balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2020: infra ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Balla D. Károly írói oldal

 

Kárpáty Vipera News

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Infrafűtés - napenergia - seo pr cikk

 

PR-cikk: tartalommarketing

 

Linképítő Google-Seo

 

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, Google

 

Kárpátalja blog (+seo)


bdk blog bázis | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA

Interjú Berniczky Évával

2007. december 09. - BDK

– „Én nem önkifejezek, hanem elmerülök egy más univerzumban, más hétköznapokban. Lehet, hogy a Fogság világát sem könnyű elviselni – de azért véd a valódi világtól, hogy hátul a kisagyadban van egy másik világ.” – mondja Spiró György Csontos Erika interjújában. Ezzel szemben, te azt a világot írod, amiből elmenekülnél.
– Azt hiszem, igazad van. Amiben írás közben elmerülök, az ugyanaz, amiből egyébként időnként megpróbálok kievickélni. Ez a hiábavaló konokság nálam genetikai hiba. Úgy látszik, sohasem döntöm már el véglegesen, író vagyok-e egyáltalán, vagy csak élek bele a világba. Magam vagyok-e a saját figurám, vagy a szerep talál meg minduntalan. Bonyolultabb ez annál, mintsem hogy szétválaszthatnám a kettőt. Ha majd egyszer végre úgy írok, ahogyan szeretnék, akkor kerül majd minden a maga helyére. Addig marad a kétely, a tapogatózás és a rettegés, hogy ez sohasem fog sikerülni, mert nem vagyok elég jó. Spiró remek Fogságához visszakapcsolva, mondanám, hogy Urinál is oktondibban viselkedem. Ő csak visszatér oda, ahonnan elmenekült. Én visszatérésemig is magammal cipelem azt, amiből menekülnék. Mintha semmi se lennék a súlya nélkül. De bármennyire jól hangzik, ez csupán része az igazságnak. Valójában az írás esetemben is csak látszatra fonódik össze ilyen szépen az élettel, talán az elkerülhetetlen érintkezési pontoknak köszönhetően. Sőt hovatovább azt tapasztalom, hogy írói létemnek egyre kevesebb köze van a valósághoz. A kettő közötti különbség tölt el szabadságérzettel, amit olykor végtelenül élvezek; máskor, amikor a szavak nem hajlandóak mozdulni, igencsak megszenvedem. A komisz valóság azzal kényszerít a fiktív világba, hogy hol megtagadja tőlem, hol pedig rám erőlteti jelentéktelen kis porszemeit. Ha sivatagban élnék, feltehetően onnan is ilyen értelmetlen helyben maradással menekülnék. Hová máshová, mint az írásba, ahol mi más lehetne az építőanyagom, mint a homok? Tulajdonképpen szerencsésnek mondhatom magam, hogy Ungváron élek.
– Azért vagy szerencsés, mert az abszurd világ – ami híven megjelenik abszurd-realisztikus írásaidban – hihetetlenül gazdag homokban, akarom mondani, építőanyagban?
– A lelőhelyre igazán nem panaszkodhatom, minőségi és bőséges anyagot szolgáltat. Bár éppen azért hoztam a sivatagi példát, hogy érzékeltessem, szerintem az alkotás viszonylatában teljesen mindegy, hol él a szerző. Egy könyv sohasem attól lesz jó vagy rossz, hogy világvárosban született vagy porfészekben. Ebből a szempontból egyik sem jelent előnyt vagy hátrányt, a hely bárminemű rangsorolása nem garancia arra, eredeti mű születik-e vagy silány kontármunka. Aztán ha elkészült, a fogadtatását, elhallgatását vagy túlzott futtatását persze tagadhatatlanul befolyásolja, honnan is származik. De ez már egészen más szféra, a kettőt nem szabad összekeverni. Egyszóval Ungvár nem tehet arról, hogy nem írok remekműveket, de ha egyszer majd sikerül megfelelnem saját elvárásaimnak, az sem Ungvár érdeme lesz. Szerencsésnek azért tartom magam, mert olyan városba keveredtem, ahonnan nem bűn elvágyódnom, és ahol maradnom sem erény.

– „…két ország közötti lebegés” – írod az egyik, a határon játszódó novelládban. Lehetséges, hogy te, mint határon túli magyar író, mindig is két ország között lebegsz? Vagy ezt csak én látom így, aki – ebből a szempontból – határon innen élek?
– Gyakran vagyok zavarban amiatt, hogy mind közvetlen szülőhelyemhez, mind az anyaországhoz más, bonyolultabb a kötődésem, mint a környezetemben élőké. Belőlem hiányzik a megkérdőjelezhetetlen bizonyosságból táplálkozó hév, amellyel a többség önmagát és hovatartozását meghatározza. Gyengeségnek is betudhatom gyötrő hazátlanságomat. Furcsamód ugyanazokban az emberekben keresem a magyarázatot kételyeimre, akik velem ellentétben vitathatatlan meggyőződéssel vonnak határokat. Magam sem értem, nem is találok rá épkézláb magyarázatot, miért fordul az irántuk érzett zavarodottságom beteges vonzódássá abban a pillanatban, amint kilépnek a tömegből, szervezeteikből, köreikből. Újra kíváncsian közeledem hozzájuk, mert kivétel nélkül mindannyian egyformán érdekelnek. Könnyűszerrel azonosulok bármelyikükkel, mintha csakis külön-külön lennék képes kapcsolódni saját közösségem minden egyes tagjához. Túl nagy nekem ez vagy az az ország, mi több, még saját vidékemet sem ismerem eléggé teljes mélységében és rétegződöttségében ahhoz, hogy fenntartás nélkül szeressem, és nyugodt lélekkel elfoglalhassam benne végleges helyemet. Inkább alkalmazkodom a kialakult lelki kényelmetlenséghez. Egy ideje kizárólag ezen az áron maradhatok elfogulatlan. Rég beletörődtem már, hogy nem országokban érzem otthon magam, hanem az itt élő hétköznapi emberben. Ezért aztán alapvetően nem is hamisíthatom meg figuráim folyamatosan változó helyzetét, annak ellenére sem, hogy mind távolabb kerülnek a hajdani szent és sérthetetlen eszményektől. Vagy éppen ezért.
– Nem jártam Kárpátalján, mégis ráismertem, amikor először olvastam az írásaidat. Szinte már csak azonosítanom kellett az ismerős-idegen atmoszférát, embereket, helyszíneket. Azt persze nem tudom, mi változott, amikor a Birodalom összeomlott ahhoz az időszakhoz képest, amikor ráeszméltél, hogy egy „komisz valóságban” élsz.
– Sok minden változott azóta, jó és rossz irányba, de ez nem is lehet másként. Van, aki megbirkózik a nyakába hullott szabadsággal, és van, aki nem. Leginkább az a benyomásom, hogy az itt élő emberek tudatalattija tovább hordozza a rég nem létező Szovjetuniót. Nem felemelő érzés ezzel szembesülnöm, újra és újra megtapasztalnom, milyen jól megtanultuk a leckét. Magamat, aki velük együtt ugyanabban a társadalomban szocializálódtam, sem kívánom felmenteni. Bár természetemnél fogva mindig is kívülálló szerettem lenni. Igyekeztem megkeresni a pozíciót, ahonnan valamivel jobban láthatok. Ehhez pedig elengedhetetlen a megfelelő távolság, túl közelről egybemosódnak a fontos részletek. Ott még nem tartok, hogy a változásokat valamilyen formában rögzítsem. Bizonyára nem vagyok képes rá. Az, ami számomra megírható, még a változáson innen van, de szerencsémre és szerencsétlenségünkre nem szűnt meg, nem tűnt el az új világból, hanem a soros képtelenségeket kiegészítve nyúlik át a mai káoszba. A benne élők pedig nem választják szét a kettőt, nekik így természetes. Nem tudom, az írásaim hangulata mennyiben egyezik vagy érintkezik a valóságos hangulattal, de ez nem is lényeges. Fontosabb, hogy hiteles-e, eléggé meggyőző-e, amit papírra vetettem, illetve a klaviatúrán lepötyögtem. Miközben egészen mást sulykolnak az újságok, mást hallani a rádióban, mást tartanak fontosnak a turistákat célzó bédekkerek. Mindez még nekem is olyan idegen. Ehhez képest már semmiség, hogy az egyszerű hétköznapokon is másképpen élünk.
