amikor már rá szabad gyújtanod, de még nem fenyeget a tüdőrák; amikor már be mersz nyúlni egy lány szoknyája alá, de még nem félsz a nemi bajoktól; amikor már nem öklendezel az első fél deci pálinkától, de még nem kívánsz utána azonnal egy másodikat; amikor már látod elődeid összes

Egyfajta aranykor

– Akkor halljuk az utóbbi negyedszázadnak a rövid összefoglalását.

– Azt hiszem, kicsit korábbról kell kezdeni, inkább harmicegynéhány évről lesz szó. Tudatos létem cirka négy évizede, mint említettem, négy részre osztható. Az első volt az üvegházi védettségnek az ideje, amely nagyjából iskolásévemre esett. Erről az előbbiekben eléggé részletesen beszéltem.

Ám a második időszak nem az életbe való kilépéssel vagy nagykorúvá válásommal kezdődött, első mozzanatai sokkal korábbra tehetők, akkorra, amikor is tudatos lényből öntudatossá váltam. Ez pedig, utólag így gondolom, 1971 és 1974 között, azaz még érettségi előtt történt, idáig kell hát visszamennünk. Az időszak lezárásának 1978-79-et jelölném meg, amikor is életemben a legradikálisabb változások történtek.

Ez a két esztendő egyben a csaknem pontosan tíz esztendeig tartó harmadik időszak kezdete, amely aztán nagyjából három sűrű év: 1988-89-90 alatt váltott át a negyedik, máig tartó korszakomba. Igaz, lehet, hogy néhány éve egy ötödikbe is beleléptem.

– Mielőtt a részletekre térnénk, kérem, néhány mondatban vázolja, mi volt jellemző az egyes időszakokra.

- Az elsőről talán már a kelleténél is többet beszéltem.

A másodikban kialakult valamiféle világképem, a harmadikban ettől, mint valami lassú ingalengésben, igen messze kerültem, majd a negyediket valamivel gyorsabb visszalengés jellemezte. Előbb cirka másfél évtized alatt szinte mindentől eltávolodtam, mindent megtagadtam, ami korábban fontos volt nekem, majd az ellenirányú folyamatban korábbi felfogásomhoz, sok fontos nézetemhez visszatértem. De az ingamozgás talán nem is jó hasonlat. Ha nem hangozna nagyképűen, azt mondanám, a fejlődés hégeli spirálisa vezetett vissza az évtizedekkel korábbi elképzelésekhez - de világlátásom eddigre kitágult, összegzőbb jellegűvé vált, azaz „magasabb szinten” éltem át és értelmeztem mindazt, amit korábbi énem egyszer már sajátjának vallott. Úgy is fogalmazhatnék, hogy előbb egy igen hosszú folyamatban sorra elvesztettem ifjúkori eszményeimet, miközben valami szigorú, merev elkötelezettség rögzült belém - ezek szinte akaratlan történések voltak; majd ennél több tudatossággal ezektől a fixációktól szabadultam meg az utóbbi bő évtizedben.

És, igen, azt hiszem, néhány éve ötödik korszakom is elkezdődött; erre a világból való bizonyos fokú kivonulásom, a közvetlen környezetemre irányuló éles kritikám és a vele való szembenállásom a jellemző. [Igen, ez az életszakaszom most is tart, a kivonulásom "beteljesedett" - 2008.]

Persze az egyes intervallumok között nincsenek éles időhatárok, inkább több éves átfedődések adódnak, hiszen a folyamatok egymásból következtek, és átalakulásaim több szálon futottak párhuzamosan. Bár a család védőburkából már tizennégyévesen ki-kidugdostam a fejemet, majd 17-18 éves koromban nagyjából le is vetettem, de „foszlányai”, bizony, húszegynéhány éves koromig még rajtam maradtak [és nyomait ma is viselem - 2008]. A hetvenes évek derekán világnézeti orientációmban előre léptem, miközben irodalmi ízlésem még a régi maradt; vagy mondjuk a 80-as évek végére korszerűbb lett a viszonyom a művészetekhez, de nemzeti identitásom éppen beszűkülni látszott. Ilyen fáziseltolódásokat, ellenmondásokat gyakorta felfedezek a múltamban. Talán mégis vannak életemnek pillanatai, eseményekhez, személyekhez, szituációkhoz köthető momentumai, amelyek megindítottak bennem egy-egy gyors és látványos átalakulást. Lehet, hogy ezeknek utólag nagyobb jelentőséget tulajdonítok, mint amilyennekkel valójában bírtak, de talán bocsánatos bűn, hogy alakulásomat, változásaimat a szemléletesség kedvéért és „dramaturgiai okokból” olykor szépírói megközelítéssel is értékelem.

