balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Ajánló blog (+seo laptop)

  

BDK web-Online (+seo)

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Balla D. Károly írói oldal

 

Kárpáty Vipera News

 

Első Google-helyre kerülés

 

Limerik-Haiku-Aforizma (laptop)

 

Berniczky Éva írói oldal

 

Piréz blog - pirézek

 

Linképítő Google-Seo

 

Blog: Googleoptimalizálás, Seo

 

Optimalizált honlapok, Google

 

Kárpátalja blog (+seo)


bdk blog bázis | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA

A novella (fagocitátum)

2007. április 03. - BDK
Az alábbiakban Berniczky Éva és Balla D. Károly közös irodalmi projektuma követhető nyomon: hogyan fejlődiik novellává egyetlen mondat (kronológia alulról felfelé). A két szerző szövegeit háttérszín különbözteti meg, a legfrissebb szöveg minden fázisban kiemelt. A projektum leírása itt található. [A kész novella április 4-én került fel az oldalra: Végelvész.]


[még nincs címe]


Gyermekként a legképtelenebb halálnemeket találta ki az apja megbüntetésére. A legvadabbat talán azon az estén, amikor véglegesen hazahozta azt az idegen nőt. A szomszédos hálószobából átszüremlő hangok, gyűlöletes nyöszörgések lódították meg a fantáziáját. Vagy inkább az, hogy amilyen hamar csak lehet, véget vessen annak, ami odaát folyik. Az elfogadhatatlan változást valami felfoghatatlan történéssel szakíthatta meg csupán, másként nem tudhatta újra halott anyja mellett az apját, csakis a képzelt kivégzéseket követően. Aztán idővel valamicskét szelídültek a megidézett halálnemek, az utolsó igazán méltó lett volna agrármérnök apjához. Ebben a végső variációban egyszerűen elment otthonról, messziről hallotta a hangját, amint derűsen bejelenti, gombászni indul a közeli erdőbe. Azt is hozzáfűzte, igyekszik haza, pedig jól tudta, nem fog visszajönni. Felszabadultan csörtetett az erdőben, mindvégig igyekezett tartani a hosszanti haladási irányt, nehogy véletlenül kiérjen a sűrűből. Aztán már vigyáznia sem kellett, a fák között felgyorsult a fény játéka, zakatolt, rajta suhant keresztül az erdő ezüstös vonata. Vetkőztetni kezdték a szelek, fokozatosan veszítette el ruhadarabjait, a nála lévő tárgyakat, fejéből a visszahúzó emlékeket, amelyek mind a szándékosan elhagyott világhoz kötötték. Eleinte a szokott időben még meg-megkordult a gyomra, később egyáltalán nem érzett éhséget, sem szomjúságot, a szervezete lassan elcsendesedett. Nem akart semmit a környezetétől, keze nem mozdult, ujjai nem téptek le egyetlen szem erdei gyümölcsöt, nem kotorták elő az avar alól a tinórut. Nem is ő haladt előre, egy megfáradt idegen vonszolódott a cserjésben, míg meg nem botlott, s többé nem állt fel. Tisztán látta, gyilkos gombák hajolnak az apja fölé, hogy megegyék, és ő, aki megmenthette volna, hagyta, hadd lakmározzanak kedvükre belőle, szívják csak ki az utolsó cseppig bűnös nedveit. Nem sok maradt a testéből az azonosításhoz. Az arctalan férfi haja ellenben szép hosszúra nőtt a bolyongás alatt, diszkrét parókaként csúszott le a homlokára, elfedve szemgödreit. A bomlás szagát olyan érezhetően kitalálta, azóta sem felejtette el. A gyerekkora, akárcsak a ruhátlan tetem, orrfacsaró mocsárbűzt árasztott, bomló moha, levelek, rovarok penészlettek a környékén.
    Felnőttként valamennyi hajdani halálnemre élesen emlékezett, kivéve az utolsót. Pedig gyanúsan kerülte az erdőket, sohasem evett gombát, és engedelmes lányként látta el az egyedül maradt öreget, akit annak ellenére gondolt örökéletűnek, hogy az utóbbi hetekben minden éppen az ellenkezőjére utalt.

