálkozás és a megrendültség egyaránt hozzátartozik.

A mi családunkban gyermek- és serdülőkoromban nem igazán kaptak szerepet a nemzeti jelképek. Ennek minden bizonnyal apám kommunista szerepvállalása volt az oka, a megyei pártbizottság tagjaként, a pártlap főszerkesztőjeként nem engedhette meg, hogy a házunkba betévedők valahol egy magyar címert vagy trikolórt pillanthassanak meg, netán karácsonykor feldíszített fát lássanak (mi, szovjet szokás szerint, újévkor állítottunk fenyőfát). Így a Himnusz jelentősége, a nemzeti sorsot megjelenítő és az egybetartozást kifejező szimbolikus ereje sem volt ismert számomra: anyám éjféli könnyei ehhez kevésnek bizonyultak. Enyhén ellenzéki beállítottságú barátaim körében csak a hetvenes évek végén csodálkoztam rá ezekre a magasztos tartalmakra. Eleinte furcsálltam meghatottságukat, elfogult tiszteletüket olyan fogalmak iránt, amelyek számomra nem sokat jelentettek.

A 80-as évek kezdetéről aztán magam is szerepet vállaltam bizonyos szervezkedésekben, és ha eleinte ezek nem is voltak kifejezetten nemzeti irányzatúak, ám a magyar irodalom és az anyanyelv kérdéséből indulva óhatatlanul a kárpátaljai magyarság sorsának, helyzetének megismeréséhez és elemzéséhez vezettek. Így avatódtam be, így váltak fokozatosan sajátommá a korábban ismeretlen érzések. Így értettem meg, hogy egy vers, egy dal, egy ábra túlmutathat saját közvetlen jelentésén, megjeleníthet valamit, ami csak a miénk, amiről csak mi tudunk, amire utalva összekacsinthatunk és magunk köré vonhatjuk azt a bizonyos varázskört, amely Illyés szerint minden alkalommal megteremtődik, ha eldünnyögünk egy sor Petőfit.

A kisebbségi sorsvállalás hovatovább nemcsak identitásom részévé épült, hanem lényegévé is vált. És a még javában tomboló szocializmusban megtanultam úgy énekelni, és úgy érezni – leginkább szűk baráti körben.

Aztán lábra kapott a peresztrojka és a rendszer recsegése-ropogása közepette egyre gyakrabban elhangzott nyilvánosan előbb a Kossuth-nóta, aztán a Szózat, a nyolcvanas évek végén pedig már a Himnusz és Székely himnusz is. Megjelentek a magyar zászlók, címerek, március idusán a kokárdák. Volt nagy öröm, felszabadultság, nemzeti eufória – és én is énekeltem, lobogtattam, kitűztem meghatottan.

Az „annyi évtized tiltása után most már végre szabad” katarzisa azonban a rendszerváltással megszűnt, alábbhagyott mind az elfogódottság, mind a lelkesedés. Ünnepeink uniformizálódtak, az azonos forgatókönyv szerint tartott rendezvények számomra kezdték elveszteni vonzerejüket. Eljött az idő, amikor már feszélyezett, hogy minden emléktábla-avatás, minden évfordulós megemlékezés, hovatovább minden konferencia, vetélkedő, alapszervezeti ülés és testületi bográcsozás végén elhangzik a zeneakadémiai szinttől igencsak távolálló alkalmi toroköblögetők előadásában, lehetőleg szünetmentesen a Himnusz-Szózat-Székelyhimnusz. Így vált hétköznapivá és előírásszerűvé az, aminek meg kellett volna tartania ünnepi magasztosságát.

*

Nem tudom, gondolta-e volna bárki is a 80-as-90-es évek fordulójának eufórikus hangulatában akár azt, hogy a magyarságon belül (mind Magyarországon, mind Kárpátalján) olyan éles politikai törésvonal alakul ki, amely szabályosan kettémetszi a nemzetet, akár azt, hogy a szélsőséges jobboldali gondolkodás valaha is annyi teret nyerhet, mint manapság, amikor nemcsak a Szálasit éltető Bácsfi Diannák tűnhetnek fel, hanem egy nem elhanyagolható erejű politikai szervezet meggyalázhatja Károlyi Mihály szobrát és nyíltan ellenállási mozgalmat hirdethet:

„A kormánypártok eddigi verbális hungarofóbiája tettlegességgé fajulhat a nemrég felszentelt turulszobor lebontásával, ezért a Jobbik Magyarországért Mozgalom a nemzeti önvédelem jegyében ellenállási mozgalmat toboroz szimpatizáló aktivistákból. Szélsőséges liberálisok és szocialisták anyagi javaink megszerzésével párhuzamosan individuális brutalitással támadják és próbálják lejáratni a magyar nemzet történelmi, szakrális és jogállami jelképeit, legyen az turulmadár, Árpád-sávos lobogó, Szent Korona, kereszt, Biblia, déli harangszó, Himnusz, vagy kokárda.” (A Jobbik felhívását idézi a HVG, nov. 9.).

