balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Ajánló blog (+seo laptop)

  

BDK web-Online (+seo)

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Balla D. Károly írói oldal

 

Kárpáty Vipera News

 

Első Google-helyre kerülés

 

Limerik-Haiku-Aforizma (laptop)

 

Berniczky Éva írói oldal

 

Piréz blog - pirézek

 

Linképítő Google-Seo

 

Blog: Googleoptimalizálás, Seo

 

Optimalizált honlapok, Google

 

Kárpátalja blog (+seo)


bdk blog bázis | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA

Peremlét - III. (család)

2008. június 17. - BDK
a galaxisok és elemi részecskék szempontjából tökéletesen közömbös, hogy hol lakom és milyen nyelvet beszélek. Ekkoriban, 18-20 évesen, olyan globálisan érzékeltem a világot és olyan egyetemes dolgok foglalkoztattak, amilyen szemléletre aztán jó 25 éven keresztül képtelen voltam.

A család üvegházában

- egy hosszú beszélgetés, folytatásokban - II. rész -

– Bár Ön kezdetben az előnyöket és hátrányokat azonos hangsúllyal említette, írói képekben sem szűkölködő fentebbi látleletéből mégis az tűnik ki, hogy az utóbbiak sokkal láthatóbban, érzékelhetőbben érvényesülnek Kárpátalján. Ennek mintha részben vagy egészében ellentmondanának a saját helyzetét értékelő nyilatkozatok. Többször kijelentette, hogy jól érzi magát ebben a világban; sikeres írói pályát, harmonikus családi életet tudhat magáénak. Ugyanakkor nem lehet észre nem venni a keserűséget egy nemrégiben tett vallomásában: „...saját pátriámban mindenképpen magános és magányos farkas lettem, miután aprólékos munkával pár év alatt sikerült minden kötöttségemet felszámolnom, minden szervezetből és csoportosulásból nemcsak kilépnem, hanem függetlenségemmel és kritikus hangommal magamra is haragítanom.” Ezzel vissza is érkeztünk a korábbi felvetéshez: végül is Ön kárvallottja-e vagy haszonélvezője a peremlétnek? Mi eredményezte azt, hogy saját közösségén belül is mezsgyére szorult?

– A végén kezdve: talán illik bevallanom, hogy mindez önhibámból történt, és többé-kevésbé tudatos döntések eredményezték azt a vákuumhelyzetet, amely idehaza kialakult körülöttem. Ennek ellenére azt gondolom, nem a döntéseim és választásaim voltak elhibázottak, hanem abban tévedtem – de abban alaposan! –, hogy nem számoltam a magatartásom kiváltotta reakciókkal. A hatás szükségszerűen ellenhatást vált ki, utóbbiak jogosságát semmiképp nem vitatnám, tartalmát azonban talán érdekes lehet megvizsgálni. Azt azonban nehéz lenne megállapítani, ezek közül a reakciók közül melyek következtek a peremlét sajátosságaiból, és melyek az általános emberi vagy társadalmi beidegződésekből.

– Szeretném, ha erről majd részletesebben is szólna, de talán folytassuk az előnyökkel és hátrányokkal. Személyes életében milyen szerepet játszottak a kárpátaljai magyarság sajátos helyzetből származó kedvező és kedvezőtlen körülmények?

– Hogy ilyen körülmények egyáltalán léteznek és hogy valamilyen fontos szerepet játszanak életemben, azt én eléggé későn értettem meg. Gyermek- és ifjúkorom meglehetős védettségben és az alapvető konfliktushelyzetektől elszigetelten zajlott, ekkor nem tudtam a hátrányokról. Aztán igen hosszú, és sok tekintetben fájdalmas eszmélési folyamat következett súlyos szembesülésekkel, talán válságokkal is; helyzetemet eközben, azt hiszem, gyakran inkább kedvezőtlennek gondoltam, semmint szerencsésnek. Ezen túljutva azonban ismét valami, most már magam-építette védettségbe-kiváltságba kerültem, amelyben újra nagyon jól érzem magam. Azt kell tehát mondanom, hogy e tekintetben három, de lehet, hogy inkább négy jól elkünöníthető szakasza volt/van életemnek.

– Kérjük, vázolja ezeket külön-kölön!

– Rendben, kezdem hát üvegházi állapotommal...

– Erre az első koszakra, ha jól értjük, a családi védettség volt a jellemző. Közismert tény, hogy az Ön édesapja, Balla László maga is író, a hatvanas évektől kezdődően mintegy negyed évszázadon át jelentős kultúrpolitikai tényező, a régió szellemi életének meghatározó vezéralakja. Ennek bizonyára szerepe lehetett az Ön szemléletének kialakulásában, pályakezdésében.

– Apám eszmélésemkor már a szovjet rendszer favorizált személyisége, a helybéli magyarság kulturális ügyeiben egyes számú tekintély. Könyvekkel a háta mögött, egyetemi oktatói, tankönyvkiadói és könyvkiadói vezető beosztásai után a megye kommunista pártvezetése őt bízta meg a Kárpáti Igaz Szó c. egyetlen magyar nyelvű napilap megszervezésével és irányításával (1987-es nyugalomba vonulásáig 22 esztendőt töltött főszerkesztői pozícióban). Ezen felül tagja volt a megyei pártbizottságnak, vezető pozíciókat foglalt el az író- és újságírószövetségben - mindezeket a tisztségeket hagsúlyosan akként töltötte be, mint magyar kommunista, akiben a rendszer szívesen látta a kárpátaljai magyarság reprezentánsát. Ez persze bizonyos kiváltságokkal járt, amelyeket családtagként én is élveztem (viszonylagos jólét, külföldi utazások lehetősége, soronkívüliség az ügyintézésben, emelt szintű orvosi ellátás, hozzájutás hiánycikkekhez stb.). Járt azonban eléggé súlyos problémákkal is, amelyektől apám engem elég hosszú ideig, bizonyára tudatosan, távol tartott.

Ezek egy része lelkiismereti jellegű. Hogy árnyalt képet festhessek, kicsit vissza kell lépnem az időben.

Apai felmenőim több generációra visszamenően református lelkészek, kántortanítók, hivatalnokok. Apám amellett, hogy verseket írt és publikált egészen fiatalon, továbbá komoly diáklapot szerkeszett, maga is papi pályára készült, 17 évesen már segédlelkészkedett, a Soli Deo Gloria egyházi ifjúsági szervezetben háznagyként működött, magas pártfogója már az utrechti teológián „lefújta számára a székéről a port”. Még mielőtt azonban leérettségizhetett volna Ungváron, az akkor 6 évig újra Magyarorszához tartozó Kárpátalját 1944 őszén megszállta a német csapatokat Moszkvától Berlinig visszaverő szovjet hadsereg. Az akkori helyzetet apámék átmeneti állapotnak gondolták, nem menekültek el, meg sem fordult fejükben, hogy a vidék Szovjetunió részévé válhat és tartósan az is maradhat. Kenyérkeresethez nem jutó nagyapám mellett apámra egyszer csak a tanulás mellett családfenntartói feladatok hárultak - mégpedig előbb a kaotikus háború utáni, majd az egyre szigorúbb és teljesen idegen sztálini rendszerben. A határon át-átjárva a magyarországi Kisvárdán leérettségizett, aztán Ungváron beiratkozott az akkor indult és rövid életű képzőművészeti főiskolára (melyet később szakiskolává szerveztek át); szobrásznak készült, gondolván, a meghiúsult utrechti álom után ebben az új világban magyarként az irodalom helyett egy „nyelvsemleges” művészeti ágban lehet sikeres. Munkába állt, és a nem túl jelentős, de mégis állandó jövedelmet jelentő állásáról ezt írta naplójában: „amíg itt vannak az oroszok, addig megfelel”. De az „oroszok” maradtak. És akik a rövid átmeneti állapot és a határok hermetikus lezárása után szintén itt maradtak, azoknak szembe kellett nézniük azzal a kilátással, hogy jövendő életüket szovjet állampolgárként, a kommunista „hazát” építve fogják leélni.

Azt hiszem, szükségtelen tovább részleteznem a helyzet ellentmondásosságát. Huszonéves apámat személyes ambíciói, a szakmai sikerek és az anyagi biztonság iránti vágya szembefordította korábbi polgári-keresztényi eszményeivel. A szobrászvésőnél pedig erősebbnek bizonyult a penna (közben Pécsett rendkívüli tanári vizsgát is tesz), elcsábította az újságírás, az irodalom, a szerkesztői munka, no és persze az a kihívás, hogy a teljesen felszámolt régi intézményrendszer helyén létrehozandó magyar nyelvű, de szovjet rendszerű és szellemű oktatás, könyvkiadás, sajtó megteremtésében szervezői-vezetői készségeit is kipróbálhatja és kamatoztathatja. Mindehhez „természetesen” arra is szükség volt, hogy belépjen a kommunista pártba és annak ideológiáját ne csak magáévá tegye, hanem szellemében működjön és ezt elvárja mindenkori beosztottaitól is. A sztálinizmus felszámolására irányuló reformok és a korábbihoz képest valamivel rugalmasabb politikai viszonyok közepette ez nyilván számára vállalható „ügynek” tűnt.

Kisiskolás korom idején apám már nagy hatalmú főszerkesztő, vezető író és kultúrpolitikus, akire a rendszer nem kisebb szerepet osztott, mint azt, hogy a kárpátaljai magyarság művelődési életét megfelelő szocialista mederben tartsa, mi több, a magas példányszámú egyetlen magyar napilap révén Kárpátalja magyar lakosságának megfelelő ideológiai neveléséről gondoskodjon. Ennek a feladatnak maradéktalanul megfelelni látszott, önmaga számára pedig azt a más példákból is jól ismert elméletet fogalmazta meg, hogy így, pozícióját felhasználva és a hatalom bizalmát élvezve hozzájárulhat a magyar szó fennmaradásához, a nemzeti identitás megtartásához, ahhoz, hogy a kárpátaljai magyarok nyelvüket és nemzeti jellegüket megtartva lehessenek sikeres szovjet állampolgárok. Az akkor igen stabilnak és tartósnak látszó rendszerben ez, mint egy lehetséges hosszú távú stratégiához kapcsolódó magatartás, azt hiszem, mai szemmel is elfogadhatónak minősülhet.

Könnyen elképzelhető azonban, hogy apám e távlati cél szolgálatában nem csupán elvi szempontból került szembe ifjúkori eszményeivel, vallásosságával, Nietzschéhez, Schopenhauerhez húzó világnézetével, Goethén, Crocén pallérozódó esztétikájával, hanem a gyakorlatban is, amikor nem csupán súlyos kompromisszumokat volt kénytelen kötni íróként és szerkesztőként, hanem mindannak a tagadására is rékényszerült, aminek korábban a híve volt. A publikálási lehetőség, a halmat is jelentő főszerkesztői szék, a pártfunkciók és az ezekkel együtt járó egzisztenciális kiváltságok megtartása érdekében harcos ateistává, a proletkult és a szocreál feltétlen elkötelezettjévé vált. Ez, feltételezésem szerint, súlyos lelkiismereti konfliktusokkal, belső meghasonlottsággal járt - ám ezekről én gyermekként majd kamaszfiúként szinte semmit nem tudhattam.

A problémák másik csoportját ezen túlmenően a személyes összeütközések jelentették. Említettem fentebb, hogy azt a stratégiát, amelyet apám képviselt, és amelynek lényege a lojalitás, a hatalommal való együttműködés valamely nemesebb célok érdekében, elfogadhatónak gondolom. Ám létezett egy másfajta magatartás is, és nem merném azt állítani, hogy az adott helyzetben ez kevésbé lett volna indokolható és érvényes: ez pedig a nyiltabb vagy burkoltabb ellenzékiség. Apám ezt nem tudta elfogadni, konfliktusba került azokkal, akik valamilyen módon megfogalmazták a rendszerrel szembeni fenntartásaikat, akik akár csak a legkisebb kritikával is illették a „létező szocializmust”. Ugyanígy elutasította (sőt: elfojtotta) azokat a művészeti és kulturális törekvéseket, amelyek nem feltétlenül a szocreálban látták az egyedül üdvözítő kifejezési formát, illetve a forradalmi hagyományok kizárólagosságát tagadva nyúltak vissza a népi és nemzeti gyökerekhez. Így került szembe azzal az értelmiségi csoporttal, amelynek Kovács Vilmos, a később ötvenévesen elhunyt tehetséges író volt a vezéregyénisége, és amelybe főleg az egyetemi ifjúság köréből szerveződő fiatalok tömörültek. Apám rosszallással figyelte működésüket, igyekezett őket a „helyes útra” terelni, szerette volna megszabni, mit, hogy és miért írjanak-tegyenek. (Ezt a gyakorlatot ráadásul akkor folytatta, amikor a hatvanas években az ún. hruscsovi reformok talán több mozgásteret engedtek volna azok számára, akik a merev ideológiák ellenében próbáltak cselekedni.) Mindvégig úgy vélte, hogy a magyaroknak nem szabad a hatalommal szemben konfrontációt vállalniuk, nem szabad azt a bizalmat kockáztatniuk, amely megszerzésnek állomásai a háború utáni „ellenséges náció, Hitler utolsó csatlósa” megítéléstől „a szovjet népek nagy családjának egyike” státusig vezetett. Nem tudni, hogy elveit követve és hatalmi pocíziójával élve milyen mértékben és módon érvényesítette volna akaratát önszántából, és mi lett volna a másik, ellenzékibb oldalnak az a magatatása és mozgástere, amivel megbékélt, amit elfogadott volna. Ám erre a mérlegelésre nem sok ideje maradt, mert mindaz, amit ő nem helyeselt, az a hatalomnak is szemet szúrt, és ki mást: őt bízták meg, hogy hivatalosan is fellépjen a túl messzire merészkedettek ellen. Azt hiszem, élete végéig letehetetlen terhet vett vállára azzal, hogy akkor ennek a megbízásnak eleget tett.

Mindez több éves folyamatként zajlott le, egyik kezdőpontja talán a Kovács Vilmos később forgalomból is kivont regénye körüli hercehurca volt (a könyv megjelenését apám határozottan ellenezte), a másik az egyetemi ifjúság szamizdat irodalmi lapjának a beszüntetése lehetett, „csúcspontját” pedig kétség kívül az ugyancsak egyetemi berkekben és egy ifjúsági lap körül szerveződő irodalmi stúdió elleni fellépés jelentette. Mindennek két lényeges következménye lett, az egyik, hogy a korábbi renitenskedők az őket ért támadásra reagálva egyfajta kezdetleges polgárjogi mozgalomba rendeződtek és akkor éles hangúnak minősülő beadványokat fogalmaztak meg és juttattak el a helyi, valamint országos vezető párt- és tanácsi szervekhez (mai szemmel ezek eléggé ártatlan dolgoknak tűnnek; mindvégig „belülről”, a szocializmus tiszta alapelvei felől fogalmazták meg nem a rendszerrel, csupán a visszaélésekkel és hiányosságokkal szembeni kritikájukat és ugyanilyen pozícióból, a lenini nemzetiségi politikára hivatkozva nyilvánították ki követeléseiket); a másik, hogy a hatalom, erre is válaszul, elhallgattatta és lehetetlenné tette őket, az egyetemista fiatalok soron kívüli katonai behívót kaptak, a szerkesztők munka nélkül találták magukat, maga Kovács Vilmos is az irodalom és a közélet perifériájára szorult, élete végéig egzisztenciális gondokkal küzdött. Apám győzött, de ezt a győzelmet soha többé nem tudta kiheverni. A kárpátaljai magyarok egy részének a körében személye legalábbis ambivalens megítélés alá került. A negatív vélekedéseket nyíltan és harcosan felvállalni (épp a korábbi retorziókból okulva) azonban senki sem merte, és sokak ellenérzését hamarosan elmosta az időben ezután következő mintegy másfél évtizedes sikertörténet, amely az ő stratégiájának az érvényességét mutatta. Vezetése alatt a Kárpáti Igaz Szó egyfajta magyar kulturális centrummá nőtte ki magát. A lap holdudvarában – bár szigorú pártos vezetés alatt, de mégis: – eredményes, fiatalok tucatjait a pályán elindító irodalmi stúdió működött, folyóirat-pótló irodalmi oldalak jelentek meg, később a laphasábba tördelt kivágható versesfüzetek is, rendszeressé váltak a képzőművészeti és fotókiállítások a szerkesztőségi klubban, utóbb egészen egyedülállón még koncertező olvasói népdalkórus is alakult. Maga a lap, efelől senkinek sem volt kétsége, nagyban hozzájárult a magyar szó fenntartsához, általánosabban tekintve pedig a maga pártos korlátai között ugyan, de mégis a magyarok lakta vidék szociális és gazdasági fejlődését, a lakosság érdekeit szolgálta és valóságos „kultúrmissziót” teljesített. Mindezek összességükben nagyobb vívmányoknak látszottak, mint amilyeneket ellenzéki pozícióból elérni remélhető lett volna. Mégis, a Szovjetunió szétesését és a szocialista rendszer bukását követően létrejött kezdetleges demokráciában előléptek az „igazak”, a korábban elhallgattatottak, az új politikai kontextusban sérelmeik hőstetté magasodtak és apámnak az új felállásban a hatalmat elvtelenül kiszolgáló bukott kultúrpolitikai diktátor szerepe jutott. És még az sem mondhatom, hogy ezzel méltánytalanság érte, mert ugyan igaznak vélem, hogy a pártvezetés szolgálatába álló magyarok tevékenysége helyi szinten segíthette a megmaradást, a beilleszkedést, a boldogulást, hozzájárulhatott bizonyos értékek (így az anyanyelv) megőrzéséhez, ám általános értelemben mégis egy hibás szemléleten, hazugságon és igazságtalanságon, keményebb-lágyabb elnyomáson alapuló társadalmi berendezkedés fennmaradását segítette és követve-közvetlenül a diktatórikus hatalmi rendszer haszonélvezőinek érdekeit szolgálta.

– Említette, hogy Édesapjától távol állt az ellenzékiség. Ön a családon belül nem is értesülhetett arról, hogy ilyen attitűd egyáltalán létezik, nem fogalmazódtak meg a rendszerrel szembeni kritikák?

- Szinte egyáltalán nem. Apámtól az ellenzéki magatartás annyira idegen volt, hogy még a családon belül sem vállalta. Soha nem mondta nekem, fiam, nézz ide, ebben az országban élünk, el kell fogadnunk bizonyos dolgokat, történelemről, hazáról, vallásról mondd azt, amit az iskolában tanulsz és amit az újság ír, de azért tudd, hogy... - és elmondhatta volna egyrészt azt, hogy „az oroszok” nem annyira felszabadították, hanem inkább megszállták Kelet-Európát; hogy a Szovjetuniót lakóhelynek igen, de hazának nem feltétlenül kell elfogadni, hogy a kommunista ideológia humánus álarca alatt egy vérszomjas fenevad lapul, hogy az internacionalizmus voltaképp eloroszosítást jelent, hogy a vallás a személyi kultusszal összevetve talán nem is olyan borzalmas... Persze csak úgy és csak annyit, ahogy és amennyit 7-10-15-17 évesen megérthettem volna. Ám ezek a beszélgetések nem történtek meg. Amit kaptam, az a magyar nyelv és irodalom iránti feltétlen tisztelet. Így aztán ugyan öntudatos magyar emberként, de meggyőződéses szovjet hazafiként, iskolai komszomoltitkár-helyettesi múlttal léptem ki az életbe, és a nagybetűsben tett első önálló lépéseim során is, ezt kell mondanom: szinte semmilyen hátrányát nem láttam a peremlétnek, inkább ellenkezőleg: a lenini nemzetiségi politika szilárd elvrendszerén állva mindig büszkén vállalhattam nemzetiségemet, és bizony hasonlóan büszke voltam arra is, hogy egy boldog jövendőt építő, világbékére törekvő, igazságos társadalmi berendezkedésű világbirodalomnak lehetek a polgára. Bizony: fogalmam sem volt arról, mily hazugak azok a szólamok, amelyeket magam is hangoztattam.

Leérettségizvén fizikusnak készültem, híres csillagász vagy atomtudós szerettem volna lenni, és bár voltak az egyetemen nyelvi problémáim, ezeket hamar leküzdöttem és úgy gondoltam, a galaxisok vagy az elemi részecskék szempontjából tökéletesen közömbös, hogy hol lakom és milyen nyelvet beszélek. Ekkoriban, 18-20 évesen, ugyan a mainál nyilván primitívebb módon és több téveszmét elfogadva, de mégis olyan globálisan érzékeltem a világot és olyan egyetemes dolgok foglalkoztattak, amilyen szemléletre aztán jó 25 éven keresztül képtelen voltam.
Következik: Egyfajta aranykor
előzmény:

A bejegyzés trackback címe:

http://bdk.blog.hu/api/trackback/id/tr79525068

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

marosy 2008.06.17. 20:40:25

Tapasztalatom szerint azok rúgtak legnagyobbat a magyar kisebbségbe, akik hozzátartóztak valamikor. A magyarnevűek voltak a legnagyobb soviniszták és magyargyülölők, mert ezzel akarták bizonyítani hűségüket a diktatúrához és a többségi nemzethez.

Azért ahhoz vastag börű arc kell , hogy felfelé nyaljunk, meg lefelé rúgjunk.

am 2008.06.17. 22:59:48

Kár lett volna ezt a régi anyagot elfeledni és nem újból a netre
tenni!
Posztumusz író virtuális manzárdőr gyanánt tekinget a világba. Balla D. Károly közéleti és kulturális blogja. Bázis blog, komplex blog. BDK piréz - Ungvár - Kárpátalja - Ukrajna. Kult, irodalom, közélet, politika, internet, web, manzárd, virtuálé, személyes UngParty jegyzetek - Kozmopatrióta és lokálpolita. Egy liberális értelmiségi Kárpátalján. Hogyan: Google első Linképítés - kereső barát honlapoptimalizálás | SEO-net szakértő: Keresőmarketing szakember - honlap keresőoptimalizálás | Weboldalak Google-szempontú organikus keresőoptimalizálása egyéni módszerekkel. Kreatív szövegírás, keresőbarát weblap készítés. 2017-es Seo-projektum: Laptop szerviz Budapest. Magyar Arvisura Honlapok: laptop alkatrész marketing - mobil PC kijelző szerviz, laptop töltő - télikert és kávégép optimalizálás kreatív szövegírás, pr cikk elhelyezés - szamizdat webszöveg írás google keresőmarketing szakértő - honlap optimalizálás és linkéépítés - seo-net-marketing