   Apja ezen a reggelen is ugyanúgy haldoklott, mint bármelyik megelőzőn. Az állandósult agónia nemcsak hamuszürke arcára ült ki és nemcsak üveges szemébe költözött bele, hanem ott fészkelt a paplan kimoshatatlan savanyú szagában, párállt az ágy melletti hokedlire készített és alatta sorakozó, különböző méretű, színű, anyagú és rendeltetésű tálkákból és tégelyekből, ott körözött legyek képében a csillár alatt, hullámzott a függönyön, apró, láthatatlan cseppek formájában kicsapódott az ablak üvegére. A halál nedvességét és hidegét érezte, amikor homlokát, mintha csak a rendetlen udvart figyelné, hozzányomta a sima felülethez, érezte a fuvallatát, amikor friss ágyneműt húzott és újra látnia kellett a végelgyengült testet, érezte vállán gubbasztó súlyát, amikor az ajtóból visszanézett a szokásos majd jövökkel, szégyellve a gondolatot, hogy mennyivel jobb lenne nem jönni sem majd, sem soha többé, nem lépni be ebbe a szobába, ebbe a házba, elkerülni az udvar összevisszaságát és a feldúlt utcát, amelyen már megint vezettek valamit, csövek és póznák hevertek a sárban, sekély árkok futottak hosszában és keresztben, fenekükön a sárga lé semmiben sem különbözött apja egyik-másik tégelyének tartalmától.
   Ahogyan általában, most is az utolsó pillanatban rohant ki a pénztártól a peronra. Holott időben érkezett, a jegye is a zsebében lapult, de jól tudta, semmi sem menti fel, a kötelező előírásokat nem kerülheti el, akkor is kénytelen beállni a tekergőző sorba, ha már napokkal ezelőtt beszerezte volna a menetjegyét. A hideg hodály utazóközönségét állandó készültség fogta egybe, további sorsukról a pénztárban görnyedő asszonyság kezének gyorsasága vagy lassúsága döntött. A bestiája az előre megváltott jegyet is olyan tempóban érvényesítette, mint, azokéit,  akiknek ezután körmöli majd a bilétájukat. Senki sem mondta volna meg, mivel sikerült a pénztárosnak elérnie, hogy a várakozók együtt szurkoljanak annak, aki éppen az ő sok dioptriája elé járulhatott végre. Pedig már ránézésre megállapították egymásról, ki jegytelen, s ki az, aki érvényesítő pecsétre vár csupán. Ezek az utolsó percekké zsugorodó lomha órák szinte semmit sem árultak el az utazókról, a személyiségük alázatosan alakult hosszan tekergő sorrá. A várakozók névtelenül ágyazódtak a végtelen jelenségbe, s amikor kiléptek a homogén masszából, akkor sem mutatták régi arcukat. Kis időnek még el kellett telnie, amíg különbözni kezdett egyik a másikától, a sorban állva a megtévesztésig hasonlítottak egymásra, sőt egy darabig a peronon is. Kikerülve a bűvületből egy darabig még bajosan érzékelték a különbözőségeket, azt látták, hogy a vágányokon egyforma vonatok várakoznak rájuk. Éppen ezért ebben a meglehetősen zavarodott átmeneti időszakban a szabadulók többsége bármelyikre szerelvényre úgy szállhatott fel, akár a kizárólagos sajátjára. Nem látott ismerős arcokat maga körül. Más napokon biztos lehetett abban, hogy ugyanazokkal utazik együtt, akikkel tegnap, s a akikkel holnap fog, mellé telepszik az idősebb öregúr, kezében mindig ugyanazzal a végigolvashatatlan könyvvel, háta mögött semmit sem változnak a kártyázók harsány bemondásai és a szembül ülő fiatalember is ugyanabban a kanyarban veszi elő az elemózsiáját. Hol vannak most ők? Ezen a reggelen kimaradtak az életéből? Vagy ő maradt ki az övékből?
   Mindig arra vágyott, hogy kívül essen a történéseken, hétköznapi cselekvéseken, amelyeket valahol gondosan előírnak, és neki mindenképpen ostoba életéhez kell tartania magát, mert másként nem tehet. Időben kapta össze a holmiját, már készülődött, amikor feltűntek az ismerős barakkok. Mintha egyenesen a szürkéjükbe próbált volna belebújni a kabátja helyett. Hiábavalóan cibálta, csak nem találta az ujját, a bódék gyorsabban és ügyesebben mozdultak. Ő pedig a kibomlott bélés anyagába gabalyodva továbbra is sután hadonászott a semmiben, mígnem rádöbbent, kár erősködnie, ezúttal nem követheti az előírásokat. Nem szállhatott le a sárgatéglás épületnél, ahogyan eddig. A vonat nem állt meg a kis állomáson, nem is lassított, átrobogott rajta, mint metsző felismerés hatol át a homályos képzeteken. Rémülten kapott a homlokához, odabenn tovább zajlott az, ami kint jeltelen maradt. Ezen először halványan elmosolyodott, aztán már őrült módjára vigyorgott. Megjelent előtte, amint kifeszíti a szélben a vagon ajtaját, kilép a legfelső fokra, a rácsos lépcső megfogja cipője sarkát. Teste egésze odaszegeződik a robogáshoz, rendíthetetlen helyzetében kinyújtja a karját, megragadja az állomásépületet, viszi magával, robog velük a sivár váróterem, a pénztár az összes jeggyel, a legyektől megszállt büfé, a messziről bűzlő vécé, siklik velük a keskeny betonperon, szedik a lábukat a kovácsoltvas lámpaoszlopok, lobog a városka elkoszlott neve a táblán.
   Miért is lenne képtelenebb a vonattal együtt száguldó állomás, mint az állomáson megálló vonat? Miért a szerelvény igazodjon mindig az épülethez, miért ne történhetne egyszer fordítva?
   Csak akkor szabadult meg látomásától, amikor az utolsó városszéli bódét is elhagyták és az ablakban újra feltűnt a mezők érdektelensége. Másutt nem állt már a hó, itt is megszürkült, szakadozott a takarója, eldönthetetlenné téve a kérdést, hogy vajon tekinthetők-e hullafoltnak az őszi vetés közbül ki-kibukkanó sarjai.
   Letörölte arcáról a vigyort és amikor félig felvett kabátjában visszarogyott a fapadra, azt kezdte latolgatni, vajon mihez fog a nagyvárosban, ahová negyven perc múlva akarata ellenére megérkezik. Már megint kijelölt helyéhez próbál igazodni, pedig igenis akarja, vágyik arra, hogy ne pontosan úgy végződjék ez a nap, mint tegnap, tegnapelőtt. De elég erős lesz-e a szakításhoz, a nagyvonalú felejtéshez, képes lesz-e újakkal helyettesíteni unalomig ismert mozdulatait. Egyáltalán boldogul-e az idegen színen egy egészen más játékkal, mint amilyet ezidáig örökös vesztesként bár, de mégiscsak felvállalt? Hullámokban öntötte el a kétely, a gyomra fokozatosan szűkült, a nyelőcsöve egyenesen a beleibe torkollott, fulladás ellen nyelte-nyelte beléjük a feltörő tanácstalanságot. Időnként a szeme sarkából leste, mások is észrevették-e, hogy belesápad a bizonytalanságba. Érezte, bőrét lebénult emésztése festi újra. Szégyellte átmeneti színtelenségét, az élettelenséget, a félelmét, amely legalább annyira riasztotta a bekövetkező változásoktól, amennyire a testét-lelkét uraló gyűlölt hatalomnak engedelmeskedni viszolygott. A felkínált váltás hirtelen ugyanolyan csapdának vélte, mint megszokott helyzetét, amelyből elvágyódott.
   Ebből a kelepcéből egyetlen dolog hiányzott: nem érzett szemernyi lelkiismeret-furdalást sem amiatt, hogy elmulasztja napi kötelességét, nem jelenik meg ott és akkor, ahol és amikor kellene. Ajtók maradnak csukva, kávé marad lefőzetlenül nélküle, senki sem néz bele a tegnap délután asztalára készített dossziékba, nem íratnak meg a sürgős levelek, senki sem veszi fel a hosszan csengő telefont. Bántó aggodalom helyett, meglepetésére, inkább valami elégedettséggel töltötték el a hiány sorakozó képei, nem mintha pótolhatatlannak képzelné magát s ne tudta volna, hogy majd kinyitja az ajtót egy később érkező, megfőzi a kávét, felveszi a telefont más. Mégis: távolléte zavart kelt a dolgok folytonosságában, miatta, csakis miatta, kizárólag azért, mert ő nincs a helyén, csikordul egyet az idő fogaskereke.
   A vonat visítva fékezett, majd komótosan begördült a csarnokba, ő pedig leszállva azonnal a kifüggesztett menetrendet kezdte volna keresni, ám időben észbe kapott. Már megint a teljesítés, a mindenáron megfelelni vágyás munkál benne, lám, azonnal vissza akarja zökkenteni, ami kizökkent, holott éppen most bizsergette a tudat, hogy miatta bomlott meg a mindennapok egyhangú menete. Most az egyszer miért is ne adná át magát a félelmetes ismeretlennek, miért ne küzdhetné le a szorongását, a nagyváros forgatagába kilépve miért ne tehetne egyszer úgy, mintha nem szabná ki minden percét az önként vállalt, de mégis kényszerű kötelesség.

    Bármennyire nehezére esett, nem nézett utána, hogyan juthatna innen vissza. Vaktában indult el, arra, amerre az emberek többsége hömpölyögött, vitte, sodorta magával az áramlás. Minél többen vették körül, annál inkább erősödött benne a pánik, csak egyedül ne maradjon. Szemmel tartotta a mellette, előtte és a nyomában haladókat, vigyázott, nehogy egy óvatlan pillanatban magára hagyja ez a sok idegen. A szemet sértő délelőtti világosságban, teljesen indokolatlanul, attól rettegett, hamarosan rásötétedik. A tömeg és fény kellős közepében csapta meg az orrát a mocsárszag.


A novellaépítkezés korábbi fázisai a publikálás dátumával:

(2007.04.1) Apja ezen a reggelen is ugyanúgy haldoklott, mint bármelyik megelőzőn. Az állandósult agónia nemcsak hamuszürke arcára ült ki és nemcsak üveges szemébe költözött bele, hanem ott fészkelt a paplan kimoshatatlan savanyú szagában, párállt az ágy melletti hokedlire készített és alatta sorakozó, különböző méretű, színű, anyagú és rendeltetésű tálkákból és tégelyekből, ott körözött legyek képében a csillár alatt, hullámzott a függönyön, apró, láthatatlan cseppek formájában kicsapódott az ablak üvegére. A halál nedvességét és hidegét érezte, amikor homlokát, mintha csak a rendetlen udvart figyelné, hozzányomta a sima felülethez, érezte a fuvallatát, amikor friss ágyneműt húzott és újra látnia kellett a végelgyengült testet, érezte vállán gubbasztó súlyát, amikor az ajtóból visszanézett a szokásos majd jövökkel, szégyellve a gondolatot, hogy mennyivel jobb lenne nem jönni sem majd, sem soha többé, nem lépni be ebbe a szobába, ebbe a házba, elkerülni az udvar összevisszaságát és a feldúlt utcát, amelyen már megint vezettek valamit, csövek és póznák hevertek a sárban, sekély árkok futottak hosszában és keresztben, fenekükön a sárga lé semmiben sem különbözött apja egyik-másik tégelyének tartalmától.
   Ahogyan általában, most is az utolsó pillanatban rohant ki a pénztártól a peronra. Holott időben érkezett, a jegye is a zsebében lapult, de jól tudta, semmi sem menti fel, a kötelező előírásokat nem kerülheti el, akkor is kénytelen beállni a tekergőző sorba, ha már napokkal ezelőtt beszerezte volna a menetjegyét. A hideg hodály utazóközönségét állandó készültség fogta egybe, további sorsukról a pénztárban görnyedő asszonyság kezének gyorsasága vagy lassúsága döntött. A bestiája az előre megváltott jegyet is olyan tempóban érvényesítette, mint, azokéit,  akiknek ezután körmöli majd a bilétájukat. Senki sem mondta volna meg, mivel sikerült a pénztárosnak elérnie, hogy a várakozók együtt szurkoljanak annak, aki éppen az ő sok dioptriája elé járulhatott végre. Pedig már ránézésre megállapították egymásról, ki jegytelen, s ki az, aki érvényesítő pecsétre vár csupán. Ezek az utolsó percekké zsugorodó lomha órák szinte semmit sem árultak el az utazókról, a személyiségük alázatosan alakult hosszan tekergő sorrá. A várakozók névtelenül ágyazódtak a végtelen jelenségbe, s amikor kiléptek a homogén masszából, akkor sem mutatták régi arcukat. Kis időnek még el kellett telnie, amíg különbözni kezdett egyik a másikától, a sorban állva a megtévesztésig hasonlítottak egymásra, sőt egy darabig a peronon is. Kikerülve a bűvületből egy darabig még bajosan érzékelték a különbözőségeket, azt látták, hogy a vágányokon egyforma vonatok várakoznak rájuk. Éppen ezért ebben a meglehetősen zavarodott átmeneti időszakban a szabadulók többsége bármelyikre szerelvényre úgy szállhatott fel, akár a kizárólagos sajátjára. Nem látott ismerős arcokat maga körül. Más napokon biztos lehetett abban, hogy ugyanazokkal utazik együtt, akikkel tegnap, s a akikkel holnap fog, mellé telepszik az idősebb öregúr, kezében mindig ugyanazzal a végigolvashatatlan könyvvel, háta mögött semmit sem változnak a kártyázók harsány bemondásai és a szembül ülő fiatalember is ugyanabban a kanyarban veszi elő az elemózsiáját. Hol vannak most ők? Ezen a reggelen kimaradtak az életéből? Vagy ő maradt ki az övékből?
   Mindig arra vágyott, hogy kívül essen a történéseken, hétköznapi cselekvéseken, amelyeket valahol gondosan előírnak, és neki mindenképpen ostoba életéhez kell tartania magát, mert másként nem tehet. Időben kapta össze a holmiját, már készülődött, amikor feltűntek az ismerős barakkok. Mintha egyenesen a szürkéjükbe próbált volna belebújni a kabátja helyett. Hiábavalóan cibálta, csak nem találta az ujját, a bódék gyorsabban és ügyesebben mozdultak. Ő pedig a kibomlott bélés anyagába gabalyodva továbbra is sután hadonászott a semmiben, mígnem rádöbbent, kár erősködnie, ezúttal nem követheti az előírásokat. Nem szállhatott le a sárgatéglás épületnél, ahogyan eddig. A vonat nem állt meg a kis állomáson, nem is lassított, átrobogott rajta, mint metsző felismerés hatol át a homályos képzeteken. Rémülten kapott a homlokához, odabenn tovább zajlott az, ami kint jeltelen maradt. Ezen először halványan elmosolyodott, aztán már őrült módjára vigyorgott. Megjelent előtte, amint kifeszíti a szélben a vagon ajtaját, kilép a legfelső fokra, a rácsos lépcső megfogja cipője sarkát. Teste egésze odaszegeződik a robogáshoz, rendíthetetlen helyzetében kinyújtja a karját, megragadja az állomásépületet, viszi magával, robog velük a sivár váróterem, a pénztár az összes jeggyel, a legyektől megszállt büfé, a messziről bűzlő vécé, siklik velük a keskeny betonperon, szedik a lábukat a kovácsoltvas lámpaoszlopok, lobog a városka elkoszlott neve a táblán.
   Miért is lenne képtelenebb a vonattal együtt száguldó állomás, mint az állomáson megálló vonat? Miért a szerelvény igazodjon mindig az épülethez, miért ne történhetne egyszer fordítva?
   Csak akkor szabadult meg látomásától, amikor az utolsó városszéli bódét is elhagyták és az ablakban újra feltűnt a mezők érdektelensége. Másutt nem állt már a hó, itt is megszürkült, szakadozott a takarója, eldönthetetlenné téve a kérdést, hogy vajon tekinthetők-e hullafoltnak az őszi vetés közbül ki-kibukkanó sarjai.
   Letörölte arcáról a vigyort és amikor félig felvett kabátjában visszarogyott a fapadra, azt kezdte latolgatni, vajon mihez fog a nagyvárosban, ahová negyven perc múlva akarata ellenére megérkezik. Már megint kijelölt helyéhez próbál igazodni, pedig igenis akarja, vágyik arra, hogy ne pontosan úgy végződjék ez a nap, mint tegnap, tegnapelőtt. De elég erős lesz-e a szakításhoz, a nagyvonalú felejtéshez, képes lesz-e újakkal helyettesíteni unalomig ismert mozdulatait. Egyáltalán boldogul-e az idegen színen egy egészen más játékkal, mint amilyet ezidáig örökös vesztesként bár, de mégiscsak felvállalt? Hullámokban öntötte el a kétely, a gyomra fokozatosan szűkült, a nyelőcsöve egyenesen a beleibe torkollott, fulladás ellen nyelte-nyelte beléjük a feltörő tanácstalanságot. Időnként a szeme sarkából leste, mások is észrevették-e, hogy belesápad a bizonytalanságba. Érezte, bőrét lebénult emésztése festi újra. Szégyellte átmeneti színtelenségét, az élettelenséget, a félelmét, amely legalább annyira riasztotta a bekövetkező változásoktól, amennyire a testét-lelkét uraló gyűlölt hatalomnak engedelmeskedni viszolygott. A felkínált váltás hirtelen ugyanolyan csapdának vélte, mint megszokott helyzetét, amelyből elvágyódott.
   Ebből a kelepcéből egyetlen dolog hiányzott: nem érzett szemernyi lelkiismeret-furdalást sem amiatt, hogy elmulasztja napi kötelességét, nem jelenik meg ott és akkor, ahol és amikor kellene. Ajtók maradnak csukva, kávé marad lefőzetlenül nélküle, senki sem néz bele a tegnap délután asztalára készített dossziékba, nem íratnak meg a sürgős levelek, senki sem veszi fel a hosszan csengő telefont. Bántó aggodalom helyett, meglepetésére, inkább valami elégedettséggel töltötték el a hiány sorakozó képei, nem mintha pótolhatatlannak képzelné magát s ne tudta volna, hogy majd kinyitja az ajtót egy később érkező, megfőzi a kávét, felveszi a telefont más. Mégis: távolléte zavart kelt a dolgok folytonosságában, miatta, csakis miatta, kizárólag azért, mert ő nincs a helyén, csikordul egyet az idő fogaskereke.
   A vonat visítva fékezett, majd komótosan begördült a csarnokba, ő pedig leszállva azonnal a kifüggesztett menetrendet kezdte volna keresni, ám időben észbe kapott. Már megint a teljesítés, a mindenáron megfelelni vágyás munkál benne, lám, azonnal vissza akarja zökkenteni, ami kizökkent, holott éppen most bizsergette a tudat, hogy miatta bomlott meg a mindennapok egyhangú menete. Most az egyszer miért is ne adná át magát a félelmetes ismeretlennek, miért ne küzdhetné le a szorongását, a nagyváros forgatagába kilépve miért ne tehetne egyszer úgy, mintha nem szabná ki minden percét az önként vállalt, de mégis kényszerű kötelesség.



(2007.03.30) Ahogyan általában, most is az utolsó pillanatban rohant ki a pénztártól a peronra. Holott időben érkezett, a jegye is a zsebében lapult, de jól tudta, semmi sem menti fel, a kötelező előírásokat nem kerülheti el, akkor is kénytelen beállni a tekergőző sorba, ha már napokkal ezelőtt beszerezte volna a menetjegyét. A hideg hodály utazóközönségét állandó készültség fogta egybe, további sorsukról a pénztárban görnyedő asszonyság kezének gyorsasága vagy lassúsága döntött. A bestiája az előre megváltott jegyet is olyan tempóban érvényesítette, mint, azokéit,  akiknek ezután körmöli majd a bilétájukat. Senki sem mondta volna meg, mivel sikerült a pénztárosnak elérnie, hogy a várakozók együtt szurkoljanak annak, aki éppen az ő sok dioptriája elé járulhatott végre. Pedig már ránézésre megállapították egymásról, ki jegytelen, s ki az, aki érvényesítő pecsétre vár csupán. Ezek az utolsó percekké zsugorodó lomha órák szinte semmit sem árultak el az utazókról, a személyiségük alázatosan alakult hosszan tekergő sorrá. A várakozók névtelenül ágyazódtak a végtelen jelenségbe, s amikor kiléptek a homogén masszából, akkor sem mutatták régi arcukat. Kis időnek még el kellett telnie, amíg különbözni kezdett egyik a másikától, a sorban állva a megtévesztésig hasonlítottak egymásra, sőt egy darabig a peronon is. Kikerülve a bűvületből egy darabig még bajosan érzékelték a különbözőségeket, azt látták, hogy a vágányokon egyforma vonatok várakoznak rájuk. Éppen ezért ebben a meglehetősen zavarodott átmeneti időszakban a szabadulók többsége bármelyikre szerelvényre úgy szállhatott fel, akár a kizárólagos sajátjára. Nem látott ismerős arcokat maga körül. Más napokon biztos lehetett abban, hogy ugyanazokkal utazik együtt, akikkel tegnap, s a akikkel holnap fog, mellé telepszik az idősebb öregúr, kezében mindig ugyanazzal a végigolvashatatlan könyvvel, háta mögött semmit sem változnak a kártyázók harsány bemondásai és a szembül ülő fiatalember is ugyanabban a kanyarban veszi elő az elemózsiáját. Hol vannak most ők? Ezen a reggelen kimaradtak az életéből? Vagy ő maradt ki az övékből?
   Mindig arra vágyott, hogy kívül essen a történéseken, hétköznapi cselekvéseken, amelyeket valahol gondosan előírnak, és neki mindenképpen ostoba életéhez kell tartania magát, mert másként nem tehet. Időben kapta össze a holmiját, már készülődött, amikor feltűntek az ismerős barakkok. Mintha egyenesen a szürkéjükbe próbált volna belebújni a kabátja helyett. Hiábavalóan cibálta, csak nem találta az ujját, a bódék gyorsabban és ügyesebben mozdultak. Ő pedig a kibomlott bélés anyagába gabalyodva továbbra is sután hadonászott a semmiben, mígnem rádöbbent, kár erősködnie, ezúttal nem követheti az előírásokat. Nem szállhatott le a sárgatéglás épületnél, ahogyan eddig. A vonat nem állt meg a kis állomáson, nem is lassított, átrobogott rajta, mint metsző felismerés hatol át a homályos képzeteken. Rémülten kapott a homlokához, odabenn tovább zajlott az, ami kint jeltelen maradt. Ezen először halványan elmosolyodott, aztán már őrült módjára vigyorgott. Megjelent előtte, amint kifeszíti a szélben a vagon ajtaját, kilép a legfelső fokra, a rácsos lépcső megfogja cipője sarkát. Teste egésze odaszegeződik a robogáshoz, rendíthetetlen helyzetében kinyújtja a karját, megragadja az állomásépületet, viszi magával, robog velük a sivár váróterem, a pénztár az összes jeggyel, a legyektől megszállt büfé, a messziről bűzlő vécé, siklik velük a keskeny betonperon, szedik a lábukat a kovácsoltvas lámpaoszlopok, lobog a városka elkoszlott neve a táblán.
   Miért is lenne képtelenebb a vonattal együtt száguldó állomás, mint az állomáson megálló vonat? Miért a szerelvény igazodjon mindig az épülethez, miért ne történhetne egyszer fordítva?
   Csak akkor szabadult meg látomásától, amikor az utolsó városszéli bódét is elhagyták és az ablakban újra feltűnt a mezők érdektelensége. Másutt nem állt már a hó, itt is megszürkült, szakadozott a takarója, eldönthetetlenné téve a kérdést, hogy vajon tekinthetők-e hullafoltnak az őszi vetés közbül ki-kibukkanó sarjai.
   Letörölte arcáról a vigyort és amikor félig felvett kabátjában visszarogyott a fapadra, azt kezdte latolgatni, vajon mihez fog a nagyvárosban, ahová negyven perc múlva akarata ellenére megérkezik. Már megint kijelölt helyéhez próbál igazodni, pedig igenis akarja, vágyik arra, hogy ne pontosan úgy végződjék ez a nap, mint tegnap, tegnapelőtt. De elég erős lesz-e a szakításhoz, a nagyvonalú felejtéshez, képes lesz-e újakkal helyettesíteni unalomig ismert mozdulatait. Egyáltalán boldogul-e az idegen színen egy egészen más játékkal, mint amilyet ezidáig örökös vesztesként bár, de mégiscsak felvállalt? Hullámokban öntötte el a kétely, a gyomra fokozatosan szűkült, a nyelőcsöve egyenesen a beleibe torkollott, fulladás ellen nyelte-nyelte beléjük a feltörő tanácstalanságot. Időnként a szeme sarkából leste, mások is észrevették-e, hogy belesápad a bizonytalanságba. Érezte, bőrét lebénult emésztése festi újra. Szégyellte átmeneti színtelenségét, az élettelenséget, a félelmét, amely legalább annyira riasztotta a bekövetkező változásoktól, amennyire a testét-lelkét uraló gyűlölt hatalomnak engedelmeskedni viszolygott. A felkínált váltás hirtelen ugyanolyan csapdának vélte, mint megszokott helyzetét, amelyből elvágyódott.


