(2002. dec. 12.) Ma a
Kárpátalja c. lap interjú-kérdéseire írtam a válaszaimat. Tisztességes, „kulturált” kérdések, nem állíthatnám, hogy bulvárlap--szerűek. Kicsit talán szokványosak, de hát egy ilyen rövid, alkalmi interjúban amúgy sem lehetne a dolgok mélyére lefúrni. Csak utólag vettem észre, hogy 6 felvetésből 5-re nagyjából nemlegesen reagáltam, vagyis amire az újságíró rákérdezett, remélve, hogy arról fogok beszélni, arra én megráztam a fejemet, és az ellenkezőjét kezdtem fejtegetni. No de hát mit is mondhatnék például arra a kérdésre, hogy mit tartok fontosnak átadni a jövő nemzedékének? Elképzeltem, milyen jó kis szokványos választ remélt a kérdező, a lap, és talán az olvasó is. De én azt írtam, amit gondoltam, vagyis hogy nincsenek ilyen átörökítési ambícióim: a jövendő nemzedékek majd eldöntik, mit fogadnak el, és mit tesznek a lomtárba abból, ami a korábbi nemzedéknek sajátja volt. Ha egyszer rám is inkább a tagadás, semmint az elfogadás a jellemző, milyen jogon várhatnék mást az utánam jövőktől?
[Dupka Gyuritól ma estére 2 levelet is kaptam; nem járul hozzá levele közléséhez, azt írja, magántermészetű volt. Megírtam, hogy sajnos késő. És különben sem tekinthettem magántermészetűnek, hiszen másolatát a magyar Írószövetségnek is elküldte. Annak több mint ezer tagja van...]