balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2020: infra ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Balla D. Károly írói oldal

 

Kárpáty VIP PR cikkek

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Infrafűtés - napenergia - seo pr cikk

 

PR-cikk: tartalommarketing

 

Linképítő Google-Seo

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, SEO BP

 

Honlap seo optimalizálás


bdk blog bázis | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA | + pr cikkek

1997. július-augusztus

1997. augusztus 31. - BDK
(a webnapló előtti korszakból)
 
Időről időre felröppen a hír: Balláék is áttelepülnek. (Legutóbb a pletyka megszületéséhez az én sorozatos és tudatos „lemondásaim” szolgáltak táptalajul: átadtam az általam öt éve indított Kárpátaljai Magyar Könyvnap szervezési jogát, átadtam a Pánsíp szerkesztését, kiléptem minden lehetséges szervezetből stb.). Amikor a minap egy rendezvényen a magyarországi minisztériumi tisztségviselő erre rá is kérdezett, nagyon megdöbbentem, és persze megkértem: ha ezt hallja valakitől, kérje ki a nevemben. Mert hát nem akarunk áttelepülni. De – és ezt ideje bevallani – már lehetetlennek sem tartjuk, hogy ettől a szeretett-átkozott vidéktől megváljunk. A személyes felelősség a könnyebben mérlegelhető; az igazi dilemmát nem ez, hanem (ha ugyan létezik ilyen) a kollektív felelősség okozza. 160 ezer ember nem tud áttelepülni. Van-e jogom két gyermekem jobb boldogulását keresve százezreket magukra hagyni? (Persze tudom: néhány mániákus elkötelezetten kívül senki sem tart igazán igényt a jelenlétemre: a magyar szó, lap, könyv iránti igény döbbenetesen hiányzik ma Kárpátalján. Így aztán ez a „magára hagyás” inkább csak üres szólam.) Tudnék-e majd a tükörbe nézni, ha odaáti komfortos életembe belehasítana valami szörnyű itthoni hír? És lenne-e hitele mindannak, amit mostanáig tettem, írtam, vallottam, ha megválnék attól az alapszituációtól, amelyből kiindulva (vagy amelynek dacára!) alakítottam eddigi életemet?

Nem is olyan régen írtam le: valaminek az elkezdésénél egyetlen izgalmasabb dolog akad: valamit abbahagyni. Abba tudnám-e hagyni az ittlétet?

*

Vegyes érzelmeket váltott ki belőlem és másokból is a Forrás májusi száma, amely terjedelmes kárpátaljai összeállítást tartalmazott. Többen kifogásolták (én is) az erős KMKSZ-irányultságot („Hát már ez is a káemkáeszesek bulija?”). Szó se róla: A KMKSZ elnökétől két anyag is szerepel a válogatásban (hisz Szürti Miklósban mindenki felismerte Sz. Kovács Miklóst), de szerző a KMKSZ alelnöke is (Brenzovics), továbbá egy elnökségi tag (Soós Kálmán, aki ráadásul a Magyarok Világszövetsége Ukrajnai Tanácsának elnöke, azaz szintén a legbelsőbb főemberek egyike), szerepel továbbá a KMKSZ volt titkára (Gazda Albi) a tőle elvárhatónál is gyengébb anyaggal, és a nekik egyértelműen elkötelezett Tóth Pisti; szerepel továbbá a KMKSZ lapjának egyik szerkesztője, annak férje, továbbá egy állandó szerzőjük, aki mint lelkész-gyerek is részese a nagy KMKSZ–református egyház összefonódásnak (ugyanakkor orrolnak a reformátusok is, amiért csak a görög katolikusokkal foglalkozik a válogatás). Így a gyűjtemény szerzői közül végül is én vagyok az egyetlen, aki semmilyen módon nem kötődöm a KMKSZ-hez. Persze a Forrás szerkesztőinek Kecskeméten nem dolga tudni, hogy itt erős ellentétek feszülnek (és nemcsak az értelmiség körében) a két ellentábor között, és ugyan a MÉKK (és kapcsolt részei) sem különb a Deákné vásznánál, de azért egyelőre ez a társaság még nem járatta le magát annyira, mint a KMKSZ, amelyből elég látványosan távozott az alkotó értelmiség egy része, s amely agresszívan és arrogáns módon telepszik rá a magyarországi forrásokra. „És most már a Forrásra is” – szólhatna a szóvicc. No, a lényeg az, hogy az ellentábor írói többé-kevésbé jogosan szívják a fogukat a válogatás egyoldalúsága és irányzatossága miatt. (Főleg, hogy hírét vették: volt valahol Budán egy exkluzív lapbemutató, amelyen Kárpátaljáról kizárólag a KMKSZ korifeusai vettek részt.) Én a saját cikkemre hat szóbeli visszajelzést is kaptam, ebből három egyértelműen dicsérő volt, kettő meg amolyan hümmögős. A hatodikat egy „kolléga” eresztette meg, ő egyértelműen bírált: ez nyilvánosan hangzott el (én sajnos nem hallottam), de nevem és a Forrás említése nélkül, csak azok számára érthető utalásokkal („Performansz? Dehogy kell nekünk performansz!”), akik olvasták a dolgozatomat.

*

Szegedi Nyári Egyetem, Tokaji Írótábor – mindkét rendezvénynek előadóként voltam a vendége.

A Nyári Egyetem Ópusztaszeren tartotta kihelyezett ülését. Egyenesen ide érkeztünk Ungvárról (Csönge is velünk volt), picit fáradtan tartottam meg előadásomat. Csodálkozással vettem tudomásul, hogy sokan most hallanak először a problémáról: Magyarország EU-csatlakozásával a határon túli magyarság elszigetelődik anyaországától. Jól emlékszem, egy-két éve ez a téma még tabunak számított, s ha az ember különböző (magyar-magyar) fórumokon felvetette, akkor a jelen lévő „hivatalosak” jobb esetben nem válaszoltak vagy mellébeszéltek, rosszabb esetben még ki is oktatták a delikvenst: hogy állíthat ilyen képtelenségeket. (Velem ez igen konkrét esetekben meg is történt, s a dolog érdekessége, hogy hasonló volt a reagálás mind ellenzéki, mind kormány-oldalról; egyszer a Parlament integrációs bizottságának elnöke (így hívták: Orbán Viktor) válaszolt valami olyasmit, hogy ez semmiség, ők majd megoldják a problémát, hiszen valamennyien magyarok vagyunk; egyszer pedig a kisebbségi kérdésekben illetékes államtitkár (Tabajdi Csaba) világosított fel, hogy a csatlakozás az én érdekemben is történik, hiszen… – és mondott néhány közhelyet.) Azóta azonban azt tapasztalom, már nem számít eretnekségnek a gondolat: ha a romániai és szlovákiai magyaroknak van is esélyük arra, hogy ne szakadjanak el végleg anyaországuktól, ez a lehetőség aligha áll fenn a jugoszláviai és ukrajnai magyarokra nézve, akik minden bizonnyal csak vízummal léphetik majd át a schengeni határokat. Nehezebbé és szankcionáltabbá válik a kapcsolattartás, akadályok gördülnek a kárpátaljaiak magyarországi letelepedése (pl. családegyesítés), munkavállalása, (tovább)tanulása, gyógykezeltetése stb. elé, tovább mélyül a civilizációs szakadék (Magyarország felzárkózik az európai nívóhoz, Ukrajna ellenben folytatja a gazdasági mélyrepülést), s mire körbenéznénk, Záhony és Csap között már le is ereszkedik egy új vasfüggöny. Mindez – állítottam – tovább súlyosbítja a kárpátaljai magyarság amúgy is válságos helyzetét. Alig tudtam elhinni, hogy azok, akik a szünetben pár szót váltani hozzám jöttek, először hallottak erről a problémáról…

*

Mert talán ide illik, betűzök egy valamikor tavasszal, noteszlapra készített jegyzetet:

