balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2020: infra ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Balla D. Károly írói oldal

 

Kárpáty VIP PR cikkek

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Infrafűtés - napenergia - seo pr cikk

 

PR-cikk: tartalommarketing

 

Linképítő Google-Seo

 

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, SEO BP

 

Honlap seo optimalizálás


bdk blog bázis | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA

2002. szept. 22-27.

2002. szeptember 26. - BDK
Zavaros volt az előadásom Székesfehérváron. Legalábbis Szakolczay Lajos szerint, aki eléggé élesen kirohant ellenem. Hogy az ő hozzászólása mennyire volt zavarosságmentes, talán világítsa meg az, amit Szilágyi István mondott rá következő hozzászólásában: Lajos, olyan zöldségeket mondtál, hogy meg lehetne kapálni. De hát nem a bölcsességedért szeretünk.

No de ne vágjak a dolgok elébe.

2002. szept. 22-e, vasárnap. Szlovákiába indultunk, Kolost vittük Királyhelmecre, az évnyitóra. A városka kedves, emberi léptékű, bár kicsit álmatag. Igaz, esett az eső és hétvége volt.

A főiskolai megnyitó sokban emlékeztetett az általam nagyon nem szenvedett kárpátaljai rendezvényekre. Nem is annyira formaságaiban, hanem inkább tartalmában. Éva meg is jegyezte: volt az egésznek valami kirakat-jellege, kicsit mintha arra ment volna ki a játék, hogy a magyarországi vendégek (a támogató fél képviselői!) előtt bizonyítsák, mennyire fontos ez az egész, mekkora nagy a misszió. Érződött, hogy a Kárpátaljáról felvett 7-8 diák is külön nyomaték, érv, hivatkozás, említették is őket jó sokszor. Az is Évának tűnt fel, hogy az immáron 10. évét (!!) kezdő kihelyezett képzésről ugyan nagyon sok általános szó esett és többször külön hangsúlyozták, milyen jelentős szerepet tölt be a tágabb értelemben vett régió (Délkelet-Szlovákia + Kárpátalja + Észak-Kelet Magyarország) feljlődésében, senki még csak nem is említette, ezelatt hány diplomát adtak át, és hogy hol helyezkedtek el a frissen képzett szakemberek. Szóba hozták, hogy most majd talán sikerül lépni az intézmény szlovákiai akkreditációja ügyében is. Ami nekem inkább negatív, mint pozitív üzenet volt: ezek szerint 10 év alatt egyetlen eredményes lépés sem történt.
Hogy a főiskola Szlovákiában nincs akkreditálva, az azért okoz súlyos gondot, mert emiatt nem tudnak arról hivatalos (szlovák) papírt adni, hogy gyerekeink ott tanulnak, és ennek hiányában állandó vízumgondjuk lesz: mégiscsak lehetetlen állapot, hogy 15 naponta lejáró túristavízummal végezzék el a négy éves képzést.

Hogy a probléma időleges megoldására milyen lehetőségekre céloztak és tettek javaslatot az ottani felelős személyek (és idősebb diákok), azt nem is merem leírni. Akkor és ott a megnyitón mégis mindenki optimista volt és nekünk is azt sugallták, hogy találnak megoldást.

Amikor Kolos megtelefonálta, hogy nem találtak (iiletve milyen "más" módozatokat ajánlottak), Éva nagyon letört, mert átverve érezte magát. Joggal, hiszen azt, hogy a tanulói vízumhoz szükséges papírt az intézmény nem tud kiadni, sem a felvételi hirdetményben, sem a felvételin, sem számos érdeklődő megkeresésünkkor nem közölték velünk. Utoljára csupán annyit, hogy most váltsuk ki a túristavízumot, de utána majd... Hát, félő, nem lesz utána...

Hétfő (23-a) estére már Székesfehérvárra kellett érkeznünk, így Szlovákiából Sátoraljaújhelynél átjöttünk Magyarországra, felmentünk Pestre, ott éjszakáztunk és a délelőttöt hasznos ügyintézéssel tudtuk tölteni. Este pedig baráti beszélgetésre vártak fehérvári vendéglátóink, amely a tanácskozás kellemes előhangjának bizonyult.

Kedden (24-én)
az érdemi konferencia a szokásos és nyilván szükséges protokolláris köszöntőkkel kezdődött (a felvételen Kalász Márton, a Magyar Írószövetség elnöke), majd következtek az első témakörbe (Vallás és Isten-élmény az 1945 utáni határon túli magyar irodalmakban) tartozó előadások. Ezek közül számomra a Vári Fábián Lászlóé (fotómon) volt a figyelmemet leginkább megragadó. A programfüzetből jó előre tudható címéből („Uram, emeld fel csontig nyűtt testem…”) előre lehetett sejteni, hogy Kovács Vilmosról fog beszélni, és tűnődtem is előtte, vajon azt fogja-e bizonygatni, hogy KV mélyen istenhívő ember volt... Szerencsére nem ezt tette, hanem szembenézett a problémával, KV megrögzött ateizmusával, és ezt bemutatva jutott el utolsó verséig, a Testamentumig, amely valóban a Teremtőhöz való perlekedő megtérésnek a gyönyörű példája. VFL árnyaltan, gondolati és érzelmi telítettséggel szólt a Mestere műveiből kiolvasható önellentmondásos világképről. Talán még ennél is megkapóbb volt, ahogy önmagáról és a többi Tanítványról szólt (név szerint Fodort, S. Benedeket, Füzesit és Zselickit említette). Elmondta ugyanis - emlékezetből próbálom visszaidézni -, hogy az ő vallásosságuk minden bizonnyal nem állna ki a szigorú teológiai próbát, nincs mögötte sem súlyos átélés sem filozófiai megalapozottság, inkább a hagyománytisztelet játszik benne főszerepet.

Én Lacitól ilyen őszinte beszédet még nemigen hallottam, roppant módon megfogott, hogy nem próbált pillanatig sem tetszelegni a mélységesen vallásos üldözött hívő pózában. A szünetben meg is szorítottam a kezét, és másnapi előadásomban is reflektáltam rá két mondatban. (A kedd délutáni programot bűnös módon elblicceltük...)

Szerdán (25-én) én voltam az első előadó. Néhány bevezető mondat után fel is olvastam az erre az alkalomra írt szövegemet. (Félmúlt, féljelen, féljövő) Ahogy befejeztem, Szakolczay azonnal felpattant (holott a vitának a programban pontosan kijelölt más helye volt, előbb a három nyitó előadásnak kellett elhangoznia), azt mondta, nagyon zavaros az, amit felolvastam, és mivel túl gyorsan tettem, ő nem tudta megfelelően követni, most azonnal szeretné, ha néhány példányban lemásoltatnák a rendezők a szövegemet, hogy mindenki olvashassa. Én ehhez csak annyit tettem hozzá, 3 napja már olvasható az interneten, így természetesen nincs kifogásom a sokszorosítás ellen.

Emlékszem, Szakolczay (a fotón Széles Klárával) tavaly is nagyon vehemensen szólt hozzá az előadásomhoz, de akkor inkább elismerőleg (ez akkor meg is lepett; most ő erre utólag persze másként emlékezett). Én a mostani szövegemet „ártatlanabbra” szántam a tavalyinál, nem volt szándékomban különösebben senkit provokálni, Lajos mégis felkapta a vizet.

Kovács Imre Attila következett, aki a tavalyi „reprezentatív” prózaantólógiánkról, a Leckéről beszélt, majd S. Benedek András adott elő valami olyasmit, amit már számtalanszor hallottunk tőle.

Eljött a vita ideje, Szakolczay a mikrofonhoz penderült és szerintem eléggé összefüggéstelenül és ide-oda kapva mondta el a kifogásait előadásommal kapcsolatban; sőt, tovább ment, másokat is kioktatott, előadókat és szervezőket egyaránt alaposan megsértett. Volt abban tücsök és bogár, amit összehordott. Ahogy befejezte, Szilágyi István (fotómon) kért szót, és, talán maga is érintve egyes vádakban, hasonló vehemenciával jól visszatámadta Lajost (nem az én védelmemben, hanem inkább „általában”). Magam is szót kértem 2 perces reagálásra. A Szakolczay által összehordottakra nem akartam (nem is lehetett) tételesen válaszolni, így csak három dolgot próbáltam felvetni. Az első valahogy úgy hangzott, hogy ami Kárpátalja túlreprezentáltságát illeti ezen a konferencián, abban szerintem igaza van (bár Szilágyi ezt is vitatta), azt a vádját azonban, hogy együltömben írtam volna meg az előadásomat és nem dolgoztam volna meg a honoráriumomért, visszautasítottam. A munka végeztével vagy 60 könyv tornyosult az asztalomon és kb. 200 verset és mást olvastam el (újra), az előadásom utalásai konkrétumokra vonatkoznak, de nem egyes műveket, hanem jelenséget próbáltam vizsgálni. Harmadikként arra tértem (volna) ki, amit többször is elhangzott szájából, hogy ti. szó sincs ilyen vagy olyan anyaországi elvárásról, tőlünk azt várja ő, meg a szakma, meg az anyaország, hogy jó műveket írjunk. Mondtam, hogy ez valószínűleg igaz, csakhogy nem mindegy, ki állapítja meg, mi a jó és mi nem az. Mert más a jó neki, és más Radnóti Sándornak...

Na, elevenébe találtam, Szakolczay megint felugrott, mint akit bolha csípett, szavamba vágott (akkor még alig egy perce beszéltem), magához ragadta a mikrofont és akkor már a korábbinál is összefüggéstelenebbül kezdett hadovázni. Ebben már benne volt Orbán Viktor meg a Magyar Narancs, az SZDSZ meg a József Attila-díj, és én meg nem mondom, még mi minden. Amikor végre leült, megköszöntem, hogy nem vágott a szavamba, és azt mondtam, hogy ha eddig bizonytalan lettem volna benne, most meggyőződhettem az irodalmon kívüli szempontok alapján formálódó elvárások létezéséről.

A szünetben aztán Lajos folytatta volna, elkezdte hol nekem, hol Évának nyomni a süketet, és nem nagyon akarta észrevenni, hogy még illendőségből se nagyon akarjuk meghallgatni, és hogy egyetlen szóval sem reagálunk a szóáradatára. Aztán, amikor (éppen egy tojáskrémes szendviccsel kedveskedtem magamnak) megint előjött a célozgatással, hogy ilyen magas honoráriumért a Kortársnál három esszét kell írni, ezt újra ki kellett kérnem magamnak, kicsit rá is pirítottam azzal, hogy az itteni tiszteletdíjért ő 1 db előadást tart, mi viszont este még szereplünk a felolvasóesten, és másnap még iskolai író-olvasó találkozón veszünk részt, háromszor dolgozunk tehát ugyanazért a pénzért. A következő szünetben ennek ellenére újra odajött és a változatosság kedvéért elkezdett negédeskedni, alig tudtunk szabadulni tőle.

(Másnap aztán mesélték a kollégák, hogy az esti pincészet során - ezt mi kihagytuk - berúgott, mint az uradalmi szamár, és végigóbégatta az estét, elrontva mások kevésbé duhaj szórakozását. Emlékszem, ez már tavaly is hasonlóan zajlott, azért is nem mentünk el az idén. Az az igazság, hogy a bor melletti népdal „énekléstől” még a jó Czine Miska bátyánk vette el egy életre a kedvemet.)

Még kis purparlénk után rákérdeztem a tanácskozás teljes anyagát leközölni kívánó Árgus főszerkesztőjénél, Péntek Imrénél (fotómon) arra, hogy ezek után is vállalja-e az előadásom szövegének a közlését. Megkérdezte, hogy viccelek-e. Szándéka szerint, mondta, előbb az elméleti alapvetésű, esszé- és tanulmányértékű anyagokat kívánja leközölni, ezek sorában kapna helyet az enyém, és csak ezeket követően kerülnének közlésre az élményszerű és önéletrajzi írások. (Amelyeknek egyébként szerintem szintén helye volt a tanácskozáson; ha egyszer az előadók jó része egyben szépíró is, az ilyesminek mindenképpen be kell férnie a rendezvény profiljába.)

A délutáni előadások egészen szűk közönség előtt zajlottak, jószerével csak a meghívottak és szervezők hallgatták egymást... Évával egyetértettünk abban, hogy Toldi Éva elemző beszámolója volt közülük a legérdekesebb, de élvezesen beszélt L. Simon László (jobbra) és Kontra Ferenc (balra) is, kár, hogy ilyen kevesen hallgatták őket.

Az ezt követő felolvasóestre is csak néhány kívülálló tévedt oda. Én András Sándor verseit élveztem leginkább.

Csütörtökön (26-án), már hazafelé utaztunkban Martonvásáron álltunk meg. Az általános iskola könyvtárában másodikos apróságoknak tartott Éva „rendhagyó irodalomórát”. Én voltam a moderátor... Nagyon kellemes órát töltöttünk a csöppségek között, Éva két mesét is felolvasott, és nagyon jó verstanulósdit játszottunk. Értelmes, nyílt tekintetű, aktív gyerekek voltak. Csak ezután fogják őket elrontani...

Ajándékot is kaptunk (rajzokat, kollázsokat), és az egyik fiúcska kifelé mentében még azt is megkérdezte, hogy mi (!) írtuk-e a Brumi az iskolában című könyvet...

Éva nehezen adja a fejét szereplésre, de úgy éreztem, a csöppeknek ez az őszinte érdeklődése őt is meghatotta.

Elmenőben még megbeszéltük, mennyi múlik egy jó tanító nénin! Aki persze szintén ott volt, és látszott rajta, szíve-lelke a gyermekeké, óriási többletmunkája van abban, hogy nem egyformán válaszolgató és megfelelni akaró riadt emberkéknek neveli őket. Vajon hogyan viszonyulhat a fizetése egy főhivatali aktatologatóéhoz...?

Bár későn értünk haza, persze még lehívtam a postámat. Örömmel találtam közte sok más egyéb mellett Lengyel Tomi új naplójegyzetét és Szénási Miklós értesítését: épp olyan tárcákat vár tőlem a Debrecen c. lapba, mint amilyent elsőre elküldtem.

A mai napom (27-e, péntek) el is telt a 28 kapott levél egy részének a megválaszolásával. Ezek között van a Kortárstól, pontosabban a tanulmányrovat vezetőjétől kapott értesítés is, miszerint Címkézett irodalom c. esszém közlését nem tudják vállalni.

Repríz. Az eredetit lásd ezen az oldalon.

A bejegyzés trackback címe:

https://bdk.blog.hu/api/trackback/id/tr73177365

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása