balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2019: ivóvíz ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Balla D. Károly írói oldal

 

Kárpáty Vipera News

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Berniczky Éva írói oldal

 

Piréz blog - pirézek

 

Linképítő Google-Seo

 

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, Google

 

Kárpátalja blog (+seo)


bdk blog bázis | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA

Fagocitátum - Békés Pállal (befejezés)

2007. augusztus 28. - BDK
Az alábbiakban Békés Pál és Balla D. Károly közös irodalmi projektuma követhető nyomon lépésről lépésre: hogyan fejlődik novellává egyetlen mondat úgy, hogy a szerzők felváltva körbeírják egymás szövegeit.  Elkészülte után a novella teljes egészében, címmel és kiemelések nélkül, külön oldalon lesz olvasható.

A projektum leírása itt található. Korábbi: novella Berniczky Évával.

Az egyes szerzők szövegeit a betűszín különbözteti meg. Az aktuális új hozzáírást kiemelés jelöli. A lépések kronológiája: alulról felfelé.

Békés Pál - Balla D. Károly:
[Vonatjegy]

[5., befejező lépés:]

Amikor a vonatról leszállt, úgy érezte, hátrahagyta az időt, amely nélküle robog tovább. Mégsem sikerült megvetnie a lábát a mozdulatlanságban, mindig úgy érezte, mintha inogna alatta a talaj, mintha enyhén, végtelenül lassan hullámzanának léptei alatt az ismerős utak. Cipőjén egyre vastagabb lett az állandóság, nem változott semmi, amióta újra a poros, szegényes utcákat rótta. Azt sem tudta, hetek vagy hónapok teltek-e azóta, hogy visszatért szülővárosába, a szárnyvonal mentén árválkodó vasútállomás peronjára lépett, és elszenvedte a részeges állomásfőnök kutató, lenéző pillantását, mely éppen úgy tapogatta végig, mint évekkel korábban, az induláskor.

A délelőttöt rendszerint távol töltötte a romladozó háztól, jött-ment a városban, a környékbeli falvakban, azzal áltatta magát, hogy munkát keres. Ám ösztönösen ügyelt, nehogy használható, netán elfogadható ajánlatot kapjon. Akikkel szóba elegyedett, a régi ismerősök,  gazdák, kereskedők, egykori iskolatársai vagy megvénült tanítója az általánosból, mind azt firtatták, mit csinált, míg távol volt, hogyan ment sora az ismeretlen és csupán ritkásan szivárgó hírekből ismert, színes és veszedelmes nagyvilágban. Ő meg kerülte a választ, és nem csupán azért, mert rejtőzködni akart, és úgy vélte, nem használ senkinek, ha egyenes válaszokat ad az egyenes kérdésekre, hanem mert lassanként maga is elbizonytalanodott: tényleg, mivel is teltek az utóbbi évek?

A bért, amit a távolban végzett munkáért kapott a tisztaszobában őrizte, a matrac alatt – a széles vászonöv tömve nagycímletű, idegen bankjegyekkel és értékálló Lajos-aranyakkal, egyik rekeszében két pár briliáns fülbevaló. Egyedül anyjának mutatta meg, hazatértekor és az öregasszony elrémülten nézett a fiára - rajongott érte, tartott tőle mégis; nem kérdezte mindez honnan. Ő azonban elébe ment a néma aggodalomnak és megnyugtatta:  becsületes úton szerezte, felfogadták, ő meg elvégezte a munkát derekasan.

Az anyja bólintott.

Szegényesen éltek, szürkén. Néhány bankjegyet beváltott ugyan hazaútban, ott, ahol elhagyta a vasúti fővonalat, és átszállt a keskenyvágányú vicinálisra, de a bankók javához meg a többihez nem nyúlt, csak megnézte naponta, megvan-e még? Megvolt.

Délben, amikor hazatért az üres lődörgésből, anyja szótlanul tette elé a levest, mindig ugyanazt, aprólék, nem tudni miféle, ám vasárnaponként csirke – olyankor egy-egy sárga tyúkláb karmolta a tányér szélét.

Olykor elviselhetetlen volt a szürkeruhás öregasszony tekintetéből, mozdulataiból áradó néma aggodalom és szemrehányás – mint ma is.


Ilyenkor köszönés nélkül behúzta maga mögött az ajtót. Az ebédjét is otthagyta, pedig még nem evett. Mégis el kellett jönnie. Ha még egy percig marad, olyasmit mond, vagy tesz, amit utólag megbánt volna.
Ugyan mi köze neki ehhez az egészhez, gondolta már az utcán azt, amit odabent elhallgatott, s bosszúsan összébb fogta magán a köpenyt. Ám hiába tette, mert a fel-felélénkülő szél, mint gyerekek a hólyagot, telefútta a könnyű ballont, amely hátán párnává duzzadt.

Épp megszaporázta volna a lépteit, amikor megpillantotta a kámzsást. A látvány olyan váratlanul tárult elébe, hogy meg kellett torpannia. Az imént, erre megesküdött volna, teljesen üres volt az utca, sehol egy lélek. A vasárnapi ebéd körül ül mindenki, szürcsölik a kanálból a tűzforró, sárgás, illatos tyúklevest, csak ő gyalogol korgó gyomorral ebben a kellemetlen időben, csak az ő köpenyét dagasztja a szél, hogy alig tud lépni, és most még ez a torz alak is feltűnik a semmiből.

Biztos volt benne, hogy ilyen taszító ember nincs több széles e világon, és biztos volt abban is: látta már valahol. Ám hiába kísértette a ködös déjà-vu, képtelen volt felidézni, hol-mikor akadt össze vele, és hirtelen borzongatni kezdte egy másik érzés is: talán jobb, ha nem erőlködik, talán nem válna hasznára, ha sikerülne felidéznie azt, amivel most hiába próbálkozik.

De a vészjelzés későn érkezett. A város fölé úszó mélyibolyaszín viharfelhő tehette, vagy hogy váratlanul rázendített a kápolna harangja – dél volt, és mégis sötétbe borult az utca.

 
Nem tudta eldönteni, a lökésekben érkező szél zavarja-e jobban vagy a vele erősödő harangzúgás: úgy tetszett, a fejében minden kondulásra éppen úgy élednek meg a felejtésre szánt emlékek, mint a szemét kavarodik fel az utcákon egy-egy újabb fuvallatra.

Borzongva állt az üres utca közepén, és valami rémületen túli bizonyossággal nézte a másikat, a járdaszélen kucorgó csuklyás embert, az ismeretlen ismerőst, akinek arcát jórészt elfödte a koszlott zsávoly és csak képtelen orrának kontúrja látszott. Megdördült az ég, és ő váratlanul elengedte a mellén az addig görcsösen összefogott köpenyt.

A következő percek eseményeit később sem tudta magában összerakni. Ő szólította-e meg az idegent, vagy az mordult rá gorombán; benne lobbant-e fel a düh olyannyira, hogy bele kellett rúgnia az ülő emberbe, avagy amaz kapott a lába után a görbe botjával; neki támadt-e az az ötlete, hogy a talpára állítsa a másikat, vagy a másik csimpaszkodott fel őhozzá; ő akarta-e lerántani róla a kámzsát, vagy az idegen önként fedte fel előtte förtelmes arcát – nem képes felidézni. Csak arra emlékszik, hogy összeakaszkodva mindketten beledőltek az utca porába, s ahogy egyet hemperedtek benne, nagy cseppekben az eső is megeredt a bíbor égből.


A verekedés – ha annak nevezhető a hamarosan tocsogós sárral borított utcán zajló néma küzdelem – éppoly hirtelen ért véget, mint ahogyan elkezdődött. A kámzsás oldalt hengeredett, talpra szökkent, egy tapasztalt harcos villámrutinjával hosszú pengéjű tőrt rántott elő a görbe botból és azonnal döfött. A halálosan fényes acélhegy a földön fekvő férfi karja és teste között fúródott a sáros földbe, áthatolt a víztől lucskos nehéz köpenyen és a földhöz szögezte gazdájával együtt.

