Azt hiszem, itt az ideje, hogy (bizonyos fenntartásaimat is megfogalmazva) megemeljem a kalapomat Csordás László teljesítménye előtt. Önmagára és blogjára egy korábbi, tájainkon ritkának számító kemény könyvkritikával (Pap Ildikó Táltosok c. regényvázlata) hívta fel a figyelmet. Bizony, langyvizű, belterjes és önigazolási kényszerben szenvedő írásbeliségünk keretei között nem számít megszokott dolognak bármiről megállapítani, hogy nagyjában-egészében kívül esik azon, amit szépirodalmi műnek tekinthetünk. Ez bátor cselekedet volt, főként egy fiatal, pályakezdő irodalmártól (Csordás 22 éves, kiemelt magiszteri diplomáján szinte még szárad a tinta), aki láthatóan nem kirekesztődni, hanem szervezőként és szerkesztőként éppenséggel beilleszkedni igyekszik (egyébként szép sikerrel) az ún. kárpátaljai irodalmi életbe.
De felkeltette az érdeklődést alapvetőbb dolgokkal is: hibátlan helyesírásával és nyelvhelyességével (elég szomorú, hogy minálunk ezt ki kell emelni), pontosan fogalmazott mondataival, azzal a nyelvi igényességével, amellyel nem csupán publikálásra szánt kritikáit, hanem bejegyzéseit is formálja. No meg hogy egyáltalán van rendszeresen vezetett, igényes blogja.
Újabb közleményei közt örömmel fedeztem fel Brenzovics Marianna remek regényéről írt recenzióját. Ha bevezető gondolatainak nem is mindegyikével értek egyet, a könyv magasra értékelésével azonban mindenképpen. És ami a lényeg: a két kritikát egymás mellé téve (Pap, Brenzovics) nyilvánvalóvá válhat számunkra, hogy Csordás képes az ocsút a búzától elválasztani.
Nagy kár, hogy ebben nem eléggé következetes, Egy fiatal nemzedék körvonalai a kárpátaljai magyar irodalomban c. írásában (számomra megbocsáthatatlanul) összemos értéket silánnyal, irodalmi nívót önképzőkörivel. Ami fűzfapoézis, arról ki kell(ene) mondani, hogy az, az olvashatatlan novellák (?) szerzőjének nem a (vitatható) erényeit kellene csak kiemelni, s azt hiszem, egy - bár talán ígéretes - fiatal költőt mégsem kellene nagy klasszikusaink rangjára emelni. Az ilyen hozzáállás nem enyhíti, hanem fokozza kis literatúránk bajait.
Itt személyes kitérőt kell tennem. Előbb egy rám vonatkozó megjegyzése, majd egy túlzó összehasonlítása okán magam is beírtam Csordás blogjába. Talán nem kellett volna, hiszen ezekkel a kérdésekkel én szakmai szinten már semmiképpen nem akarok foglalkozni (megtettem cirka két évtizeden át, mígnem véglegesen megcsömörlöttem tőle), de - éppen azért, mert tisztázó szándékát elismerésre méltónak láttam - szükségesnek gondoltam bizonyos szempontokra felhívni a figyelmét. Kifogásoltam a latin-amerikai irodalom méltó elismertsége és a kárpátaljai (szerintem szintén méltó) el-nem-ismersége közt vont párhuzamát (főleg, hogy az utóbbiért a "baloldali irodalomtörténészeket" kárhoztatta). Vitánk eldurvult, bizonyára engem is elragadott a hév, ifjú kollégám viszont a sértegetésig is eljutott (amiért aztán elnézést kért). Mindeközben sokkal normálisabb hangú magánlevelezésbe kezdtünk, sok mindent sikerült nagyjából tisztáznunk, majd javaslatomra, közös beleegyezésünknek megfelelően törölte teljes pengeváltásunkat a szerinte is elhamarkodottan írt és a vitát kiváltó bejegyzéssel együtt. Megmaradt azonban maga az egyet nem értés az értékeket és a hozzájuk való viszonyt illetően, erről még váltottunk pár levelet, majd én arra hivatkozva, hogy a kis kitérő után ezzel a helyi vonatkozású témakörrel továbbra sem szeretnék foglalkozni, kértem eszmecserénk felfüggesztését. Annyi mindenképpen kiderült számomra, hogy vitapartnerem roppant felkészült, tájékozott a kortárs művek és a korszerű szakirodalom terén, s ez bőven kompenzálja tapasztalatlansága miatti esetleges hátrányát. Bár nagyon fontos kérdésekben nem értettünk egyet, összességében mégis azt hiszem, Csordás László megjelenése jótékonyan hathat annak az érték- és teljesítményelvűségnek a kialakulására, amelynek akut hiányát én egész kisebbségi kultúránk legnagyobb rákfenéjének tartom.
Talán illenék szólnom a szépíró Csordásról is, hiszen blogjában a megjelent verseit, kisprózáját is közli. Míg kritikusként máris érett, költőként és novellistaként láthatóan még bizonytalan, tapogatózik, keresi a hangját. Ám bizonyos jelek arra mutatnak: esélye van arra, hogy idővel megtalálja, s filoszból akár még poeta doctus-szá is váljék.
