balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2020: infra ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Kik a pirézek, hol élnek? műhely

 

Kárpáty VIP PR cikkek

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Lapok színei a francia kártyában

 

PR-cikk beküldés: Seo tanácsadás

 

Linképítő Google-Seo

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, SEO BP

 

Honlap seo optimalizálás


bdk blog archívum | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA | + pr cikkek


1997. július-augusztus

1997. augusztus 31. - BDK
(a webnapló előtti korszakból)
 
Időről időre felröppen a hír: Balláék is áttelepülnek. (Legutóbb a pletyka megszületéséhez az én sorozatos és tudatos „lemondásaim” szolgáltak táptalajul: átadtam az általam öt éve indított Kárpátaljai Magyar Könyvnap szervezési jogát, átadtam a Pánsíp szerkesztését, kiléptem minden lehetséges szervezetből stb.). Amikor a minap egy rendezvényen a magyarországi minisztériumi tisztségviselő erre rá is kérdezett, nagyon megdöbbentem, és persze megkértem: ha ezt hallja valakitől, kérje ki a nevemben. Mert hát nem akarunk áttelepülni. De – és ezt ideje bevallani – már lehetetlennek sem tartjuk, hogy ettől a szeretett-átkozott vidéktől megváljunk. A személyes felelősség a könnyebben mérlegelhető; az igazi dilemmát nem ez, hanem (ha ugyan létezik ilyen) a kollektív felelősség okozza. 160 ezer ember nem tud áttelepülni. Van-e jogom két gyermekem jobb boldogulását keresve százezreket magukra hagyni? (Persze tudom: néhány mániákus elkötelezetten kívül senki sem tart igazán igényt a jelenlétemre: a magyar szó, lap, könyv iránti igény döbbenetesen hiányzik ma Kárpátalján. Így aztán ez a „magára hagyás” inkább csak üres szólam.) Tudnék-e majd a tükörbe nézni, ha odaáti komfortos életembe belehasítana valami szörnyű itthoni hír? És lenne-e hitele mindannak, amit mostanáig tettem, írtam, vallottam, ha megválnék attól az alapszituációtól, amelyből kiindulva (vagy amelynek dacára!) alakítottam eddigi életemet?

Nem is olyan régen írtam le: valaminek az elkezdésénél egyetlen izgalmasabb dolog akad: valamit abbahagyni. Abba tudnám-e hagyni az ittlétet?

*

Vegyes érzelmeket váltott ki belőlem és másokból is a Forrás májusi száma, amely terjedelmes kárpátaljai összeállítást tartalmazott. Többen kifogásolták (én is) az erős KMKSZ-irányultságot („Hát már ez is a káemkáeszesek bulija?”). Szó se róla: A KMKSZ elnökétől két anyag is szerepel a válogatásban (hisz Szürti Miklósban mindenki felismerte Sz. Kovács Miklóst), de szerző a KMKSZ alelnöke is (Brenzovics), továbbá egy elnökségi tag (Soós Kálmán, aki ráadásul a Magyarok Világszövetsége Ukrajnai Tanácsának elnöke, azaz szintén a legbelsőbb főemberek egyike), szerepel továbbá a KMKSZ volt titkára (Gazda Albi) a tőle elvárhatónál is gyengébb anyaggal, és a nekik egyértelműen elkötelezett Tóth Pisti; szerepel továbbá a KMKSZ lapjának egyik szerkesztője, annak férje, továbbá egy állandó szerzőjük, aki mint lelkész-gyerek is részese a nagy KMKSZ–református egyház összefonódásnak (ugyanakkor orrolnak a reformátusok is, amiért csak a görög katolikusokkal foglalkozik a válogatás). Így a gyűjtemény szerzői közül végül is én vagyok az egyetlen, aki semmilyen módon nem kötődöm a KMKSZ-hez. Persze a Forrás szerkesztőinek Kecskeméten nem dolga tudni, hogy itt erős ellentétek feszülnek (és nemcsak az értelmiség körében) a két ellentábor között, és ugyan a MÉKK (és kapcsolt részei) sem különb a Deákné vásznánál, de azért egyelőre ez a társaság még nem járatta le magát annyira, mint a KMKSZ, amelyből elég látványosan távozott az alkotó értelmiség egy része, s amely agresszívan és arrogáns módon telepszik rá a magyarországi forrásokra. „És most már a Forrásra is” – szólhatna a szóvicc. No, a lényeg az, hogy az ellentábor írói többé-kevésbé jogosan szívják a fogukat a válogatás egyoldalúsága és irányzatossága miatt. (Főleg, hogy hírét vették: volt valahol Budán egy exkluzív lapbemutató, amelyen Kárpátaljáról kizárólag a KMKSZ korifeusai vettek részt.) Én a saját cikkemre hat szóbeli visszajelzést is kaptam, ebből három egyértelműen dicsérő volt, kettő meg amolyan hümmögős. A hatodikat egy „kolléga” eresztette meg, ő egyértelműen bírált: ez nyilvánosan hangzott el (én sajnos nem hallottam), de nevem és a Forrás említése nélkül, csak azok számára érthető utalásokkal („Performansz? Dehogy kell nekünk performansz!”), akik olvasták a dolgozatomat.

*

Szegedi Nyári Egyetem, Tokaji Írótábor – mindkét rendezvénynek előadóként voltam a vendége.

A Nyári Egyetem Ópusztaszeren tartotta kihelyezett ülését. Egyenesen ide érkeztünk Ungvárról (Csönge is velünk volt), picit fáradtan tartottam meg előadásomat. Csodálkozással vettem tudomásul, hogy sokan most hallanak először a problémáról: Magyarország EU-csatlakozásával a határon túli magyarság elszigetelődik anyaországától. Jól emlékszem, egy-két éve ez a téma még tabunak számított, s ha az ember különböző (magyar-magyar) fórumokon felvetette, akkor a jelen lévő „hivatalosak” jobb esetben nem válaszoltak vagy mellébeszéltek, rosszabb esetben még ki is oktatták a delikvenst: hogy állíthat ilyen képtelenségeket. (Velem ez igen konkrét esetekben meg is történt, s a dolog érdekessége, hogy hasonló volt a reagálás mind ellenzéki, mind kormány-oldalról; egyszer a Parlament integrációs bizottságának elnöke (így hívták: Orbán Viktor) válaszolt valami olyasmit, hogy ez semmiség, ők majd megoldják a problémát, hiszen valamennyien magyarok vagyunk; egyszer pedig a kisebbségi kérdésekben illetékes államtitkár (Tabajdi Csaba) világosított fel, hogy a csatlakozás az én érdekemben is történik, hiszen… – és mondott néhány közhelyet.) Azóta azonban azt tapasztalom, már nem számít eretnekségnek a gondolat: ha a romániai és szlovákiai magyaroknak van is esélyük arra, hogy ne szakadjanak el végleg anyaországuktól, ez a lehetőség aligha áll fenn a jugoszláviai és ukrajnai magyarokra nézve, akik minden bizonnyal csak vízummal léphetik majd át a schengeni határokat. Nehezebbé és szankcionáltabbá válik a kapcsolattartás, akadályok gördülnek a kárpátaljaiak magyarországi letelepedése (pl. családegyesítés), munkavállalása, (tovább)tanulása, gyógykezeltetése stb. elé, tovább mélyül a civilizációs szakadék (Magyarország felzárkózik az európai nívóhoz, Ukrajna ellenben folytatja a gazdasági mélyrepülést), s mire körbenéznénk, Záhony és Csap között már le is ereszkedik egy új vasfüggöny. Mindez – állítottam – tovább súlyosbítja a kárpátaljai magyarság amúgy is válságos helyzetét. Alig tudtam elhinni, hogy azok, akik a szünetben pár szót váltani hozzám jöttek, először hallottak erről a problémáról…

*

Mert talán ide illik, betűzök egy valamikor tavasszal, noteszlapra készített jegyzetet:

Rendőrségi hír a budapesti rádióban, valahogy így: „Különös helyen akarta a csendet hallgatni egy ukrán állampolgár.” A tudósításból aztán kiderül, hogy az illető felmászott a Szabadság híd pesti hídfőjénél a turul alá. Mint ilyen esetekben általában - öngyilkossági szándékot feltételezve –, kiszállt a tűzoltóság, egy órán át állt a hídon a forgalom, mire leszedték „az akkor már egykedvűen gubbasztó turistát”. Csak a hír végén derül ki, „a harmincnégy éves ukrajnai magyar elmondta, hogy csak a csendet akarta hallgatni a híd tetején”. S a záradék: a férfit a Dél-Pesti Kórház pszichiátriai osztályára szállították.

Íme, újabb adalék az anyaország és a határon túli magyar kisebbség felhőtlen viszonyáról. A keserű szájíz mellé pedig elégedett csettintés: micsoda novellatéma!

*

Tokajban a tavalyelőttinél kedvezőbb visszhangot kapott a szereplésem. Akkor sokan idegesen felkapták a fejüket, amikor Előítéletek és beilleszkedési zavarok címmel arról beszéltem, hogy a kárpátaljai magyar irodalom azért nem tud betagozódni a magyar irodalom egyetemességébe, mert egyrészt Magyarországról élőítéletekkel viseltetnek iránta, másrészt kis literatúránk maga sem mutatkozik szalonképesnek akkor, ha az érték- és teljesítményelvű megmérettetés elé idézik. (A „kárpátaljai delegáció” tagjainak arcán láttam a nemtetszést és a sértődöttséget, Zselicki Jóska pedig felszólalásában is kifogásolta felvetéseimet, de nálam is jobban a bögyében volt Czigány Lóránt, akit valószínűleg vérig sértett – előadását pedig kapitálisan félreérthette. Jóska aztán egyebek közt még azzal remekelt, hogy felolvasta alkalmi képversét, kezével mutogatva el a vizuális élményt.)

A témám most sem volt kevésbé rázós: A hontalanság metaforái avagy a kárpátaljai magyar költők haza-komplexusa cím alatt – négy év versterméséből kigyűjtött idézetekkel igazolva állításaimat – arról beszéltem, hogy költőinknek mindenről a hazátlanságuk jut eszükbe, s alig tesznek mást, mint szülőföldet ölelgetnek, anyanyelvet féltenek, identitást ápolnak és nemzeti-nemzetiségi sebeket nyalogatnak. Azt hittem, újra kiváltom néhányak nemtetszését, ehelyett még Görömbei is elismerőleg szólt hozzám a szünetben, Monostori Imre, a tatabányai Új Forrás főszerkesztője pedig el akarta kérni közlésre a szöveget (nem adhattam oda: akkorra már odaígértem a kecskeméti Forrásnak). Többen azzal szorították meg a kezemet: kezdik megszokni kíméletlen őszinteségemet.

Mindez hízelgő is lehetne rám nézve, azonban sikeremnek (és „irodalomkritikusi” működésem egészének) van legalább három nagy szépséghibája. Az első, hogy mindezt íróként, költőként teszem és a pályatársaim akár úgy is értelmezhetik: őket támadom, miközben a magam művét az övékénél többre tartom (ezért szerencsésebb lenne, ha magam vagy nem írnék szépirodalmat, vagy nem kontárkodnék bele az irodalomkritikába, -történetbe, -elméletbe). A másik szépséghiba, hogy kárpátaljaiként ostorozom magunkat és így gyakran a saját fészkébe piszkító madárhoz leszek hasonlatos (bár nem tudom, mennyivel lenne jobb, ha lokálpatriótaként mindenáron a mundér becsületét védeném). A harmadik: nincs „jogosítványom” ehhez a működéshez, még bölcsészdiplomám sincs, nem hogy valamilyen tudományos fokozatom. Mentségemül szolgáljon: az e témában született írásaimat soha nem tartottam filológusi igényű, tudományosságra aspiráló munkáknak, csupán „írói munkásságom részének”.

1997. május-június

(a webnapló előtti korszakból)
 
Déry Tibor naplószerű jegyzeteit olvasom hosszabb ideje. Gyakran foglalkozik saját életkorával, azzal, mit lát, mit csinál, mit gondol másképp egy öregember, mint egy fiatal. Sok meglátá-sát olyannyira érvényesnek érzem magamra, hogy alig tudom eldönteni, az ő 77 éves testében élt-e egy negyvenéves, vagy én jutottam négy iksszel a hátam mögött öregember-gondolatokra.

Olyasmit ír Déry, például, hogy egy ideje már szívesebben ír, mint olvas. Meg hogy írásban is mértéktartó: órákat tölt néha egy-egy mondattal, s napi átlaga alig több fél oldalnál.

Mindezt én is elmondhatnám. Ámde!

A súlyos különbség az, hogy Déry egy megszerzett hatalmas olvasottság után „szokott le” a sokat olvasásról, míg én szégyellni valóan hiányos műveltségem közepette bliccelem el még a fontosabbnak tartott regények olvasását is. 77 évesen Déry megtehette, hogy szöszmötölt az írásain, hiszen remekművek sorakoztak mögötte – de engem mi jogosít fel arra, hogy termékeny éveimet elpiszmogjam?

*

Az év elejétől: előadókörutak, szereplések, bemutatkozó est, Könyvfesztivál... Többségükről elmulasztottam beszámolni, most pótolom:

I. Dupkával, Horváthtal, Kőszeghyvel Celldömölkre, Kaposvárra, Marcaliba. Halálosan elfáradtam: éjszakai utazások oda is, vissza is, esténként az általam elviselhetőnél hosszabb iddogálások. Rájöttem, hogy ez már nem az én társaságom. Mérhetetlenül idegen tőlem az, amit képviselnek. Társaságuk kimerít, megvisel: mind fizikailag, mind szellemileg. Dupkát kivéve viszont szerepléshez jó társak: van mondanivalójuk a közönség számára, ezt fel tudják építeni, tudnak válaszolni a kérdésekre stb. – ez akkor is igaz, ha ritkán tudok egyetérteni azzal, amit mondanak. Az általános helyzetértékelésben még nincs is köztünk nézeteltérés, különvéleményem akkor szokott lenni, ha az irodalom és az irodalmárok szerepe kerül sorra. Ezek a fiúk még mindig harcnak gondolják a művészetet (és persze a magyarságot is), és soha nem mulasztanák el hangsúlyozni, hogy ebben ők milyen sokat és milyen kiválóan jeleskednek.

Hazafelé jövet Záhonyban, hajnaltájban, már nem voltam hajlandó bemenni velük egy utolsó ivásra, így kint hagytak a kocsiban. Csikorgó hideg volt; mire két óra múlva előjöttek a kocsmából, merevre fagytam. (Egyedül, segítség nélkül nem tudok semmilyen kocsiból kiszállni, pláne egy alacsony Ladából; ők meg szépen kintfelejtettek...).

Sanyi ajánlata persze az volt, hogy ahogy átjövünk a határon, Szürtében gyorsan igyunk egy-két felest, az majd felmelegít. Szinte könyörögnöm kellett, hogy hozzanak haza mielőbb. Láthatóan ők egyáltalán nem siettek a családjukhoz.

II. Nyilvános felvétel a Magyar Rádió Márvány-termében a költészet napján. Egy saját vers, plusz egy választott. 12 költőt hívtak összesen – nagy megtiszteltetésnek számított ezek közé soroltatni (csak néhány nevet: Lator, Gergely Ágnes, Kányádi, Lászlóffy, Bella, Oravecz, Ágh, Somlyó, Tolnai). No és: életem második legnagyobb honoráriuma (igaz, útiköltség-térítéssel együtt): 50.000 Ft.

III. A Pánsíp új csapatával: Hatvan, Veszprém, Székesfehérvár, Bp. Voltaképp nagyon kellemes alkalmak, néhány megszorítással. Ez egy másik csapat, amelyik nem tud és nem is akar úgy és arról beszélni, mint Dupka, Horváth stb. A közönség viszont amarra vevő, míg Bagu-Lengyel-Cséka-Pócs enyhe nyegleségére és verseire pedig kevésbé: az elvárás az, hogy egy kárpátaljai magyar író csak sanyarogjon.

Így aztán Hatvanban kicsit feszült hangulat, hűvöske fogadtatás. Maga Kocsis Pista [a városi könyvtár igazgatója, vendéglátónk] is mást várt, azt hiszem. Veszprémben viszont valami ragyogó közönségünk volt, még Bagu is feloldódott. Fehérváron vegyes fogadtatás, de inkább jó, mint rossz – és Arató Antal roppant rendes volt.

Az állandó csapat, egyben kocsink legénysége: Éva, Bagu, Lengyel, Csernicskó, én. (Pesten Csékával és Póccsal egészültünk ki, de ez rövid együttlét volt, így az alábbiakban róluk nem, hanem csak az együttutazó legénységről szólok.)

Legfőbb tapasztalat: ezek a roppant kedves, aranyos fiúk kitűnő utitársak: nem isznak, nem szívnak, nem mulatnak – és lehet velük normálisan beszélgetni. De – talán az egy Csernicskót kivéve – nem igazán tudnak szerepelni. Igaz, ebben eddig nem is volt semmi gyakorlatuk. Ám nemcsak ez a baj. Ezeknek a fiúknak nincs igazán véleményük (néha: fogalmuk) a világ dolgairól (except Csernicskó). Amiről meg lenne, igen nehezen, esetlenül fogalmazzák meg, elvesztik a fonalat, fölös kitérőket tesznek, aztán nem találnak vissza. Hiányosak történelmi és irodalmi ismereteik, nincs átlátásuk. Ahogy Horváth Anna mondaná: nincs szintézisük. Közös szerepléseink mellett ez a hosszú beszélgetések során is kiderült: komolyabb, elmélyültebb látása és véleménye csak Istvánnak van. Tomi felületes, Bagu szűklátókörű. Tomi túl „normális”, mintha már belemerült volna a hétköznapiságba és nyárspolgáriságba. Lacinak meg ízlése, véleménye, gondolkodása eléggé korlátolt, akár azt is mondhatnám, hogy picit Fodor Géza-i alkat: nehéz elhinni, hogy ilyen világlátással (világ nem látással) hogy tud ilyen kitűnő verseket írni. Bízom benne, hogy személyiségük még sokat fejlődhet, gazdagodhat. Nagyon fiatalok még.

István
viszont már most ember a talpán. Roppant érdeklődő, mindent tud és mindent megjegyez, mint pl. annak idején Debreceni Misi, azzal a nagy különbséggel, hogy Pisti lexikális tudását használni is tudja, mert van elemző-szelektáló-összegző készsége. Roppant szorgalmas és hatékonyan működő ember (mint nagyon kevesek!).

IV. Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Ezen is Csernicskóékkal. Anikó is kitűnő patner, igazán kedvemre való házaspár. Közben egyik este: az ifjak szereplése a Márton Áron Kollégiumban. Az én bemutatásomban: Pócs, Lengyel, Cséka. Köztük, vitán felül, Cséka a legjobb fej, irodalmárként a legérettebb és legeredetibb. Nagy siker: az egyetemi diákság abszolút vevő volt rájuk; itt alighanem Sanyinak-Gyurinak kellett volna megküzdenie a közönség másfajta elvárásaival.

V. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem akadémiai napjai Siófokon.

Emberi hozadéka: megismertük régi szerzőnket, Hutterer Évát. Vannak még „ismeretlen” értékes emberek Kárpátalján! Csak el ne sikkadjon ez a lány is (vagy el ne menjen!).

Ugyanitt: lehet, hogy a Szabadegyetem kiadja az Élted volt regényét. (Amelyet, egyébként – ez talán nem szerepel a naplóban – még februárban befejeztem.) Balla Bálint olvasta el ott helyben és nagyon tetszett neki, bár nem titkolta, hogy ez picit idegen a EPMSZ profiljától. (Másik regényemről viszont mély a hallgatás a Belvárosinál).

VI. Május végén vendégünk volt feleségével Szépfalusi István bécsi evangélikus lelkész, a Bornemisza Péter Társaság vezetője (körbehordtuk Kárpátalján; Ungváron előadást tartott, Visken és Técsőn prédikált).

VII. Ünnepi Könyvhét. Mindig ugyanaz a tapasztalat: a kárpátaljai könyvsátor minden, csak nem kárpátaljai. A csúnyácska itthoni könyvek elsúvasztva, alig látszanak; az eladóknak alig van fogalma Kárpátaljáról vagy pláne a szerzőkről-könyvekről. Bármiről érdeklődnek náluk, a válasz mindig ugyanaz: majd jönni fog Dupka úr, tőle kell megkérdezni.

