Ez a számláló a poszt nézettségét mutatja. Mindenképp olvasd el ezt a posztot a részletekért.

A radvánci dombok alatt

2010.12.18. 06:44

Nehéz helyzetekbe kerülök mostanában. Hol a tanítványom kérdez rá valami kínosra, hol baráti társaságunk tagjai szegeznek nekem olyan kérdéseket, amelyekre csak üggyel-bajjal tudok válaszolni: köntörfalazni nem szeretnék, de indokolatlan bántani sem akarok senkit. Apám halála okán pedig (újra) szembesülnöm kellett életem nagy dilemmáival, viaskodik is bennem erősen a kegyelet és az igazságérzet.
    Egyik barátunk például egyenesen rákérdez: mi mikor folyamodunk a magyar állampolgárságért. Mert hogy ő azonnal, amint csak lehet. Kárpátaljai magyarként ezt nem csupán azért teszi, mert lelkileg roppant fontos neki, hanem mert úgy érzi: ezt várja tőle a nemzet. Hadd legyünk minél többen, mi magyarok!

    Kicsit ötölök-hatolok, aztán csak összeszedem magam, és megismétlem, amit itt-ott már leírtam, voltaképp mi is a bajom ezzel a kettős állampolgársággal. Hogy nem feltétlenül szolgálja a határon túli magyarok helyben maradását és lakóhelyükön való boldogulását, hogy törvénytelenségre ösztönzi a kárpátaljai magyarokat (mivel Ukrajna nem ismeri el állampolgárainak egy másik állampolgársághoz való jogát), hogy eltereli a figyelmet a fontosabb teendőkről, például a helyi politikai érdekképviselet megerősítésének szükségességéről, hogy a törvény alapján akár azok a románok, szlovákok, ruszinok is állampolgárságot kaphatnak, akik felmenői magyar állampolgárként születtek az elcsatolás előtti Magyarország területén stb., stb. Nagyon furcsán néz rám, nem érti, miért keresek csomót a kákán, miért sorolok esetlegesen felmerülő kis hátrányokat a sokkal nagyobb nyilvánvaló előnyök helyett. Itt vannak például az utazási lehetőségek…  Nem erőltetem a vitát, nem fejtegetem tovább, hogy a nyilvánvaló egyéni előnyökkel szemben milyen kollektív veszélyekkel járhat a szülőföldön megerősödő idegenség-érzés vagy akár a hamisan felkeltett illúzió; végkép nem említem azt, hogy az anyaország mostani vezetőinek a buzgalma mögött a politikai nemzet kiterjesztésére tett kísérletet sejthetünk, amelynek végső célja választói erőviszonyok átrendezése. Inkább magamra terelem a szót, s megpróbálok egyenesen fogalmazni. Nézd, akinek szüksége van, rá, szerezze meg, de én nem érzem úgy, hogy a magyarságomnak adminisztratív megerősítésre lenne szüksége.
    Elhúzza a száját. Látom, azt gondolja, nem is vagyok én igazi magyar, ha így gondolkodom erről a magasztos dologról. Magától talán nem jutna ilyesmi az eszébe, de hasonló megfogalmazásokat bőven hallhat a helybéli magyar politikusaink némelyikétől, ők ugyanis előszeretettel vitatják el a tőlük eltérően gondolkodók magyarságát. Kovács Miklós KMKSZ-elnöknek a novemberi Magyar Állandó Értekezleten kifejtett véleménye szerint a például a kárpátaljai magyarság körében tudathasadás történt, mára mindössze húszezer kárpátaljait tekinthetünk igaz magyarnak (a most tartott helyhatósági választások során ennyien szavaztak rájuk a választásra jogosul magyarok cirka százezres kontingenséből), a többi „a tetszhalál állapotában leledzik”. De eljuthattak barátomhoz ezzel szépen egybecsengő vélekedések a magyarországi magas politikai körökből is, hiszen akár a tévében is hallhatta a témában oly illetékes Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes kijelentését ugyanezen a tanácskozáson, miszerint nem minden magyar, ami magyar nyelvű. Barátom ezt valószínűleg másként értelmezte, mint én, akinek azonnal kinyílt a bicska a zsebében, eszembe jutott ugyanis, hogy közel húsz éven át én itthon hivatalosan „magyar nyelven alkotó szovjet író” voltam, efféle státus-meghatározás áll első könyveim annotációjában, okozott is épp elég keserűséget a kikerülhetetlen, kötelezően alkalmazott besorolás; idehaza ukrán részről régóta nem illetnek hasonlóval – hát most megkapom a határon túliak ügyét oly lelkesen pásztoroló magyarországi főembertől. Nem tolom a kormánypártok szekerét, sem itthoni szövetségeseikét, nem szavazok önérdekek szerint működő pártjukra és pöffeszkedő elnökükre, sőt, cikkezem ellenük, ráadásul még a nagy állampolgársági összeborulásból sem kérek – nem lehetek tehát magyar, legfeljebb magyar nyelvű, örüljek, hogy legalább ezt nem vitatják el tőlem.