Számomra ennél is sokkal meglepőbb, hogy a szélsőjobbos nézetek Kárpátalján is megjelentek. Az hagyján, hogy a Fidesszel egy követ fújó Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség rendszeresen Kövér Lászlót hívja meg rendezvényeire, ám úgy tűnik, lehet még ennél jobbrább is tolódni. Hol Bencsik András és a Demokrata c. lap beregszászi akcióiról olvashatunk, hol a magyar közpénzekből fenntartott II. Rákóczi Ferenc Főiskolán kerül sor határozottan revizionista tartalmú rendezvényre a Hatvannégy Vármegye nevű szervezet közreműködésével, hol pedig a KMKSZ alelnöke jelentkezik – éppen Turul-ügyben – olyan cikkel, amely a szélsőjobb retorikai hagyományait követi mind szóhasználatában, mind hangnemében. (Vessük csak össze a Jobbik fent idézett felhívásával az alelnök sorait: „A beteg nemcsak a turulmadár vagy a Szent Korona látványától kap dührohamot, de már a kálvinista pap palástjának sujtása is erős rosszullétet, esetleg hallucinációt okozhat. Ugyanúgy a hangok is kiválthatják a betegséget, nemcsak a magyar Himnusz vagy a Szózat, de az egyszerű magyar népzene is közérzetromlással járhat...”)

Úgy tűnik, a magyarság nemcsak hogy összefogni képtelen, nemcsak hogy egyetérteni nem tud a nemzet ügyeiben, hanem egyes rétegei és elemei, mit sem tanulva a történelemből, a tolerancia minimumát sem képesek gyakorolni másként gondolkodó embertársaikkal szemben.

Milován Sándor említett cikkében (Turulmadár-influenza, Kárpátalja c. lap., nov. 11.) Magyarország lakosságának döntő többségét (mindazokat, akik nem szavaztak igennel tavaly december 5-én), még ha szellemesnek szánt áttételességgel is, de fertőző betegnek tekinti. Innen már csak egyetlen lépésre van a gondolat, hogy karanténba (gettóba?) kell őket zárni, és csak kettőre, hogy el is kell gázosítani.

*

Tapasztalatom szerint azok foglalkoznak a legtöbbet mások identitásával, akiknek nincs rendben a sajátjuk.

*

Orbán Viktor hat pontban foglalta össze, mit kell tenni, hogy a magyar társadalomban az általa és hívei által óhajtott változás bekövetkezzen. A hatból a hatodik így hangzik: nem szabad belesüppedni a csodavárásba.

Vajon miért ez a tiltás? Csak nem el tetszett felejteni vízen járni?

*

A földön kívüli értelmes lények látogatásainak a kutatása abból az alaptételből indul ki, hogy mégsem értelmesek, sőt, mondhatni szellemi fogyatékosok, mert ha valóban értelmesek lennének, akkor nem titokzatos ábrákkal és gabonakörökkel üzengetnének és nem suta csészealjak röptetésével vagy emberrablással hívnák fel magukra a figyelmet, hanem már rég indítottak volna egy kereskedelmi tévécsatornát.

*

Délutánonként Arabellával a regényem szövegét cincáljuk és csócsáljuk. Szebben szólva azt mondanám, hogy a szerző és a műfordító tart szakmai konzultációt, valójában mégis az történik, hogy időnként elemeire kell szednem a mondataimat, és a szószerkezetet értelmét kell külön elmagyaráznom a magyarul nem tökéletesen értő tolmácsolóm részére ahhoz, hogy (egyik) anyanyelvére lefordíthassa.

Három éve levelezünk. Amikor felvette velem a kapcsolatot, még csak oroszul írogattunk egymásnak, lényegében akkor kezdte tanulni a magyart, nagyapja nyelvét, amelyre fokozatosan át is tértünk, eleinte csak én – már értette, amit írtam, de maga még nem vállalkozott fogalmazásra – aztán, tavaly valamikor, már ő is „megszólalt” magyarul, és én levélről levére tapasztalhattam, hogyan fejlődik. Eleinte nagyon érdekesen fogalmazott, egyfelől tele voltak a levelei archaikus, könyvízű fordulatokkal (na igen, aki Balassival kezdi és Mikes Kelemennel folytatja a nyelvtanulást!) és ezek nagyon komikusan keveredtek a mai szlenggel. „Midőn ezen levelem megérkezend, én már Prágában dekkolok” – írta például. Vagy: „Ámbátor rögvest pipa lettem”.

Ruszin, szlovák és magyar vér csörgedezik az ereiben, de kiskorától Prágában tanult, így a műveltsége inkább cseh, az angol gimnázium pedig egy újabb nyelvvel és kultúrával oltotta be.

Egyetemistaként most EU-s ösztöndíjat nyert azzal a projektjével, amelynek keretében meg kívánja vizsgálni, a magyar irodalmi és vallási (részben pogány eredetű) hagyományok milyen hatással voltak a ruszin eredetmítoszok kialakulására. Vizsgálódott már szülőföldjén (Eperjes környékén), most átjött Kárpátaljára, és készül a Vajdaságba.

És mindeközben néhány délutánon át regényem ilyen és ehhez hasonló mondataival kínlódik: „Ám hiába képezte az így felépült rendszer alapját valamely véletlenszerűen bekövetkező esemény, mert a kiinduló mozzanatra ránehezedett a megalkotottság roppant gépezete, s így az egymásra következés kontinuója sokkal inkább valamely matematikai algoritmus előírta szükségszerűségre kezdett hasonlítani, semmint az akaratlanság naiv bájával kecsegtető írásműre.” Hát igen...

Azért persze beszélgetünk is, és szinte mindig a más-más nyelvű kultúrák közti átjárhatóságnál (vagy át-nem-járhatóságnál) kötünk ki, bölcsen egyetértve abban, hogy a zene, a tánc, a díszítőművészet, a gasztronómia stb. nem ismer etnikai határokat, mindig csak a verbálisan megjelenő tartalmak akadnak fenn saját megjelenési formájuk korlátain.

És azt tudod-e, szegezem váratlanul Arabellának, hogy a szlovák himnusz voltaképp egy magyar népdal. Sejtelmesen és fölényesen elmosolyodik, mint aki erről sokkal többet tud nálam.

*

Bátyám unokája nagy huncut. Olyasmiket produkál, ami nagyjából el is várható attól a tizenéves fiúgyerektől, aki megszokta, hogy ha már szülei nem kényeztetik el, sőt, akkor vajszívű nagy- és dédszüleitől hajtsa be az elismerést, a zsebpénzt, az ajándékokat – bármit, amit érzelmi és gazdasági vonalon lehetséges. Most rendszeresen azt játssza, hogy ahányszor csak megjelenik nálunk (szombati vagy vasárnapi ebéd), mindig előad egy történetet, amivel megnyitni reméli dédszülei szívét – és bukszáját. Hol azt meséli el, újdonatúj biciklijével karambolozott, nekiment egy autónak (nem fordítva!), eltört ez meg az, meg kellene venni, ennyibe meg annyiba kerül, de persze nincsen rá pénze. Dédszülei nem emlékeznek arra, alig néhány hónapja már sikerrel előadta ugyanezt a történetet a korábbi kerékpárjával. Mennyi pénz is kellene, fiacskám, kérdezik, a kis Tamás pedig látszólag szabadkozik, dehogy, hát neki nem kell pénz, de közben nagyon vigyáz arra, nehogy megsértse a nagyszüleit az elutasítással. Ad abszurdum egyszer azt regélte el, hogy eltörött otthon a bögréje, és most nincs miből teát innia.

Legutóbb a harsonáját is elhozta. Zeneiskolába jár, így valamennyire tudja már bűvölni hangszerét, de Benkó Sándor még nem venné be a bandába. Az egyik mondandója az volt, bizony nem jó ez a tok, amelyikben hordja, mert…, és szeretne venni egy újat, de… A sztori pedig, amit dédszülőkápráztatás gyanánt előadott, már-már költői fantáziára vall. Képzeljük, ahogy jött a zeneiskolából mifelénk, hát mit talált az utcán? Egy kottát! És minek a kottáját? Nem másét, mint a magyar Himnuszét. És ezt ő bizony most minden gyakorlás nélkül le is akarja blattolni

Tudni kell még mindehhez, hogy Tamás nem beszél túl jól magyarul. A bátyám is, és a bátyám fia is ukrán nőt vett feleségül, így a kicsi voltaképp már csak negyedrészt magyar, otthon oroszul beszélnek, a másik nagyapánál ukránul. Hiába jár magyar iskolába, akcentusa leküzdhetetlen, szókincse szegényes. Annak, hogy hetente előírásszerűen jár hozzánk, dédszülői részről ideológiai háttere van: az öregek úgy gondolják, a vasárnapi ebéddel pártfogoltjuk a magyarságtudatot is, mint valami krisztusi ostyát, magához veheti apránként. Az elgondolás akár szépnek is mondható, a megvalósulás azonban katasztrofálisan eredménytelen. A kis huncut azonban alighanem rájött, mik lennének itten vele szemben az elvárások, mással legalábbis nehéz lenne megmagyarázni meglehetős élelmességre valló és minden bizonnyal előre alaposan kitervelt szereplését.

Tamás kivette a harsonáját a tokból, maga elé tette az állítólag idefelé jövet talált kottát, mély lélegzetet vett és fújni kezdte, bár irtózatosan hamisan, de nagy lelkesedéssel a Himnuszt.

A hatást nem maradt el, anyám szemében megjelentek a könnyek (emlékeiben pedig a fényes Budapest), nagyot sóhajtott, igen, ez az ő dédunokája.

Én pedig csettintettem: szó se róla, a kölköcske ügyesen kivágta a rezet.

__________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/dec. (kisebb rövidítésekkel)

Számítástechnia. Megbízható használt notebook felújítása: webáruházból használt laptop vásárlás garanciával - Első kulcsszó: szerviz budapest.
süti beállítások módosítása