A férfi tehetetlenül feküdt a másik lábánál, az meg éppen csak annyi ideig állt fölötte, hogy a legyőzött végiggondolhassa: azt történik vele, amit ellenfele akar. Az utca üres, nincs segítség és nincs tanú, a zuhogó eső beverte a házakba a városiakat, a déli sötétben kongó harang elnyom bármilyen kiáltást.

A karvalyorr kíméletlenül szegeződött a földön fekvőre. Azután a kámzsás a zsebébe nyúlt, valami papírféleséget horgászott elő, és a legyőzött mellére dobta. Kihúzta tőrét a földből, a köpenyből, visszacsúsztatta ravasz hüvelyébe, a görbe botba, és eltűnt, mintha csak álom lett volna. Sötét alakja elveszett a zuhogásban.
A földön fekvő nem mozdult. A bíborlila eget bámulta, majd összeszedte magát, és a melle felé tapogatódzott, mígnem kezébe akadt a papír. Feje fölé emelte és úgy vette szemügyre, fektében; hosszúkás vasúti jegy ázott a kezében.

A harangszó hirtelen végetért. Odakünn a külső tágasságban legalábbis. Nem így a belső hallás szűkös hangterében, ahol továbbra is fülsiketítően kongott, zúgott valami, belülről szinte szétrepesztve a férfi dobhártyáját. Fülére tapasztotta a tenyerét, imbolyogva felállt. A jegyet dühödt elszántsággal taposta a sárba, mintha bűnjelet akart volna eltüntetni. Ám tudta, nem teheti meg nem történtté sem azt, ami itt most megesett vele, sem pedig, és kiváltképp azt nem, amit napok, hetek, talán hónapok óta próbált elfelejteni. A küldetést, a megbízatást, amiért azt a sok pénzt kapta. A feladatot, amelyet hibátlanul végrehajtott, s amelynek részletei most meg-megelevenedtek előtte.

Visszasietett a szülői házba. Anyját szerencséjére nem találta otthon. Becsörtetett a tisztaszobába, felrántotta a díványról a matracot, elmarta helyéről a vászonövet, sebes, gyakorlott mozdulatokkal inge alá kötötte, a derekára.

Ugyanebben a percben heves szédülés fogta el, a fejében felerősödött a zaj, hányingere támadt. Ösztönösen cselekedett, miközben tudata el-elhagyta. Úgy imbolygott a megvilágosodás tiszta pillanatai és a nyomasztó emlékek között, mint a lengőteke súlyos golyója lódul át a fabábok között, anélkül, hogy bármelyiket is érintené.

Lerángatta magáról az átázott köpenyt, aztán a szekrényben kotorászott hosszan a ruhái között, valami súlyos és ócska, de melegnek látszót remegő testére húzott, magához vette sarokba támasztott sétapálcáját – és minden ajtót nyitva hagyva elsietett.

Hogy hová megy, azt csak akkor értette meg, amikor fejében a morajlás szabályos vonatzakatolássá rendeződött.

Útja az állomás felé egy félreeső utcán vezetett keresztül. A közepénél járt, amikor annyira megszédült, hogy le kellett ülnie a járdaszegélyre.

Nem érzékelte az idő múlását. Talán csak néhány szusszanásnyit töltött pihenéssel, talán órákat vagy egy teljes napot. Mintha felváltva lett volna hol sötétebb, hol világosabb, olykor felélénkült a szél, a közeli kápolna harangja is megszólalt néhányszor.

Csak akkor eszmélt fel időn túli révületéből, amikor egy férfit látott közeledni. Megdördült az ég, s az éles villámfényben belédöbbent, hogy ő voltaképp erre a ballonosra vár megérkezése óta.

Felhajtotta a koszlott zsávoly gallérját, arcába húzta a kámzsát, s hogy valamivel bátorítsa magát, megtapogatta előbb a maga mellé tett görbebotot, majd zsebében az ázott, sárosra taposott vasúti jegyet, amellyel egyikük végre elutazhat ebből az átkozott városból.

[4. lépés:]

Nem változott semmi, amióta újra a poros, szegényes utcákat rótta. Azt sem tudta, hetek vagy hónapok teltek-e azóta, hogy visszatért szülővárosába, a szárnyvonal mentén árválkodó vasútállomás peronjára lépett, és elszenvedte a részeges állomásfőnök kutató, lenéző pillantását, mely éppen úgy tapogatta végig, mint évekkel korábban, az induláskor.

A délelőttöt rendszerint távol töltötte a romladozó háztól, jött-ment a városban, a környékbeli falvakban, azzal áltatta magát, hogy munkát keres. Ám ösztönösen ügyelt, nehogy használható, netán elfogadható ajánlatot kapjon. Akikkel szóba elegyedett, a régi ismerősök,  gazdák, kereskedők, egykori iskolatársai vagy megvénült tanítója az általánosból, mind azt firtatták, mit csinált, míg távol volt, hogyan ment sora az ismeretlen és csupán ritkásan szivárgó hírekből ismert, színes és veszedelmes nagyvilágban. Ő meg kerülte a választ, és nem csupán azért, mert rejtőzködni akart, és úgy vélte, nem használ senkinek, ha egyenes válaszokat ad az egyenes kérdésekre, hanem mert lassanként maga is elbizonytalanodott: tényleg, mivel is teltek az utóbbi évek?

A bért, amit a távolban végzett munkáért kapott a tisztaszobában őrizte, a matrac alatt – a széles vászonöv tömve nagycímletű, idegen bankjegyekkel és értékálló Lajos-aranyakkal, egyik rekeszében két pár briliáns fülbevaló. Egyedül anyjának mutatta meg, hazatértekor és az öregasszony elrémülten nézett a fiára - rajongott érte, tartott tőle mégis; nem kérdezte mindez honnan. Ő azonban elébe ment a néma aggodalomnak és megnyugtatta:  becsületes úton szerezte, felfogadták, ő meg elvégezte a munkát derekasan.

Az anyja bólintott.

Szegényesen éltek, szürkén. Néhány bankjegyet beváltott ugyan hazaútban, ott, ahol elhagyta a vasúti fővonalat, és átszállt a keskenyvágányú vicinálisra, de a bankók javához meg a többihez nem nyúlt, csak megnézte naponta, megvan-e még? Megvolt.

Délben, amikor hazatért az üres lődörgésből, anyja szótlanul tette elé a levest, mindig ugyanazt, aprólék, nem tudni miféle, ám vasárnaponként csirke – olyankor egy-egy sárga tyúkláb karmolta a tányér szélét.

Olykor elviselhetetlen volt a szürkeruhás öregasszony tekintetéből, mozdulataiból áradó néma aggodalom és szemrehányás – mint ma is.

Ilyenkor
köszönés nélkül behúzta maga mögött az ajtót. Az ebédjét is otthagyta, pedig még nem evett. Mégis el kellett jönnie. Ha még egy percig marad, olyasmit mond, vagy tesz, amit utólag megbánt volna.
Ugyan mi köze neki ehhez az egészhez, gondolta már az utcán azt, amit odabent elhallgatott, s bosszúsan összébb fogta magán a köpenyt. Ám hiába tette, mert a fel-felélénkülő szél, mint gyerekek a hólyagot, telefútta a könnyű ballont, amely hátán párnává duzzadt.

Épp megszaporázta volna a lépteit, amikor megpillantotta a kámzsást. A látvány olyan váratlanul tárult elébe, hogy meg kellett torpannia. Az imént, erre megesküdött volna, teljesen üres volt az utca, sehol egy lélek. A vasárnapi ebéd körül ül mindenki, szürcsölik a kanálból a tűzforró, sárgás, illatos tyúklevest, csak ő gyalogol korgó gyomorral ebben a kellemetlen időben, csak az ő köpenyét dagasztja a szél, hogy alig tud lépni, és most még ez a torz alak is feltűnik a semmiből.

Biztos volt benne, hogy ilyen taszító ember nincs több széles e világon, és biztos volt abban is: látta már valahol. Ám hiába kísértette a ködös déjà-vu, képtelen volt felidézni, hol-mikor akadt össze vele, és hirtelen borzongatni kezdte egy másik érzés is: talán jobb, ha nem erőlködik, talán nem válna hasznára, ha sikerülne felidéznie azt, amivel most hiába próbálkozik.

De a vészjelzés későn érkezett. A város fölé úszó mélyibolyaszín viharfelhő tehette, vagy hogy váratlanul rázendített a kápolna harangja – dél volt, és mégis sötétbe borult az utca.

 
Nem tudta eldönteni, a lökésekben érkező szél zavarja-e jobban vagy a vele erősödő harangzúgás: úgy tetszett, a fejében minden kondulásra éppen úgy élednek meg a felejtésre szánt emlékek, mint a szemét kavarodik fel az utcákon egy-egy újabb fuvallatra.

Borzongva állt az üres utca közepén, és valami rémületen túli bizonyossággal nézte a másikat, a járdaszélen kucorgó csuklyás embert, az ismeretlen ismerőst, akinek arcát jórészt elfödte a koszlott zsávoly és csak képtelen orrának kontúrja látszott. Megdördült az ég, és ő váratlanul elengedte a mellén az addig görcsösen összefogott köpenyt.

A következő percek eseményeit később sem tudta magában összerakni. Ő szólította-e meg az idegent, vagy az mordult rá gorombán; benne lobbant-e fel a düh olyannyira, hogy bele kellett rúgnia az ülő emberbe, avagy amaz kapott a lába után a görbe botjával; neki támadt-e az az ötlete, hogy a talpára állítsa a másikat, vagy a másik csimpaszkodott fel őhozzá; ő akarta-e lerántani róla a kámzsát, vagy az idegen önként fedte fel előtte förtelmes arcát – nem képes felidézni. Csak arra emlékszik, hogy összeakaszkodva mindketten beledőltek az utca porába, s ahogy egyet hemperedtek benne, nagy cseppekben az eső is megeredt a bíbor égből.


A verekedés – ha annak nevezhető a hamarosan tocsogós sárral borított utcán zajló néma küzdelem – éppoly hirtelen ért véget, mint ahogyan elkezdődött. A kámzsás oldalt hengeredett, talpra szökkent, egy tapasztalt harcos villámrutinjával hosszú pengéjű tőrt rántott elő a görbe botból és azonnal döfött. A halálosan fényes acélhegy a földön fekvő férfi karja és teste között fúródott a sáros földbe, áthatolt a víztől lucskos nehéz köpenyen és a földhöz szögezte gazdájával együtt.

A férfi tehetetlenül feküdt a másik lábánál, az meg éppen csak annyi ideig állt fölötte, hogy a legyőzött végiggondolhassa: azt történik vele, amit ellenfele akar. Az utca üres, nincs segítség és nincs tanú, a zuhogó eső beverte a házakba a városiakat, a déli sötétben kongó harang elnyom bármilyen kiáltást.

A karvalyorr kíméletlenül szegeződött a földön fekvőre. Azután a kámzsás a zsebébe nyúlt, valami papírféleséget horgászott elő, és a legyőzött mellére dobta. Kihúzta tőrét a földből, a köpenyből, visszacsúsztatta ravasz hüvelyébe, a görbe botba, és eltűnt, mintha csak álom lett volna. Sötét alakja elveszett a zuhogásban.
A földön fekvő nem mozdult. A bíborlila eget bámulta, majd összeszedte magát, és a melle felé tapogatódzott, mígnem kezébe akadt a papír. Feje fölé emelte és úgy vette szemügyre, fektében; hosszúkás vasúti jegy ázott a kezében.

A harangszó hirtelen végetért.


[3. lépés:]

Köszönés nélkül behúzta maga mögött az ajtót. Az ebédjét is otthagyta, pedig még nem evett. Mégis el kellett jönnie. Ha még egy percig marad, olyasmit mond, vagy tesz, amit utólag megbánt volna.
Ugyan mi köze neki ehhez az egészhez, gondolta már az utcán azt, amit odabent elhallgatott, s bosszúsan összébb fogta magán a köpenyt. Ám hiába tette, mert a fel-felélénkülő szél, mint gyerekek a hólyagot, telefútta a könnyű ballont, amely hátán párnává duzzadt.

Épp megszaporázta volna a lépteit, amikor megpillantotta a kámzsást. A látvány olyan váratlanul tárult elébe, hogy meg kellett torpannia. Az imént, erre megesküdött volna, teljesen üres volt az utca, sehol egy lélek. A vasárnapi ebéd körül ül mindenki, szürcsölik a kanálból a tűzforró, sárgás, illatos tyúklevest, csak ő gyalogol korgó gyomorral ebben a kellemetlen időben, csak az ő köpenyét dagasztja a szél, hogy alig tud lépni, és most még ez a torz alak is feltűnik a semmiből.

Biztos volt benne, hogy ilyen taszító ember nincs több széles e világon, és biztos volt abban is: látta már valahol. Ám hiába kísértette a ködös déjà-vu, képtelen volt felidézni, hol-mikor akadt össze vele, és hirtelen borzongatni kezdte egy másik érzés is: talán jobb, ha nem erőlködik, talán nem válna hasznára, ha sikerülne felidéznie azt, amivel most hiába próbálkozik.

De a vészjelzés későn érkezett. A város fölé úszó mélyibolyaszín viharfelhő tehette, vagy hogy váratlanul rázendített a kápolna harangja – dél volt, és mégis sötétbe borult az utca.

 
Nem tudta eldönteni, a lökésekben érkező szél zavarja-e jobban vagy a vele erősödő harangzúgás: úgy tetszett, a fejében minden kondulásra éppen úgy élednek meg a felejtésre szánt emlékek, mint a szemét kavarodik fel az utcákon egy-egy újabb fuvallatra.

Borzongva állt az üres utca közepén, és valami rémületen túli bizonyossággal nézte a másikat, a járdaszélen kucorgó csuklyás embert, az ismeretlen ismerőst, akinek arcát jórészt elfödte a koszlott zsávoly és csak képtelen orrának kontúrja látszott. Megdördült az ég, és ő váratlanul elengedte a mellén az addig görcsösen összefogott köpenyt.

A következő percek eseményeit később sem tudta magában összerakni. Ő szólította-e meg az idegent, vagy az mordult rá gorombán; benne lobbant-e fel a düh olyannyira, hogy bele kellett rúgnia az ülő emberbe, avagy amaz kapott a lába után a görbe botjával; neki támadt-e az az ötlete, hogy a talpára állítsa a másikat, vagy a másik csimpaszkodott fel őhozzá; ő akarta-e lerántani róla a kámzsát, vagy az idegen önként fedte fel előtte förtelmes arcát – nem képes felidézni. Csak arra emlékszik, hogy összeakaszkodva mindketten beledőltek az utca porába, s ahogy egyet hemperedtek benne, nagy cseppekben az eső is megeredt a bíbor égből.



[2. lépés:]

Biztos volt benne, hogy ilyen taszító ember nincs több széles e világon, és biztos volt abban is: látta már valahol. Ám hiába kísértette a ködös déjà-vu, képtelen volt felidézni, hol-mikor akadt össze vele, és hirtelen borzongatni kezdte egy másik érzés is: talán jobb, ha nem erőlködik, talán nem válna hasznára, ha sikerülne felidéznie azt, amivel most hiába próbálkozik.

De a vészjelzés későn érkezett. A város fölé úszó mélyibolyaszín viharfelhő tehette, vagy hogy váratlanul rázendített a kápolna harangja – dél volt, és mégis sötétbe borult az utca.

 
Nem tudta eldönteni, a lökésekben érkező szél zavarja-e jobban vagy a vele erősödő harangzúgás: úgy tetszett, a fejében minden kondulásra éppen úgy élednek meg a felejtésre szánt emlékek, mint a szemét kavarodik fel az utcákon egy-egy újabb fuvallatra.

Borzongva állt az üres utca közepén, és valami rémületen túli bizonyossággal nézte a másikat, a járdaszélen kucorgó csuklyás embert, az ismeretlen ismerőst, akinek arcát jórészt elfödte a koszlott zsávoly és csak képtelen orrának kontúrja látszott. Megdördült az ég


[1. lépés:]

Nem tudta eldönteni, a lökésekben érkező szél zavarja-e jobban vagy a vele erősödő harangzúgás: úgy tetszett, a fejében minden kondulásra éppen úgy élednek meg a felejtésre szánt emlékek, mint a szemét kavarodik fel az utcákon egy-egy újabb fuvallatra.

A bejegyzés trackback címe:

https://bdk.blog.hu/api/trackback/id/tr99144940

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

holnap · www.vers-esse.hu 2007.08.25. 11:52:52

Illetéktelen vagyok közbe kotyogni, de ha folytatnám, valmi ilyensmi következnék:
Az eső sárrá dagasztotta alattuk a port. A kámzsás a mellén ült és a sárba szorította. Nem mozdult, csak taknyos szemeit meresztette rá. Igen, látta már ezt az arcot, a förtelmes szemeket, a hátracsúszott csuklyára bomló zsíros hajcafatokat. Álmában látta, vagy valamely olvasmánya soraival varázsolta eléje valaki. Vagy… igen. Valóságos alak volt. Régen, nagyon régen, azután nem sokkal, amikor a kóbor kutyák szétmarcangoltak egy ismeretlent a faluszéli kőkrisztus előtt.
Sz. János

BDK · http://ungparty.net/ 2007.08.25. 12:00:23

Senki sem illektételen; azért jelenik meg egy kommentelhető posztban, hogy bárki véleményezhesse, leírja a saját ötleteit stb. Úgyhogy kösz a lehetséges folytatást!

Viszont ajánlom figyelmebe, hogy mi nemcsak folytatjuk, hanem "előzzük" is a már leírtakat, tehát nemcsak az eddigiek végére, hanem az elejére is új szövegrész fog kerülni a következő lépésben.

Kriptomán (törölt) 2007.08.25. 12:54:22

"- Nincs deja-vu érzésed?
- Nem kérdezted ezt már valamikor?"

BDK · http://ungparty.net/ 2007.08.25. 15:31:35

Egyébként - ezt egy régi novellámban pedzegettem is - a déja vu pillanatában nemcsak azt érzed, hogy ez már volt egyszer, hanem azt is, hogy már akkor is deja vu érzésed volt, amikor korábban történt ugyanez.

holnap · www.vers-esse.hu 2007.08.25. 21:39:54

A széttépett vér és pormocskos ruhacafatok, a lerágott csontok közelébe senki nem merészkedett. Távolról nézték. Az asszonyok keresztet vetettek magukra, a gyerekek arcát a szoknyájuk fodraiba rejtették A férfiak némelyike az árokba köpött. Aztán eloldalogtak. A rendőrök hajnaltájt érkeztek a városból. A kőkereszt tövében semmit nem találtak. Megverték a szélsőház ablakát. Résnyire nyílt a zsalugáter.
- Nyissa csak ki, bátyám. Szólt be az őrmester. Azt mondták, itt a keresztnél, valakit széttéptek a kóbor kutyák. Tud erről maga?
- Úgy van, ahogy mondja.
- De hát itt nincs semmi a kiszáradt gazon kívül.
Az öreg nem válaszolt, csak meredten nézett a rendőrre. Csönd. Bentről halk neszezés, vagy inkább suhogás szivárgott ki-
- Hallja, amit mondtam?... Hova lett bátyám?... Ez hivatalos ügy.

holnap · www.vers-esse.hu 2007.08.27. 14:06:40

Hátulról karolta át az öreget. A szájára tapsztotta a kezét, úgy húzta el az ablaktól, a konyha ajtóig. Ott megállt és várta, hogy a rendőrök mit tesznek. Az őrmester motyogott valamit, majd elmentek. Az öreget az ágyra lökte.
- Maga látta a kámzsást? A karvakyórrút?
Az öreg nem válaszolt.
- Látta vagy nem látta? Szóljon már? Maga mindent lát. Ezt az egész falu tudja. Engem sem látott? A tőrt sem látta, amit a botjából húzott ki? Akkor húzta be a spalettát amikor a kámzsás elment. Láttam. És, ha leszúrt volna, akkor sem jön ki?

holnap · www.vers-esse.hu 2007.08.27. 14:20:47

Hátulról karolta át az öreget, és a másik kezével befogta a száját. A konyhaajtóig húzta. Várt, hogy a rendőrök mit tesznek. Az őrmester mormogott valami, aztán elmentek. Az öreget az ágyra lökte. Leült mellé és lefogta a karját.
- Látta a kámzsást?
Az öreg nem válaszolt.
- Látta vagy nem látta? Szóljon már!
Az öreg hallgatott.
- Látta, amint a tőrt előrántotta, és felém döfte? Az istenit magának, beszéljen már. Mert én láttam, amikor maga becsukta a spalettát. Mi… Akkor sem jött volna ki, ha belém döfi?
Az öreg nem mozdult. Az ujjai ernyedten lefordultak az ágy szélén.

Kriptomán (törölt) 2007.08.27. 21:38:01

"nemcsak azt érzed, hogy ez már volt egyszer, hanem azt is, hogy már akkor is deja vu érzésed volt, amikor korábban történt ugyanez."

Hát igen, így válik eggyé az ember néha, nagy ritkán, egy-egy pillanatra az Univerzummal... és milyen hülyén érzi magát olyankor. Nem is lehet véletlen...

holnap · www.vers-esse.hu 2007.08.28. 09:43:43

Kriptomán: Eggyé válni az univerzummal, érdekes gondolat - még ha egy-egy pillanatig is tartott, de megélted irigyellek, még ha - amint írod, hülyén is érzi magát az ember. Hogy a filozófusok erre mit mondanak, az nem érdekel túlságosan. Szeretném megélni ezt a pillanatot. Úgy érzem a csökönyös ember, bár része, mind inkább eltávolodik tőle; fölé akar kerülni azzal, hogy magát helyezi a középpontba.

BDK · http://ungparty.net/ 2007.08.28. 10:03:21

A mai frissétéssel a novellánkat lezártnak tekintjük.

Kriptomán 2007.08.28. 12:01:54

holnap: Bocs, én erre nem vagyok vevő. Szigorúan ironikusan írtam. Nagyon is érdekel a valódi, megfelelő igényű filozófia, vagyis nem vallások és hiedelmek, és a különféle tudományok - természetesen a művészet mellett -, mint az ember legmagasabb szintű, legkiemelkedőbb teljesítményei.

Szeitz János 2007.08.28. 19:25:37

Kriptomán: mire gondoltál a "megfelelő igényű filozófia" minősítésben a "megfelelő" jelzőre? (Lehetne emailen is)

holnap · www.vers-esse.hu 2007.08.30. 09:57:35

Így jó, ahogy van!
... de a fogadást megnyertem, azzal, hogy nem sikerült elterelni a két szerző alapállásfoglalását a fagocitátum-ra vonatkozóan. Győzött a Békés - Balla páros, a sörviszont az enyém!
Üdv!

tatuli 2008.02.12. 11:55:58

becsöppentem...

deja vu, mint olyan, nem létezik. az elme (memória) aktuális pillanatnyi zavara okozza, mégha totálisan úgy is tűnik, mintha megélted volna már - egyszer olyan erős volt, hogy tudtam, mit fog mondani a másik a kérdésemre, és tudtam, hogy nagyon régen egyszer már megálmodtam, s álmodás után emlékeztem rá... szóval pillanatnyi elmezavar - mondják a tudósok. ahogyan a szerelem is pusztán kémia... de hát miért hívjuk tudományos néven azt, ami ösztönsen olyan átkozottul jó?