Ha a Google keresőbe (amelyet szívem szerint mostantól inkább "latin nevén" emlegetnék) beütjük az akrosztichon szót, az első találati oldalon előbb persze a kifejezés meghatározásai, értelmezései sorakoznak, ám az első olyan találat, amely magára egy akrosztichon-versre mutat, az éppenséggel az én írói oldalamra vezet, ami azért meglepő, mert ezt a szájtot alig pár hónapja indítottam, és a nevezett vers - Kettős akrosztichon - alig néhány hete van fenn - és lám, a keresőrendszer nemcsak hogy megtalálta, hanem előkelő helyen szerepelteti is (holott ezúttal semmilyen honlapoptimalizáló trükköt nem vetettem be). Most persze egyfelől nem állhatom meg, hogy az érintett és egy sokkal korábbi akrosztichonomat e helyütt közreadjam, másfelől megfigyeljem, hogy a jelen poszt mikor jelenik meg a találati lista élén (merthogy ez szerintem be fog következni, engem nagyon szeret a Gugula). De lássuk előbb az Orbán Ottó és a Tristan Tzara nevére írt akrosztichonjaimat:

Megjött a Forrás ehavi száma, benne két angol szonettem - most örömmel közre is adom őket. Aggódtam, amikor kiderült, a márciusi számban jelennek meg, nem gondoltam, hogy a hóesés motívuma újra aktuális lesz.

Most, hogy webre helyeztem a Magyarul beszélő magyarok teljes anyagát (az írások többségét külön oldalként is, valamit a teljes tartalmat letölthető és megnyitható .pdf-formátumban), végig is olvastam a 2000 és 2006 között keletkezett esszéket, publicisztikákat, kritikákat. Először is azt kellett megállapítanom, mennyire eltávolodtam mindattól, ami ezekben az években szenvedélyesen foglalkoztatott. Másodjára annak is újra tisztázódnia kellett bennem, hogyan is kerültem kívülre, mivel is rekesztettem ki magamat a kárpátaljai magyar köz- és kulturális életből. (A kirekedést, persze, bizonyos magam-szándékú kivonulás időben megelőzte).