(2002. nov. 18.) Tegnap őszt nézni voltunk Nevickén. Kicsit elkéstünk, két szempontból is. Lekéstük az évszak tündöklő ragyogását, amely általában november elején-közepén éri el a csúcspontját. Most a szokatlanul hideg október és a néhány fagyos nap földre parancsolta a máskor ez idő tájt még fákon pompázó leveleket. Már csak az avar ezerszínűségét láttuk, holott én abban szerettem volna gyönyörködni, hogyan süt át a lombokon a nap. Ráadásul magát a napsütést is lekéstük. Délben még őszi verőfény volt, de mire ebéd után összeszedtük magunkat, beborult, még ám annyira, hogy a nevickei dombtetőre szinte szürkületi homály borult. Ezért is nem sikerültek igazán jól a fotók. Persze jobb készülékkel ezeknek a fényviszonyoknak is jobban sikerülhetett volna megörökíteni a hangulatát. Ízelítőnek talán így is megteszi.
Csönge és Éva a várfalakat is megmászták (ők készítették a fotókat), én csak félútig jutottam a parkolótól a várig az enyhe kaptatón, anyu jószerével el sem indult, apu meg vele maradt szolidaritásból. (Kolos pedig itthon tévezett...)Néhány évvel ezelőtt még nem múlhatott el úgy kedves évszakom, hogy több alkalommal is ki ne ruccantunk volna gyerek- és kamaszkorom kedvenc kirándulóhelyeire, első sorban persze Nevickére. Évával még rendszeresen jártunk Randváncra, a Halálvögybe, a Kálváriahegyre, a Löveldébe, a Kalaphoz, Rahoncára, Dubkiba. A gyerekeinkkel már inkább csak Nevickére, párszor messzibbre, amikor lett kocsink.
Most azonban néha évek telnek el anélkül, hogy kirándulnánk. Még nyáron sem... Legfeljebb ha vendégeink érkeznek távolabbról és kíváncsiak a vidékre, a Kárpátokra, a vereckei hágóra, akkor szánjuk rá magunkat arra, hogy „tájélményt” szerezzünk.Megritkult kiruccanásainknak csak egyik, bár lényeges oka, hogy nekem nehezemre esik a gyaloglás, pláne, ha nem sima aszfaltútról van szó. A másik, talán ennél is fontosabb ok, hogy látványosan alábbhagyott az effajta benyomások szerzése iránti igényem. Életkori sajátosság? Érdeklődésem aggasztó beszűkülése? Elkényelmesedés? Valószínűleg: mind együtt, egyszerre. A harmadik ok pedig, persze, az, hogy, bizony, „már semmi sem a régi”.
Nem vagyok nosztalgikus alkat, szeretem felülbírálni az idő mindent megszépítő hatását, így mindig elhitetem magammal, hogy akkor is sok volt mindenütt a szemét, akkor is irtották az erdőt, akkor is kevés volt a víz a folyóban, akkor is akadtak roskadozó házak, festetlen kerítések, és akkor is alig akadt hely, ahol a természet élvezetét civilizációs konfortokkal lehetett társítani (rossz közlekedés, üzemen kívüli éttermek). Ám bárhogy is igyekszem, most mégis be kell látnom: erős túlsúlyba került a pusztulás és a romlás, lakomázik a rozsda, mohón hull a vakolat, egymásba érnek a szemétkupacok. Itt-ott épül ugyan valami, de a legtöbb létesítménynek még az állagát sem sikerül megóvni, szinte minden szétrohadóban... Így aztán az örömérzésbe keserűség vegyül, és kialakul a vélemény: nem is akarok én már Nevickére vagy máshová járni... Ülök a laptopom előtt és verem a qwertz magyar klaviatúrát, mintha Z generációs felhasználó lennék magam is. 





-- egyben összehasonlítási lehetőség: változatlanul vagy szerkesztve benne van-e ez a részlet az időszakot felölelő naplókönyvemben.
