balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Ajánló blog (+seo laptop)

  

BDK web-Online (+seo)

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Balla D. Károly írói oldal

 

Kárpáty Vipera News

 

Első Google-helyre kerülés

 

Limerik-Haiku-Aforizma (laptop)

 

Berniczky Éva írói oldal

 

Piréz blog - pirézek

 

Linképítő Google-Seo

 

Blog: Googleoptimalizálás, Seo

 

Optimalizált honlapok, Google

 

Kárpátalja blog (+seo)


bdk blog bázis | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA

Új novellám az ÉS-ben

2010. szeptember 14. - BDK

Balla D. Károly

Fel a padlásra

Apám annyit vakoskodott egyetlen alagsori szobánkban, hogy új lakásunkban nem tudott betelni a világossággal. Egyszer meglestem, amint csak áll műterme közepén a tetőablak alatt, fejét felveti. Nem csukja be a szemét, akarja, hogy vakítsa a nagy fehérség. Aztán felfigyel a neszezésemre, felém néz összecsippentett szemével, de nem lát, nem láthat engem, később kipróbáltam, leutánoztam különös szertartását, amikor nem volt odahaza, belopóztam, én is belenéztem az égető világosságba, utána szinte megvakultam, csak foltok villództak a szemem előtt, különös alakú foltok; felismertem őket, semmi kétség: ezeket festette apám újabban, ezek fényeskednek friss vásznain; most, hogy felém fordul, most is ezek úsznak szeme előtt, aztán visszanyeri a látását, te vagy az, kisfiam?, nem szereti, ha zavarják munka közben, pedig nem zavarnám, gondolom, csak ülnék és nézném, ahogy fest. De ő pont ezt nem akarja. Mégis benyitok, és mielőtt bármit mondana, illedelmes, de határozott hangon beszólok az ajtóból: én is festeni szeretnék.

Ekkorra apám már rég lemondott arról, hogy művészt neveljen belőlem. Most mégis elővette az akvarellkészletet, mire kétségbeesetten tiltakozni kezdtem. Olajjal akarok. Vászonra. Úgy, mint te. Megcsóválta a fejét. Nem lesz az úgy jó, mondta, hosszú annak a sora, fiam, míg idáig juthat az ember. De én csak erősködtem. Mígnem végül elővett egy kisebb méretű, vakkeretre feszített vásznat. Alapozd le, mondta szárazon és szakszerűen, majd hátat fordított. Milyen színnel?, kérdeztem kissé megszeppenve. Hát te akarsz festeni!, volt kurta válasza.

Nekem meg eszembe jutottak korábbi kínlódásaim az akvarellel, amikor még mindenáron meg akart tanítani az ecsetkezelésre. Állt a hátam mögött, ha valamit elrontottam, rám ripakodott, szinte dörrent a fülemben a hangja, én meg reszketve próbáltam elvárásainak megfelelni. Azok a régi vázlatok, ha előkerülnének, nem csak tehetségtelenségemnek lennének hű bizonyítékai, a könnyek pöttyözte festékfoltokból egy jó lélekbúvár sok egyebet is kiolvasna.

Belátom, újra győzött, újra rám bizonyította a tehetségtelenségemet, ugyan miért akarna festeni az, aki még azt sem tudja eldönteni, milyen színnel alapozza le a vásznat. Kitántorgok apám fényes szentélyéből.
 

Mielőtt új lakásba költöztünk és megihlette volna a fény, egyetlen alagsori szobánkban szorgos mesteremberként gyártotta az aktokat, nem volt hozzá szüksége sem modellre, sem ihletre, ecsetje nyomán engedelmesen gömbölyödtek a női idomok. De évente két-három alkalommal megcsömörlött a sok pucérságtól, ilyenkor képtelen volt dolgozni. Anyám hiába nógatta, ő csak állt a festőállványa előtt, mint akinek arra sincs ereje, hogy megemelje a kezét. Másnap már hozzá sem fogott a munkájához, inkább olvasott, benézett a sakk-klubba, aztán, talán hogy anyánk zsémbelését ne kelljen hallgatnia, teátrálisan bejelentette, mintha valami nagy felfedezést tett volna, hogy elmegy skiccelni a vadkörtefa alá. Én soha nem láttam még vadkörtefát, valahogy azt hittem, az a körtefa bőszen hadonászik az ágaival, meg-megtépázza a közelébe kerülőket. És mivel a skiccelésről sem tudtam, hogy vázlatok készítését jelenti, sokáig azt képzeltem, apám azért indul útnak, hogy valamiféle hősi küzdelembe bocsátkozzék a mérges-dühös körtefával.

Este összepakolta a dobozát, és másnap reggel, mire felébredtem, ő már vonaton ült, hogy másfél órányi utazás és még ugyanannyi gyaloglás után megérkezzen kedvenc fiatalkori kirándulóhelyére. Ott lehevert a rét közepén álló magányos vadkörtefa alá, nézte az eget és nézte a lombot, tekintetét végigvitte a folyó völgyében egymásra magasodó messzi dombok ívén. Aztán kelletlenül kinyitotta dobozát, készített pár szénrajzot, épp hogy anyánknak legyen mit megmutatnia, majd csak ült hosszan, hátát a fa törzsének támasztva, igyekezett semmire sem gondolni és semmit sem érezni. Amikor már úgy találta, minden kiürült belőle, kellőképpen feltöltődött a hatékony semmivel, akkor felkerekedett, átvágott a réten a szederrel benőtt domboldalig, vagy lesétált a folyóhoz, tavasszal barkaágat vágott, nyáron pipacsot, mályvát, levendulát, varádicsot szedett, ősszel kék iringót, szamártövist tépett. Volt, hogy gombát talált, kökényt, galagonyát, somot gyűjtött; a vadkörtefa vackorjából is hozott mindig kóstolót. Az öreg faházat is akkor fedezhette fel.

Sötétedésre jött meg az utolsó vonattal, széles gesztusokkal adta át, amit szedett-gyűjtött, legtöbbször egy-két érdekes kavicsot is előhalászott a zsebéből. Ezekkel játszani nagy kegynek számított, külön el kellett tőle kérni, mert egyébként az ablakpárkányára kerültek, az évek folyamán egyre hosszabbodó sorba.

Másnap aztán ott folytatta a festést, ahol abbahagyta.

Csodálatos, titkos helynek gondoltam a vadkörtefa környékét, mindaddig, amíg magával el nem vitt egyszer. Alig vártam, hogy megérkezzünk, a vonaton rosszalkodtam, fel-alá rohangálva alaposan elfáradtam, gyalogolni már alig bírtam, nyűgösködtem, apámnak nagyrészt a nyakában kellett vinnie, miközben én azon panaszkodtam, hogy nem ülök kényelmesen, mert lötyög a feje. Csalódást éreztem, amikor megérkeztünk, nem találtam semmi különlegeset a nagyra nőtt vadkörtefában, leginkább, sérelmemre, egyáltalán nem látszott dühösnek. Voltaképp  idegenkedtem a mezőtől és a réttől, nem varázsolt el a közeli patak csobogása, még a domboldalban szedett szeder sem ízlett annyira, semmint ha apám hozta és adta volna át - este, otthon. Fáradtan, felhólyagzott lábbal érkeztem haza, anyám érdeklődő kérdésére, hogy jól éreztem-e magam, dacos nemmel feleltem.

És mégis: attól kezdve alig vártam, hogy apám újra ne tudjon festeni, s magával vigyen. A következő alkalommal, miután végzett a szénrajzaival, hosszú sétát tettünk. Elhagytuk a rétet, és a domb irányában haladtunk jó ideig, azt hittem, talán újra szedrezni megyünk, de nem, elkanyarodtunk, bozótoson vágtunk át, majd jó ideig a folyó mentén haladtunk. Vedd le a cipődet, parancsolta apám, ő is lehuzakodott. Kavicson járni egészséges, mondta, s elszántan lépdelt előttem. Talpamat törték a kövek, de szót fogadtam, botorkáltam mögötte. Aztán megjött a bátorságom, előre-hátra ugráltam a lapos köveken, mígnem nagy virgoncságomban óvatlanul bele nem léptem egy oszló kutyatetembe.

Újabb rétre értünk. Magányos házikó állott a szélén. Soha nem láttam még faházat, s amikor közelebb mentünk, csodálattal figyeltem, hogyan illeszkednek egymásba gerendái. Kicsit azonban féltem is, a kunyhó rejtelmesnek tűnt valamelyest, talán fenyegetőnek is. Apám meg-megsimította a fényesre kopott falakat, bekémlelt a magas ablakon, aztán a masszív ajtóhoz léptünk. Retesz, lánc, két hatalmas lakat - alaposan bezárták a viskót, talán évek óta senki nem lépte át a küszöbét. Rémes titkokat rejthet ez az ajtó, gondoltam borzongva, magamat ijesztve; még jó, hogy nem tudjuk kinyitni. Nézd csak, figyelt fel apám valamire az ajtó felső szögletében, és felemelt, hogy én is lássam.

Soha nem tapintottam finomabbat, mint annak az alvó denevérnek a selymes szőrzetét. Nem riadt fel jöttünkre, hagyta, hogy ujjbögyömmel hasán megérintsem a szürkés szőrt, kicsit megrándult, de aludt tovább, fejjel lefelé aludt a rejtelmek ajtaja fölött a bőregér. Anya nem fogja elhinni, mondtam apámnak kicsit elkedvetlenedve, mintha bármilyen élmény csupán attól kaphatna igazolást, hogy anyám elhiszi-e vagy sem, amikor elmesélem neki.

Akkor még nem sejtettem, hogy ez a rejtélyes faház lesz apám öregkori menedéke, családját és későbbi fényes műtermét elhagyva ide költözik, hogy filozófusok könyvei között, a vadak járta erdőszél tövében töltse maradék életét.
 

Új lakásunkhoz közel esett a vár, és nagyjából akkor, amikor apám már sem aktot, sem foltot nem tudott festeni többé, amikor egyre inkább magába fordult, és talán már azt latolgatta, hogyan szabadulhatna megunt életétől, akkor fedeztem fel az új játékot.

Csupán egyetlen helyről, a sáncban növő szilvafa legfelső és legszélső ágáról lehetett belesni a várépület titkos szobájának az ablakán. És onnan is csak akkor, ha meghajtottam az ágat, mint a hintát, ha a végébe mászva megkapaszkodtam, majd erőteljesen újra és újra leguggoltam és felegyenesedtem, csak ha már úgy lóbálódzott, hogy majd leszakad a törzséről, ha már alulra érve az apró gallyak a földnek ütődve letörtek, ha már felül szinte ellökött magától, mint parittyás a lendített követ, akkor, ott, a legfelsőbb ponton, a kilengések tetején, átélve a pillanatnyi mozdulatlanságot és a lélegzetakadásnyi súlytalan halált, abban a helyzetben egy magasságba kerültem a titkos szoba ablakával. De a pillanat ott, a lendület csúcsán, oly rövid volt, hogy semmit nem figyelhettem meg alaposan, mindig csak egy, csak egyetlenegy pici epizód lehetett az enyém, pontonként kellett összeraknom a teljes látványt, és közben hajtanom, hajtanom szüntelen a vársánc mélyén növő egyetlen szilvafa legszélső és legfelső ágát, ágán át törzsét, törzsén át gyökerét, gyökerén át a földet. És én guggoltam és kiegyenesedtem, földbe döngölődve és űrbe szakadva, újra és újra felmagasodva azokért az egyetlen pillanatokért.

Az ablakkal szemközti falon kicsi képek függtek, vörösük és aranyuk úgy csillogott,  szinte ki sem vehettem, mit ábrázolnak. Napokig visszajártam a vársáncba hintáztatni a szilvafa legfelső és legszélső ágát, napokig rakosgattam össze magamban a villanásnyi foszlányokat, sokáig tartott, míg megállapíthattam, a képek többsége vagy ugyanazt a szakállas férfit ábrázolja, vagy egy anyát, ölében gyermekével - és mindőjük feje mögött nagy arany tányér látszik. Minél többet sikerült meglátnom a képekből, annál jobban izgattak, annál hevesebben hajtottam a szilvafa-hintát, és annál féltékenyebben dédelgettem magamban titkomat.

Nem tudom, megdöbbenésem vagy csalódásom volt-e nagyobb, amikor apám egyszer elvitt a várépületben székelő helytörténeti múzeumba, és a régészeti leletek, fegyverek, kitömött állatok termei után beléptünk egy egészen kicsi helyiségbe, ahol az én titkos képeim függtek a falon - szemérmetlenül közszemlére bocsátva.
 

Előző este bekészítettem a táskámba az utoljára kölcsönbe kapott könyveket, és amikor megérkeztem, lázas igyekezettel kerestem mindegyik üres helyét a polcon, semmit sem gondolva abban a pillanatban fontosabbnak, mint hogy a tűrhetetlen hiányokat pótoljam. Mintha a minden kényelemmel felszerelt kis faháznak, akár valami vákuumban lebegő kajütnek a hasadékait próbálnám eltömni, mielőtt a levegő kiszökhetne, vagy az űr hidege besüvíthetne rajtuk.

Alig hallottam meg a kopogást. Az ajtórésben fiatal szakállas pap állt talpig reverendában. Végigmért, biccentett, és miután részvétét kinyilvánítva valamit mormogott, rá is tért a lényegre. Az ikonokért jött. Nagyon ostoba képet vághattam, mire még hozzátette, a szép emlékű papa által festett szentképeket szeretné átvenni, és természetesen a szokott árat kívánja fizetni értük. Zavarodottan invitáltam beljebb az idegent, aki arról biztosított, az sem baj, ha hiányos lenne a rendelt tétel. A tőlem telhető legnagyobb jóindulattal közöltem, valami félreértés lehet, mert az én öregem bizony soha nem festett ikonokat, sőt, az utóbbi hosszú esztendők során egyáltalán nem festett semmit. Vendégem gyanúsan fürkészett, majd megkérdezte, hogy talán a vételárat keveslem-e. Nincs mit eladnom, mondtam szárazan. Érti ő, vette elő behízelgő hangját, hogy nem akarok megválni az apám utolsó munkáitól, de hát ne legyek ilyen konok, azt sem bánja, ha néhányat esetleg megtartok magamnak, de a tétel javát hadd vásárolja meg, tudnom kell, mindegyiknek megvan a maga helye, várják a papok, várják a gyülekezetek fenn a hegyekben, templomaik díszei lesznek, hát miért akarom a jámbor és szegénységükben is oly áldozatkész híveket megfosztani az örömtől. Azok a képek apám szellemét is idéznék, és mindannyiszor, amikor a hívek térdet hajtanak az Úr Jézus előtt, őérte is szólna a fohász. Biztosíthat arról, hogy az áldás gazdag és szapora kegyelmében fog részesíteni a Szűzanya, ha együttműködőnek mutatkozom.

Zavartan széttártam a karomat. De hát nincsenek semmiféle ikonok. Hívatlan vendégem a korábbinál is gyanúsabban mért végig. Akkor engedjem meg, mondta nagyon halkan, hogy ő erről megbizonyosodjon. Körbemutattam: láthatja. Ekkorra elvesztette a türelmét, és engem szinte elsodorva az útjából nagy lendülettel a kamra felé indult. A kis zugoly apám egyetlen szobájából nyílott, főleg élelmiszert tartott benne, lisztet, sót, rizst, befőtteket, hordóban savanyú káposztát. Itt állt a padlásfeljáró alá támasztva a létra is. Egyenesen ehhez lépett az idegen, energikus mozdulatokkal felkapaszkodott, már nyitotta is a csapóajtót, és mielőtt bármit szólhattam volna, el is tűnt a szemem elől. Sietve követtem.

A padláson csaknem teljes sötétség fogadott, de nem kellett megvárnom, hogy a pap felkattintsa az erős fényű lámpákat, nem volt szükségem világosságra a felismeréshez. Az olajfesték semmihez sem hasonlatos szaga mindent elárult.

Újra ott álltam apám műtermében.


Megjelent: Élet és Irodalom, 2010. szeptember 10.


Több novella

A bejegyzés trackback címe:

http://bdk.blog.hu/api/trackback/id/tr832294860

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.
Posztumusz író virtuális manzárdőr gyanánt tekinget a világba. Balla D. Károly közéleti és kulturális blogja. Bázis blog, komplex blog. BDK piréz - Ungvár - Kárpátalja - Ukrajna. Kult, irodalom, közélet, politika, internet, web, manzárd, virtuálé, személyes UngParty jegyzetek - Kozmopatrióta és lokálpolita. Egy liberális értelmiségi Kárpátalján. Hogyan: Google első Linképítés - kereső barát honlapoptimalizálás | SEO-net szakértő: Keresőmarketing szakember - honlap keresőoptimalizálás | Weboldalak Google-szempontú organikus keresőoptimalizálása egyéni módszerekkel. Kreatív szövegírás, keresőbarát weblap készítés. 2017-es Seo-projektum: Laptop szerviz Budapest. Magyar Arvisura Honlapok: laptop alkatrész marketing - mobil PC kijelző szerviz, laptop töltő - télikert és kávégép optimalizálás kreatív szövegírás, pr cikk elhelyezés - szamizdat webszöveg írás google keresőmarketing szakértő - honlap optimalizálás és linkéépítés - seo-net-marketing