– Azt mondod: „bizonyára nem vagyok képes rá”, mármint a változások rögzítésére, tehát nem vagy képes megírni valamit. Ha jól értettem. És azt is mondod: „Úgy látszik, sohasem döntöm már el véglegesen, író vagyok-e egyáltalán, vagy csak élek bele a világba.” A tehetségedben nem bízol? A kételyeid minden író kételyei, vagy speciálisan a tieid? Valóban abban vagy bizonytalan, hogy író vagy-e? Mitől író valaki? Attól, hogy úgy él, mint egy író, és nem, mint egy háziasszony? Vagy attól, hogy írónak nézik mások? Vagy, mert megjelennek a könyvei, írásai? Olvasói vannak? Vagy attól, hogy angyali alázattal rója a sorokat, vagy ördögtől megszállottan veri a klaviatúrát? Mitől?
– Nem tudom. Látod, az igazi írók percig sem bizonytalankodnának, kapásból sorolnák az ismérveiket, amelyek pontosan behatárolják a helyüket. Nekem sohasem volt fontos, minek tartanak mások, az sem, hogy a kijelölt pálya szokásos köreit, lépcsőit, szintjeit járjam. Sokáig az sem érdekelt, megjelennek-e az írásaim, könyveim. Sőt azt is töredelmesen be kell vallanom, hogy munka közben nemigen jutnak eszembe az olvasóim. Utólag persze már igen. Hiszen amikor befejezem az írást, én is közönséges olvasóvá válok. Legfeljebb az átlagolvasónál sokkal szigorúbbá. Gyilkos kíméletlenségemet elsősorban magammal szemben szoktam gyakorolni. És ilyenkor, amikor nincs más mentségem arra, miért nem sikerült jobban, mi mást tehetnék, ragaszkodom a kételyeimhez. Gyengeségemet jobb híján hárítom a környező világ jelenségeire. Azzal védekezem, hogy ez vagy az számomra nem egykönnyen adja meg magát, egyszerűen nem hajlandó megíródni. Nincs annál bosszantóbb, elviselhetetlenebb, amikor valamiről próbálkozásaim ellenére le kell mondanom, mert semmiképpen sem férkőzhetek a közelébe. Az efféle holt időket, meddő napokat, heteket aztán mások kitűnő prózáiba temetkezve vészelem át. Mindig megnyugtat, hogy velem ellentétben milyen remekbeszabottan tudnak írni. Bármennyire hihetetlen, az én önbizalmamat mások tehetsége szokta rendbe tenni. Hová lennék áldásos segítségük nélkül? Általában előbb-utóbb rátalálok arra, aki felszabadít, és ami talán ennél fontosabb, megerősít abban, hogy mégis lehet jól írni, mert csak így érdemes. Persze egy-egy kudarc után nehéz újra nekifutni, elhinni néhány igazán kevés, de annál kitartóbb szerkesztőnek, hogy nem is olyan rossz, ami kikerül a kezem alól. Végeláthatatlan küzdelmet vív bennem a kishitű író a nagyravágyó olvasóval. Érthetően szívesebben lennék folyamatosan olvasó, ha nem kívánnám el beteges gátlástalansággal másoktól az írást. Végül is, nincs mit szépítenem rajta, határtalan önzésből művelem, amit művelek, és egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy e közé a sajátságos állapot és az íróság közé egyenlőségjelet tehetünk.
– Déry Tibor-jutalom, Márai Sándor-díj, ARTISJUS Irodalmi Díj. Ezeket kaptad meg mióta A tojásárus hosszúnapja című könyved három éve megjelent a Magvetőnél. Ha nem tartod magadat írónak, mire véled irodalmi sikereidet?
– Furcsállom. Igencsak szoktam csodálkozni rajtuk. Kimondhatatlanul meglepnek, meglepik a bennem tanyázó nagyképű olvasót és kishitű írót. Az előbbinek túlzott kajánkodásából vesznek vissza, az utóbbiba pedig csepegtetnek valamicske bizonyosságot. Ha időlegesen is, de az erőviszonyokon az író javára változtatnak. Ugyanakkor lényegesen nem segítenek neki. Nagyon jólesnek persze, különösen a szakmai elismerések, amikor olyan irodalmárok, írók ítélnek érdemesnek rá, akiknek a véleménye megtisztelő és fontos számomra. Volt egy kellemes estém, mikor tudomást szereztem egyikről vagy a másikról, de sajnos ettől még nem lett jobb az elkövetkező novellám az előzőnél. A díjak arra ugyan jók, hogy még magasabbra tegyem a már felállított mércét, ám aztán gyorsan elfelejtem mindegyiket, mert zavarnak. Nyomasztanak. Alaposan belekavarnak a magammal szemben támasztott elvárásaimba. Hozzám, aki jó mondatokat csakis steril körülmények között vagyok képes leírni, akkor, amikor már számtalan rosszul fogalmazott oldalt könyörtelenül töröltem, nem igazán illenek. Megfigyeltem, hogy soha nem születnek elfogadható szövegrészeim addig, amíg teljességgel le nem bontom civil létemet, díjastul, a mások által kijelölt és meghatározott helyemmel együtt. Mert számomra mindennemű kötöttségtől és kötöttségből szabadulva, légüres térben a legélvezetesebb létrehozni azt, ami elsősorban engem döbbent meg, szerencsés esetben az olvasómat is.
– Mit értesz steril körülmények alatt? A már ismét üres oldalt a képernyőn? Mert a körülményeid, ha ennél a szónál maradunk – nem hogy nem sterilek, hanem… Talán így pontos: nehezítettek. Úgy tudom, szinte soha nem vagy egyedül – ami úgy vélem, feltétele az elmélyülésnek –, és csak akkor tudsz leülni írni, ha eleget tettél minden más kötelezettségednek, egy nagy család ellátásának.
– Általános függetlenségre gondoltam. E nélkül nem léphetek ki azokból a szűkebb és tágabb világokból, ahol valamilyen formában számon tartanak, vagy éppen nem tartanak számon, és nem léphetek be a másikba, ahol minden alkalommal tiszta lappal indulhatok. Ahol kizárólag rajtam múlik, mit játszom, és mennyire veszem komolyan játékomat. Én ezeket a kilépéseket, átjárásokat magas fokon művelem. Végre egy képesség, amelyről határozottan állíthatom, hogy rendelkezem vele. Persze ez sem olyan nagy dolog, biztosan nem én vagyok az egyedüli, aki ezt magáról elmondhatja. Annak, akit ezernyi apró teherrel húznak le a hétköznapok, kiváló menedékhely az irodalom. Számomra pedig egyenesen luxus ez a fajta szellemi szabadság, amellyel nem is mindig sikerül élnem. Ilyenkor nem erőltetem, visszaoldalgok alantasabb teendőimhez. Már csak azért is szükségem van rájuk, hogy a meddő tehetetlenségből legyen mihez visszatérni. Nincs ebben semmi különös, így találom rendjén valónak. Valószínűleg akkor sem írnék sokkal többet, ha hirtelen megkapnék minden ez idáig merőben másra fordított órát. Sőt az is előfordulhatna, hogy ideálisabb körülmények között egyetlen mondatot sem vetnék többé papírra. A szorítottság, a kényszer gyakran olyasmit is előhoz belőlem, amire kényelmesebb helyzetben semmi szükségem sem lenne. Soha nem szoktam minden áron írni, türelmesen vagy türelmetlenkedve, de kihordom az ötletcsíráimat. Nemigen tehetnék mást, csak bizonyos határok között sürgethetem, vagy késleltethetem kiteljesedésüket, a megszületésük úgyis öntörvényű. Addig pedig hol nyűgösen, hol elégedetten, hol émelyegve, hol kéjjel, hol félelemmel viselem, ahogyan a gyerekeimet hordtam a testemben, aztán amikor felsírtak, beleborzongtam a felismerésbe, hogy most már külön-külön létezünk.

Berniczky Évát Scherter Judit kérdezte.
Az interjú Halász a hálóban címen és Berniczky Éva regényrészlete megjelent:
Hungaricum, 2007/1.
A fotót Gáti István készítette - neve a közleményből sajnálatos módon kimaradt.

A bejegyzés trackback címe:

https://bdk.blog.hu/api/trackback/id/tr28258138

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása