Viszont mindezek után az interjút eredetileg közlő lap internetes portálja átveszi (visszaveszi?) a másik laptól a kicsit megváltozott szöveget, és újraközli! Ez már a mi tájainkon is komoly sajtótörténeti teljesítmény.
A beszélgetőtársak pedig: két kárpátaljai magyar író.
Ez az a pillanat, amikor én viszont nem vagyok az!
-----------------
Kárpátinfo, 06.03.07.:
Beszélgetés Bakos Kiss Károllyal, az Együtt lírai díjának kitüntetettjével
Ukrajnai Magyar Krónika, 07. jan. 3.
Legyen vers! Beszélgetés Bakos Kiss Károllyal (oldal alsó harmada)
Kárpátinfo, 07.01.08.:
Legyen vers! Beszélgetés Bakos Kiss Károllyal
_________
Köszönet nagyának, aki észrevette.
megszerettem Pilinszky János költészetét, aki köztudottan önálló arculattal jelentkezett
Beszélgetés Bakos Kiss Károllyal
Legyen vers!
— Ismeretlenül jelentél meg a kárpátaljai magyar irodalom palettáján (?). Mit kell tudni Bakos Kiss Károlyról, a költőről?
— Egy ténnyel kezdeném, mégpedig azzal, hogy indulásomban jelentős szerep jutott Neked, mert határozatlanságomat megkerülve közvetítetted írásaimat (?) az egyetlen kárpátaljai magyar irodalmi folyóirat, az Együtt főszerkesztőjéhez, kinek munkáját nem lehet eléggé megbecsülni. Nagy Zoltán Mihály és Vári Fábián László barátságát utólag elnyerve pedig mindenképpen érdemes volt. (?)
De a kérdésedhez visszatérve, 1977-ben születtem Beregújfaluban. Gyerekkorom ambivalens megítélése (?) mellett is ez jelenti számomra az otthont, s annak ellenére, hogy időm nagy részét Magyarország fővárosában töltöm, a nagyobb ünnepekre mindig hazamegyek. Ha körülményeim engedik, egy-két nyári hónapra is ide vonulok vissza a metropolisz zsúfoltsága elől.
Visszatérve az eredeti gondolatmenethez, az elemit követően a Beregszászi Kossuth Lajos Középiskolában érettségiztem. Majd felvettek a budapesti előkészítő intézetbe, ahol a jogi kart céloztam meg. Ekkor úgy éreztem, kitágult körülöttem a világ. Azonban rádöbbentem arra is, hogy semmiképp nem szeretnék jogász lenni, és a bölcsészkarra felvételiztem, de a szóbelire már nem mentem el. Egy majd tíz éves intermezzo vette kezdetét, amit az „önkeresés” időszakának nevezhetnék. Haza nem akartam menni. Mellesleg hogy ez a szó valóban mit takar, azt amúgy is csak a szűkebb hazájától távol érti meg az ember. Azt akartam, hogy magamra legyek utalva, hogy szabad legyek. Valójában sodródtam. Mindenféle hosszabb-rövidebb ideig tartó munkákból tartottam el magam, közben autodidakta módon épültem (?).
Mindent egybevetve: e hányatott évek érleltek igazán férfivá. A mélyreható, gyakorta keserű tapasztalatok felvérteztek, megtanítottak Élni.
Jelenleg megnyugodni látszom. Az ELTE történészhallgatójaként korrepetálok vagy ahogy mondani szoktam: „magántanárkodom”.
— Mikor kezdtél el foglalkozni a költészettel? Mi volt az, ami arra késztetett, hogy tollat ragadj?
— Voltaképpen mindig is a művészet körül tébláboltam. Kezdetben annak előadói ágához mutatkozott bennem nagyobb affinitás. Gyerekként Punykó Mária gyűjtéséből adtam elő jellemző dialektusban beregújfalui cigány népmeséket, a visszajelzésekből ítélve meglehetős sikerrel. A nyelv, mint „mágikus anyag”, szépségével már ekkor megvillantotta megformálhatóságának lehetőségeit. Bár a varázslatot még hosszú ideig csak előadóként közvetítettem.
Az irodalomhoz így már eszmélésem kezdeteitől szoros kapcsolat köt, a vers- és prózamondó versenyeken való gyakori részvételem okán is. Első verseimet úgy tizenkét éves korom körül írtam, de jobbára nem mutattam meg senkinek. Még a varázslat közlése (?) foglalt le jobban. Inkább befogadó voltam. Abban viszont intenzív. Minden elém kerülő verses szöveget elolvastam (így teszek ma is). Elemi erővel hatott rám a kötött formák zeneisége, akusztikája, a szöveg képi megjelenítettsége. Az átélt katarzisok végül teljesen szétfeszítették a csak befogadói hozzáállást. Tizenhét évesen már költő „akartam lenni”. Egynéhány olyan szerzeményem is ekkorra datálható, melyet (?) csak 2005-ben publikált szinte egyszerre az Együtt és a Hitel. Önálló produktummal tehát sokáig nem mertem előállni. Úgy gondoltam, hogy az idővel érve még találhatok majd bennük csiszolnivalót. S azt hiszem, nem döntöttem rosszul.
A második kérdést illetően pedig csak egy megmagyarázhatatlan „kényszer” lehet a felelet.
— A verseidet olvasva feltűnően sok a távol-keleti motívum. Beszélnél a kapcsolatodról a kínai költészettel?
— Bizonyos időközönként figyelmem más-más kultúrkörök felé fordul. Hála nagyjaink kiváló fordításainak, módom nyílt rányitni a Távol-Keletre is. Határozottan izgalmas szellemi séta. Ami primer élményként is megdöbbentett, hogy a kínai és japán líra maga a parányi képekbe foglalt világmindenség. Amellett, hogy filozófiai tapasztalatokat tömörít, eközben remekművei által mégis éterien könnyed és érzéki. Egyszerre súlyos és lebegő. A japán haiku még koncentráltabb: csupán sugallat, érintés, megütött hangvilla.
E kultúra jellemzője még a hangsúlyos szocialitás. Az egyéniség alig sejlik át a mű szövetén, ha mégis, azt szégyenlősen teszi, s csak ha már feltétlenül szükséges. Civilizációjuk folytonossága ellenére érzékelésük frissebb. Témaviláguk viszonylag szűk. Csak a lényeges dolgokat emelik verssé, még ha az csupán egy fűszálon ülő harmatcsepp szépsége. Mert a természetet is lényegesnek tartják. A kínai vers sohasem tárgyában, hanem annak kifejezésmódjában eredeti. Költészetük kapcsán az elemző Kosztolányit idézve: „a jó költőknek csak szavuk van, rímük van, formájuk van.”. Ázsia fiatal, Európa öreg. A keleti ember a jelenségek puszta észlelésekor is gyönyört tapasztal, mert egyszerre van tudatában önnön öröklétének és a jelenlét pillanatnyiságának.
Ezzel merőben ellentétes az engem szintén megérintő Mediterráneum vérbő individualitása.
Mindezen kitekintésekkel azonban elsősorban a saját kultúránkat szeretném mélyebben megérteni. Milyen is az a Kelet, amely elengedte, s milyen az a Nyugat, mely befogadta a magyarságot. Meg aztán József Attilával szólva: „csak másban moshatod meg arcodat.”.
— 2005-ben debütáltál az Együttben. Ezt megelőzően jelent-e meg versed más lapokban.
— Kárpátalján elsőként a Beregi Hírlapot kell említenem az ezredforduló körül (?), a Füzesi Magda által összeállított irodalmi rovat apropóján. Ezt követően a Tóth Károly nevével fémjelzett Szivárvány vagy anyaországi vonatkozásban a Kláris közölt (?). De mindezek csupán alkalmi megnyilvánulásoknak tekinthetők.
— Nos, az említett publikációk után hosszú évekre elhallgattál. Mígnem tavaly, szűkebb pátriánk költőóriását (?) idézve, kiforrott költőként robbantál be a kárpátaljai magyar irodalomba. Tudatos volt ez a kivárás vagy az önbizalomhiány következménye?
— Bizonyos részt mindkettő. Közben megismertem és megszerettem Pilinszky János költészetét, aki köztudottan önálló arculattal jelentkezett (?). Szerettem volna követni ebben a példáját. Emellett esetlenségemet nem kívántam publikusnak tudni. Az önbizalomhiány kategóriáját (?) pedig talán érthetőbbé teszi a tény, hogy az írott szó szent.
— Távlati terveid között szerepel-e egy önálló verseskötet? Tudomásom szerint ez irányban már kaptál biztató ígéreteket.
— Igen. Szerencsére mindkét felvetésre igennel válaszolhatok. Úgy tűnik, igény is mutatkozik rá. Meg aztán nem túl kellemes az asztalfióknak írni. Bár abban semmi sem gátol meg. De valljuk be, az ember mégis csak azért ír, hogy valaha (?) olvassák.
— Már említetted Pilinszky János nevét. Rajta kívül kiket tartasz példaképednek, kinek a költészete érintett meg igazán?
— A válasz sokszögű (?). A példakép, mint fogalom, egyébként is sajátos előjellel bír környezetünkben (?). Mindezt félretéve óriási hatást gyakorolt rám Kosztolányi artisztikuma, Szabó Lőrinc mesterien dísztelenített díszei, áthajlásokba rejtett halk összecsengései. József Attila „összese” egy időben valósággal a bibliámmá vált költészetének roppant átütő ereje okán. De Radnóti, Dsida földöntúli angyalisága vagy Weörös (!!) Sándor (ki önmaga is önálló univerzum) már-már pazarlóan sokszínű képi és hangvilága is formáló erő volt. A kortársakat is ideértve az idők végzetéig sorolhatnám a hatásokat, mert végtelenül gazdagok vagyunk. Magam talán csak egyedi szintézisre törekszem.
— Mit jelent számodra ez a díj, amely (,) valljuk meg, kárpátaljai viszonylatban az egyik legrangosabb?
— Felhatalmazást. Mivel nem lényegtelen, kik és miért ítélték meg. Lehetőséget, hogy a magam módján tehessem a dolgomat, hogy médium lehessek úgy, ahogyan más nem lehet. De persze az ezzel járó nem kevés felelősséget is.
— Mi a véleményed a kárpátaljai magyar irodalomról és annak helyzetéről az egyetemes magyar irodalmon belül?
— Sokan mondják, hogy halott. Az anyaországban kanonizált irányzatok kapcsán is gyakori a hasonló vélemény, mivel alig olvassák (a kanonizált véleményt?). Többnyire csak a szerzők és a kritikusaik. Erre a kérdésre némi iróniával csak a népi bölcsességgel lehet válaszolni: kinek halálhírét keltik. Meg aztán az élet mindig megteremti a maga szükségleteit. Az irodalom létterében is. Ez, fordítottan is érvényesülő módon, a szerves létezők (?) törvénye.
Lengyel János