Apropó, nyelv. Azt kérdezi a tanítványom, mi az a „regionális kárpátaljai magyar köznyelv”. Merthogy az anyja nemrégiben kiolvasta egyik újságunkból, hogy van ilyen, s hogy ebbe beletartozik mindaz, amit ő, az ungvári mama a beszédében természetes módon használ, de beregszászi születésű férje minduntalan kijavítja, mint helytelent, magyartalant. Mondja a példákat is, miket kifogásol a papa a mama beszédében, aki szerint a vizsgát leadják (nem leteszik), aki influenzás, az beteglapra megy (nem táppénzre), az államünnepeken pedig kimenő jár (s nem szabadnap). A mama a kocsi szalonjáról beszél, a papa úgy hívja, utastér, a mama a barátnőjének becsenget, a papa ellenben felhívja telefonon. Egyikük szerint közös ismerősük megnősült egy csúnya nőre, másikuk szerint csúnya nőt vett feleségül.
    Köszörülöm a torkomat, kicsit zavarban vagyok. Magam alapvetően nagy nyelvvédő lennék, de nyelvész barátomtól, aki szociolingvisztikával foglalkozik, bő tíz éve arról értesültem, hogy a kárpátaljai magyarok nyelvi állapotát vizsgálva – több tudóstársa hasonló következtetésével egybecsengően – arra az eredményre jutott, hogy nem létezik az egyetlen magyar nyelvi standard, mert az élő magyar nyelv regionális nyelvváltozatokra tagolódik. És itt nem (vagy nem csupán) a tájnyelvi jelenségekre kell gondolnunk, hiszen a nyelvjárásiasság mára nem egyetlen és talán nem is legjellemzőbb megkülönböztetője az egyes régiókban megfigyelhető nyelvhasználatnak. Hanem sokkal inkább azokról a jelenségekről van szó, amelyek a két- vagy többnyelvűség következményei. Azaz – állítja barátom – nem lehet egy rosszalló legyintéssel elintézni azokat a nyelvhasználati sajátosságokat, amelyek a kárpátaljai magyarság körében figyelhetők meg, nem lehet egyszerűen „magyartalannak”, „pongyolának”, „helytelennek” nevezni őket, mint teszik ezt egyes hivatásos és önjelölt nyelvművelők, hanem rögzítenünk kell minden sajátságot, és – tessék mély lélegzetet venni – létjogosultságot kell követelnünk nekik. Ez részben időközben meg is történt: az értelmező szótárak újabb kiadásaiba tucatjával kerültek bele olyan új szavak és új jelentések, amelyek a magyarországi nyelvi standardtól ugyan elütnek, de a magyar nyelv kárpátaljai normáinak nagyon is megfelelnek.
    Ezt elmondom a tanítványomnak. Láthatóan örül annak, amit hall, szívesebben ad igazat ösztönösen beszélő anyjának, mint a választékosságával tüntető apjának. Mégis vibrál a levegőben valami bizonytalanság. Csak lassan jövök rá arra, hogy ez nem az övé, hanem az enyém. Nekem vannak súlyos kételyeim. Mert ha azt még el is fogadom, hogy Kárpátalján szabad kicsit másképp beszélni magyarul, mint a nyelvterület központi térségében, ám azt eléggé erősen kifogásolom, ha az általános normáktól eltérő formák a sajtóban, a tankönyvekben, hivatalos okmányokban is megjelennek. Márpedig megjelennek, és igazából senki nem emel ellenük kifogást. Hát majd én…
    És eszembe jut, hogy volt nekem egy olyan internetes oldalam, amelyen a sajtónkból kipécézett bakikat, képzavarokat, nyelvi pongyolaságokat tettem szóvá pár évvel ezelőtt – eléggé csípős hangnemben, ezért is adtam a blognak ezt a címet: Kárpáti Vipera. Ideje felújítanom!
    Amint magamra maradok, be is lépek rendszerbe, lám, tudom még a régi jelszavamat, semmi akadálya, hogy újabb glosszákkal jelentkezzem. Alig kell pár újságcikket elolvasnom a napi kínálatból, máris akad pár kifogásolható megfogalmazás. Három kapitális képzavart azonnal találok. Az egyik cikk szerint kívánatos lenne egy olyan időszak, amikor a kárpátaljai magyar szavazókat többé már nem lehet megvesztegetni, amikor majd a „bankjegyek falrahányt borsóként pattannak le nemzetrészünk testéről, lelkéről”. Hm. A másik cikk szerint a választásokon sorra gyengén szereplő politikusunknak ideje „a magyar érdekvédelem jól kiérdemelt süllyesztőjébe” kerülnie, egy harmadik szerint pedig nem vagyunk egyebek, mint „Árpád és Szent István isteni áldásért könyörgő balsors által régen tépett népe”. Hmhm. Aztán végre olyasmire is rábukkanok, amit kerestem. A cikk szerint egyik vezetőnk törvénytelen eszközökkel befolyásolta a szavazatok összeszámlálását, és ebben senki sem „zavart neki”. Teszek egy tiszteletkört a „regionális kárpátaljai magyar köznyelv” körül, aztán jól rásziszegek a szláv hatásra kialakult nyelvi alakulatra. Közben persze azt is belátom, a helyes nyelvi formulánál csak egynek örülnék jobban: ha tiszták lettek volna a nemrégiben tartott helyhatósági választások, amelyen az egymással torzsalkodó két magyar szervezetünk egyformán csúfos vereséget szenvedett. Vezetőik szerint a magyar szavazatokat egyszerűen megvásárolták az ukrán pártok – még ám potom áron. Erről a sajtóban nyilatkoztak, arról azonban mélyen hallgattak, hogy éppen az ő vezetésük alatt vált a két magyar erő olyanná, hogy a kárpátaljai magyarok két kiló hús áránál is alacsonyabbra értékelték működésüket.