(2007.03.28) Nem látott ismerős arcokat maga körül. Más napokon biztos lehetett abban, hogy ugyanazokkal utazik együtt, akikkel tegnap, s a akikkel holnap fog, mellé telepszik az idősebb öregúr, kezében mindig ugyanazzal a végigolvashatatlan könyvvel, háta mögött semmit sem változnak a kártyázók harsány bemondásai és a szembül ülő fiatalember is ugyanabban a kanyarban veszi elő az elemózsiáját. Hol vannak most ők? Ezen a reggelen kimaradtak az életéből? Vagy ő maradt ki az övékből?
   Mindig arra vágyott, hogy kívül essen a történéseken, hétköznapi cselekvéseken, amelyeket valahol gondosan előírnak, és neki mindenképpen ostoba életéhez kell tartania magát, mert másként nem tehet. Időben kapta össze a holmiját, már készülődött, amikor feltűntek az ismerős barakkok. Mintha egyenesen a szürkéjükbe próbált volna belebújni a kabátja helyett. Hiábavalóan cibálta, csak nem találta az ujját, a bódék gyorsabban és ügyesebben mozdultak. Ő pedig a kibomlott bélés anyagába gabalyodva továbbra is sután hadonászott a semmiben, mígnem rádöbbent, kár erősködnie, ezúttal nem követheti az előírásokat. Nem szállhatott le a sárgatéglás épületnél, ahogyan eddig. A vonat nem állt meg a kis állomáson, nem is lassított, átrobogott rajta, mint metsző felismerés hatol át a homályos képzeteken. Rémülten kapott a homlokához, odabenn tovább zajlott az, ami kint jeltelen maradt. Ezen először halványan elmosolyodott, aztán már őrült módjára vigyorgott. Megjelent előtte, amint kifeszíti a szélben a vagon ajtaját, kilép a legfelső fokra, a rácsos lépcső megfogja cipője sarkát. Teste egésze odaszegeződik a robogáshoz, rendíthetetlen helyzetében kinyújtja a karját, megragadja az állomásépületet, viszi magával, robog velük a sivár váróterem, a pénztár az összes jeggyel, a legyektől megszállt büfé, a messziről bűzlő vécé, siklik velük a keskeny betonperon, szedik a lábukat a kovácsoltvas lámpaoszlopok, lobog a városka elkoszlott neve a táblán.
   Miért is lenne képtelenebb a vonattal együtt száguldó állomás, mint az állomáson megálló vonat? Miért a szerelvény igazodjon mindig az épülethez, miért ne történhetne egyszer fordítva?
   Csak akkor szabadult meg látomásától, amikor az utolsó városszéli bódét is elhagyták és az ablakban újra feltűnt a mezők érdektelensége. Másutt nem állt már a hó, itt is megszürkült, szakadozott a takarója, eldönthetetlenné téve a kérdést, hogy vajon tekinthetők-e hullafoltnak az őszi vetés közbül ki-kibukkanó sarjai.
   Letörölte arcáról a vigyort és amikor félig felvett kabátjában visszarogyott a fapadra, azt kezdte latolgatni, vajon mihez fog a nagyvárosban, ahová negyven perc múlva akarata ellenére megérkezik.


(2007.03.27) Mindig arra vágyott, hogy kívül essen a történéseken, hétköznapi cselekvéseken, amelyeket valahol gondosan előírnak, és neki mindenképpen ostoba életéhez kell tartania magát, mert másként nem tehet. Időben kapta össze a holmiját, már készülődött, amikor feltűntek az ismerős barakkok. Mintha egyenesen a szürkéjükbe próbált volna belebújni a kabátja helyett. Hiábavalóan cibálta, csak nem találta az ujját, a bódék gyorsabban és ügyesebben mozdultak. Ő pedig a kibomlott bélés anyagába gabalyodva továbbra is sután hadonászott a semmiben, mígnem rádöbbent, kár erősködnie, ezúttal nem követheti az előírásokat. Nem szállhatott le a sárgatéglás épületnél, ahogyan eddig. A vonat nem állt meg a kis állomáson, nem is lassított, átrobogott rajta, mint metsző felismerés hatol át a homályos képzeteken. Rémülten kapott a homlokához, odabenn tovább zajlott az, ami kint jeltelen maradt. Ezen először halványan elmosolyodott, aztán már őrült módjára vigyorgott. Megjelent előtte, amint kifeszíti a szélben a vagon ajtaját, kilép a legfelső fokra, a rácsos lépcső megfogja cipője sarkát.


(2007.03.26) A vonat nem állt meg a kis állomáson, nem is lassított, átrobogott rajta, mint metsző felismerés hatol át a homályos képzeteken.






A kész novella, címmel, kijelölések nélkül: Végelvész
A piktogramokat Keisz Gellért készítette.

A bejegyzés trackback címe:

http://bdk.blog.hu/api/trackback/id/tr6551182

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nola 2007.03.27. 13:42:21

No és ki kezdte? Te, BéDéKá?

BDK · http://ungparty.net/ 2007.03.27. 13:47:24

Ez egyelőre maradjon titok. A két szín kettőnket jelenti, hogy ki a sárga és ki a kék, azt egyelőre nem akarjuk elárulni (talán később sem).

Megnyílt a közösségi novellaírást lehetővé tevő rendszer. Használjátok! Hátha az a novella jobb lesz, mint, ami itt növekszik.

Lépjetek be és kezdjetek írni bátran (de előbb olvassátok el a szabályokat...)

fagocitatum.wikispaces.com/

Nola 2007.03.27. 13:50:20

Aha, közben már eszembe jutott, hogy ezt valószínűleg direkt nem árultad el:)

BDK · http://ungparty.net/ 2007.03.27. 16:41:38

Hát úgy valahogy.
Így külön játék, hogy ezt is találgatni lehet.

nagya 2007.03.27. 17:15:08

Ertem mar! :) :) :)
Nagyon klassz, btw.

BDK · http://ungparty.net/ 2007.03.27. 17:46:59

Mondom: az volt a baj, hogy túl jól értesz a citológiához ?)

BDK · http://ungparty.net/ 2007.03.28. 18:18:29

Frissítve az oldal: újabb körbeírás történt.

nagya 2007.03.28. 20:16:25

Kilenc az egyhez, hogy te irtad az elso mondatot.

BDK · http://ungparty.net/ 2007.03.29. 11:33:00

tippedet tudomásul vettem, de sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom

BDK · http://ungparty.net/ 2007.03.30. 09:21:11

Újabb körbeírás történt!

kaligula 2007.04.02. 09:27:16

Szerintem Vladimir kezdte, es Estragon folytatta. Tobb kerdest vet fel fel, mint gondoltam: tett szik.
Es kommunikalnak a novellarol egymassal, csak ugy?

BDK · http://ungparty.net/ 2007.04.02. 09:46:41

Igyekszünk minél kevesebbet kommunikálni, mert azt szerettük volna, ha maguk a szövegek irányítják a történetet, és nem az, hogy megbeszélünk valamit. ELŐRE SEMMIT nem beszéltünk meg, csak a technikát, így valóban minden abból az egy mondatból indult. Azt sem beszéltük meg, mi lesz a téma, férfi vagy nő-e a hős, honnan érkezik és hová utazik, milyen napszakban, s egyáltalán, kell-e utaznia, vagy csak az állomásról nézi a vonatot, netán csupán gondol rá - ezeket mindig a sorok következő szerző döntötte el, írta, vagy nem írta bele, s a másik később igazodott hozzá, igyekezve megtartani a szövegben bizonyos összetartást, egybefogottságot. Egy-egy elkészült szövegverzió után aztán persze beszéltünk róla, de inkább csak arról, ami kész van, hogy merre menjünk tovább, arról nem esett szó. Egyszer-kétszer meg is leptük egymást, más folytatásra (vagy előzményre) számítottunk, de aztán már igazodnunk kellett a leírtakhoz.

Ha minden igaz, ma a befejezés következik, a kész novella.
Posztumusz író virtuális manzárdőr gyanánt tekinget a világba. Balla D. Károly közéleti és kulturális blogja. Bázis blog, komplex blog. BDK piréz - Ungvár - Kárpátalja - Ukrajna. Kult, irodalom, közélet, politika, internet, web, manzárd, virtuálé, személyes UngParty jegyzetek - Kozmopatrióta és lokálpolita. Egy liberális értelmiségi Kárpátalján. Hogyan: Google első Linképítés - kereső barát honlapoptimalizálás | SEO-net szakértő: Keresőmarketing szakember - honlap keresőoptimalizálás | Weboldalak Google-szempontú organikus keresőoptimalizálása egyéni módszerekkel. Kreatív szövegírás, keresőbarát weblap készítés. 2017-es Seo-projektum: Laptop szerviz Budapest. Magyar Arvisura Honlapok: laptop alkatrész marketing - mobil PC kijelző szerviz, laptop töltő - télikert és kávégép optimalizálás kreatív szövegírás, pr cikk elhelyezés - szamizdat webszöveg írás google keresőmarketing szakértő - honlap optimalizálás és linkéépítés - seo-net-marketing