A Debreceni Disputa friss számában megjelent Pilinszky-projektumom két soron következő verse: a második szonettköszorú 3. és 4. szonettje. A magam módján ezzel viszonzom mindazok figyelmességét, akik nekem vagy családom tagjainak kellemes ünnepeket kívántak a napokban.

Két dolog is eszembe jutott az Agent portálon most bemutatott legújabb japán kütyüről, amely nemcsak azt jegyzi meg, mi hol található a lakásunkban, hanem betanítható arra is, hogy a virágfajtákat felismerje és nevüket fülünkbe mondja.

A mindenlátó szemüvegnek családunkban bizony volt egy elődje: a dédanyám, akit apámék MLÉMH-nek hívtak egymás között, ugyanis ő volt az a Mindent Látó És Mindent Halló, aki éles megfigyelőkészségének (és nem utolsósorban az öregasszonyokra jellemző kíváncsiságának) köszönhetően az égvilágon mindenről tudott, ami a családban zajlott, így a két unoka gyerekcsínjei sem maradhattak soha titokban.

Azóta járok szívesebben a Kárpáti Kiadóba, amióta a szerkesztőség maradványát kiebrudalták a régi Vármegyeháza patinás épületéből. Nem hiszem, hogy az egykori csapatból a könyvelővel együtt mindössze négy főre csökkent kiadó bármelyik tagja is visszasírná a méltóságos, ellenben hideg-rideg falakat. Új székhelyükön, a Csatorna utcában, a régi zsinagógából leválasztott hátsó épületrészben elsősorban és feltűnően meleg van. Ami nálunk nagy szó, különösen most, amikor Putyin bekeményített és a gázcsapok elzárásával fenyegette meg a másfél milliárd dolláros tartozást felhalmozó Ukrajnát. Könnyen meglehet, hogy holnapra érvényét veszíti az összehasonlításom, de ma még a kiadónál egyelőre nincs melegebb hivatal a közelben. Mintha egyenesen a kazánházból választották volna le ezt a sajátosan romos, lepusztult két szoba-raktárhelyiséget. Körös-körül beazonosíthatatlan lomok halmozódnak, poros papírkötegek, mappák. Az ide belépőnek óhatatlanul padlás- vagy pinceérzete támad, szeretné megtalálni, amit elrejtettek, vagy amit itt felejtettek az egykori tulajdonosok. A hely újdonsült birtokosa, a Kárpáti Kiadó remekül álcázza magát. A bejárat fölött színes lámpákkal kirakott betűk hirdetik, HRÁLNYI AVTOMATI, amiből beazonosítható az előző bérlő, az, hogy a közelmúltban szerencsejáték automaták villogtak-kattogtak a masszív ajtó mögött. A kiadó vezetője a világ legtermészetesebb módján költözött a játékterem cégtáblája alá, még csengőt vagy kaputelefont sem szereltetett fel, a bejárati ajtót ellenben gondosan kulcsra záratta. Jogosan, különben pillanatokon belül könyvstószok közé járnának vizelni stb. a kinti árusok-vásárlók, boldog-boldogtalan. Így legalább garantáltan szobatiszta szerzők jönnek, azok sem nyomják már le a kilincset, tudják, hiába tennék, felkiáltanak az emeleti ablakba, s a műszaki szerkesztő máris aláereszkedik. Nyilván elvállalta az ajtó szerkesztését is, beengedi a lenn ácsorgót, lekíséri, kiengedi a távozni készülőt. Egészen beleszokott a kialakított eljárásba. M. akárhányszor kedvesen nyit ajtót, nem lázadozik a kapuskodás miatt. Leginkább azt nehezményezi, hogy a számukra kiutalt hivatali részben nincs vécé.

Még régi blogomban számoltam be arról, hogy az MTA Nyelvtudományi Intézete elkészítette a Magyar Nemzeti Szövegtárat, amely az anyaországi szókincsen kívül tartalmazza a határon túli magyar szóállomány felgyűjtött részét is (Kárpátaljáról a sajtószövegeken kívül nagyrészt az én szépirodalmi anyagaimra alapozva). Most kedves levelet kapott Éva egy újabb fejlesztésről, a csak a határon túli magyarok által használt idegen szavak szótáráról, a Terminiről: