Utoljára harminc évvel ezelőtt volt tanítványom, és bizony nem számolhatok be oktatói sikeremről  – nem csoda hát, hogy most ódzkodtam egy aktuális kérésnek eleget tenni. Akkor a tudományoknak megszállottan hódoló sokadik éves egyetemista voltam, rajongtam választott tárgyamért, a fizikáért, és elfogadhatatlannak tartottam, hogy a szűkebb baráti körünkhöz tartozó egyik leányzónak a húgát elhúzták az egyetemi felvételin – éppen fizikából. Felajánlottam, hogy órákat adok neki – van egy évünk, ha csak hétvégeken találkozunk, ez akkor is elég az alapos felkészüléshez. Mivel Beregszász mellett laktak, úgy oldottuk meg, hogy egyik hétvégén ő vonatozott be Ungvárra, a másikon én ruccantam ki Beregszászba. Ez utóbbi alkalmak igencsak kedvemre voltak, mert a délelőtti és délutáni másfél-másfél óra mellett és között jutott idő barátkozásra, ráérős beszélgetésre, zenehallgatásra, film- és olvasmányélmények megbeszélésére (és egy finom vasárnapi ebédre is, amit visszautasítani, mint egyetlen fizetségemet, a szülőkkel szembeni udvariatlanság lett volna).