Apám halála alkalmából igen sokan nyilvánították részvétüket személyesen, telefonon vagy levélben. Legtöbben egy-két szokványos mondatba foglalták a lényeget, mások vigasztaló szavakat is küldtek, akadtak, akik felelevenítették emlékeiket Balla Lászlóról, s voltak, akik egy-két kényes kérdésre is utalást tettek. Merthogy apám ellentmondásos, megosztó  személyiség volt, írói életműve nem képez szerves egészet (törések és újrakezdések jellemzik), ennél is több kételyt vet fel irodalomszervezői, kultúrpolitikusi működése. Kétségtelen, hogy ez utóbbinak voltak igen jelentős pozitív vonásai (a helyi magyar oktatás és sajtó, jelesül a az egyetlen magyar nyelvű megyei orgánum, a Kárpáti Igaz Szó beindításában játszott szerepe, fiatal írók pályára állítása, kulturális élet szervezése a szerkesztése alatt álló lap égisze alatt stb.), ám az is vitathatatlan, hogy az őt helyzetbe hozó, pozícióba állító hatalomnak túlságosan elkötelezte magát, így többször is szembe került azokkal, akik az 1960-as, 70-es években igyekeztek eltávolodni a szovjet ideológiától, a „proletkult” és a „szocreál” elvárásaitól: Kovács Vilmos mára legendássá vált regényében megpróbált akkor még tilalmas igazságokat kimondani (apám szerette volna megakadályozni a könyv megjelenését, és sokak szerint szerepe volt abban, hogy szerzője végül az irodalom és közélet perifériájára szorult); fiatalok egy csoportja a Forrás Stúdiót megalakítva kísérletet tett a nemzeti hagyományok felvállalására és az irodalom nyugati irányzatainak a követésére (apám tevékenyen részt vett a formáció felszámolásában és tagjainak ellehetetlenítésében).
    A pártlap szigorú főszerkesztőjének az elve ugyanis az volt, hogy a hatalommal együttműködve, a kis lépések taktikáját folytatva jobb eredményeket érhet el a kárpátaljai magyarság, semmint szembefordulva. Ezért agitált a kolhozosítás mellett, ezért lépett be a kommunista pártba, ezért vált lelkésznek készülő ifjúból harcos ateista felnőtté, ezért írt 1989-ig olyan műveket, amilyeneket. Bizonyos látványos eredmények az ő elképzelését igazolták, ám a gyakorlatban ezek a sikerek keserves megalkuvásokkal, a pályatársak lehetetlenné tételével jártak együtt. Igen nehéz megmondani, mikor kötött ésszerű kompromisszumot, mikor hajtotta a túlbuzgóság és a dicsvágy, mikor és mivel szolgálta inkább a magyarság hagyományainak, nyelvének megőrzését, illetve mikor játszott inkább közre abban, hogy – mint ezt egy sokat támadott cikksorozatában sugallta – hűséges „szovjet magyarokká” váljanak.
    1989-ben aztán kilépett a pártból és korábbi életművét szinte megtagadva egy „igaz” regényfolyam megírásába vágott bele. Bő negyven év kihagyás után újra elkezdett templomba járni és rövid ideig még az új magyar szerveződésekben is részt vett. A haláláig kiadott hét új regény azonban nem írhatta felül korábbi életművét, és nem csak azért nem, mert esztétikai erejük ehhez kevés volt, hanem mert a túl gyorsan kifordított (visszafordított?) köpeny árnyéka vetült rájuk. Kiadott közben memoárkötetet is, ebben megpróbált szembenézni a múltjával – kétes eredménnyel. Bár egyes hibáit belátta, az önigazolási kényszere erősebb volt a megbánásnál. Elmulasztotta a legfontosabbat: megkövetni azokat az írókat, akiknek a pályáját az ő közreműködésével törte derékba a szovjet kultúrpolitika. Azokat, akik, mintegy az őket ért sérelem jóvátételeként, a rendszerváltás után mint „igazak” állhattak fel arra a piedesztálra, amelyen apámnak, értelemszerűen, nem juthatott hely.
    Mindezt akkor gondolom (istenem, hányadszor?) végig, amikor egy távoli, a fent említett ügyekben részben érintett költőtárs részvétnyilvánítását olvasom, aki ezt írja róla: „Egy nehéz korszak tanúja és krónikása volt Balla László, az utánunk jövő  nemzedékek feladata lesz majd, hogy tárgyilagosan értékelje azt a hatalmas munkát, amit itt e földön elvégzett.”
    Az együttérzést megköszönő válaszomban igyekszem a lehető legőszintébben megfogalmazni, amit erről gondolok:
    „A tárgyilagos értékelés valóban a jövő feladata lehetne, ma még sok az indulat, sok a legenda. Nem vagyok azonban bizonyos abban, hogy a szakmai „helyretételt” nem előzi-e meg a felejtés, mint ahogy abban sem, hogy ez inkább jó vagy inkább rossz lenne-e. Bonyolítja ugyanis a helyzetet, hogy a szépírót és a politikust összemosni nem helyes, ugyanakkor szétválasztani lehetetlen. Egyszerűbb lenne a helyzet, ha íróként valami igazán nagyot alkotott volna, ez esetben a szépírói teljesítmény idővel levetné a járulékos héjakat és a maradandó teljesítmény méltó helyre kerülhetne. Azonban – ma nekem úgy tűnik – ezt az életművet éppen ezek a héjak tartják egyben és ruházzák fel jelentőséggel. Számomra roppant kétséges, meg lehet-e valaha is vonni kultúrpolitikusi működésének a mérlegét, mert hogy mi volt hasznos és mi volt káros, annak a mérésére alig-alig vannak megfelelő eszközök. Ki mondhatná meg például – egyfelől –, hogy valóban oly nagy haszna volt-e egy sajtóorgánum létrehozásának és fenntartásának, amely nyelvet mentett ugyan, de ezen a nyelven egy káros ideológia szolgálatát látta el. Vagy meg lehet-e állapítani – másfelől –, hogy a Kovács Vilmos vagy az „elhajló” fiatalok elleni támadás mennyire volt káros, ha tudjuk, hogy voltaképp éppen ez a támadás szolgált a későbbiekben számukra a méltó elismertséget megalapozó (máig kiapaszthatatlan) erkölcsi tőkéül.
    Épp ezért gondolom azt, a teljes tisztázódásnál akár gyorsabb lábon is járhat az elmosódás, az elfelejtés.”
    És ez talán így van jól. Apám szellemi hagyatéka esetében nem vagyok sem a mesterséges lélegeztetés, sem az exhumálás híve. Nem gondolom sem azt, hogy életművét meg kellene menteni a jótékony feledéstől, sem azt, hogy működésének tisztázatlan körülményeit elő kellene ásni a múltból. Úgy sejtem, mind ő, mind az utókor jobban jár, ha valóban az örök béke száll nyugvó poraira ott, ifjúkori meditáló kószálásainak kedvenc helyszínén, a randvánci dombok alatt.