*

A fentiekből is látszik: ahhoz képest, hogy nemrégiben még az volt az elképzelésem: kivonulok a közéletből (mint ahogy három évvel korábban a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségből, tavaly a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségéből is kiléptem), most azon veszem észre magam, hogy nyakig benne vagyok, ha nem is a politikai, de a kulturális közéletben mindenképpen.

Jó ez nekem? – kérdezem időről időre magamtól. A válasz bizonytalan, mert a külső elvárások-kényszerek (meghívások, felkérések) ellenére valószínűleg lelki igényem is van ilyesmire. Azt hiszem, az elefántcsonttorony nem nekem való; ám egy olyan padlásszoba, ahonnan kedvem szerinti gyakorisággal kimozdulhatok és ahol barátaimat egy beszélgetésre vendégül láthatom, az kellemes lak- és munkahelyem lehet.

1997. április. A Balla László-életmű

a webnapló előtti korszakból publikált írás google-első lett több kombinált kulcsszóval, pl: Balla László + Kovács Vilmos + Elek Tibor -

Bárka: a határon túli magyar irodalom

Nagy késéssel megjött a Bárka c. folyóirat tavalyi, 96/3-4. száma. Ebben: annak az őszi békéscsabai tanácskozásnak az előadásai, amelyet a megye könyvtárosainak nagy éves összejövetele alkalmából tartottak a határon túli magyar irodalomról; az anyagok között Elek Tiboré és az enyém is – ezek Kárpátaljával foglalkoznak. Tibor tanulmánya már élőben előadva is tetszett, és most élvezettel olvastam.

Legnagyobb erénye az elfogulatlansága és egészséges értékítélete. Könnyedén túllép azon a szinte áthághatatlan akadályon, amely évek óta lehetetlenné teszi, hogy helyére tegyünk néhány dolgot. Akik valaha is foglalkoztak irodalmunkkal, azok vagy tetten érhetően elfogultak voltak (egyesek egyik, mások másik irányban), vagy semmitmondóan felületesek. Újabban meg bejáratott ítészeink is nagy zavarban vannak: olyasmit kellene elismerniük, aminek elismerésétől vonakodnak, és olyan szerzők teljesítményének hiányát kellene belátniuk, akiknek felmagasztalására korábbi koncepciójukat alapozták. Így aztán nagy csúsztatásokkal találkozhatni.

Nem így Tibor.

Az utóbbi években megjelent itteni könyveket szemlézve szemrebbenés nélkül kijelenti, hogy a 60-70-es évek fordulóján rövid ideig létezett, de elhíresült Forrás Stúdió most kiadott, Nézz töretlen homlokomra című emlékantológiájában „A kevés szavú Fodor Gézának, de főként Vári Fábi-án Lászlónak a korábbi antológiákból, évkönyvekből, magyarországi publikációkból már jól ismert, többek által méltatott versei olvashatók újra. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a kilencvenes évek elején végre megjelent első köteteikben is jórészt ugyanazok a kiemelhető versek, amelyek itt és/vagy a másik két összeállításban is olvashatók, akkor talán nem elkapkodott a megállapítás: bennük rekedt a jelentős költői életmű. Nagyjából ugyanez mondható el a többiek, főként Balla Teréz, Dupka György, Zselicki József antológiákbeli versei és az elmúlt években megjelent kötetei kapcsán, annyi különbséggel, hogy ők kezdettől kevesebb tehetséget árultak el, így a hiányérzetünk is kisebb lehet.”

Ezt egyszer ki kellett mondania valakinek. Más, fájdalmasabb kérdés – Tibor ezt is érdemben tárgyalja –, hogy mi okból rekedt benne előbbiekben az életmű, s mi okból nem tudták az utóbbiak kibontakoztatni szerényebb tehetségüket, de a lényeg az, hogy végre valaki nem a múltbéli érdemek és a korábban elszenvedett sérelmek felől közelít ezekhez az írói teljesítményekhez, hanem értéküket mérlegre téve hozza meg ítéletét. Véleményét igen közelinek érzem a magaméhoz, talán azzal az eltéréssel, hogy én Vári Fábián László és Fodor Géza munkásságát a nagyon kevés felmutatható vers ellenére is maradandónak érzem, míg a másik csoportba soroltak tehetsége szerintem nem szerényebb, hanem egyszerűen hiányzik. Dupkát csak múltbéli költőként tudom számon tartani: ő legalább idejében elhallgatott. Amikor pedig még írt és publikált, akkor ő maga eléggé fiatal, a korszak eléggé lefojtott, irodalmunk meg eléggé vérszegény volt ahhoz, hogy zsengékkel is felszínen lehessen benne maradni. Balla Teréz már rosszabbul időzített: hosszú (legyünk igazságosak: néhány évig részben kényszerű) hallgatás után akkor kezdett buzgón publikálni, amikor már kialakult kis költészetünknek mind az élvonala, mind a derékhada, s ő így ügyetlen opuszaival csupán a sereghajtók közé kerülhetett, amely besorolásából azóta sem tudott kitörni, holott közben mind az élboly, mind a középmezőny költői nagyrészt kicserélődtek. Erre is rátetézett Zselicki, aki egészen a legutóbbi időkig szinte semmi újat nem publikált (s ami keveset igen: nem vált dicsőségére), most meg, közel ötvenévesen kiadta kötetben a zsengéit. Bizony ezek a javarészt húszegynéhány évvel ezelőtt keletkezett írások megmosolyogni valóan gyengék, s a kötet megjelenése a költészethez legalább egy picit értők szemében Zselicki maradék nimbuszát is tönkrezúzta.

Tovább

1997. március. Cikk rasszista mellékízzel

(a weboldal előtti korszakból. google seo optimalizálás)
 
Februárban meghalt Hrabal. 82 évesen így meghalni: madarak etetése közben kiesni a harmadik emeleti ablakból: maga a költészet. Ahogy Esterházy írná: „Ez azért szép.”

A múlt héten meg Ginsberg halt meg. Az ezzel kapcsolatos apró érdekesség: az új Pánsípba Bagu adott egy verset, ennek két utolsó sora: „és az üvöltés elkezdi megírni / ginsberget”. Amikor nyomdába adtuk a lapot, a versnek még nem volt aktualitása. Mire megjelenik, Ginsberg már nem él.

*

Pesten, az írószövetségi választmányi ülés szünetében Fodor András atyailag megkérdezte: „Mi ez a háború közted és Oláh János között?” A dolog meglepett, és ki is fejeztem értetlenségemet: háborúról szó sincs. Ők közöltek egy cikket, arra én írtam egy reagálást, ők a reagálásomat nem hozták le. Ennyi. Mindezt levélben már tisztáztam is Jánossal, és eszem ágában sincs főszerkesztői jogát elvitatni, hogy azt közöljön vagy ne közöljön a lap, amit ő helyesnek tart. Barátinak mondható viszonyunk azóta is töretlen.

