balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Ajánló blog (+seo laptop)

  

BDK web-Online (+seo)

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Balla D. Károly írói oldal

 

Kárpáty Vipera News

 

Első Google-helyre kerülés

 

Limerik-Haiku-Aforizma (laptop)

 

Berniczky Éva írói oldal

 

Piréz blog - pirézek

 

Linképítő Google-Seo

 

Blog: Googleoptimalizálás, Seo

 

Optimalizált honlapok, Google

 

Kárpátalja blog (+seo)


bdk blog bázis | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA

A mumus és a kék madár

2009. július 07. - BDK
Tíz évvel ezelőtti gondolatok. Hogyan láttam helyzetünket a huszadik század legvégén - miben volt igazam és miben tévedtem. Tanulságos szembesülni mindezzel.

A mumus és a kék madár

Ezredvégünk az aggodalmak és a bizakodások időszaka. Ami rendben is lenne, ha tudnánk: mitől kell tartanunk és mi lehet reményeink alapja. Ám összekeveredett világunkban ugyanazoktól a dolgoktól rettegünk, mint amelyektől boldogságunkat várjuk.
    Jövőképünkben a kék madár a mumus képét öltötte, faltra festett ördögeinknek pedig angyalszárnya nőtt.
    A globalizáció például egyszerre jelenti a boldog jövendőt és minden leendő bajok forrását. Ám akár félünk tőle, akár áhítjuk, visszavonhatatlannak tűnik a folyamat: gyermekünk ízlelőszerveit már globalizálta a Coca Cola, és értelmét már nem is a tévé, hanem az információk legglobálisabb forrása, az Internet uralja.

   Ugyanígy: az európai tömbökbe történő csatlakozás egyszerre vonzó és taszító távlat. De akár vágyunk rá, akár megriadunk tőle: a NATO már tönkrebombázta Szerbiát – és Magyarország tagja ennek a NATÓnak.
    Hasonlóan: félelem és remény váltakozik a határon túli magyarság sorsának a megítélésében is. Az érzelmi tényezőket kicsit félretéve talán ideje lenne reálisan felmérni, milyen veszélyek fenyegetik a több országba szakadt nemzetet, s ugyanakkor lehet-e hozadéka ennek a sajátos helyzetnek az összmagyarság számára.
    Az alábbiakban a fenti témákhoz szeretnék néhány adalékot szolgáltatni – tapasztalataim alapján.