Megjelent: Mozgó Világ, 2010/december

több Mozgó


A Mozgó új számát bemutató műsorban Pikó András kérdéseire válaszolva a kettős állampolgárságról beszéltem a Klubrádióban: itt hallgatható meg

Szerző: BDK

2 komment

Címkék: mozgó világ

A bejegyzés trackback címe:

http://bdk.blog.hu/api/trackback/id/tr132522022

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben.

Makker Berci 2010.12.18. 10:06:54

Nagyon szép, igaz, okos, sőt, bölcs írás.

6aIL6ec 2010.12.22. 10:29:50

Én belekötnék , ha nem gond :)
A "[...] törvénytelenségre ösztönzi a kárpátaljai magyarokat (mivel Ukrajna nem ismeri el állampolgárainak egy másik állampolgársághoz való jogát) [...]" rész valójában nem teljesen igaz, mivel az ukrán alkotmány nem egy másik állampolgársághoz való jogon nem ismeri el, hanem a kettős állampolgárság teljes intézményét. Ergo ha az ukrán állampolgárság mellett van akár 40 másik állampolgársága az illetőnek, az ukrány törvényekkel szemben csak és kizárólag ukrán állampolgárként kezelnek.
Így a magyar állampolgárság megszerzése az ukrán BTK és PTK szerint sem törvényszegés, mert nincs olyan törvénypont, amit megszegné az állampolgárság felvételével az ember.
További szép napot :)
Posztumusz író virtuális manzárdból tekinget a világba. Balla D. Károly közéleti és kulturális blogja. Bázis blog, komplex blog. BDK - Ungvár - Kárpátalja. Kult, irodalom, közélet, politika, internet, web, manzárd, virtuálé, UngParty - Hatékony Linképítés - SEO: pánikbetegség és szerverbérlés | SEO keresőmarketing - Linképítés - Keresőoptimalizálás | Weboldalak Google-szempontú keresőoptimalizálása. Honlapoptimalizálás: SEO BLOG: kulcsszavas linképítés - BDK Ajánló weboptimalizálás