Itthonról azért újra írtam Oláhnak. Kifogásaimat, ellenérzéseimet a publikált cikkel szemben fenntartottam, egyben János elnézését is kértem, ha levélváltásunk során bármivel is megbántottam-megsértettem volna.

Ez a história még a múlt évre húzódik vissza. A Magyar Napló novemberi száma hozta Váralljai Csocsán Jenő grafikonokkal alaposan megtűzdelt Magyarország romlása a demográfiai mutatók tükrében c. tanulmányát. Én erre azonnal reagálni akartam, később letettem róla, mert úgy gondoltam, nem vitaindítónak szánták. De a következő számban Tornai József igen bölcs írással kapcsolódott a témához (nézeteit maradéktalanul osztani tudtam), s úgy gondoltam, a lap ezek szerint mégis teret ad a reagálásoknak. Ekkor írtam meg és küldtem el a magam írását.

Így érveltem:

 

…a szerző hiteles adatokra támaszkodva mutatja ki, milyen veszélyes tendenciák rajzolódnak ki Magyarország népesedési adataiból. Megtudjuk például, hogy 1981 óta a születések száma folyamatosan és növekvő mértékben alatta marad az elhalálozások számának, s ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy "1981 óta 330 374 fővel fogyott az ország népessége, tehát egész megyényi lakossággal, s ez a folyamat egyáltalán nem látszik megállni, hanem inkább fokozódik." Ez valóban ijesztő jelenség. Ám jobban megrémültem a következő két mondattól. Nem is tartalmuktól, hanem szemléletüktől. Mielőtt idézném, szeretném felhívni a figyelmet, hogy a fenti állításban szó szerint "az ország népessége" szerepelt, s erre csattannak rá az alábbiak: "Hangsúlyoznunk kell, hogy ez a fogyás még nem a tényleges pusztulást jelzi. Nincs benne a cigányság növekvő lélekszáma." Hoppá! Hogy világosabb legyen, a szerző folytatja: "Becsült adatok alapján a cigányság lélekszáma 1971-ben 320 000 fő volt, amely 1995-re kb. 520 000 főre gyarapodott. A tényleges fogyás tehát 330 000 + 200 000 = 530 000 fő." Tetszik érteni? A fenti állítások sugallata szerint: 1) a cigányság nem tartozik bele az ország lakosságába; 2) a lakosság csökkenésének számát meg kell tetézni a cigányság növekedésének számával, hogy a "tényleges pusztulás" mértékéről pontosabb fogalmunk legyen.

 

A szerző maga is észrevehette, hogy "az ország népességé"-ről szólva a dolog mégis sántít, s a következő mondatban már így pontosít: "A magyarországi magyarok fogyása az utóbbi évtizedekben elérte a félmilliót, a lakosság 5 %-át, míg a sokkal nehezebb körülmények között élő cigányság lélekszáma nagymértékben emelkedett." De a "magyarországi magyarok"-ról újra visszatér az országhoz, rögtön a következő mondatban: "Az ország mind gyorsabban halad a herderi jóslat beteljesülése felé, és jelenleg a legjobb úton van ahhoz, hogy finn-ugor rokonaink, a lívek sorsára jusson."

 

Szóval hogy is van ez? Végül is mi taszítja a végpusztulásba "az országot"? Illetve, ezek után: kicsoda "az ország"? S ha már a cigányság szaporodásának a magyarság fogyásában ilyen aláhúzandó a szerepe, akkor miért nem olvashatunk ebben a cikkben valamit a magyarországi románok, szlovákok, szerbek, németek lélekszámának a változásáról? S ezt vajon kivonni vagy hozzáadni kell a bűvös mutatókhoz? (…)

 

Nincs ennek a számolgatásnak, egészen véletlenül, egy ici-pici rasszista mellékíze?

 

(…) No és aztán a lívekkel való példálózás… Ha ismereteim nem csalnak, a lívek soha nem alkottak tízmilliós nemzetet és önálló államiságuk sem igen volt, azonkívül pedig, ha jól tudom, nem kihaltak, hanem beolvadtak a lett nemzetbe (már a század elején is csupán pár ezren beszélték a lív nyelvet), sorsukat e tekintetben inkább a Magyarországon megtelepedett kunokéhoz lehetne hasonlítani.

 

(…) az alább idézendő néhány mondat elolvasása után rájöttem, hogy nem demográfiai tanulmányt tartok a kezemben, hanem propagandaanyagot, amelytől még akkor is irtóznék, ha esetleg jó ügyet propagálna. Az írás közepe táján a szerző ugyanis a következőket jelenti ki: "Az a társadalom, amely szerint a művi vetélés különleges és csodálatos vívmány, vagyis alapvető érték, pusztulásra van ítélve, és el is pusztul, ha ki nem józanodik. Az anyagelvű világnézetből eredendően következő élvezethajszolás helyett csak a keresztény áldozatvállalás biztosíthatja a magyarság fennmaradását."

 

Ezek után csak néhány "költői kérdésem" lenne (tekintve, hogy irodalmi lap adott helyet a tudományos köntösbe bújtatott írásnak):

 

     1) Igazán érdekelne, a szerző fenti mondatában mit (kiket) fed "a társadalom" kifejezés? (Benne vannak-e például a cigányok?)
     2) Véletlenül nem téveszti-e össze a művi vetélést annak engedélyeztetésével? (Mármint hogy melyik a vívmány?)
     3) Valóban "eredendően" élvhajhászok-e a materialisták? (És mennyiben élvhajhászat az abortusz?)
     4) Az ateisták, izraeliták, netán mohamedánok áldozatvállalására ezek szerint nincs is szükség? (Ők csak nyugodtan élvhajhásszanak?)
És végül, de nyomatékkal:
     5) Hol helyezkedik el a tisztelt szerző rendszerében az általában erősen istenhívő cigányok keresztény áldozatvállalása?
     PS. Egyébként pedig, tapasztalatom szerint legalábbis, világnézeti alapon nemigen lehet gyereket csinálni.

 

Ha a Magyar Naplóban nem is, de a miskolci megyei lapban, az Észak-Magyarországban azért csak megjelent cikkem, ami – legalábbis a példányszámot illetően – sokkal nagyobb publicitást jelent.

*

Múlt év ősze óta írom új regényemet. Rendkívül lassan haladok. A szöveg alig mozdul előre, miközben gondolataim meg burjánzanak.

Az ellentmondásnak két oka van. Az egyik, hogy nem vagyok eléggé jó író: nehezen és lassan fogalmazok, mert a magam támasztotta igényességnek alig-alig tudok megfelelni. Vagy igényeimet kellene lejjebb szállítani, vagy jobb mondatokat írni. Egyik sem megy igazán, így aztán döcörészik a munka.

A másik ok, hogy magánál a születő szövegnél – első regényem, a Szembesülés megírása óta – jobban érdekel az írás folyamata. Ugyanakkor ezt a folyamatot szeretném teljesen függetleníteni magától a regénytől. Olyasmit szeretnék csinálni (itt az írni vagy alkotni nem lenne pontos), mint egy fiktív szabásminta vagy fiktív szakácskönyv. Létrehozni valamit, ami látszólag egy regény megírásának (ruha- és ételkészítésnek) a pontos, adekvát algoritmusa, ugyanakkor egyáltalán nem alkalmas arra, amire valónak látszik. Illetve nem is látszik, merthogy valahol a szöveg funkcionális pontján le is leplezi magát.

„Én kérem egy regény vagyok, amely itt íródik, az Ön szeme láttára. De ez nem igaz, mert csalok és nem az vagyok, aminek mondom magam” – valahogy így okoskodhatna szép fikcióm. Sajna: kitalálni könnyebb, mint megcsinálni.

Tovább

1997. február. Épül a kárrpátaljai Potyomkin-falu

(a webnapló előtti korszakból - télikerti üzenetek)

A múlt hét végén átadtuk a KÁRMIN-díjat [KÁRpátaljai Magyar Irodalmi Nívódíj]. Kicsit fárasztó, de kellemes este volt. Az elején megemlékeztünk a január 22-én meghalt Kecskés Béláról, a végére pedig nagyjából az újonnan összeálló Pánsíp-szerkesztőség tagjai maradtak együtt, s ez mindenképpen kellemesebb volt a tavalyi leosztásnál. (Akkor a meglehetősen részeg H. Sanyival volt hosszú és értelmetlen vitám: igen agresszíven bizonygatta, hogy erre a díjra bizony ő lett volna érdemes.) Bagu Laci mostani díja talán még jobban csípi sokak csőrét, mint tavaly a Penckóferé. Szerencsére azonban a kurátor-társaimból és a tavalyi díjazottakból álló Bizottság véleménye szinte egyhangú volt Bagut illetően. Ugyanakkor már most pánikban vagyunk: kinek adjuk jövőre?

*

Épül, egyre épül a Nagy Kárpátaljai Magyar Potyomkin-falu.

Anélkül, hogy vitatnám a magyarországi támogatások szükségességét és hasznát, egyre inkább látom veszélyeit és kárát is. Azt, hogy a rendszeres pénzbeni juttatások kialakítják az állandó klientúrát, hogy látszattevékenységre ösztönzik a felhasználókat, hogy megosztják a magyarságot és ellenségeskedést szítanak, hogy letörik az életképes kezdeményezéseket és elaltatják a probléma-megoldó készséget; végső soron pedig kialakítják az eltartottság-érzést és a koldusmentalitást is. A támogatásokban rendszeresen részesített kárpátaljai magyar szervezetek és intézmények vezetőiben (egyben a juttatások haszonélvezőiben) tökéletesen torz, egészségtelen szemlélet alakult ki: eltorzultak az arányok, eltorzult a gondolkodásmód, jó ideje már a farok csóválja a kutyát; a kérdést már senki sem úgy teszi fel: mit kellene tenni, hanem így: mihez lehetne pénzt szerezni. Szervezetet már nem azért hoznak létre, rendezvényt már nem azért tartanak meg, könyvet már nem azért adnak ki, mert arra valóban szükség van, hanem mert annak idején megpályázták, s kaptak is rá pénzt, most meg már közeledik az elszámolási határidő, hát gyorsan el kell költeni a támogatást – hogy lehessen újat kérni. Ezáltal a kárpátaljai magyar közösség – egészét tekintve – egyre alkalmatlanabbá válik az érdemi együttműködésre (miközben szervezeteik egyre nagyobb profizmussal sajátítják ki a „magyar ügy” egészét, s ragadják magukhoz a támogatásokat, illetve szerzik meg az ezek újraelosztására szóló felhatalmazást).

Mindez most azért fogalmazódott meg bennem ilyen élesen-keserűen, mert a minap újabb házat építettünk Potyomkin-falunkban: megalakítottuk a Magyar Újságírók Kárpátaljai Szövetségét, amelynek működése sejtésem szerint abból fog állni, hogy időnként megpályáz pénzeket, ezeket majd jól el lehet költségezni, hamarost lesz az elnöknek számítógépe, parabolaantennája, ha minden jól megy, még szolgálati kocsija is. Dehogy fog érdemi munka folyni a szövetségben! Dehogy azért jött létre, hogy az újságírás rangját megemelje! Kinek van erre ideje-igénye! Épp elég munka azokat a fránya kérelmeket, pályázatokat megírni meg az elszámolásokat megcsinálni…

Mivel felkértek rá, az alakuló ülésen elmondtam a gondolataimat. Nagyjából ezeket:

·      A kárpátaljai magyar újságírás válságban van (mint ahogy az értelmiség egésze is); ennek fő oka az, hogy soha nem kapott még ez a szakma a működéséhez, kialakulásához megfelelő feltételeket: korábban az ideológia telepedett rá mértéktelenül, most a gazdasági ellehetetlenülés és a társadalom érdektelensége és demoralizáltsága nyesi el a lehetőségeket.

·     A kárpátaljai magyar értelmiségnek (ezen belül az újságíróknak) jelenleg arra sincs módja, hogy aprópénzre váltsa tehetségét, mert mindennapi munkájával a szűkös megélhetéshez szükséges javakat sem tudja előteremteni, azaz nincs elég aprópénz és talán nincs elég tehetség sem.

·   A megélhetési feltételek hiánya és a befogadói közeg érdektelensége közepette törvényszerű, hogy az írott szó elvesztette rangját – és elvesztette rangját az írott szó művelője is.

·      A rangvesztéssel együtt jár az igénytelenség; miért is lenne igényes az újságíró, ha munkáját nem fizetik meg és ha mást sem lát maga körül, mint azt, hogy az iskolában gyerekét igénytelenül tanítják, hogy a kórházban sehogy sem gyógyítanak, hogy az apósnak-anyósnak hathavi nyugdíjával tartozik az állam; stb.

·    Belesodródva az általános érdektelenségbe-igénytelenségbe az értelmiségi elveszti szakmai hitelét. Elvben ugyanis egy novella vagy egy újságcikk nem lehetne azért jó vagy rossz, mert keveset vagy sokat fizetnek érte, vagy mert a környezet ilyen vagy olyan – ám a gyakorlatban ez mégis megtörténik.

·   Kialakul tehát a „kis pénz – kis foci” morálja, amelyből aztán már akkor is nehéz lenne kilépni, ha megváltoznának a feltételek.

·     Hiányzik a megfelelő szakmai képzettség is; hány kárpátaljai magyar zsurnalisztának van újságíró-főiskolai végzettsége? (ne a marxista-leninista esti egyetemek újságíró-szakára gondoljunk) – alig egy-egynek; vagy melyikünk végzett legalább valami többéves újságíró-tanfolyamot?; hányan vannak köztünk olyanok, akik valamely országos lapnál lettek volna többhavi gyakorlaton? Nem egymástól lestük-e el a szakmát, azon az alapon, hogy aki elég rég dolgozik egy lapnál, az már biztosan tud újságot írni. De lehet-e szakmai nívóról beszélni ott, ahol gyakorlatilag mindenki autodidakta. Amatőr. Esetleg dilettáns?

·    Szükség van tehát a Szövetségre? Újabb szervezet, amely csak azért jön létre, hogy legyen?

·  Illetve az alapvető elvi kérdés: ha szakmailag nem vagyunk eléggé képzettek, igényesek, lelkesek, akkor esetleges fölös energiánkat vagy szabad időnket nem ezeknek a hiányoknak az enyhítésére kellene-e fordítanunk?


Persze a Szövetség megalakult, s engem – ha már ilyen okos vagyok – beválasztottak az etikai bizottságba. Kész komédia: ahogy kilépek egy szervezetből, azonnal egy másikban találom magamat[1].

Az a baj, hogy nekem továbbra sincs kedvem létrán-állványon egyensúlyozva a kitámasztott homlokzatú Potyomkin-ház ablakán kiintegetni, amikor a magyarországi közpénzek elosztói szemlét tartva úgy tesznek, mintha nem látnának a kulisszák mögé. Nekik is kényelmesebb elfogadni a látszatot, mint szembesülni a valós helyzettel. A játék így teljes.

[1] A tagságom szerencsére szinte azonnal „elfelejtődött”: azóta sem voltam egyetlen rendezvényükön sem (2006).

*

Barátunk, Ö. túl van az életveszélyen.

A történet röviden: rosszul lett, a mentők bevitték a kórházba, meginjekciózták, elengedték: saját lábán ment haza. Alighogy hazaért, újra rosszul lett. Ismét mentők, kórház; bent tartották. Másnap felnyitották, vakbélgyulladásra gyanakodva. Kiderült, hogy akut hasnyálmirigy-gyulladás, a mirigyszövetek jelentős része elhalt (a hivatalos diagnózis: pancreatitis accuta, pancreonecrosis aracmoragica).

Mi pár nappal később tudtunk B-be menni; meglátogattuk. Nem igazán volt magánál, telemorfinozták. Láza is magas volt, félrebeszélt, idegesen mozgolódott, emelgette a lábát, állandóan ki akart szállni az ágyból (holott azt hittük, egy pihegő, mozdulni sem bíró haldoklót látunk majd), ráadásul kicsit be is sárgult. M. persze eléggé kétségbe volt esve, de, mint az asszonyok ilyen helyzetekben általában, igen keményen tartja magát.

Évával borzalmas hangulatban jöttünk el. Ö. láthatóan krízises állapota mellett ami még nyomasztó hatással volt ránk: a körülmények. És nem is kizárólag az orvosi és műszaki feltételek hiányára célzok, hanem az emberi hitványságra. Egyetlen adalékot: N. Istvánék, értesülve a dologról, két nagy dobozra való gyógyszert, fecskendőket, infúziós felszerelést hozták át Bp-ről, tudva, hogy itt ez mind hiánycikk. Átadták az akkor épp ügyeletet teljesítő orvosnak. Az kiválogatta azt, amire Ö-nek szüksége lehet, s a többit illetően megkérdezte M-et: ezekkel mi legyen. Maradjon az osztályon, így M., használják fel, ha majd másvalakinek kell. Két nap múlva egy másik orvos volt ügyeletben, s bejelentette M-nek, hogy ilyen és ilyen gyógyszerre lenne szükség. Hol lehet megszerezni, kérdezte M. Menjen el az egyik itt dolgozó orvos lakására, annak van. Elment, s valóban volt neki: abból a küldeményből, amelyet Istvánék hozták át. 3000 Ft, mondta a dr., és eladta M-nak a hazalopott gyógyszert, aki persze nagyon szépen megköszönte a doki szívességét.

Mit lehet ehhez még hozzátenni? Hogy nincs egyetlen Algopirin-ampulla egész B-ben? Hogy M. még azért is jó pénzt fizetett: beengedjék Ö-hez, s ott lehessen vele (ha ezt nem teszi, Ö. nyilván leugrott volna az ágyról, mivel senki nem felügyelt rá, órákra magára hagyták). Stb., stb.

Istvánék már az első napokban lépéseket tettek azért, hogy amint Ö. szállítható lesz, áthozzák Magyarországra. A B-i orvosok erről hallani sem akartak: szerintük a szállítást nem bírná ki.

Aztán valamivel jobban lett, s pár napra rá szállítható állapotba került: mentőautó jött Pestről, Istvánék kísérték; felpakolták (M. beült Istvánékhoz), s éjjel 11-re meg is érkeztek. Az orvosok bizakodnak, Ö. hangulata és állapota egyaránt elfogadható. Újraműtik, s ennek sikerétől függően azután derül ki, milyenek a kilátásai a jövőre nézve.

Tovább

1997. január. Kezdeni és abbahagyni

(a webnapló előtti korszakból; kiszó - seo: cikk elhelyezés, tanácsadás)

(Bevezető helyett) Miközben a 84 esztendős Mester, Michelangelo Antonioni feleségével Velencében töltötte a karácsonyt, római lakását kirabolták. Elvitték, többek között, díjait is, így a Cannes-i fesztiválon a Nagyítással (legkedvesebb filmem!) nyert Arany Pálmát, és az életmű-Oscart is, persze.

Amikor ezt bemondja a rádió, én épp Déry Tibor A napok hordaléka c. feljegyzéseit olvasom, s benne az epizódot: élményeit Cannes-ban, ahová A befejezetlen mondatból készült film írójaként érkezett, s ahol a fesztivál megnyitó ünnepségére a nagybátyjától öröklött színes selyemnyakkendőjében nem engedték be, mert fekete csokornyakkendőt írt elő az érvényes etikett.

Ez a véletlen egybeesés (napi hírek + olvasmány), továbbá ennek a felborult értékrendű világnak a kiábrándító viszonya művészhez és művészethez talán elegendő indítékul szolgálhat ahhoz, hogy ezeket a naplószerű feljegyzéseket éppen most indítsam útjukra, mert szükségét érzem, hogy a gyakran napi 8-10 valódi levél mellett amolyan Mikes Kelemen-i levelezést is folytassak, és hát a címzett ki is lehetne más, mint minden író közös virtuális nénikéje, az olvasó.

Az Antonioni-Déry párhuzam tehát voltaképpen csak ürügy arra, hogy elkezdjem feljegyezni azokat a gondolataimat, amelyek sem versben, sem novellában, sem publicisztikában vagy más egyébben nem kaphattak kifejezést. Ha kellene, találhatnék ennél sokkal konkrétabb apropót is. Először is, hát igen, elkezdődött egy új év; aztán meg: dörömböl a nagy otromba 40-es, „perceken belül” elindulok az ötödik iksz felé. Ám akadna más évforduló is: épp 25 esztendeje annak, hogy kamasznaplómat abbahagytam.

Ennyi indok csak elég. (1996. dec.)

1997. január

Két dolgot szeretek igazán az életben: kezdeni és abbahagyni. Nem tudom, hogy nem a másodikat jobban-e. Időben felállni egy íróasztaltól, megválni egy tisztségtől, jókor kimondani a szerelmi végszót, megfontolt döntéssel vagy gyors elhatározással bejelenteni a nincs továbbot, kiszállni egy ügyből, kilépni a fősodorból, otthagyni egyetemet, munkahelyet, kilépni szervezetből, testületből; lemondani, felmondani, felhagyni, lehagyni, megszüntetni, felszámolni, bezárni, venni a kalapomat és odébbállni – aligha ismerek izgalomnak és lelki kielégülésnek nagyobbat. És a katarzis annál nagyobb, minél több az, amit veszni hagyok. Tét nélkül ugyanis nem igazán érdemes odahagyni semmit.

Minden abbahagyás egy új kezdet előtt nyit kaput. Aki benne van valamiben, az le is fedődik általa. Aki kilép, az előtt új távlatok nyílnak.

Emlékszem, amikor a lapot 22 éven át főszerkesztőként jegyző apám nyugdíjba vonult, és én hivatalosan is munkát vállalhattam a Kárpáti Igaz Szónál (azelőtt évekig „társadalmi munkában” állítottam össze és tördeltem a Lendületet, ifjúsági irodalmi oldalunkat), s vagy másfél évig félállású főmunkatársként voltam az Új Hajtás c. kulturális melléklet irodalmi publikációinak a gazdája, akkor elkövetkezett egy pillanat (szegény Behun Jánosnak, apám utódjának a halála után), amelytől kezdve már nem éreztem a munka örömét. Kerestem, vártam a pillanatot, amikor felmondhatok. Szabó Bélával, a megbízott főszerkesztővel egyre több konfliktusom támadt (folyton kifogásolta az általam választott verseket, novellákat), s amikor már nagyon feszült lett a viszonyunk, akkor én egy ideig felmondólevéllel a zsebemben jártam be a szerkesztőségbe. Amikor be kellett mennem, előtte megírtam a felmondásomat, zsebre vágtam, és úgy indultam egyezkedni Szabóval. Be is telt a pohár hamarosan. Valami versen vitatkozhattunk ismét, amikor bejelentettem: – Ezt én így már nem tudom vállalni – és letettem elé az aznapi dátummal írt Zajavljenyijét. A dolog meglepte, s miközben persze elhamarkodottnak nevezte elhatározásomat, és kifejtette, hogy egyedül én vagyok alkalmas erre a munkára, aközben zavartan megjegyezte: ezek szerint én ezt a lépésemet már előre kiterveltem, függetlenül attól, ő igent mond-e arra a versre vagy sem. Hogy jobban csodálkozzon, beavattam a titkomba, abba, hogy első komolyabb összetűzésünk óta minden alkalommal aznapi dátummal írt felmondás lapult a zsebemben, így lehettem csak biztos abban, hogy nem kényszerülök olyan kompromisszumokba, amelyek már túllépnek egy bizonyos belülről érzett mértéken. Ez ugyan igaz volt, de csak azzal a kiegészítéssel, hogy valójában már csak ürügyet kerestem az abbahagyásra.

Mindez (és sok egyéb, amiről nem írok: kétszer hagytam ott az egyetemet, gyors és visszavonhatatlan döntéssel váltam ki a magam alapította Hatodik Síp c. folyóiratból; előbb tisztségeimről mondtam le, majd ki is léptem minden magyarság-szervezetből stb.) most annak kapcsán jutott eszembe, hogy új lapom, a Pánsíp szerkesztését is átadtam. Nem túl látványos abbahagyás, a tét sem nagy (így a bizsergető izgalom is kisebb), hiszen kiadónak megmaradtam egyelőre, s ahogy sejtem, a szerkesztés sem teljesen nélkülem zajlik majd. Ennek a váltásnak komoly szükségét láttam; azt hiszem, jót tesz nekem is, meg a Pánsípnak is. Nekem regény-terveim vannak és sajnos kicsi a szellemi kapacitásom ahhoz, hogy eközben a lapkészítés összes gondját vállalhassam. De tanácsadás mindig várható tőlem. A Pánsípnak meg kifejezetten jót fog tenni egy kis frissítés, fiatalító vérátömlesztés: három szerkesztőm átlagéletkora nem éri el a 30-at.

*

Naplót akkor érdemes írni, ha nem válik pózzá. Arra persze alig van remény, hogy íróember ezt úgy tegye, mint más halandó: csak magának. Aki már belekóstolt a „közírás” ízébe, vagy még inkább, ha már rá is szokott erre az ízre, nemigen tud írásművet „csak úgy” létrehozni.

Ez első látásra ellentmond annak az elképzelésemnek, mely szerint az elmélyült művész voltaképp magáért az alkotás folyamatáért munkálkodik. Ha ugyanis verset, regényt végső soron magamnak írok – akkor éppen a naplót nem? Kivétel mondjuk a keresőmarketing célú PR-cikk lehet. (Az utolsó mondat SEO-betoldás 25 évvel később, 2022-ben.)

Nincs ellenmondás. A magamnak írás ugyanis nem köznapi, hanem alkotói értelemben érvényes itt. Vérbeli író egy idő után nem tud csak úgy írni. Műalkotást hoz létre, mihelyst betűket rak egymás mellé, bármi is legyen ennek eredménye. A hozzáállása, a maga és műve iránti igénye minőségileg különbözik a csak úgy íróétól. Ez a másfajta igény nyomja rá bélyegét arra a naplóra is, amelyet esetleg nem szán publikálásra, és ugyanez az igény teremt formát, stílust, írói egyéniséget. Csak magának írja naplóját – de mégis igyekszik jó mondatokat illeszteni egymás mögé, szemléletes észrevételeket tenni. Nem akar pongyolán fogalmazni, kerüli a szóismétléseket, belejavít a már leírtakba – azaz munkál benne a műgond. Aki megismerte a szó súlyát, az többé nem tudja ezt a nemes terhet letenni, teljesen függetlenül attól, mi képezi a szavakba öntés tárgyát.

*

A napokban hosszas beszélgetés Bagu Lacival abban a tárgyban, hogy a Pánsíp szerkesztői közé hívtam meg: az irodalmi anyagok felelőse lesz. Egyeztettük az elképzeléseinket. Közben sorra is vettük a számba vehető szerzőinket. Lehangoló a kép. Tíz alatt van azoknak a szépíróknak a száma, akiktől érdemes anyagot közölni.
____________________
 | szöveg marketing - tömeges sms - családfakutatás - télikert
Számítástechnia. Megbízható használt notebook felújítása: webáruházból használt laptop vásárlás garanciával - Első kulcsszó: szerviz budapest.
süti beállítások módosítása