A romlás virágai

    Igen, alighanem a Cola és az Internet dönti romlásba a világot, s ha azt nem is, az emberi kultúrát mindenképpen…
    Legalábbis ez volt a végkicsengése egy nemrégiben tartott nemzetközi konferenciának, amelyet civilizációnk törékenységének a témájában rendeztek, s amelyen a felszólalok jelentős része – több neves író – főleg aggodalmának adott hangot és nagyjából egyetértett abban, hogy az irodalomnak immáron befellegzett.
    Emlékszem, néhány éve még arról folyt a vita, hogy áru-e a kultúra (és sokan a puszta feltételezést is sértődötten elutasították), ma viszont mintha írók sokasága azt kívánná, bárcsak áru lehetne, s ne szorulna ki véglegesen és visszavonhatatlanul piacorientált világunkból mindaz, amit még irodalomnak, művészetnek lehet nevezni. A felfestett kép riasztó: mindent a tőke és az azt kiszolgáló „tömegkultúra” ural, az emberiség arc nélküli fogyasztóvá degradálódik, aki a Reklám és a Hálózat által manipulálva többé nem vesz a kezébe verset vagy regényt, nem jár képtárba és hangversenyre. Teste elsatnyul, sivár lelkét pedig önként és bárgyú vigyorral adja el a Coca és a Net képében megjelenő Sátánnak.
    Mindez engem is megijesztett. De nem is annyira az elmondottak tartalma riasztott, nem az a távlat, amelyet elém tártak, hanem az aggodalmak formája keltett bennem rossz asszociációkat. Nem igazán szeretem ugyanis, ha a Mumussal ijesztgetnek, a kedvelt amerikai üdítő fetisizálása pedig éppen hogy kellemetlen emlékeket hívott elő memóriámból. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban (amely a hidegháború éveire esett és Kárpátalján zajlott) az USA társadalmát az éhező, kisemmizett proletárok és a Coca Cola mámorában fetrengő kapitalisták kétpólusú képével azonosította a szovjet propaganda, nem véve tudomást arról, hogy a Colában nincs szesz, és éppenséggel nem mondható a milliomosok italának. Mindeközben a szocialista tábor általam lakott és ismert országaiban rohamosan terjedt az alkoholizmus, de Vodkáról, Borovickáról, Cujkáról együttesen sem esett annyi szó, mint az alaptalanul inkriminált italról.
    Hidegháború múltán aztán szépen kezdett begyűrűzni és diadalra jutni mindaz, ami korábban a Rossz szimbólumának számított. És nem kellett a konszolidáció felkent papjának lennie ahhoz valakinek, hogy felismerje, a Cola valamivel jobb a Bambinál (számomra hazaibb példával: a Лимонадный напиток-nál), így ideológiáktól mentesen és a reklámdömping akkori hiánya ellenére szépen rászoktunk erre a korábban mélyen elítélt és lenézett, kezdeti fanyalgásunkban szappan ízűnek tartott üdítőre. Tettük ezt talán mindössze abból az apró okból kifolyólag, hogy ettől nem csikart a hasunk és valóban  felüdítette fogyasztóját.
    Na már most. Ha következetesek akarunk lenni – bár más felhanggal – a Cola fetisizálásában, akár azt is állíthatnánk, hogy a teljes rendszerváltást is Neki köszönhetjük.
    E tekintetben – és itt hadd tegyek egy aprócska intermezzót – a szocialista tábor összeomlását felbecsülhetetlen mértékben elősegítette a kampányt kezdeményező Andropov és maga a tökélyre törekvő Gorbacsov is, amikor szinte teljes szesztilalmat vezetett be a már hanyatló Unióban. Ez idő tájt nyilvános helyen egyáltalán nem lehetett alkoholtartalmú italt fogyasztani, a tilalmat áthágókat súlyosan megbüntették. „Divatba jöttek” a szeszmentes lakodalmak és bankettek (képzeljük csak el!); előfordult, hogy a folyóparton napozók közé szállt le a rendőrségi helikopter, hogy begyűjtse azon elvetemülteket, akiket elárultak a megnyitott vagy kiürült pálinkás és boros palackok; kiirtották a szőlőültetvényeket Kárpátalján (ahol évszázados szőlőkultúrák voltak); több új vicc is született, ezek egyike szerint a konspiráció a Birodalomban annyit változott hetven év alatt, hogy míg korábban ha egy idegen benyitott valami zughelyre, akkor mindenki elrejtette a Pravdát és elővette a Vodkát, most viszont ugyanilyen szituációban a Vodkát rejtik el és a Pravdát veszik elő; stb. Nos, amikor egy ungvári magyar újságíró kollégánk épp ebben a legszigorúbb időszakban nyugalomba vonult, s ez alkalomból szokás szerint meg szerette volna vendégelni a kollektívát, igen szellemes cselhez folyamodott. Sok-sok két decis Colát vásárolt, ezekről ügyesen lefeszegette a kupakokat, minden palackból leöntött fél-fél deci üdítőt, és ezt ugyanennyi Vodkával pótolta, majd ügyesen visszaillesztette a kis fém kapszlikat. Néhány kollégáját beavatta a cselbe, és abba is, hogy az ekkor már csak hivatalból is abszcinens  főnökség részére a szerkesztőségi íróasztal mely sarkára készített oda néhány eredeti, preparálatlan példányt... Elhangzott pár üdvözlő szó és a társaság koccintgatni kezdett – Colás üvegekkel. Fogyott ám az itóka rendesen, újabb és újabb rundok következtek, és az ünneplő társaság hamarost már-már hasonlatossá vált a húsz évvel korábbi propagandaanyagok dőzsölő amcsijaihoz... Igen, ez az újságíró kollégánk a maga háztartási szintjén akkor megvalósított egy zseniális szintézist: ha csak pár liter mértékében is, de egyesítette a Vodka és a Cola birodalmát...
    Ami pedig az informatika forradalmát és a végveszélyt jelentő Internetet illeti, ennek kapcsán is óhatatlanul eszembe jut, hogy gyerekkoromban viszont a genetikát meg a kibernetikát kiáltották ki Mumusnak, akkori szójárással: burzsoá áltudománynak. Aztán persze ezek is begyűrűztek, és mégsem lett vége a világnak. Így most is vonakodom elhinni, hogy a video, a számítógép, a mobil telefon, a CD-s multimédia meg a Világháló a Romlás virága lenne, még ha kicsit meg is tépázták az Gutenberg galaxis tekintélyét. És ha az előbb némi szándékolt nagyítással azt állítottam, hogy a Coca igenis hozzájárult a rendszerváltozáshoz, akkor sokkal kisebb túlzással állítható, hogy Kelet-Európában a szocializmust pár ezer fénymásoló gép döntötte meg.
    Nagyon jól emlékszem arra, hogy még a lágyabb diktatúrák is milyen szigorral és gyanakvással kezeltek mindent, ami szövegek előállítására és sokszorosítására volt alkalmas. Az írógépeket nemcsak hogy „be kellett jelenteni”, hanem írásmintát is kellett róluk adni a rendőrségi nyilvántartás számára. A nyomdák a legjobban őrzött stratégiai jelentőségű objektumoknak számítottak, és sokáig szó sem lehetett arról, hogy akár egy stencilgépet magánember birtokolhasson.
    Egy idő után mégsem lehetett ellenállni a technika begyűrűzésének: egyes fontosabb hivatalokban megjelentek a fénymásoló gépek, és azonnal megszülettek a rendszabályok is. A gépet csak elzárt helyen lehetett tartani (ha a hivatali szoba ablakán eleddig nem volt rács, akkor fel kellett szereltetni), a masinát bekapcsolni és üzemeltetni csak az ezzel megbízott munkatársnak volt szabad, akit arra is köteleztek, hogy munkájáról pontos naplót vezessen, amely rögzíti a másolt anyagok jellegét, a kópiák számát stb.
    De ezek a szigorítások már mit sem értek. A gépek méretének és árának csökkenésével, sorozatgyártásuk megindulásával előbb Kelet-Közép-Európát, majd a Nagy Testvér országát is elárasztotta a Canon, a Sharp, a Minolta. Aztán egészen váratlanul áttörés történt a telefóniában is: puszta tárcsázással el lehetett érni a külföldöt, és ez még semmi, mert kisvártatva megjelentek a telefaxok és rádiótelefonok. És ezzel vége is lett a szocializmusnak.
    Hogy ami helyette érkezett erre a tájra, az sem fenékig tejfel? Hogy a nem is olyan édes szabadsággal együtt betörtek világunkba a kapitalizmus farkastörvényei? Vagy ahogy a döbbenetünkről hiteles képet festő vicc állítja: minden jó, amit a szocializmusról tanultunk, az nem volt igaz, de minden rossz, amit a kapitalizmusról állítottak, az viszont igaznak bizonyult? Hogy a művészet, az irodalom elvesztette pótolhatatlan társadalmi funkcióját? – hát persze. De vajon történhetett-e másként? De vajon nem ostobaság-e ezenközben a reklámok ízléstelenségét meg az akciófilmek romboló hatását már-már hisztérikusan hiperbolizálni? Vajon nem tévedés-e azt hinni, hogy a Sátán neve az, amely kikerülhetetlenül elénk tárul óriásplakáton, izzó neonfeliraton, matricákon, otthoni számítógépünk képernyőjén?
    Nem arról van-e szó, hogy illúziókat ringattunk? Hogy azt hittük, részesei, mi több: haszonélvezői lehetünk egy olyan világnak, amely csak előnyeit nyújtja nekünk és hátrányaitól megkímél?
    Ráadásul: úgy ültünk ehhez a világméretű pókerasztalhoz kis családi ultink mellől, hogy alig tudtuk megadni a beugrót és a játékszabályokat sem ismertük rendesen. Csoda-e, ha nem mi adjuk a bankot?
    És nem az rejti-e magában az igazi veszélyt, ha még most sem a játékra figyelünk igazán, hanem amiatt hergelődünk, hogy ennél az asztalnál senki sem ismeri el érdemünknek a Bambi-múltat vagy azt, hogy néha évekig nem kaptunk szalagot az NDK gyártmányú írógépünkbe? Ehelyett ránk kínálják a Cola bőségét és a lapjárás naprakész híreit közlő Internetet – de mi halálra rémülünk tőlük. Így aztán izzad a tenyerünk a licitnél, már-már fatális rendszerességgel bedőlünk a blöfföknek és sorsverésnek hisszük azt, ami csupán helyzet. Persze: rossz helyzet. De talán nem annyira, hogy eleve vesztésre kellene játszanunk. Már csak azért sem, mert az amerikai póker még mindig jobb, mint a forgópisztollyal játszott orosz rulett…
    Nem mintha szeretném a reklámokat és nem félteném a gyerekeimet attól, hogy számítógép-függővé válnak. De nem szeretnék jobban aggódni, mint dédapám akkor, amikor fia – nagyapám – a századelőn megépítette a környék első detektoros rádióvevőjét, amelyen elsőként talán éppen egy új ital hirdetése szólalt meg.

Szájunkba repül-e a szárnyas angyal?

    Kellene egy jó kis pozitív jövőkép. No de honnan vegyük, ha a körülöttünk-velünk zajló élet nem kecseget semmi ilyesmivel? Nosza, elő az ollót, vágjuk ki valami színes magazinból, celluxszal ragasszuk fel a konyhakredencre. Ettől – tapasztalni fogjuk – sokkal vidámabbak lesznek a tepertős vacsorák…
    …Körlevelet kaptam a közismert magyarországi kutatóintézet két jó nevű közgazdászától. Kis bevezetőjükben beszámoltak arról, hogy műhelyükben – nagy ötlet! – „megszületett az a gondolat, hogy a demokrácia és a piacgazdaság mellett az országnak egy erős pozitív jövőképre is szüksége van”. Eltervezték, könyvbe gyűjtik össze mintegy 300 megszólított szerző bizakodását, így engem is arra kértek, 600 szóban foglaljam össze a magam pozitív jövőképét. Hogy nekem egyáltalán van-e ilyen, azt elfelejtették megkérdezni. Ha megteszik, megírtam volna, hogy a „pozitív jövőkép” számomra éppen olyan sületlenség, propagandaízű kreáció, mint a „negatív jövőkép”. Az a kényszerképzetem kezd kialakulni, hogy csupa látnok vesz körül, akik a maguk különböző előjelű jövőképét hiszik egyedül üdvözítőnek, s elvárják, hogy látomásaikban osztozzam. Hol a globalizációtól rettegő írótársak vetítik elém a teljes pusztulásba vezető utat, hol tudós urak erőltetik rám vágyálmaikat.
    A körlevél, amellyel megkerestek, ezt állítja: „Kiindulópontunk az, hogy 2025-re Magyarország Európa egyik legdinamikusabb és legsikeresebb gazdasága lehet, társadalma pedig levetheti a 20. század megrázkódtatásait tükröző betegségeinek jó részét”. „Vagy nem!” – teszem hozzá én némi malíciával, és nem csupán a mondat képzavarai miatt (vajon hogyan kell megrázkódtatásokat tükröző betegségeket levetni?). Holnap talán egy másik körlevelet kapok más látnokoktól: „Kiindulópontunk az, hogy 2025-re Magyarország Európa egyik legelmaradottabb, legsikertelenebb gazdaságú államává válhat, amelynek társadalmát mind jobban veszélyeztetik a 20. század megrázkódtatásai nyomán kialakult betegségek”. Ezt az elképzelt vélekedést, még ha szófűzése szabatosabb is, ugyancsak fenntartással fogadnám, és halkan megkérdezném: nem lehetne, kérem szépen, egy kicsit, legalább most, átmenetileg, jövőkép nélkül meglenni, és inkább azzal foglalkozni, ami van, s nem azzal, ami lehet?? S ha már mindenképpen jövőképre van szüksége a közgazdász uraknak, nem lehetne az esetleg bipoláris, olyan, amely negatív és pozitív tendenciákat egyaránt figyelembe vesz? (Ne adj isten, ezek dialektikus vizsgálatából nem készülhetne érzelmileg semleges, ideológiamentes prognózis?)
    A pozitív jövőképtől az én generációm legtöbb tagjának amúgy is azonnal felhólyagzik a bőre: kaptunk belőle épp eleget óvodától az egyetemig. Hittünk is egy ideig az osztályok nélküli társadalomban, az állam elhalásában, és persze abban, hogy a világ proletárjai végre egyesülnek. „Oszt mi a szar lett belőle”, mondanám egy kis népi vulgarizmust megengedve azokkal az agrárproletárokkal szólva, akik nem dőltek be ennek a pozitív jövőképnek (sem), hanem tették a dolgukat és a maguk zsebkendőnyi háztáji részlegén megtermelték mindazt, amit a nagy közgazdászok kifundálta kollektív mezőkön nem lehetett. És ez képletesen is értendő: szellemi síkon ugyancsak megvolt a józanabbaknak a maguk háztájija: ott hányták-vetették meg a világ sorát, ott gondolták végig mindazt, ami „kint” tilalmasnak számított.
    Persze, értem én: végre egy kis lelket kellene önteni ebbe az elfásult magyarságba, hogy ne fancsali képpel, lógó orral hagyja magát becsalogatni Európába, hanem vágjon végre jó pofát mindahhoz, ami vár rá a 21. század elején. Ne legyenek kételyei, ne ingadozzon, mert még a végén lemarad minden jóról. Érdekes módon azonban a sok lógó orrú magyar a politikacsinálók pozitív jövőképétől nem akar jókedvre derülni, ellenben fenemód szeretne már magának egy kis pozitív jelent – attól rögvest vigyorogni kezdene, talán dalra is fakadna és tánclépésben indulna az EU-ba, bárhová, ahol végre nem izélgetik a jövőképpel.
    A két tudós közgazdász a felkérő levélhez mellékelte a saját 600 szavas pozitív jövőképét, mint a „két első hozzászólást”. Ezek egyikében ezt olvashatni, még ám indításul: „Hogyan lesz egy vergődő országból Európa egyik legsikeresebb minta-országa? Először is úgy, hogy polgárai lehetségesnek tartják, hogy röpke negyedszázad alatt befejezik a gazdasági felzárkózást és a társadalmi felemelkedés sokszor megindult, majd megtorpant folyamatát. Hogy polgárai ezt a célt tűzik ki és nem egy igénytelen történelmet akarnak egyéni és nemzeti életükkel megformálni.” Azaz minden csak a magyarság akaratán múlik, és ha mégsem jön be ez a „minta-ország”, az csupán kishitűségén és igénytelenségén múlott. Továbbá pedig: nem is annyira tenni kell a felemelkedésért, elegendő lehetségesnek tartani, hinni benne, továbbá pedig célul kitűzni. Hát ebből most végre megtudtam! Én balga eddig abban az illúzióban ringattam magam, hogy vannak bizonyos meghatározó nemzetgazdasági adottságok, vannak pénzügyi kényszerek, van geopolitika, adósságállomány, dzsidipi, fizetési mérleg, költségvetés és egy krachedli csupa olyasmi, amivel épp közgazdász uramék dobálnak meg napi rendszerességgel – most meg puff neki, kiderül, mindez smafu, mert elegendő egy jó kis pozitív jövőkép. Hogy pontosan miféle? Kapunk erre is választ: „Ez a jövőkép azt mondja [!], hogy Magyarország képes hat varázs szelencét [!!] felnyitni, amelyekből kirepülnek a történelem szárnyas angyalai és felemelik az országot [!!!].” (Felkiáltójelek tőlem.)
    Hát ez azért szép, mondaná Esterházy Péter. No de egy közgazdásztól? Münchausen bárót pedig eheti a sárga irigység: ötlete, hogy hajánál fogva felemelje magát lovastul, piti trükk ehhez képest.
    Remélem, addig is, amíg Magyarország konzervnyitóval neki nem áll Pandora szelencéit nyitogatni, ezek a szárnyas angyalok nem unatkoznak odabenn, hisz alighanem társbérletben élnek az ugyancsak röptös kedvű sült galambokkal, akiktől elvárni, hogy szájunkba repüljenek – ugyancsak tetszetős, és megfelelően pozitív jövőkép.

Az integráció mumusa

    Az ijesztgetésre alkalmas mumus és a boldogság kék madarának kereszteződéséből világrajött legújabb fióka: Magyarország EU-csatlakozása. Akadnak, akik a magyarság minden problémájának azonnali megoldódását remélik a belépéstől, és akadnak, akik a nemzet vesztét látják benne. A hivatalos magyarországi propaganda inkább a dolog kékmadár-jellegét igyekszik felerősíteni, én azonban – helyzetemből fakadóan – ezúttal az integráció mumusával foglalkozom.
    A kérdést sajátos nézőpontomból kiindulva, a kárpátaljai magyarság kiszolgáltatott helyzetének kontextusába helyezve próbálom interpretálni.
    Eközben tényként kezelt kiindulási pontom az, hogy a kárpátaljai magyarság helyzete válságosra fordult. Lélekszáma csökken, értelmisége kivándorol, a szülőföldjükön maradók döntő többsége pedig vegetálásra kényszerül: az Ukrajnában kialakult súlyos gazdasági krízis közepette permanens létbizonytalanságban küzd fennmaradásáért. Az etnikai határok elmosódásával és a szociális kiszolgáltatottsággal egyenes arányban mázolódik el az itt élő magyarok nemzeti arculata, vész el identitástudata.
    E pozícióvesztésnek három fő okát látom:
    Először is az ukrán törvényekben biztosított egyéni és kollektív nemzetiségi jogok gyakorlása úgyszólván lehetetlenné vált az állandósult pénzhiány, a roppant kedvezőtlen gazdasági viszonyok miatt (például: működhetnek magyar iskolák, de télen nincs bennük fűtés, a pedagógusok még éhbérnyi fizetésüket sem kapják meg; sorra bezárnak a művelődési házak, községi klubok, könyvtárak; a magyarság-szervezetek fenntarthatósága, a lap- és könyvkiadás, a színház, a rendezvények lebonyolíthatósága – mind a magyarországi támogatásoknak van kiszolgáltatva; egyre csökkennek a termelési mutatók, mind nagyobb az energiahiány; stb. – ezek persze országos, és nem „magyar gondok”, de a kis létszámú kisebbség felmorzsolódását felgyorsítják, mert a nemzeti értékek megőrzésére, a jogok gyakorlására egyszerűen nincs mód).
    Másodszor: nem állnak a helyzet magaslatán az ugyancsak alapvető hiányokkal küzdő nemzetiségi érdekvédelmi szervezetek sem: lelkesedésből ma már senki nem végez kisebbségi többletmunkát, így szervezeteink nem ritkán a közösség érdekeinek szolgálata elé helyezik önnön érdekeik védelmezését, s tevékenységük nagyobb hányadát mára saját legitimitásuk igazolására és kialakított működési kereteik (székház, iroda, gépkocsi, fizetett státusok stb.) fenntartására fordítják; erre pedig csak akkor nyílik módjuk, ha a „magyar ügy” mind több területét uralják, s igyekeznek a Magyarországról érkező támogatások újraelosztásának jogát mindinkább kisajátítani. (A támogatások megítélésében és felhasználásában mutatkozó anomáliák külön tanulmány tárgyát képezhetnék. Erre nem térek ki, sommás véleményem azonban az, hogy egyrészt senki sem vitatja: ezeknek a támogatásoknak felbecsülhetetlen jelentőségük van a kisebbségi oktatás és művelődés fenntartásának szempontjából, másrészt azonban morális szempontból ezek a juttatások mérhetetlen rombolást okoztak, megosztották a magyarságot, állandó klientúrát hoztak létre, kimunkálták a kedvezményezettek arroganciáját, ugyanakkor ösztönözték a látszateredmények létrejöttét és a koldusmentalitás kialakulását.)
    Harmadik helyen említeném a határon túli (így kárpátaljai) magyarság és az anyaország viszonyának rendezetlenségét, ellentmondásosságát, amely nem hogy megoldódni nem látszik, hanem Magyarország európai integrációja következtében még paradoxálisabbá válik.
    Vizsgáljuk meg ezt a harmadikként említett tényezőt – aktuális mumusunkat – külön is.
    A kárpátaljai magyarság nagyban csalódott anyaországában: itt talán elegendő a jókora port kavaró, az itt élők részéről fájdalmasan megélt, még az Antall-kormány által megkötött államközi alapszerződésre utalni (amelynek passzusai közé iktatták a területi igényekről való végleges lemondást, s ennek ellentételezéseként még az ukrajnai magyar kisebbség autonómiára való jogát sem sikerült az okmányban rögzíteni) vagy arra, hogy a hivatalos Magyarország  illetékesei többször is hangoztatták a kettős állampolgárság kizárását (itt sietve hozzáteszem, hogy ezt Ukrajna alkotmánya amúgy is lehetetlenné tenné), ugyanakkor még senki sem tudta megnyugtatóan és világosan – a frázisokon túl, konkrét elképzeléseket is vázolva – elmondani, hogy az európai tömbökbe csatlakozó Magyarország részéről bevezetendő idegenrendészeti szigorításokat (pl. vízumkényszer, magas biztosítási összegek, jogkorlátozások stb.) hogyan lehet összeegyeztetni a határon túli, így kárpátaljai magyarság érdekeivel és igényeivel; miként lehet majd különbséget tenni az eleve potenciális bűnözőnek vagy legalábbis nem kívánatos elemnek tekintett ukrán állampolgár, illetve az anyaországával fizikai kapcsolattartásra törekvő ukrajnai magyar ember között; ha ilyen különbségtételre nincs mód (illetve, ha lenne is, ez a különbségtétel az eredetivel azonos fajsúlyú problémákat vetne fel), nos, akkor a határon való átkelés és a Magyarországon-lét minden „ukrán” számára egyformán szankcionálttá – és anyagilag kedvezőtlenné – válik, s így nehéz elképzelni, mik is lennének azok a sokat hangoztatott előnyök.
    Épp ezért a kárpátaljai magyarság válságát nem enyhíti, hanem tovább súlyosbítja annak tudatosulása a lakosság körében, hogy néhány éven belül Csap és Záhony között húzódik majd Európa legáthidalhatatlanabb tektonikus vonala. Hiába hangzik el oly gyakran felelős nyilatkozók szájából az, hogy Magyarország EU-csatlakozása a határon túli magyarság számára is előnyökkel jár, mert az anekdótabeli Pista bácsinak, aki eddig hat államban élt már anélkül, hogy kimozdult volna Munkácsról, nos, neki még senki nem magyarázta el, melyek is lennének ezek az előnyök. Ő csak azt tapasztalja, hogy ha Magyarországra utazik, akkor az ukrán határon még magyarnak számít, aki rosszul beszéli az államnyelvet, ám mire átér a Tisza-hídon, csodálatos módon átváltozik és a magyar határon már ukránnak tekintik; útlevele – és nem anyanyelve – alapján ítéli meg nem csupán vámos és rendőr, hanem minden hatóság és hivatal. Akit hivatalosan ma is idegenkén, turistaként kezel anyaországa, s aki azt is tudja, milyen tortúra ma ukrán állampolgárnak Nyugatra kijutni, az hiheti-e, hogy néhány éven belül nem ugyanez vár-e rá akkor, ha csupán az „övéihez” siet.
    Ismerjük persze a hangoztatott szólamokat, amelyek közül az első az, hogy a NATO-tag és EU-tag Magyarország nemzetközi tekintélyét latba vetve majd sokkal hatékonyabban léphet fel érdekeinkben. Nos, az ilyen előnyökkel való kecsegtetés meglehetős nyugtalanságot kelt. Egyfelől a balkáni háború tanulságai számunkra inkább riasztóak, semmint biztonságérzetet keltőek, mert valahogy nem fér a fejünkbe, miként szolgálhatta a bombázás a vajdasági magyarok érdekeit, ha egyszer őket is bombázták. Másfelől a hol megújuló, hol el-elcsituló szlovákiai és romániai magyarellenes állampolitikával szemben, úgy tűnik, a Nyugat és annak részeként Magyarország – tökéletesen tehetetlen. E kettő egybevetése nagyjából azt jelenti, hogy a csatlakozott anyaország addig nem képes határon túli kisebbségeit megvédeni, amíg népirtás nem történik az adott országban; ha ez megtörténik, akkor pedig úgy védi őket, hogy városaikra bombát szór.
    Az előnyökkel való másik kecsegtetés arról szól, hogy a már integrálódott Magyarország eredményesen szorgalmazhatja a magyar lakossággal rendelkező szomszédos országok tagfelvételét. Ám esetünkben e kijelentésnek sincs valóságtartalma: Ukrajna (vagy akár Szerbia) EU-tagsága igen merész utópia, s ha sok-sok évtized múlva – szorgos szorgalmazások révén – reálissá is válhatna, addigra minden bizonnyal megoldódik a kárpátaljai magyarság problémája – az érintett addigra megszűnik szerves népcsoportként létezni. (Az elmúlt évtizedek statisztikái alapján ugyanis tudható, hogy a kárpátaljai magyarság számának részaránya Kárpátalja összlakosságában évtizedenként átlagosan 1 – 1,5 %-nyit csökken; a korábbi stagnálás után az elmúlt másfél évtizedben az abszolút lélekszám is gyorsuló ütemben csökkent.) Ezért a szomszédos országok csatlakozására való hivatkozás Kárpátalja vonatkozásában csak illúziókeltésre alkalmas, arra, hogy a rövid távon bizonyosan megmutatkozó negatívumokat kékmadár-effektusként ellensúlyozza, elfedje.
    Ugyane szempontból azt hinni is illúzió, hogy Magyarország (sajátos nemzetiségi beágyazottsága okán) kivételességet, különös elbírálást, halasztást, egyes EU-törvények érvényességének a felfüggesztését – úgynevezett derogációkat – kérhet és kaphat az EU-tól. Ugyan ilyesmire a jogalapok is meglennének, de Magyarországnak szerintem derogál derogációkat kérni, mert minta-csatlakozó szeretne lenni és semmi olyat nem kíván tenni, amivel kockáztatná vagy legalábbis késleltetné felvételét. Magyarország a mielőbbi csatlakozás érdekében minden fizikailag teljesíthető követelményt és elvárást teljesíteni fog, sőt, ahogy a magyar mentalitást ismerjük: igyekszik majd túlteljesíteni őket. (Lásd Magyarország NATO-buzgóságát.)
    Mindezzel együtt könnyű belátni: Magyarország számára az európai csatlakozás létkérdés, s valószínűleg nincs más választása, mint az integrálódás; ugyanakkor ideje lenne hivatalos körökben is kijelenteni, hogy ez esetben az államérdek nem rendelhető alá a határon túli magyarság érdekeinek, azaz nem várható el egy tízmilliós országtól, hogy egy idegen állam lukas csónakjában vergődő százötven ezer kárpátaljai magyar miatt lemaradjon a luxushajóról.
    Van a kérdésnek erkölcsi, érzelmi vonatkozása is. Csak aki saját bőrén tapasztalta, az a megmondhatója, milyen ambivalens érzés, milyen skizofrén állapot kárpátaljai magyarként határt átszelni, Magyarországon tartózkodni, netán valamit elintézni, hivatalos ügybe keveredni. Hosszasan sorolhatók lennének a példák, amelyek kisebbik része azt igazolná, milyen felemelő érzés magyarnak lenni a magyarok között, „otthon” lenni a magyarságban, milyen jó tapasztalni a segítőkészséget, szolidaritást; a példák nagyobbik része viszont azt mutatná be, milyen elutasítást, hátrányos megkülönböztetést, nem ritkán megaláztatást kell elszenvednie annak, aki ugyan magyar nemzetiségű, de útlevele szerint ukrán állampolgár. Ez a negatív tapasztalat csak növekedni fog a határőrizet erősödésével és az idegenrendészeti szabályok szigorodásával.
    Mindez még kiszolgáltatottabbá teszi a kárpátaljai magyarságot, annak szinte minden rétegét. Nem titok, hogy ezrek, talán tízezrek élnek ma abból, hogy a határon kis motyójukat átcsempészve piacolnak (ezt nem jókedvükben teszik, hanem más megélhetési lehetőség hiányában), igen jelentős a Magyarországon hivatalosan vagy illegálisan munkát vállalók száma, s az értelmiségi elit számára is egzisztenciális kérdés az anyaországgal való rendszeres kapcsolattartás (magyarországi ösztöndíjak, meghívások, résztvétel a nemzeti művelődés vérkeringésé¬ben, publikációs és kutatási lehetőségek stb.). Ha ezek az adottságok megszűnnek vagy korlátozódnak, anyagilag kedvezőtlenné válnak, az újabb érvágást jelentene.
    Végül még egy mumus-szempont.
   Köztudott, hogy a kárpátaljai magyarság körében immár évek óta tartó újabb kivándorlási hullám észlelhető. Ennek ugyan első és legfőbb oka az ukrajnai létfeltételek hiánya, ám emellett az áttelepülési hullám felívelésének másik kiváltója Magyarország közelgő EU-csatlakozása. Magyarok sokaságának végső elhatározásában igenis szerepet játszik az a körülmény, hogy belátták: néhány év múlva itt húzódik majd Európa szűrője, mérhetetlenül nehezebbé válik a kapcsolattartás, és akkor  áttelepülni úgyszólván lehetetlen lesz. Ezért hát a dolog nem halogatható tovább. Persze nem állítható, hogy az EU-csatlakozás elmaradása vagy a kettős állampolgárság intézményének bevezetése megállítaná a migrációt, de valószínű, hogy, sokak azért döntenek a lakhelyváltoztatás mellett, mert nem szeretnének annak a civilizációs szakadéknak a rossz oldalán maradni, amelyet ma még át tudnak ugrani.
    Hogy mi lenne a megoldás?
    Annak esélye, hogy Ukrajna belátható időn belül jóléti jogállammá és így az EU számára szalonképessé válik, elhanyagolhatóan csekély. Ugyanígy fölösleges lenne Kelet-Közép-Európa politikai térképének számunkra kedvező átrajzolhatóságában bízni. Illúzió azt hinni, hogy a kárpátaljai magyarság a jelen viszonyok közepette megerősödhet, gyarapodásnak indulhat (vagy akár csak nem sorvad-romlik tovább). Légvárat épít az is, aki azt hiszi, hogy az európai orientációt vett anyaország és a széleken leszakadó perem-magyarság viszonya mindenki számára megnyugtató módon rendezhető.
    Mit ragasszunk hát celluxszal a konyhakredencre a színes magazinból kívágott hazug illúzió helyett?

Van-e nemzetstratégiánk?

    A pozitív jövőképnél nyilvánvalóan többet érnénk egy hatékony nemzetstratégiával. Amelyről időnként szó is esik, s a magas hivatalok illetékesei úgy tesznek, mintha lenne nekik ilyenjük, és titkos kék madárként éppen most költené ki a Boldog Magyar Jövendő fiókáit. Pedig dehogy: csak egy tépett tollú kappan kotlik záptojásokon.
    Mert bizony: nincs igazi nemzetstratégiánk.
    Az egymást váltó magyar kormányok kapkodnak, mint a matató ménkű. Antall József tizenöt millió magyar miniszterelnökének mondta magát, Horn Gyula beérte tíz és fél millióval (számítsunk átlagot?), Orbán Viktor pedig kijelentette, amit nélküle nem tudtunk volna, hogy a nemzet határai nem esnek egybe az országhatárokkal. Az Antall-kormány nagy érdeme, hogy állampolitikai szintre emelte a határon túli magyarság kérdését, de önmaga gesztusától meghatódva érzelmi szinten kezelte a problémát, és a gyakorlatban sok-sok baklövést követett el. A Horn-kabinet kitalálta a három prioritás abszurdumát (tudvalevő: a prioritás épp attól az, hogy csak egy van belőle), és érzelmi elfogódottság nélkül követte el és állandósította ugyanazokat a hibákat. Az Orbán-kormány még nem döntötte el, hogy ez ügyben pragmatikus kíván-e lenni vagy emocionális, de a határon túli magyarság kezelésének ellentmondásaiban nincs különösebb változás: a nyilatkozatok és a cselekvések nagyjából ugyanazoknak a legó-elemeknek a variálásából épülnek immár tíz esztendeje. Mint korábban, most is más elemek váltakoznak a szavakban, és másokat illeszt egymáshoz a gyakorlat. Miközben azt halljuk, hogy az anyaország fokozott felelősséget vállal a határon túli magyar közösségekért és maximálisan figyelembe veszi érdekeiket, aközben semmi sem változik – például – a tekintetben, hogy a kárpátaljai magyar ember Magyarországon továbbra is turistának számít, s hogy vámos, határőr, rendőr minden további nélkül „leukránozza”. Miközben állandóan elhangzik, hogy Magyarország a határon túli magyarok helyben maradásában érdekelt, aközben egyrészt intenzíven folyik az agyelszívás (az anyaország láthatóan a kárpátaljai fiatalok magyarországi tanulásának támogatását preferálja az otthon maradók továbbtanulásának támogatásával szemben), másrészt a „helyben maradást” a hatóságok úgy értelmezik, hogy akadályozzák-lassítják a kárpátaljai magyarok beutazását az országba, s hogy az idegenrendészeti törvények alkalmazásában nincsenek tekintettel magyar nemzetiségükre.
    Azaz: hiányzik az a nemzetstratégiánk, amely megoldotta volna, de az is, amely legalább terveket dolgozott volna ki a probléma megoldásra: hogyan lehet a „határon túli magyar” státust kiemelni a „turista”, a „devizakülföldi”, az „idegen” fogalomköréből. A határozottságot, amellyel a magyar politikai vezetés elveti a kettős állampolgárság lehetőségét, a határon túli magyarság negatív üzenetként értelmezi, amelyet nem enyhít, nem tesz elfogadhatóvá valamilyen más státus kilátásba helyezése. Ez a kérdés Magyarország EU-csatlakozásával különösen élessé válik: a vízumkényszer mumusa már a kertek alatt jár.
    (Közbevetőleg: Szlovákia törvényt hozott létre a „határon túli szlovákok” státusáról, amelynek köszönhetően az érintettek – anyaországukban tartózkodva – hasonló jogokkal rendelkeznek, mint a szlovák állampolgárok.)
    Nincs olyan nemzetstratégiánk sem, amely életképes elképzeléseket tartalmazna a tekintetben: hogyan kell – és  hogyan lehet – a magyar nemzeti kibontakozás érdekében felhasználni azt a „hátrányt”, hogy minden harmadik magyar ember a határokon túl él, azaz hogyan lehetne ebből az akár vélt, akár valódi hendikepből erényt, előnyt kovácsolni. A határon túliakat – Kárpátalja esetében legalábbis ez a tapasztalatom – az anyaország nem „használja” közvetítőként az ukrán nemzet és állam felé, nem aknázza ki nyelvismeretüket, nincs szüksége tapasztalatukra. Az itt működő nemzetiségi intézményeket gyakran még formálisan sem vonják be sem a politikai, sem a szakmai tárgyalásokba – ám utólag mégis számítanak egyetértésükre.
    Végül nem hogy nemzetstratégiánk nincsen arra vonatkozólag, hanem hivatalos körökben még felvetni sem hallottam, hogy Magyarország lakosságának ijesztő demográfiai mutatóit és a határon túli magyarság problematikáját együttesen lehetne vizsgálni. Talán ezt a témát sem kellene kínosan kerülni, tabunak tekinteni. Hiszen – akár tudomásul vesszük, akár nem – a határon túli magyarság e szempontból a magyarországi magyar lakosság emberanyag-tartalé¬ká¬nak és genetikai rezervoárjának tekinthető. Aligha szolgálja az összmagyar nemzeti érdekeket e kérdés szemérmes agyonhallgatása, miközben egyrészt: a) az anyaország lakossága ijesztő mértékben fogy; b) a fogyás a magyar nemzetiségű lakosság körében a legnagyobb; s eközben másrészt: c) a határon túli magyarok fokozatosan beolvadnak a szomszédos országok többségi nemzetébe; d) a határon túli magyarok jelentős rétegei szülőföldjükön emberhez méltatlan körülmények közt vegetálnak.
    Magam sem hiszem, hogy Magyarország a környező országok magyarságának betelepítésével oldhatná meg egyszer s mindenkorra népesedési problémáit, mint ahogy ezt sem: ez a határon túliak gondjainak is legjobb áthidalása lenne. Ám határozottan az a véleményem, hogy a „helyben maradásban” való érdekeltség túlhangsúlyozása ilyen körülmények között legalábbis nem indokolt, mint ahogy a fenti tendenciák – a), b) c), d) – erősödése közepette az is furcsállható, miért állítanak a magyarországi hatóságok a környező országokból áttelepülni szándékozó magyarok elé évről évre áthághatatlanabb akadályokat. Bármilyen hihetetlen: egy kínai piaci árus ma könnyebben és gyorsabban kaphat tartózkodási vagy letelepedési engedélyt Magyarországon, mint egy kárpátaljai magyar mérnök vagy tanár.
    Izrael állam sok évtized óta válogatás nélkül befogad mindenkit, aki zsidónak vallja magát, jelentős anyagi áldozatot vállal egzisztenciájuk megteremtésében. Németország az erdélyi szászokért Ceausescu Romániájának több ezer márkás fejpénzt fizetett, hogy kiengedjék őket az országból és német földre költözhessenek. A Magyar Köztársaság egy hattagú kárpátaljai magyar családtól áttelepülése esetén különböző illetékek és kötelező „szolgáltatások” (például okmányok fordíttatása és hitelesítése) jogcímén közel félmilló forintot vesz el – a rengeteg utánjárásról és a „hivatalnak packázásai”-ról már nem is beszélve.
    Így fest a magyar nemzetstratégia.

    Hátrányból előnyt avagy a kisebbségek kiváltsága

    Ahogy fentebb írtam: olyan nemzetstratégiára lenne szükség, amely abból indul ki, hogy a határon túli magyar kisebbségek Magyarország számára nem tehertételt (pl. a szomszédos országokkal való tárgyalásokban), nem hátrányt (pl. az európai csatlakozásnál), nem nyűgöt és kiadási tételt (a támogatásoknál), nem elutasítandó bevándorlókat (az áttelepülők esetében), hanem előnyt, értéket, érvényesíthető többletet jelentenek. Ehhez persze nem csupán szemléletváltásra lenne szükség, hanem a mindennapi gyakorlat megváltoztatására is.
    És minderre természetesen csak akkor mutatkozna igazi esély, ha az anyaország ebbéli szándéka párosulna a kisebbségek egyetértésével és alkalmasságával. Ám – kell-e mondanunk – e tekintetben is sok a hiányosság, az ellentmondás, az anomália.
    Az első probléma a következőkben ragadható meg: Magyarország nem ismeri megfelelő mélységében a határon túli magyar közösségeket. Ennek több oka is van. A első nyilván az, hogy a sok évtizedes elzártság akadályozta a kommunikációt. A második: az elmúlt tíz esztendőben egyik fél sem törekedett megfelelő mértékben a hiteles információk beszerzésére, illetve továbbítására. Magyarország különböző körei egyrészt a saját illúzióik („ott élnek az igazi magyarok”) vagy előítéleteik („ott már csak elfajzott magyarok élnek”) beigazolódása felé torzították a valóságot, másrészt saját belpolitikai érdekeiknek megfelelően állították be a kisebbségek szükségleteit (lásd például a Duna TV teljes problematikáját vagy azokat a vitákat, amelyek olykor a kisebbségi vezetők és a magyarországi politikai élet képviselői közt robbannak ki). A határon túli kisebbségek szervezetei pedig, hasonlóan, saját érdekeiknek, leghatékonyabb önigazolásuknak megfelelően traktálták az általuk képviseltek helyzetét, problémáit: így például gyors és nagyobb támogatást remélve nem ritkán túldramatizáltak eseményeket, máskor pedig saját érdemüknek tudtak be hatósági intézkedéseket, engedményeket. Az anyaország hivatalos körei csak ezen szervezetek révén tájékozódtak a kisebbségekről, fenntartás nélkül – kényelmességből – elfogadták az általuk mondottakat, leírtakat.
    Természetesen lehetetlen a szervezetlen lakosság minden tagjának kikérni a (külön)véleményét, ám nagy hiba lemondani a független értelmiségiek tájékoztatásáról (erre Kárpátalja esetén alig-alig tudok példákat), vagy arról, hogy magyarországi független szakemberek a helyszínre utazva, ott hosszabb időt eltöltve tanulmányoznák a helyzetet (erre sem tudok példát).
    Az ismerethiány következménye, hogy az anyaországnak nincs reális képe a kisebbségek lehetőségeiről és képességeiről. Hivatalos, e témában érdekelt körökben sem tudják felmérni, mely feladatok azok, amelyek nem szorulnak támogatásra (vagy azért, mert megoldásuk lehetséges önerőből, vagy azért, mert eleve nem szolgálnak jó célt), melyhez szükséges Magyarország támogatása – és melyik az, amit teljes egészében át kell vállalni. Így aztán a magam részéről a kisebbségekkel való eredményes együttműködés másik akadályának az elhibázott (vagy legalábbis ellentmondásos) támogatási rendszert tekintem (e téma, mit említettem, külön tanulmányt érdemelne), amely a kárpátaljai magyar szervezetek és intézmények vezetőiben (egyben a támogatások haszonélvezőiben) egy tökéletesen torz, egészségtelen szemléletet alakított ki, s amely az általuk képviselt (lefedett!) területen – szerintem – csökkentette a vitalitást, a probléma-megoldási készséget, az önzetlen „kisebbségi többletmunkára” való hajlandóságot. A támogatási rendszerben nem érvényesül a teljesítmény- és minőségelvűség, hanem a látszateredmények dominálnak: a támogatottak szorgalmasan építik a kárpátaljai Potyomkin-falut. Eltorzultak az arányok, eltorzult a gondolkodásmód, jó ideje már a farok csóválja a kutyát: a kérdést már senki sem úgy teszi fel: mit kellene tenni, hanem így: mihez lehetne pénzt szerezni. Egy rendezvényt már nem azért tartanak meg, mert arra valóban szükség van, hanem mert annak idején megpályázták, s kaptak is rá pénzt, most meg már közeledik az elszámolási határidő, hát gyorsan el kell költeni a támogatást – hogy lehessen újat kérni.
    Ezáltal a kisebbségek – egészüket tekintve – egyre alkalmatlanabbakká válnak az érdemi együttműködésre (miközben szervezeteik egyre nagyobb profizmussal sajátítják ki a „magyar ügy” egészét, s ragadják magukhoz a támogatásokat, illetve szerzik meg a támogatások újraelosztására szóló felhatalmazást), már rég nem akarnak partnerek lenni. Csak kapni szeretnének, és végképp megfeledkezni látszanak arról, hogy kivételes helyzetükben adhatnának is, hisz olyan értékkel rendelkeznek, amely nagyságrendekkel felülmúlja a viszonzás nélkül kapott adományokat. Senki sem akad, aki tudatosítaná bennük: felbecsülhetetlen helyzeti tőke birtokosai ők, egyedüli kiváltságuk lehetne, hogy ezt kamatoztassák, ha Magyarország végre felismerné, mily égető szüksége van erre a tőkére, s ha a kisebbségi szervezetek nem az aprópénzre váltásában lennének érdekeltek.
    A kisebbségben élők kiváltságos helyzetének a széleskörű fel- és elismerése lehetne az alapja annak, hogy Magyarország nemzetstratégiájában méltó helyére kerüljön a határon túli magyarság.
    Ez lehetne a záloga egy megalapozott, sok pozitív elemet is tartalmazó reális jövőkép kialakulásának.
    És akkor talán sem ijesztgető mumusokra, sem hitegető kék madarakra nem lenne szüksége a Kárpát-medence magyarságának.


(1998-1999)


Az esszé itt olvasható változatát nagyrészt 1998-ban keletkezett írásaim felhasználásával alakítottam 1999-ben kerek egésszé. Könyvben megjelent: Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében. Bp., Magyar Napló, 2000.

Utóélet: Írásom címe megtetszett Bárdi Nándornak, engedélyemet kérte felhasználásához (örömmel megadtam), de pontatlanul idézte, amikor ezzel a főcímmel foglalta össze a Transindexnek adott két részes (egyébként kitűnő) interjúját: "A mumusok és a kék madár"  1 rész, 2 rész

<< sms küldés technikai háttere | tömeges sms-kampány - mobilmarketing

A bejegyzés trackback címe:

http://bdk.blog.hu/api/trackback/id/tr931231579

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Petrocz 2009.07.08. 14:56:35

Most olvastam elsőre.
Szép és szomorú, a valóságról szól.
Az is megérne egy misét, hogy mitől lesz olyan rosszindulatú a magyar, ha hatósági hivatalt kap. És nem szabad ám hinni, hogy csak a kárpátaljaiakkal az.
A lelkünkben lehet a hiba.
Posztumusz író virtuális manzárdból tekinget a világba. Balla D. Károly közéleti és kulturális blogja. Bázis blog, komplex blog. BDK - Ungvár - Kárpátalja. Kult, irodalom, közélet, politika, internet, web, manzárd, virtuálé, személyes UngParty jegyzetek - Kozmopatrióta és lokálpolita. Egy liberális értelmiségi Kárpátalján. Hogyan: Google első Linképítés - kereső barát honlap SEO optimalizálás | SEO-net szakértő: Keresőmarketing szakember - honlap keresőoptimalizálás | Weboldalak Google-szempontú organikus keresőoptimalizálása egyéni módszerekkel. Kreatív szövegírás, keresőbarát weblap készítés. 2017-es Seo-projektum: Laptop szerviz Budapest. Arvisura és Csupakabra. Honlapoptimalizálás: laptop alkatrész marketing - mobil PC kijelző szerviz, laptop töltő - télikert optimalizálás kreatív szövegírás, pr cikk elhelyezés - szamizdat webszöveg írás seo google kereső marketing szakértő - honlap optimalizálás