– Ha jól értem, azokra a sorsfordító pillanatokra gondol, amelyeket még kéziratban lévő, de részleteiben már több helyütt publikált önélatrajzi regényében szembesüléseknek nevez.

- Lényegében igen, de ehhez kiegészítést kell fűznöm. Szembesülés c. regényem, amelyre utal, nehezen nevezhető önéletrajzinak, annál sokkal áttételesebb, elvontabb, voltaképp nem is igazi regény, hanem egy nem létező regényről való elmélkedés [két évvel az interjú ideje után, 2005-ben megjelent - 2008]. Annyi azonban igaz, hogy hősömnek, Oresztésznek a szembesülései részben emlékeztetnek az én magánéleti válzozásaimnak a fordulópontjaira, de a megfeleltetés így pontatlan lenne. Inkább azt mondanám, a saját átalakulásaimból levont egyes tapasztalatok kerültek bele ebbe a műbe, ám erőteljes irodalmi feldolgozás révén. Ebben a az interjúban azonban nem fikciókról és nem a belletrisztika szabályai szerint felépülő eseménysorokról beszélek, hanem, amennyire tőlem telik, a „színtiszta valóságról”, csupán arra akartam utalni, hogy ezt a valóságot én szubjektíve, és írói látásomat meg nem tagadva értelmezem, s e tekintetben lesz szerepe a szembesüléseknek, megvilágosító pillanatkonak, amelyeknek - és erre utaltam fentebb - bizonyára nagyobb jelentőséget tulajdonítok annál, mint amekkorának egy kívülálló gondolná. Szemléletváltásaimnak a megértését azonban épp ez a láttatás teheti könnyebbé.

– Folytassuk is akkor a gyermek és iskoláskort követő második időszakkal.

- Kis kerülőt téve hadd kezdjem azzal, hogy önálló életem kezdetét, a 1970-es évek derekát bizonyos tekintetben valamiféle aranykorként éltem meg. Ez az időszak a „már és még” érája volt. Már lecsillapodtak a hatvanas-hetvenes évek fordulójának éles konfliktusai (amelyekről úgyszólván semmit sem tudtam), de még a brezsnyevi hatalom despotizmusa nem nehezedett teljes súllyal az országra (ez pár évvel később, az évtized végén következett be). Kárpátalján a hetvenes évek közepén, ahogy visszaidézem, mintha a sztálinizmust felszámoló hruscsovi enyhülés egyfajta késleltetett utórezgése lett volna tapasztalható: mintha a helybéli kiskirályokhoz csak ekkorra, másfél évtizedes késéssel csordogáltak volna le a XX. és XXII. pártkongresszus határozatai. De más konstellációk is közrejátszottak: a magyarságot már nem vette körül a korábban észlelt gyanakvás (ez nagyrészt az apáméhoz hasonló magatartású, magas pozíciót betöltő magyar kommunisták - vezető pártfunkcionáriusok, kolhozelnökök stb. - bizalomteremtő lojalitásának volt köszönhető), és még nem alakultak ki az új gyanakvások új indítékai. A fiatal értelmiségieknek már volt annyi tapasztalata, hogy ennek birtokában aránylag eredményesen hasznosíthassák készségeiket a hatalom szélárnyékában, de még – szerencséjükre – nem vetemedtek arra, hogy birizgálni merjék a szunyókáló oroszlán dús szemöldökét.
        Némi túlzással: olyan időszak volt, amelyet egyfajta „szép békeidőként” élhettek meg mindazok, akik ekkor már eszmélő, de még el nem fásult polgárai voltak a birodalom szélén kicsit saját életet élő Kárpátaljának. A korosztályom képviselőit már a „konszolidált szovjet rendszer” szocializálta, nem kellett semmilyen „súlyos” múlttal elszámolniuk, nem voltak emlékeik sem a régi világból, sem a sztálini diktatúráról, ezért könnyen, minden meghasonlottság nélkül elfogadhatták a jelent olyannak, amilyen volt.

A rendszer mélyebb ellenmondásairól nem tudtunk, a nyugati típusú demokráciáról, szabadságról és jólétről is alig rendelkezhettünk ismeretekkel, így a bár alacsony szintű, de állandónak látszó létbiztonságot könnyű volt elfogadni, mint ahogy azokat a játékszabályokat is, amelyeket betartva mindenki boldogulhatott.

Megadtuk a császárnak, ami a császáré, tapsoltunk a díszünnepélyeken, részt vettünk a munkahelyi „politinformációkon”, kivonultunk a dolgozók önkéntes demonstrációira az államünnepeken, akadtak, akik jó állást, előmenetelt remélve beléptek az SZKP-ba –, de közben: éltük a saját életünket, s ha magunkra zártuk a családot, akkor a budapesti tévét néztük, a kötelező helyiek mellett magyarországi lapokat járattunk és magyar könyveket vásároltunk tucatjával a kínálattól roskadozó Druzsba könyvesboltban. Irodalomközeli körökben mélységesen lenéztük azt, aki mondjuk csak a Kortársra fizetett elő, és nem járatta mellé az Új Írást, a Kritikát, a Valóságot. Váci Mihályt, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Ladányi Mihályt, Kertész Ákost, Vészi Endrét olvastunk, a vájtfülűek Pilinszkyt, Déryt, Örkényt – de ha beszámolót, dolgozatot, jelentést kellett írnunk, kapásból kiválasztottuk élére a legmegfelelőbb citátumot a Lenin Összesből vagy a Pravda vezércikkéből. Már élni tudtunk lehetőségeinkkel, de még nem kívántunk visszaélni velük.
     És talán ez sem mellékes: e korszakra esett nemzedékem ifjúkora: hosszan elhúzódó kamaszságunk évei, a már-nem-gyermek és még-nem-felnőtt kegyelmi állapota. Ahogy megjelenés alatt álló már említett regényemben írom: „...amikor már rá szabad gyújtanod, de még nem fenyeget a tüdőrák; amikor már be mersz nyúlni egy lány szoknyája alá, de még nem félsz a nemi bajoktól; amikor már nem öklendezel az első fél deci pálinkától, de még nem kívánsz utána azonnal egy másodikat; amikor már látod elődeid összes hibáját, de még nem sejted, hogy magad is el fogod követni valamennyit, ráadásul hasonló sorrendben; amikor már pénzt keresel, de még nem kell kenyérre költened; amikor már azt hiszed, hogy mindent tudsz a világról, de még nem döbbentél rá, hogy magadat sem ismered eléggé; amikor rengeteg barát vesz körül, s nem tudod elképzelni, hogy az első igazi sebesüléskor mégis egymagadnak kell majd bebújnod a farkasverembe; amikor naponta megváltod a világot, s nem veszed észre, hogy erről a világ egyáltalán nem hajlandó tudomást venni”.

– Korábban Ön „igen hosszú, és sok tekintetben fájdalmas eszmélési folyamat”-ot említett, amely „súlyos szembesülésekkel, talán válságokkal is” párosult. A fent leírtak ennek erősen ellentmondani látszanak.

– Igen. A részemről kissé nyilván idealizált, kellemes és felelőtlen „aranyifjú-kor” ellentmondásban állt azzal, amit ekkor fokozatosan és eléggé lassan kezdtem megérteni, felismerni. Szembesüléseim valóban súlyosak voltak, de ez egyáltalán nem úgy történt, hogy hirtelen megvilágosodott volna számomra valamely nagy igazság. Bő tíz esztendőn át tartó folyamatként éltem át, és a saját közvetlen tapasztalataimon túl jelentős szerepet játszottak benne barátaim, szerelmeim, olvasmányaim.

– És melyek voltak ezek a szembesülések? Mivel kellett szembenéznie?

– Például azzal, hogy nem a materializmus az egyetlen érvényes világnézet... Említettem, hogy tudományos pályára, fizikusnak készültem. Ez egyfajta „sültmaterialista” tudományos szemlélettel párosult bennem, tagadtam mindent, ami ennek ellentmondott. Ebben odáig „fajultam”, hogy az emberi érzelmeket is képletekkel gondoltam leírhatónak, és ekkor írt verseimben (az irodalomról majd külön!) arra vetemedtem, hogy a fizikai törvényeket átírtam szerelmi törvényekké.

– Idézne ezekből?

– Nem szívesen. ...De nem bánom, elrettentésül álljon itt Coulomb törvénye a potenciális töltésről, szerelemre átírva: „A köztünk ható vonzódás / szerelmi töltésünk szorzatának / arányában nő / és a köztünk lévő / gondolati távolság négyzetének / arányában csökken.” ...És az a borzalmas, hogy ezt komolyan gondoltam...

Ám történetesen éppen azon leányzók egyike, akikhez ilyen verseket írtam, vallásos neveltetésben részesült, templomba járt, édesapja az ő és húga számára hetente hittanórát tartott... (Ettől még persze a lányok beléptek a Komszomolba...) Ez számomra eleinte teljes képtelenségnek tűnt, és nem fért a fejembe, „normális ember” hogyan lehet istenhívő. Soha nem folytattunk világnézeti vitákat, de akkori ideálom a puszta létével is megingatta bennem, no nem a materializmust, hanem azt az elképzelést, hogy más nem is létezhet. Ugyanő volt az, aki beavatott a zene – jelesül a klasszikus – rejtelmeibe. Amúgy becsületes Rolling Stones-rajongó lettem volna; ezidőtájt a nem sokkal korábban indult nagy rockzenakarok (Deep Purple, Led Zeppelin, Black Sabbath) számain éltem abban a meggyőződésben, hogy a komolyzene hülyéknek (és felnőtteknek) való. Ám a szimpátiám zeneiskolába járt, zongoristának készült, és amikor először játszott nekem, csak nekem Chopint, akkor (nyilván érzelmi motiváltságom okán is) áttört bennem valami gát, észre sem vettem, és már azért jártam hozzájuk, hogy üljünk a földön és apja hatalmas kollekciójából Beethoven-, Musszorgszkij-, Csajkovszkij-lemezeket hallgassunk. Beavatódtam egy olyan világba, amelynek a létezéséről annakelőtte tudomásom sem volt. És mert a romanticizmus alkatilag eléggé messze állt tőlem már akkor is, hamarosan a felsoroltak helyett előbb Bach lett a kedvencem, majd áthúzódtam a modernebbekhez, Prokofjev, Dvorak, Bruckner, később Sosztakovics, Bartók, Sztravinszkij, és az egészen modernek, Kurtág, Jenei, Stockhausen, Penderecki... Nos, míg a kemény rockot, úgy látszik, élvezhettem racionalis materialista elmével, addig ezekben a lélek rejtettebb húrjait is megszólaltató súlyos zenékben meg kellett éreznem a tanszcendentálisat. Újabb szembesülés: az objektív szemlélettel és tudományos logikával megismerhető realitás fölött és alatt, előtte és mögötte is van valami, ami képletekkel nem ragadható meg. Erről többé nem tudtam nem venni tudomást.

Hosszan folytathatnám... A következő szerelmem (nevezzük első Évának) már mindezt egy idealisztikus-szubjektivista szemlélet felől mélyítette el bennem, megértetve, hogy a való világnál sokkal érdekesebb és izgalmasabb önmagunk és egymás megismerése, érzelmi és tudati feldolgozása a minket ért hatásoknak. Még ezelőtt megismerkedtem olyan emberekkel, köztük velem egyívású vagy nálam alig idősebb fiatal írókkal, akik apám irodalmi és kulturpolitikusi szerepét ambivalens módon vagy éppenséggel negatívan értékelték; aztán megjelent első verseskötetem, ezzel a ténnyel is szembesülnöm kellett, nevezetesen azzal, hogy a költészet a magam kedvére művelt hobbiból a nyilvánosság révén más dimenziójába csapott át (de az irodalomról majd külön!). Ezzel egyidőben, a hetvenes évek legvégén, új szerelem ragadott magával, kezdetét vette életem legkülönösebb, alig két esztendeig tartó kapcsolata, amely fenekestül felforgatta addigi értékítéletemet. Ennek a főszereplője az a koraérett kamaszlány volt, akiről első sorsszerű találkozásunkkor még nem is tudtam, hogy az akkor már két esztendeje halott Kovács Vilmosnak, apám legnagyobb ellenségének a leánya (ő volt második Évám). Mindezt betetőzte, hogy budapesti barátaim kezembe adtak egy Heidegger-monográfiát és ezzel „egy életre” eljegyeztek az egzisztencializmussal, melynek révén belehullottam a Semmi és Halál, az Idő és a Lét, az Én és a nem-Én értelmezésének olyan gondolati mélységeibe, amelyből aztán talán csak felületességem és jótékony feledékenységem menekített ki.

Mindennek együttesen az lett a következménye, hogy belső kényszerből meg kellett szakítanom egyetemi tanulmányaimat az ungvári egyetem fizika karán; egyszersmind munkahelyemet is felmondtam ugyanennek az intézetnek a technológiai laborjában.

– Jó értem: Ön azt állítja, hogy tudományos-materialista világnézetének a megrendülése miatt hagyott fel a természettudományok terén folytatott tanulmányaival?

– Igen, ez valahogy így esett, ha kicsit egyoldalú traktálása is a történteknek. Talán árnyalja a képet, ha hozzáteszem, hogy a természettudományoktól az irodalom felé fordulásomban nemcsak a „műfajváltás” volt benne, hanem az is, hogy a fentebb említett hatásoknak és körülményeknek is köszönhetően „felébredt bennem magyarságtudatom”, és míg annakelőtte a fizikában éppen azt találtam a legvonzóbbnak, hogy nemzetiségemtől és anyanyelvemtől függetlenül művelhetem, addig ebben az újabb periódusban ez az előnye elviselhetetlen hátránnyá vált, és egyedül a magyar nyelv és irodalom megismerése és művelése tűnt alkalmasnak arra, hogy átalakult személyiségemet kiteljesíthessem, hogy „megvalósíthassam önmagamat”. Akkor persze ezt nem gondoltam végig ilyen tudatosan. Inkább ösztönösen cselekedtem, úgy, mint amikor az ember kiábrándul korábbi szerelméből és beleszeret valaki másba, ezért az előbbit elhagyja az utóbbi kedvéért. Csalásnak, alakoskodásnak éreztem volna, ha továbbra is kitartok egy olyan „nő” – a fizika – mellett, „akit” már nem szeretek, „akiről” már nem tudom elképzelni, hogy boldoggá tehet. Határozottan és minden rábeszélésnek, baráti jótanácsnak ellenállva, atyai szigorral dacolva és dékáni közbenjárásra fittyet hányva hagytam ott 7 sikeresen befejezett szemesztert.

– És egy munkahelyet is. Megtenné, hogy erről is szól?

– Amikor leérettségiztem, azonnal pénzkeresővé akartam válni, ezért eleve úgy terveztem továbbtanulásomat, hogy ez a kettő ne zárja ki egymást. Úgynevezett esti tagozatra jelentkeztem, ami délután öttől kezdődően heti 4-5 alkalommal 2-2 órapár látogatásával járt. Eleinte, inkább csak papíron, az ungvári távirdán voltam műszerész (itt bátyám másodállásának a legalizálása volt a fő teendőm, de mivel ehhez be-be kellett járnom a műhelybe, és korábbról is hoztam effajta érzéket és érdeklődést, magam is megtanultam és elláttam kisebb karbantartási feladatokat), ám egyik este a két órapár közötti szünetben megkereste egyetemi csoportunkat egy laborvezető főmérnök azzal, hogy két laboránsra lenne szüksége. Jelentkeztem. A fizikai kar Félvezetők Fizikája tanszékének technológia laborja lett első valódi munkahelyem. Itt úgynevezett gazdasági szerződés keretében foglalkoztattak néhány hallgatót, maga a szerződés bizonyos kutatási programhoz kapcsolódott; amikor ez lejárt, vagy szélnek eresztettek minket, vagy indult újabb projekt (általában indult). Később aztán másik laborba kerültem, oda már végleges státussal. Mindkét helyen a klasszikus laboránsi teendők mellett - kémcsőmosás – komolyabb munkát is végeztünk kollégáimmal, ha csak a legalsóbb fokon is, de a tudományos kutatás résztvevői voltunk. Szerepet kaptunk a konkláverekben („kemencékben”) magas hőmérsékleten szintetizált amorf szerkezetű kalkogén félvezetők előállításában és vizsgálatában, optikai és elektromos tulajdonságaik megállapításában, ezek feldolgozásában. A részterületekkel foglalkozó mérnökök és a laborfőnök (tudományos vezető) keze alá dolgoztunk. Én kifejezetten jól éreztem magam ebben a közegben, és azt hiszem, mint leendő fizikus számára, ideális munkahely volt a labor. Érdekességként megjegyzem, hogy nem sokkal eljövetelem után az a kutatócsoport, amelynek később professzori címet szerző akkori főnököm is tagja volt, Állami Díjat kapott, ez igen magas elsimerésnek számított. (Az amorf szerkezetű, vagyis üvegszerű kalkogén félvezetők témája akkor még új területnek számított, és a magas értékelésbe valószínűleg belejátszott, hogy az új technológiának stratégiai jelentőséget tulajdonítottak az űrkutatásban. Míg ugyanis a kristályos, pl. szilicium- vagy germánium-alapú félvezetők igen érzékenyek a kozmikus sugárzásra, addig az amorf szerkezetűek sokkal ellenállóbbak vele szemben.) És még egy érdekesség. Bár fényes tudományos karrier állt előtte, volt főnököm elment politikusnak, még ám a legszerencsétlenebb pillanatban: akkor, amikor már recsegett-ropogott a rendszer. Viccnek is rossz: pár héttel azelőtt lett a megyei pártbizottság első titkára, hogy kitört a moszkvai puccs és leverése után a kommunista pártot betiltották. Ezek után alig is tudott visszakecmeregni egy jelentéktelen tanszék élére.

Az utolsó, amit laboránsi működésemről szeretnék elmondani: tevékenységünk jellegéből következően ez a munkakör heti egy vagy két éjszakai ügyeletet is jelentett. Ilyenkor munkánk alig akadt, jószerével a konkláverek hőmérsékletének „vigyázásán” kívül nem sok dolgunk adódott, legfeljebb ha valamelyikben robbanás történt, akkor kellett a légszivattyút bekapcsolnunk és a kemenceszekrényt áramtalanítanunk. (Megjegyzem, hogy a kutatás jelentőségéhez képest a technológia körülmények eléggé primitívek voltak.) Éjszakánként kitűnően lehetett tanulni, én szinte a teljes heti anyagot ilyenkor vettem át, kettős haszna volt tehát – és mindehhez ráadásul még egy szabadnap is járt az ügyeletért „cserébe”. Így hát engem a munka alig akadályozott abban, hogy komolyan tanuljak, és bár eleinte voltak nyelvi problémáim, hamarosan az évfolyam egyik legeredményesebb diákjává váltam. Ezért is történhetett meg, hogy amikor bejelentettem: otthagyom az egyetemet, a kar dékánja apámhoz bement a szerkesztőségbe, kérvén: hasson rá, hogy álljak el szándékomtól. De én hajthatatlan voltam.

– Megbánta?

– Nem, egyáltalán nem. Amióta az a szerelem elmúlt, nem tudom magamat se tudományos kutatónak, se tanárnak elképzelni. Hozzá kell tennem, nemcsak azt nem bántam meg, hogy eljöttem, hanem azt sem, hogy éveket ott töltöttem; nem gondolom, hogy ezek elvesztegetett esztendők lettek volna, ma sem tartom tévútnak vagy zsákutcának. A konkrét matematikai, fizikai tudásnak persze a nagyobb részét teljesen elfelejtettem, de volt, ami megmaradt, és akadt, amit hasznosítani is tudtam, például tankönyvkiadói szerkesztőként. De a tudás, ezt mindig is vallottam, nemcsak önmagáért fontos, hanem azért is (és lehet, hogy ez a fontosabb), hogy a gondolkodásunk minőségét javítsuk.

Ugyanígy sokat tanultam a laborban is. Híradástechnikai mérnök bátyámtól ellesett és az itt felszedett tudásra támaszkodva évtizedekig amolyan „bütykölős” ember voltam, mindig akadt szerelni, forrasztani, javítani, szétszedni vagy összerakni valóm, villanykapcsolótól tévéig, írógéptől porszívóig. Itthoni dolgozószobám is inkább vezérlőteremre hasonlított: a falon kapcsolópult, műszerek, oszcilloszkóp, az ajtón magam készítette, számkóddal nyítható elektromos zár, ajtót és ablakot az ágyamból vezérelhetően nyitó félatomatikák, egész pultnyi zenemanasina, mindenfelé hangszórók és mikrofonok, fényjelzők... Más képességeket is elsajátíthattam, mivel a laborunk épp ez időben költözött új helyiségekbe, és ezeket felszerelni is a mi dolgunk volt. Amíg ebben fizikai állapotom meg nem akadályozott, fúrógéppel bánni, falban villanydrótot vezetni, gipszet vagy akárt betont keverni nem okozott gondot. Megtanultam például az ívheggesztést is.

– Mindezzel kapcsolatban egyetlen momentum lenne még, amelyet szeretnénk, ha megmagyarázna. Említette, hogy leérettségizvén azonnal pénzkeresővé kívánt válni. Aligha lehet feltételezni, hogy az Ön által is említett viszonylagos anyagi kiváltság közepette ezt családja elvárta volna Öntől.

Én magam vártam el magamtól.

Anyagi függetlenségről ekkor persze még szó sem volt, de arról igen, hogy zsebpénzemet megkeressem. Apám házában laktam, anyám főztjét ettem, szüleim ruháztak, de az összes hobbimra, kedvtelésemre, szórakozásomra már magam kerestem. Ekkor alapoztam meg könyvtáramat, lemezgyűjteményemet, keresetemből raktam össze a pénzt új és újabb magnetofonra, lemezjátszóra, utazásra. A 75 rubelos laboránsi, később 96 rubelos főlaboránsi fizetés bőven elegendőnek bizonyult. Illetve ekkor már verseim is meg-megjelentek, és az idő tájt igen szépek voltak a honoráriumok (de az irodalomról majd külön!). Szüleimtől a teljes ellátást elfogadtam, de ha hétvégére elutaztam Beregszászba udvarolni, vagy venni akartam egy új fényképezőgépet, akkor nem kellett rá pénzt kérnem. Nekem ez nagyon fontos volt. Később, amikor a Tankönyvkiadóban magasabb lett a fizetésem, már hozzájárultam a konyhapénzhez. 26 éves koromtól pedig, amióta megházasodtam, szüleimtől anyagi függetlenségben élek, bár természetesen az együttélésnek vannak közös költségei.

– Ezt a kis előreugrást leszámítva az időrendben most ott tartunk, hogy Ön megszakította egyetemi tanulmányait és munkaviszonyát. Úgy döntött, hogy életét az irodalomnak szenteli. Ezek szerint ekkor határozta el, hogy író lesz?

---