Okom volt rá, hogy napokig nem írtam privát naplót. Nem akartam a születésnapomat szóba hozni, vagy ha mégis, akkor jelezve, miként próbálom kivédeni az elkerülhetetlennek látszót. De még öngyilkosságom sem riasztott el mindenkit. Pedig én igyekeztem.

A legkínosabb persze egy kivédhetetlen protokolláris alkalom volt. Hogy az ukrán írószövetség két helyi főembere (elnök, titkár) el fog jönni, azt tudtam, és nem is bántam, hiszen ezzel láttam elkerülhetőnek a hivatalos ceremániát. Egyébként is kedves kollégák, ezt az egy napot kivéve bármikor szívesen láttam volna őket. Azonban sajnos velük jött a megyei kulturális főosztály vezetője (ha jól értettem), egy igazi csinovnyik, amolyan "illetékes elvtárs"-típus. Jelenléte rá is nyomta a bélyeget az egészre. Hogy az elején az írókkal együtt felsorakozott a szobánkban és átadott egy oklevelet, lökve hozzá a sablondumát, az hagyján, de amikor végre asztalhoz ültek, és akár beszélgethettünk is volna, akkor már az első kupicánál szólásra emelkedett. Nem viccelek: felállt és tósztot mondott. Bassza meg, pont ilyeneket nem akartam, épp ezért védtem ki minden hivatalos aktust, erre házhoz hozzák nekem. Már a szájamon volt, hogy fiúk, az isten szerelmére, itt most a mi manzárdszobánkban vagytok, hagyjátok el ezeket a formaságokat, egyetek és igyatok egészségetekre és felejtsétek el ezt a kínos protokollt, esküszöm, hogy nem leszek jobb író attól, ha percenként pofándicsértek. Aztán csak nem vitt rá a lélek, hogy vérig sértsem őket. Nem szóltam, végighallgattam. De ha így cselekedett a megyei főnök, akkor az írókollégák sem maradhattak le, ahogy megteltek a kupicák, ők is felálltak és mondták a tósztot. Nem is akármilyeneket, mert ebben is léteznek valami íratlan szabályok, így a második poharat a családra és a szülőkre, a harmadikat a nőkre ürítettük. Negyedikként megint a főnök nyomott valamit, de addigra már megtelt a fülem a sok közhellyel, több nem fért bele. Ja, közben pedig állandóan csörgött a mobilja, eszébe sem jutott kimenni, ott az asztalnál bonyolította le a beszélgetéseit. A protokoll-viselkedés szabályait, úgy tűnik, csak szelektív módon sikerült elsajátítania. Utolsó hívására hivatkozva készülődni is kezdett, szólítja a kötelesség. Hát nem marasztaltam. Viszont a két írót próbáltam volna: hiszen irodalomról, szakmáról egy árva szót nem ejtettünk... De mentek ők is, egy kocsival érkeztek, azzal is távoznak. Hát jó. Ez nem az a nap, amikor a versfordítási problémáimra tanácsot kérhetek más anyanyelvűektől.

A másik "gesztus", amelynek egy körülménye kellemetlenül érintett: a zöld Kárpáti Igaz Szó nem állta meg, hogy "méltasson". Horváth Sanyi írt a szokványostól dicséretesen eltérő köszöntőt - ezt ezúton meg is köszönöm -, ám a cikk alá betették a fotómat és egy ezeréves versemet is. Ezzel pedig az a baj, hogy minden szerzői mű újraközléséhez a jogtulajdonos engedélye szükséges. Ők pedig nem kértek engedélyt. Nyilván azért nem, mert jól tudják, hogy a Kárpáti Igaz Szó(k)nak én lassan másfél évtizede semmilyen anyagot nem adok (egy másfél éves intermezzótól eltekintve), az utóbbi időben már arra is volt eset, hogy átvették volna egy HVG-s cikkemet, de akkor sem járultam hozzá az újraközléshez. Most meg se szó, se beszéd, kivesznek az 1984-es kötetemből egy ócskaságot, még egy lábjegyzetet sem tesznek mellé, hogy honnan való. Úgy festhet, mintha én adtam volna oda nekik új versemként.

A dolog azért bánt különösen, mert évek óta ágálok az újraközlések ellen, s ha kifogásolom, hogy új művek létrehozása helyett szerzőink ugyanazokat a régi verseiket sütik el új könyveikben, antológiákban, lapokban, akkor hogy veszi ki magát az, hogy lám, én is ezt teszem. Voltaképp helyreigazítást kellene kérnem, felszólítva a szerkesztőséget, tegyék közzé: a verset egy 23 évvel ezelőtt megjelent kötetből a szerző tudta és jóváhagyása nélkül emelték ki. Ettől végül eltekintettem, a dolog jelentősége talán kisebb annál, semhogy emiatt tovább mérgesítsem a viszonyomat a szerkesztőséggel. Csupán magánlevelet írtam Kőszeghy Elemér főszerkesztőnek: "Köszönöm a megemlékezést, kérlek, tolmácsold Sanyinak. Hogy mit és hogy és mikor írtok rólam, abba nem szólhatok bele, nem is akarok. Ellenben a versemet hozzájárulásom nélkül közöltétek és ez ellen határozott kifogást emelek." Várom a válaszát.

*

Évának egyébként a fent leírtakról az a véleménye (és mint általában, most is igaza van), hogy kicsit magatevés-szerű a hozzáállásom. Ha annyira kellemetlenek voltak nekem ezek a dolgok, akkor miért szedem elő őket napok múltán, inkább örülnék, hogy túl vagyok rajta. Úgy "nem foglalkozni" valamivel, hogy közben foglalkozom vele - visszás magatartás.

Helyesen látja. Így aztán nemcsak a dologtól, hanem a dolgot megíró magamtól is kellőképpen viszolyoghatok.

Erre jó egy születésnap.