Rendőrségi hír a budapesti rádióban, valahogy így: „Különös helyen akarta a csendet hallgatni egy ukrán állampolgár.” A tudósításból aztán kiderül, hogy az illető felmászott a Szabadság híd pesti hídfőjénél a turul alá. Mint ilyen esetekben általában - öngyilkossági szándékot feltételezve –, kiszállt a tűzoltóság, egy órán át állt a hídon a forgalom, mire leszedték „az akkor már egykedvűen gubbasztó turistát”. Csak a hír végén derül ki, „a harmincnégy éves ukrajnai magyar elmondta, hogy csak a csendet akarta hallgatni a híd tetején”. S a záradék: a férfit a Dél-Pesti Kórház pszichiátriai osztályára szállították.

Íme, újabb adalék az anyaország és a határon túli magyar kisebbség felhőtlen viszonyáról. A keserű szájíz mellé pedig elégedett csettintés: micsoda novellatéma!

*

Tokajban a tavalyelőttinél kedvezőbb visszhangot kapott a szereplésem. Akkor sokan idegesen felkapták a fejüket, amikor Előítéletek és beilleszkedési zavarok címmel arról beszéltem, hogy a kárpátaljai magyar irodalom azért nem tud betagozódni a magyar irodalom egyetemességébe, mert egyrészt Magyarországról élőítéletekkel viseltetnek iránta, másrészt kis literatúránk maga sem mutatkozik szalonképesnek akkor, ha az érték- és teljesítményelvű megmérettetés elé idézik. (A „kárpátaljai delegáció” tagjainak arcán láttam a nemtetszést és a sértődöttséget, Zselicki Jóska pedig felszólalásában is kifogásolta felvetéseimet, de nálam is jobban a bögyében volt Czigány Lóránt, akit valószínűleg vérig sértett – előadását pedig kapitálisan félreérthette. Jóska aztán egyebek közt még azzal remekelt, hogy felolvasta alkalmi képversét, kezével mutogatva el a vizuális élményt.)

A témám most sem volt kevésbé rázós: A hontalanság metaforái avagy a kárpátaljai magyar költők haza-komplexusa cím alatt – négy év versterméséből kigyűjtött idézetekkel igazolva állításaimat – arról beszéltem, hogy költőinknek mindenről a hazátlanságuk jut eszükbe, s alig tesznek mást, mint szülőföldet ölelgetnek, anyanyelvet féltenek, identitást ápolnak és nemzeti-nemzetiségi sebeket nyalogatnak. Azt hittem, újra kiváltom néhányak nemtetszését, ehelyett még Görömbei is elismerőleg szólt hozzám a szünetben, Monostori Imre, a tatabányai Új Forrás főszerkesztője pedig el akarta kérni közlésre a szöveget (nem adhattam oda: akkorra már odaígértem a kecskeméti Forrásnak). Többen azzal szorították meg a kezemet: kezdik megszokni kíméletlen őszinteségemet.

Mindez hízelgő is lehetne rám nézve, azonban sikeremnek (és „irodalomkritikusi” működésem egészének) van legalább három nagy szépséghibája. Az első, hogy mindezt íróként, költőként teszem és a pályatársaim akár úgy is értelmezhetik: őket támadom, miközben a magam művét az övékénél többre tartom (ezért szerencsésebb lenne, ha magam vagy nem írnék szépirodalmat, vagy nem kontárkodnék bele az irodalomkritikába, -történetbe, -elméletbe). A másik szépséghiba, hogy kárpátaljaiként ostorozom magunkat és így gyakran a saját fészkébe piszkító madárhoz leszek hasonlatos (bár nem tudom, mennyivel lenne jobb, ha lokálpatriótaként mindenáron a mundér becsületét védeném). A harmadik: nincs „jogosítványom” ehhez a működéshez, még bölcsészdiplomám sincs, nem hogy valamilyen tudományos fokozatom. Mentségemül szolgáljon: az e témában született írásaimat soha nem tartottam filológusi igényű, tudományosságra aspiráló munkáknak, csupán „írói munkásságom részének”.

A bejegyzés trackback címe:

https://bdk.blog.hu/api/trackback/id/tr6141553

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása