balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2020: infra ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Balla D. Károly írói oldal

 

Kárpáty VIP PR cikkek

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Infrafűtés - napenergia - seo pr cikk

 

PR-cikk: tartalommarketing

 

Linképítő Google-Seo

 

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, SEO BP

 

Honlap seo optimalizálás


bdk blog bázis | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA

Adekvát kifejezésforma-e a költészet?

2008. február 10. - BDK
Megjött a Forrás új, 2008/februári száma, benne sok egyéb mellett Zsávolya Zoltán interjúja Petőcz Andrással. A beszélgetés egésze is érdekes, leginkább azonban az első kérdésre adott válaszában kifejtett  gondolat keltette fel a figyelmemet. Talán azért, mert e pillanatban én ezt éppen fordítva gondolom: míg András arról beszél, hogy napjainkban olyan identitásválságban vagyunk, amely alapjában kérdőjelezi meg a versnek mint adekvát kifejezési formának a létjogosultságát, addig én ennek épp az ellenkezőjét tapasztalom magamon, és szépíróként fél éve  fel is hagytam a prózával, viszatértem korábbi fő műfajomhoz, a költészethez. Igen kíváncsi lennék arra, mit gondolnak erről manapság más írók, költők, illetve - és talán leginkább! - az olvasók. Épp ezért ehelyt vitára bocsátanám a kérdést.

Petőcz András szó szerint ezeket mondja interjújában:

 

Én meg ezzel szemben azt gondolom, hogy a költészetnél nincsen alkalmasabb kifejezésrendszerünk arra, hogy ezt az identitásválságot (amely valószínűleg valóban létezik) adekvát módon kifejezzük.

Várom az alkotói és olvasói véleményeket. Természetesen azt is szeretném, ha András is megszólalna a vitában.

A bejegyzés trackback címe:

https://bdk.blog.hu/api/trackback/id/tr8333583

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

főnix 2008.02.10. 15:43:37

Valószínűleg mindkettő adekvát, illetve egyik sem az. Adekvát egy alapos és részletes társadalompszichológiai felmérés és elemzés lehetne. Amit az író urak írnak, az max. a saját lelkületük kifejezésében lehet többé vagy kevésbé adekvát, és csak ezen keresztül mond valamit "napjaink identitásválságáról". Utóbbi, hogy valóban van-e, nem vagyok biztos. Meglehet, csak az író urak nyavalyognak?

EL LOBO - A farkas · http://joljarok.hu/blog 2008.02.10. 18:14:35

Becsettintésnek fog hatni, amit mondok, de tényleg így történt:
a Capek novellást kerestem, nem találtam, pedig feltúrtam érte mindent a lakásban.
Így került kezembe egy rejtett zúgban a Szép versek 2004, ráakadtam benne egy ismerős névre ahogy belelapoztam, elolvastam a verset, a Síkembert, és készen voltam!
Felolvastam az asszonynak is, nagy csöndek lebegtek ott hosszú percekig köztünk.
Hogy a bánatban volna vége a versnek?

pista 2008.02.10. 18:38:39


Reiner Kunze

A művészet vége

Nem szabad, mondta a bagoly a fajdkakasnak,
nem szabad megénekelned a Napot.
A Nap nem fontos.

A fajdkakas kihagyta
dalából a Napot.

Igazi művész vagy,
mondta a bagoly a fajdkakasnak.

Gyönyörű sötétség volt.

Bede Anna fordítása

BDK · http://ungparty.net/ 2008.02.10. 18:52:33

Talán félreértettétek kicsit: Petőcz nem állítja, hogy vége van a költészetnek (pláne művészetnek), csupán azt, hogy számára és most nem tűnik megfelelőnek a költészeti forma, mert nem képes adekvát módon kifejezni az az identitászavart, ami jellemzi napjainkat. Én ezt vitatom és ebben várnám a hozzászólásokat: ha nem adekvát, miért nem, ha pedig mégis az, akkor hogyan.

Cseke Gábor 2008.02.10. 19:11:47

Ilyen vélekedések még évtizedek múlva is megjelnnek majd, és ez nagyon természetes. Nem csak írjuk, hanem éljük a verset is, válságaival / válságainkkal egyetemben, és ebben a pakliban a halál, a fölöslegesség, az idejét múlás is bőven benne van.

Ne feledjétek, hogy Erdélyben, 1973-ban is megszólalt egy költő hangja, a Székely Jánosé, aki remek előadásban (Ars poetica) mondta el az akkori diktatúrában élő, ledöbbent hallgatóságnak, hogy a költészet halott, le van írva, lehúzhatja a redőnyt. E legendás provokálásnak értő elemzését és értelmezését találhatjátok a Holmiban (2006), az alábbi linken, a kolozsvári Szilágyi Júlia tollából. Olvassunk és gondolkozzunk. És közben, ha úgy adódik, csókogassuk csak továbbra is a Műzsá(ka)t.

Kovács Imre Attila 2008.02.10. 19:20:40

Ez a nem-adekvátság egy fogalmi (krizeológiai) "burkológörbe". A költőt untatja saját poézise, nem érzi elég kraftosnak, már bele sem rendül önkeservébe, vagy abba, hogy milyen távolról, milyen okosan látja a romlást. Az olvasó pedig (most nem sorolom fel név szerint az összeset, pedig megérdemelnék...), rájött, hogy a vers újságtördelési töltelékanyag, egyen-jaj, merész szóképek menetelése az ismeretlen hídon, az ismeretlen part felé. Kora ifjúságom óta gyanítom, hogy a vers körül megbüdösödött valami. Volt professzorom egy lázas modorú féltehetséget karolt föl, az én dadogásaim nem érdekelték. Tavaly két versszöveget küldtem Csuhainak, nem is válaszolt. Hát hogy lenne nem-adekvát? Nyilván szó sincs már itt ünnepről, heideggeriánus lét-faggatásról, parasztbakancsok méla esztétikájáról. A magány bunkere lett a vers. Egy kifordított bunker. És nem lelki látványpékség, aminek remélni szerettük. Ja, meg egyébként jó verseket kell írni. Lehetőleg...

Cseke Gábor 2008.02.10. 21:35:28

Ha már BDK piréz ilyen jól bedobta nekünk a csalit, akkor lássunk egy újabb szempontot is, ezúttal a múlt század nyolcvanas éveiből. Egy akkor fiatal bukaresti román költőtől fordítottam az alábbi verset, amit most ide illesztek, hogy lássátok, mily örök és ágasbogas ez a mindig meghökkenést okozó szemlélet,

Mircea Florin Sandru
A játék
(Jocul)

Ez az igazság, ifjú barátaim
Egy évtized háromszáz költőből
Választ ki egyetlen egyet
Ugye, halljátok a nagy tétek zsivaját, az érmek csörögnek
Fej vagy írás, fej vagy írás, fej
Nézzétek, a rulett tűje mint szalad, les jeux sont faits messieurs
Nézzétek,a nagymester föltartja egyik kezét
A másikban szónoklattant szorongat
Áll az urna előtt: kétszázkilencvenkilenc fekete golyó
Csak egy a vörös
Előttünk a végtelen mező, rohanunk
Bolondul lüktet a vér
Éjjel-nappal írunk
A mező szélén az Enciklopédia vár
Csak egyetlen üres lapot benne, ezért mondom
Ne orroljatok a Kritikusra, ő csak egyet tud,
Fej vagy írás, fej vagy írás, fej
Nyugodjatok meg, jó költőtársaim
Egyikünk, ha kidől, katonás kefefrizurával ott terem a másik
Versével a hóna alatt vágtába fog
Ez az igazság, jóbarátaim, a század
Háromezer költőből választ
Egyetlen egyet.


Ha még találok a témában érdemleges szöveget, újra jelentkezem. Jó éjt!

Kovács Imre Attila 2008.02.11. 00:33:33

Hát, nem tudom, nem tudom... Ez a Sandru hótt-romantikus, ami - még a nyolcvanas évekhez képest is - enyhe spéttel "érvényes" csak. A látomás mérete dantei, a hang mefisztói. De van benne grandiozitás, önirónia és köteles reménytelenség. Ma minden sokkal pitiánerebb és bonyolultabb. A nagymester valami panelból rohangál a konferenciákra, a Kritikus ember-tőzsdézik, és retteg, hogy áthúzzák a nevét egy véraláfutás színű, csonkra faragott postás-ceruzával. Meg hát metonimikus korban szart sem érnek a metaforák. Versírók, szénégetők, madárpreparátorok...

marlington 2008.02.11. 13:41:35

Adekvátság?
Talán kisebb tömegeket mozgat meg ma a költészet, mint régebben, bár még ebben sem vagyok biztos. De hogy érvényét veszítené, azt nem érzem. Mert mi kell a kötlészethez:
Vers: ebből van bőven, jobb és rosszabb is vegyesen, mint minden korban.
Olvasó: ebből már kevesebb, de van, és ami van, az legalább értő és elkötelezett és kritikus.
Különben sem attól lesz valami jó, hogy sokan szeretik.

Az állapotok meg olyanok, amilyenek, de hogy ez elfojtaná a költészetet, azt túlzásnak értem. Identitásválság tényelg van, ebben egytértek Petőczcel, de szerintem a magyarság számára a permanens idenrtitásválság egyfajta identitásteremtő erő.

És - noha nem hiszek a költő "társadalmi felelősségében", azon túl, hogy saját szövegei minőségéért felelősséggel bír - ehhez a költészet nálunk mindig is komoly erőkkel hárult hozzá.
Ez a hozzájárulás talán mérséklődött az elmúl tévtizedekben, vagy csak jelenleg éppen kevéssé látható át, de nem hiszem, hogy ez a költészetnek magának ártana. (Sőt?)

A vers, mint olyan mára formailag nagyon kitágította a határokat, mégis elég egyszerű tapasztalati úton eldönteni egy szövegről, hogy vers vagy nem az. Saját házidefinícióm szerint a vers olyan sűrített szöveg, ami a prózánál lassabb befogadásra késztet. Így aztán megint csak azt tudom mondani, hogy mi lehetne adekvátabb?

És hát ha "szó sincs már itt ünnepről, heideggeriánus lét-faggatásról, parasztbakancsok méla esztétikájáról.", akkor ez van, nem a témájától lesz vers a vers, hanem a létmódjától, ami pedig szükségszerűen, mindig létfaggató valahol, különben nem lenne az, ami. Mégha ma "Ma minden sokkal pitiánerebb és bonyolultab" is,(bár: minél?) az ember mindig úgy létfaggat és esztétizál, ahogy tud.

Rapai Ágnes 2008.02.11. 16:33:41

Nincs olyan válság, ami alapjaiban megrengethetné a költészetet. Ha volt identitásválság, Radnóti Miklósé biztos az volt, hiszen igaz magyar kereszténynek gondolta magát, mégis zsidóként hívták be a munkaszolgálatba. Mint költő azonban sose került identitásválságba.

Petőcz András ott követte el a hibát, hogy többes számot használt: "nemzettudatunk elbizonytalanodott" (mellesleg nem akartam hinni a szememnek, amikor ideértem az olvasásban).

Inkább Petőcz került válságba, úgy érzem.

Cseke Gábor 2008.02.12. 00:08:14

Úgy látszik, mindenki a maga baját aggatja - szomorú ballasztként - a költészet fájára. Ígértem, hogy újabb költői muníciót találva, visszatérek.

Íme, Kosztolányi mesterünk 1920-as jajszava, amely nyilvánvalóan szubjektív, kellőképpen talányos is, és minden ellenkező híresztelés dacára vers, verse, vers...

Kosztolányi Dezső
Könnyek koldusa

Én voltam egykor szent edény,
A fájdalom lakott szívemben
s a boldogok
poétának neveztek engem.

Mostan vagyok koldus, szegény,
mert elveszett, mi az enyém volt.
S a könny, a könny
a nagyvilágra szétfolyt.

Zokognak a föld kerekén,
mindenki sír, mindenki költő,
vak jajgató,
fájdalmát az égig üvöltő.

De legnagyobb jaj az enyém,
ki állok itt e bús özönben,
sírók között
s nincs semmi búm és semmi könnyem.

Nem akarok provokálni, de nem árt, ha összegyűjtünk egy kisebbfajta antológiát e költészeti mélytöprengésről, hiszen ahogy majd leütjük egymást a líra pástjain, ugyanúgy kételyeink is "konzseniálisan" egybevágnak...

Cseke Gábor 2008.02.12. 09:08:58

És találtam egy Pilinszkyt is (bár ő több helyütt szól a költőiség fölöslegességéről), de ez oly tömör és szinte vegytiszta, hogy akár az üveg, átlátható.

Pilinszky János
Költemény

Nem föld a föld.
Nem szám a szám.
Nem betű a betű.
Nem mondat a mondat.

Isten az Isten.
Virág a virág.
Daganat a daganat.
Tél a tél.
Gyűjtőtábor a körülhatárolt
bizonytalan formájú terület.

Kovács Imre Attila 2008.02.12. 18:23:18

Nos, kezd komolyra fordulni a dolog... :) Válság-ügy(ek)ben emlékezetesek számomra az 1990'-es évek eleji pécsi szeánszok (Szintézis nélküli évek, De nem felelnek, úgy felelnek), a 20'-as, 30'-as évek epikájáról és lírájáról. A vers-válságot Szigeti Csaba kollegám énekelte meg Babits apropóján. Babits új klasszicizmusa az "identitásválságként" megszenvedett kritikai és versifikátori eklekticizmust vuduzta vón' meg. Már akkor is... És egyébként mindig. (nekünk Mohács köll!) Aztán a Petőcz, aki azért mond jókat. Először a nemzetfelelős lírát parentálja, majd az individuumról mondja ki, hogy nem szilárd entitás. Nem hát, az irodalomelméleti kézikönyvek szerint sem. Oh Barthes, oh Foucault, oh az ürdüngtől való logocentrizmus Derrida atyótól stb. Kosztolányi nagy svihák, a legnagyobbak közül való (finom kétértelműség, remélem díjazod Desiré), Pilinszky szövege teljesen benne áll a 20. században, amelyet sajnos még elég jól értünk históriailag. Petőcz meg arról beszél, hogy MOST. Hogy most mi lesz... Vers előttünk, vers utánunk. Nagyon nehéz vitázni manapság a rossz közérzettel... (Hmmm.)

chia 2008.02.13. 21:37:31

Mutatok egy ars poeticát. Milyen meglepő, hogy ma is ír még ilyesmit valaki. Lassan három éve publikálta a szerzője, "természetesen" semmi visszhangja nem volt, hisz Marno ideológiákon kívül áll, JA idézettel szólva "Gondos gazdái nincsenek."
A darab József Attila évfordulóra íródott, a Litera fölkérésére. Marno akkor két verset írt, s ezek egyike, a Traum. Arra keres adekvát választ az ezredfordulót követően, hogy miként szólalhat meg egy költő ma hitelesen - tehát ez egy legklasszikusabb értelemben vett ars poetica, tartalmában és megvalósulásában is.
Háttere nem egyetlen József Attila szöveg. Az Ars poetica mellé az Azt mondják, a Már régesrég ..., és a „Költőnk és kora”, s tegyük mellé a párvers témáját is, az Ének, hajolj ki ajkamon töredéket.
A szöveg részletes - igen hosszú - elemzése helyett itt csak néhány fogódzó pont álljon. Idézem a kapcsolódód JA sorokat: „Sebed a világ - ég, hevül / s te lelkedet érzed...” és mellé egy másik sor: „születtem, a kezemben kés volt / azt mondják, ez költemény” Az ismerős – és nyomasztó – táj: „vérben áll a tarló / s ameddig a lanka nyúl, / kéken alvad. Sír az apró / gyenge gyep és lekonyúl. / Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok”, s gondoljunk a Már régesrég … békájára is.
Jöjjön a szöveg:


Traum
J. A.-dosszié
"Nem volna szép, ha..."
József Attila: Ars poetica

Nárcisz kész elaludni. Fekhelye
az ablaknál, melynek repedt az üvege,
a repedést áttetsző ragszalag fedi,
cellux. Színe tapintható, mint a vízé.
S a víz, akár az idő, ha ránézve
borzongsz belé, hogy kész állva is folyni.
Álmában aztán feltárul néki a seb,
s benne a kés, mely éles, mint a legéberebb
fentlét, és a széles penge tükrében
akár meg is borotválkozhat az ember.
(Ha ad annyit úgy magára, mint ébren.)
Csakhogy a seb túl eleven. Nárcisz
el van ragadtatva tőle, tekintetét
erőszak sem tépheti le róla,
meredten néz, ahogy a kés rója,
mígnem tekintete kicsorbul a pengén.

Majd egy dombon eszmél ismét magára,
Máté-domb*, a vasút felé visz föl,
kátyúi apróra mind a fejében,
s kezében a vérző szablya. Vérben
a föld zege-zuga, kavics és kő,
vízmosások sikátora, alvadt
vérfolttal mind teli. Piszkos, babra
munka, Nárcisznak a sarkára kell
ülnie, hogy ne maradjon szennyes
semmi. Guggol tehát, álla a térdén,
és máris oly elmerülten kapirgál
a kés hegyével, mintha világ világ
óta csak ezt tenné. S ugrik odább,
s vissza valamennyit, mint a béka,
melynek az ég folyó buboréka.


*Nárcisz gyermekkorának egyik meghatározó színhelye – a másik, amely itt nem említtetik, a Hantos-domb, a félhosszú Egyenlőség utca alfele; alacsonyabb és lankásabb is a Máté-dombnál, s így unalmasabb is; és mert ez az iskolába vezetett, a porfészek tanodájába, míg a meredekebb, tehát veszélyesebb Máté-domb, ahogy az álom elmondja, a vasúthoz. Meg a kocsmához és a trafikhoz, valamint a vasúti átkelő-hídhoz, mely híd ugyancsak mély (s persze magas) nyomot hagyott Nárcisz emlékezetében (szívében). Mindazonáltal az unalmasabb Hantos-domb, már csak a neve okán is, szintén szívós gyökerekkel kapaszkodik Nárcisz elméjébe máig, nem volna hát meglepő, ha következő álom cselekménye ezt találná megfelelő színhelyéül; Nárcisz egykori (ön)unalma kerülne emígy a helyére, forrásvidékének az alvégére mintegy. Ám ez, persze, nem szent- avagy nem előírás, amihez bárkinek és bárminek tartania kellene magát; felszínes jóslat csupán, híján a javaslatot (ki)tevő eltökéltség(é)nek.

*********
Néhány sorban:
A jelen realitása a versben megjelenő álomtáj. Véres-mocskos, kihalt, süket: annyit se hallunk, hogy„Jöjj barátom, jöjj és nézz szét.”
Nárcisznak a valóság sebként tárul fel, és benne a kés. Egy és ugyanaz a kés metszi, - ugyanaz a nyelv írja - a költő megvakítását és a világ megmenekítését. (Emlékezzünk erre a Marno kétsorosra: "Van egy rossz hírem. / Jó lesz, ha meghallgatod." ) Nárcisz fölmérte a világot és halaszthatatlanul - gyermeki módon - nekivág a feladatnak kezében a késsel. Az életre kelt – vérző – kés itt már nem sebet ír a költőbe, hanem szennyet takarít.
Marno ars poeticája ez: cselekvő (!) ragaszkodás az őt sebző-megvakító késéhez, a költészethez.

Hogy prózai legyek: nem pofázni kell a költőnek, és a szennyet szaporítania - ahogy azt nap, mint nap tapasztalhatjuk -, hanem a kést arra használnia, amire való. Petri T.S. Eliotra hivatkozva állítja a "Nomen est omen a líra általános elmélete" című kis dolgozatában, hogy "a líra funkciója és létjogosultsága éppen a nyelvben objektiválódott nemzeti kultúra áthagyományozásában áll." A költőnek a nyelvhez kell ragaszkodnia - írjon úgy, mint egy "isten", de legalábbis, mint Marno. Ezzel és nem mással szolgálja a nemzeti kultúrát. Az érdekelt ideológiákat másokra lehet hagyni, s akkor az identitásválság, a rossz hangulat a civilszférában marad

Kovács Imre Attila 2008.02.14. 15:56:01

A Marno vershez: ez nem a költészet adekvátságát veti fel, hanem József Attila versvilágának "olvashatóságáét". József Attila líranyelve nyilvánvalóan kimerült, Marno még megpróbált vele szóba állni, három évvel ezelőtt, tehát korszakosan régen. (Az egész adekvátság-mizéria a hamleti kizökkent idő diszkurzív reflexiója...) Eddig itt senki nem beszélt ideológiáról, de azért nem árt az éberség... :) A költő meg szerintem pofázzon csak (főleg, ha interjúra kérik), jöjjön le a hegyről, hogy részesülhessen a civil szféra különös tudásából: Isten halott. A mi kedves pirézünknek nyilván igaza van, hogy ettől még nem lehetetlenül el a költészet (sem), ám mívelője hiába serény istenülni - chia vizionálta übermenschként. Volt egyszer egy törpe, aki belebolondult, hogy nem tudott kiegyenesíteni egy pinaszőrt. (Még vannak érveim...)

BDK · http://ungparty.net/ 2008.02.14. 18:39:35

E ponton talán érdemes visszatérni az egyik alapproblémához: hogy aki identitásválságban van, annak válságos állapota egyáltalán megengedi-e, hogy saját válságát felismerje. Ha ugyanis képes ennek a válságnak a felsimerésére, akkor nem is annyira válságos az identitása.

A identitásválság ugyanis - szerintem - immunis saját válságosságával szemben, inkább elfedi, semmint felismeri. Az az identitás, amely önmagát válságosként határozza meg, voltaképp stabil. Ez persze valajol a 22-es csapdája. Ha őrültnek mondod magad, hogy menekedj, akkor egyáltalán nem vagy őrült. De ha nem vagy őrült, nem is menekedhetsz.

Ha azt mondod, hogy válságban vagy, akkor nem is vagy abban. Ha ennek ellenére mégis mondod, akkor ez nem is válság talán, hanem, mondjuk, a válság-szerep. Vajh nem erről van-e szó?

Kovács Imre Attila 2008.02.15. 09:18:58

Nem rég halt meg Rorty, aki sok szempontból inspirálta szellemi fejlődésemet. Furcsa figura volt: a szcientista érdeklődés felől érkezett a fél-politikai esszéhez, elfogadta egy konzervatív intézmény támogatását, miközben professzor-ellenes retorikát használt, megcsipkedte a tekintélyeket, de somolyogva felhasználta a közben körülötte megképződő presztízs minden előnyét, a tanítványaival együtt kiröhögte a zseniket, noha tudta, hogy ebből a közös cinkosságból csak keveseknek visz felfelé az útja. Valami gátlástalan szellemi kettős könyvelést folytatott; tiszta logikája és eredetisége volt a bosszú, hogy nem élhet örökké. Élvezem a gondolkodásmódját, ugyanakkor taszít is: bölcsészeknek ideális "tiltott gyümölcs". Rorty gondolkodói nárcizmusa rokon az identitással bajlódókéval. Ha megpillantja magát a folyóban, képtelen a látványtól szabadulni.
Károly nagyon szereti az önmagába nyíló szobát, az összes szekrény ajtaját nyitó kulcsot őrző szekrény kulcsát ésatöbbi, tehát agyafúrt, és mély igazságtalanságként éli meg, hogy nem vagyunk képesek átugrani saját árnyékunkat. (Egyelőre!) Ha tudok róla, akkor miért tagadom, ha elfelejtettem, miért tagad engem? Az identitás mint nyelvjáték vagy a kritikai diskurzuselemzés céltáblája? A versről meg aligha tagadhatnók, hogy e. e. cummings magángyűjteményében található halotti urna két füle közé szorult, vagyis zárójelbe tétetett. Ami mégsem egészen lapalji jegyzet!...

BDK · http://ungparty.net/ 2008.02.15. 11:00:49

Lapalj, a híres dudás (Mikszáth)

Kovács Imre Attila 2008.02.15. 12:12:10

:DDDD Mixát - Lapa(l)ji jegyzet...

Miklya Zsolt 2008.02.15. 18:34:03

A Marno-vers többek közt arról szól, hogy Nárcisznak egy késpenge tükre elég a vershez. Kegyetlen "megistenülés" ez, vagy inkább szennyes, mint a Máté-domb golgotája. Nem veti fel (vagy el) a költészet adekvátságát, hanem szól róla. A mindenkori Nárcisz egy lehetséges tükörképéről.
A "civil szféra különös tudása" meg a "vers halott" enyhe túlzására emlékeztet. Lehet az istenkép vagy költőszerep halott, kiüresedett. De mindig lesznek meghallgatott imádságok és gyomorszorító versek. Mindig lesz alanya a versimádságnak is. Az alany érintettsége okán. És ez az érintés bármikor, bárhol megtörténhet. Gyakran épp a bizonytalan, válságos helyzetekben.

Cseke Gábor 2008.02.16. 13:56:51

Ez tiszta beszéd és még csak nem is lehet kikezdeni; így van...

Kovács Imre Attila 2008.02.16. 17:14:55

(Csak egy bekezdés, sosem kikezdés...) Zsoltnak annyira messziről jön a hangja, hogy nem is értem, mit mond. Az életfontos, személyes elvontságokat a költemény képes "hallhatóvá" tenni, az azokat körülíró intelem kevésbé. Szálljanak meg zsiger-zsugorgató, lélekhárfa-pöcögtető versek, túrjanak belém, ez kutya kötelességük őnékik. Minden időkben. Ez jó. Csak Petőcznek is mintha olyasféle balsejtelme volna, hogy düledezik a kultúra. Egy jól struktúrált mélységhez még lehetne magasságot szabni... (Egyik kedvenc falfirkám legyen a mementó: magányos egy kissé a nyeregben, amióta megdöglött a ló.) Gábornak igaza van: " kételyeink egybevágnak".

Hadrian VII. · HTTP://KONZERVATORIUM.BLOG.HU 2008.02.16. 18:47:05

Indoklásnak elég gyenge, hogy ami az "elmúlt öt-hat évben történt", meg a rossz hangulat, meg miegymás. Nekem ez eléggé, úgy fogalmaznék, "zavaros".

Kovács Imre Attila 2008.02.16. 21:11:01

Háhá, Károlyom, most megcsíptük! Petőcz "hívószavai" (identitás, nemzettudat) nem helyezhetők el egy aktivista, poszt-avantgárd jelentéshorizonton, a rossz hangulat, a személyes válság hangsúlyozása viszont a mi-tudatból lóg ki, ráadásul az "elmúlt öt-hat év" említése kvázi-politikai hangoltságú(nak tűnhet). Ergo: a cyber-teres öcsisajtok nem szörföznek a kulturális kódjaink között, számukra túlfeszített és -díszített az egész retorika; sokelemű és múltbaásott huszon-jelentésekkel alápincézett öreg vagánytanya. Itt az identitásválság, s a jó hír: ez már túl van a népies-urbánus skizma bornírtságán. Rossz hír: aztán milyen ízlés váltja le a népit vagy az urbánust? Pillanatnyi, zavart csönd. Petőcz krákog a háttérben...

Miklya Zsolt 2008.02.17. 17:07:59

Jó füled van, Attila. Azt hiszem, a távolság, a "messzi" lehet az egyik adekvát távlata minden kortárs versnek. Mikoris a versíró alany ezt a távot megpróbálja átkiáltani/szövegelni. Nyilván nem kell hozzá a másik, a befogadó közvetlen visszajelzése. Elég a közös nyelv. Ha valami, ez valóban válságban van. De mióta? Csupán az utóbbi öt-hat évben? Mindig lesz, aki temetni indul, lesz, aki feltámasztani a költészetet, s van, aki csak "rezeg, mint a szitakötő segge" (Tolnai Ottó - hogy csak egy példát hozzak). Honnan a rezgés erőtere, motivációja? A hanghullám átvitelének lehetősége? Ki birtokolja? S ha valaki alatt nincs ló, muszáj a nyeregben maradni? (Persze attól függ, mit tekintünk nyeregnek.)

AWI 2008.02.17. 21:56:33

A természettudományokban az adekvát-ság számonkérhető, ha jól tudom akkor az irodalomban nem. Gondolom, ha költő fontosnak tartja akkor az, ha nem akkor nem.

Más. Ha halott a vers, akkor fel kell támasztani. Ki vállalkozik rá?

Miklya Zsolt 2008.02.19. 06:50:53

A feltámasztás nem vállalkozás kérdése. Az imitáció már lehet. A "vers lelke" nincs a birtokunkban. Lehet a formát, szöveget fúrni, faragni. Verset fabrikálni. Én is szeretem ezt, funkcióörömöt okoz, mint a zenésznek a gyakorlás. De hogy mitől kel életre, nem tudom. Erre legfeljebb várni tudok. Általában felismerem az első mozdulattól/mozzanattól kezdve, amikor egy szó, egy szintagma megmozdul, és gördíti maga után a többit. Számomra ez a mozdulat, mozgás teszi adekváttá (élővé) az egész folyamatot, s végtermékét, a verset. Hiánya pedig egy idő után torkomba folytja a szót. Úgy érzem, nem érvényes, amit mondok. Ez pedig, legalábbis magamon, számonkérhető. (A számonkérés, mint műhelymunka, rengeteg húzást, rostálást jelent.)

Miklya Zsolt 2008.02.19. 06:53:23

(folytja helyett: fojtja - úgy látszik, a folyamat bűvöletében írtam)

Pálóczi Antal 2008.02.19. 15:45:07

"Hogy prózai legyek, nem pofázni kelll egy költőnek és a szennyet szaporítani - ahogyan azt nap, mint nap látjuk -, hanem a kést arra használni amire való." - írja chia-nick Marnot interpretálva.
Jól megmondja a szerzőknek nem költőként, mit kell a költőnek tenni.
Hadd mondja meg Marno! (És az még mindig csak az ő stílusa, az ő attitűdje). Nem költő ne mondja meg, mit kell írniuk vagy hogyan és mit ne a költőknek, mert nem kompetens. (Lajtsoromozhatja ki hol tart, mi az ami már megvan. Ami ezután lesz, azt bízza teremtő elmékre, mert az irodalom visszavág - nem tűrvén semmiféle háttérből mozgatás!)

Kovács Imre Attila 2008.02.20. 00:16:07

Mázsás költő-önérzetek vonulása egy függőhídon... Egyre szimpatikusabb a nem-pofázás projekt. Ottlik szerint az író egy pasas. A költő még annyi sem, el sem ér a margótól a margóig (Margóról nem is beszélve). Egy biztos: Károly egyre jobban élvezi a versírást, tőle tudjuk, illetve Petőcz egyszercsak rácsodálkozott a vers használhatatlanságára, egzisztencia-süketségére, üres csonthéjára, miegymás. Bízzunk a Gondviselésben és Fritz Tamás igazságában (hogyaszongya: egy következmények nélküli országban élünk), és írjunk és olvassunk jó hosszú, nemrímelős verseket, szonetteket és csasztuskákat. És akkor meglátjátok drága barátaim, hogy semmi nem történik, mert baj is volna, ha a dolgok elkezdenének a mi szar verseinkre hasonlítani. Ez az igazi linguistic turn.

Pálóczi Antal 2008.02.20. 09:59:07

"Mert ki üzi ki őket a hangversenytermekből, őket, a vásári rongyokat, kiknek füle csak kéjeleg de sohasem fogan?"
/Rainer Maria Rilke/

"Hozzájárulok, foghatod a kezem.
Mesterségét úgysem érti senki.
Hibátlanul a tökéletesig hátrál a selejtes
igazhívő. Magvak érdekelnek."
/Káplán Géza/

ford 2008.02.21. 14:42:46

kifejezni bármit kifejezhetünk vele csak a kutyase, vagy egy törpekissebbség olvassa el aztán - véleményem szerint

Kovács Imre Attila 2008.02.21. 21:03:13

Legyűrvén magamban néhány olcsó szellemességet, a panaszfalra firkálást viszont megállni nem tudván jegyzem meg: tök mindegy, hogy hányan olvasnak. Jack London kutyája példának okáért még énekelt (óh, Sebeők, te melo-repper...), hát, Istenem, azóta meg olvasni sem akarnak a dögök, kivéve néhány - a törpe minoritáshoz tartozó - antropoidot. És?... Itten az volt drámailag szcenírozva, hogy már maga a KÖLTŐ SEM HISZ abban, amit szövegel. Nem adekvát nekije a vers az érzésvilágával, s egy átlírizált textus pont annyira vonzó a számára, mint egy partra vetett, napon büdösödő tengeri uborka. Megunt házasság. Itt tartunk. Egyrészt...

ford 2008.02.22. 08:48:57

ne tartsd magadban, ki vele.. szted nincs összefüggés aközött amit te mondasz, meg aközött amit én fentebb? ha jól értem szerinted nincs, én úgy gondolom viszont igenis van: példaként felhoznám a kereslet-kinálat gazdaságban használatos elvét, hátha egy picit ide is vág..(eszembejutott erről; b.brecht: jutányos lirikus dala(részlet):
amit itt olvastok (ó, olvassátok -e?) annak
páratlan sorait is rímeltetni akartam.
elkezdtem, de pirongva bevallom, túl nagy volt a munka
s ezt gondoltam: ki fizeti meg? - aztán abbahagytam
ford.: eörsi i. )

Kovács Imre Attila 2008.02.22. 10:46:34

Ez az egész kereslet-kínálat szöveg olyan, mintha még mindig a newtoni fizika alapján gondolnánk el az anyagi világot. Nyilván az alma ma is lefelé látszik esni a fáról, de azért gyanítjuk: ennek megfigyelése, diadalmas kijelentése nem a részletek felől is tájékozott, mélyebb tudás megnyilvánulása. A költő akkor viselkedik normálisan, ha művéért a befektetett munka és/vagy a műnek tulajdonított esztétikai érték arányában pénzt kér? A környezet akkor "válaszol" helyesen, ha valós szükségleteinek felismerése után anyagilag érdekeltté teszi a nevezett poétát a tevékenységének fenntartásában (vagy nem)? A nemzettudat kulturkritikai horizontjáról sikerült átpasszolnunk a kérdést a makroökonómiáéra. A csók nyálcsere, hirtelen és tragikus halál esetén pedig 80 ezer forintot fizet a tanuló baleset-biztosítás. Ha ezen a szinten vitázunk, akkor az is érvnek számíthat, hogy: háhá, nem is 80 ezret, hanem 150 ezret kapnak a hozzátartozók! Mecsoda különbség!... No de komolyra fordítva a dolgot: Brecht szövegének van egy nagyon fontos "mellékkörülménye": az iróniája. Nos, ez némileg bonyolítja az argumentációt. Brecht maga is egy "ironikus" pályát befutott anarchista auktor; egy éve döbbenten szembesültem vele, hogy létező NDK irodalomtörténeti szájtokon még mindig Brecht a vezérhajó. Mehetett volna bárhová, de annó Kelet-Berlinben kapott egy kőszínházat, ahol azt csinált, amit akart. S ennek az lett az "eredménye", hogy nem írt, csak rendezett, intrikált, jelentéseket fogalmazott és számlákat gyártott. Utolsó emlékem: Németh Géza Béla egy kitűnő rádióelőadásában említette, hogy a nagy drámaíró (Brecht) mindig a költőségére volt büszke. Akkor hogy van ez?!... (Szünni nem akaró, hosszan tartó, lelkes csönd.)

ford 2008.02.22. 11:05:34

nézzük inkább az emoció oldalát: az ember elvesztheti a motivációt a sorozatos sikertelenség után, ha semmibe veszik, ha rátör a buskomorság és(hipotetikus esetben)leugrik a tizedikről, akkor - lehet átmenetileg - de felfüggeszti a versirást is, ha végletesen akarok fogalmazni, és mért ne akarnék.

ford 2008.02.22. 11:40:33

azt monyuk nem tudom min vitázunk, a fent idézett interju alany abba hagya a felsorolt okai miatt, én meg csak hozzá tettem a saját szempontjaim az esetleges irás beszüntetésre - addig meg, hajrá

Kovács Imre Attila 2008.02.22. 12:38:04

Mulatságos ez a lélektani egyszeregy. A vers hiánya (megtagadása?) sértettségből, szomorúságból és más hasonló hülyeségből származik, az elkedvetlenedés mélyén csupán lelki hascsikarás, én-grippe és személyiség-mumpsz alítható. Vagy sima hiszti. Van áram a vezetékben, nincs áram a vezetékben... :) Hüm, hüm... Bocsáss meg Károly, de itt egy kicsivel nagyobb felületet vennék igénybe egy (általam ritkán használt) illusztráció érdekében. Nincs emóció (csak emo, wehehehe), s lám, a kísérleti pszichológia mostan leleplezi az egész zavarodottság anyagcserére visszavezethető tüneteit. Voilá, csak amúgy József Attilásan:

ISZONYAT

A szobakonyhán félhomály van.
Az alkóv mögött szendereg
csücsörgő szájjal, rongy pólyában
s fölnyög néha egy kisgyerek.

Rezeg, rándul, mint őszi szélben
tócsa a rideg köveken.
Egy kislány, gondolkodva mélyen,
ül a sarokban félszegen.

Csak ketten élnek az alkóvban,
kiket vágy éltet s gyűlölet.
Bundás kutyával, megkopottan,
Rákóczi-árny az ágy felett.

A kislány hétéves. Kiszökne
s itt benn ugrálni sem lehet.
A mama lelkére kötötte
ezt a dögöt, a gyermeket.

Futna!... Ám oly nagyon tünődik,
hogy majdnem elalszik bele.
Erőt is érez, hogy a földig
egy várost lerontson vele.

... Ám dagadt szemét nyitja s menten
fölsír a csöpp fiúgyerek.
A lányka végigméri; csendben
megmelegíti a tejet.

A kékülő arcú gyerekre
mereven néz és hallgatag.
Fakó haján, mint halott lepke,
lógatja szárnyát a szalag.

Majd az ordító szájba tolja
a tejes üveg cucliját.
A fiú köhög fuldokolva
s mint bot, ha törik, úgy kiált.

Mint tenger, ráng az apró termet;
a cucli csöpög, mint a csap;
a lány elveszi és a gyermek
nyel, vonít és utánakap.

Majd ismét a szájába nyomja,
mert már csak tátog és feszül
s mire az szopva megnyugodna,
kiveszi ajkai közül.

A gyermek nem tudja, örüljön,
vagy sírjon véghetetlenül;
haragja rázza. A tej följön
kis gyomrából s ajkára ül.

Akárha most született volna,
oly vörös; fején az erek,
mint pondrók, másznak vonagolva;
lába nagyujja megmered.

Üvölt és hápog; szopna s retteg.
Inyével a homályba kap.
Csak mikor istenek születtek,
szülőkben kélt ily iszonyat.

A gyermek irtózattól nyirkos, -
ha adja, miért veszi el?
A leány hideg, mint a gyilkos.
Az udvaron vak énekel.

Igy játszik egy félóra hosszat,
némán és mosolytalanul.
Mikor egy szomszéd nő kopogtat,
megrezzen, mégis válaszul

lágyan szól ki a hasadékon:
„Tán most kap szegényke fogat!”
Aztán az alkóvba ül s vékony
tíz kis ujjával játszogat.

Az anya este - hetek óta
így van ez - ölébe veszi
fiát, az őt marokra fogja
s az édes tejet nem eszi.

Az üveg láttán sírni kezd el;
csak az öl erős melegét
kéri s mint roskadt öregember,
reszketve húnyja le szemét.

Az anya nem tudja, mi lelte,
(kendőjét ekkor veti le).
A kisleánynak perg a nyelve:
„Időben adtam ennie.”

„Mama, engedjen főzni engem!”
Már frissen, vidoran nyafog.
A mama fáradtan, esetten
érzi, aludni volna jobb...

Éjjel a csillagok nem égnek,
évszakok sírnak és egek.
Álmában sír az anya s ébred,
azt hiszi, sír a kisgyerek.

Azon néma vinnyogás dermed.
Az anya ágyából kikel -
úgy látja, mosolyog a gyermek,
és megnyugodva alszik el...

Mikor munkába siet reggel,
készít egy kis tízórait
s indul. A kisleány is felkel
s míg ruhát ölt, fogadkozik.

De nyomja nagy magánya itt benn,
kín löki - játsszék odakint.
Ismét fölsír a gyermek s minden
előlről kezdődik megint.


Ez remélem egészen egyszerűnek tűnt. Nem volna jobb feltűzött bogárnak lenni, torz magzatnak az orvostörténeti múzeumban, zenebohóc trombitájának, amire ráült az elefánt? :DDD

ford 2008.02.22. 13:44:30

biztos ugy van:) emos vagyok :) hehe ez tetszik

ford 2008.02.22. 15:11:50

végigolvastam az elejétől és már magam sem értem mit miért irtam - elnézést az okotondiságaimér, majd csendbe maradok

Pálóczi Antal 2008.02.25. 14:12:31

Re: Kovács Imre Attila:

Az "Iszonyat" hazudik.
A "vehehehe" nem hazudik: azt kellett volna megírni. Az valami. Nem tudni mi van mögötte, de az nem az "Iszonyat". Mi van amögött, hogy "vehehehe". Az az igazság, a te igazságod Kovács Imre Attila amelyre fölfigyeltem: "vehehehe". Ez ugyanis kortünet.
Volt egy képzavar az előző levélben: mázsás költői önérzet a függőhídon. Mitől függ ez a híd? Hiszen a költő lent kel át a gázlón, nem mázsás, hanem tonnás karavánnal (teherhordó állatai és a a poggyásza ennyit nyomnak). Hogy ne függjön a hídja. Ne függjön. ( "Vehehehe")

Kovács Imre Attila 2008.02.25. 18:33:39

Kedves Pálóczi Antal!
Én például a körözött túrót lila hagymával csinálom, egy körömnyi zúzott fokhagymával, őrölt köménnyel, mustárral, majonézzel, csípős gulyáskrémmel. Egy ismerősöm kevés citromlevet és worchester szószt is csepegtet belé. A tejföllel még simábbra, krémszerűbbre lehet keverni a túrót. Gusztusosan lehet tálalni tévé paprikába töltve, vagy csészében, egy friss petrezselyem ágacskával a halom tetején. Barátsággal: kia

Pálóczi Antal 2008.02.25. 20:21:10

Attila!
Ez amit leírtál a leveledben ÉLl! "Jobb vers", mint a "fülünkből képzelt vérfolyik" szocio-thriller (Iszonyat). Még Pink is hazudik, amikor a Mr. Presiden't-ben, amelyhez luxustopiba öltözik, olyan borzasztóan odavan a szegényekért. Leszarja őket szinpadon kívül. Te meg egy jókedvű kulturember vagy. Írj a gusztusos tálalásról, mert ezek szerint meg tudsz élni. Akkor EZ a te - egyik - témád. Szerintem. De ami fő: él a szöveged!

chia 2008.02.29. 11:32:38

Most írtam Pálóczi dokkon levő üzenőfalára, hadd írjam meg nagyon halkan ide is észrevételeimet:
Az Iszonyat egy a pszichoanalízis során tudatosuló gyermekkori traumára épül - a szituáció életszerű, a vers szereplői beazonosíthatók. JA friss sérelmeire is többször reagált azzal, hogy indulatát a gyermekkori sérelmekre vitte át. Az Iszonyat keletkezésekor őt ért sérelmekről pontosan olvashattunk egy előző bejegyzésben.
Bevallom, az itt zajló párbeszédet nehezen tudom értelmezni. Az Iszonyat egy érzékeny olvasónak többet mondhat, mint egy hasonló szituációt pszichoanalízis segítségével feltáró tudományos értekezés. A vers működik, igaz, nem helyettesíti a pszichoanalízist, de nem is az a célja. Célja túl van azon.
Marno Traumja:
Ma ars poeticáról beszélni elég kínos, még értelmezés szintjén is. A Marno versben nyoma sincs ennek, hisz a vers metaforikus nyelve elevenül hordozza azt, amiről a közbeszéd csak kiüresedett frázisokkal képes szólni. A vers - meglátásom szerint - itt is adekvát kifejezésforma.
Más kérdés, hogy van, akinek nem kívánkozik verselni, mert valamiért úgy érzi, hogy nem alkalmas számára ez a forma. Petőcznek nem alkalmas, Balla D. Károlynak, Marnónak igen.
Más kérdés az is, hogy ható tényező-e a vers: vannak-e egyáltalán olvasók, értik-e, érthetik-e a verseket.
Ez is meglepetett e beszélgetés során.
>> A Marno vershez: ez nem a költészet adekvátságát veti fel, hanem József Attila versvilágának "olvashatóságáét". József Attila líranyelve nyilvánvalóan kimerült, Marno még megpróbált vele szóba állni, három évvel ezelőtt, tehát korszakosan régen.

chia 2008.02.29. 11:34:35

Miért nem ment át az egész?
Most írtam Pálóczi dokkon levő üzenőfalára, hadd írjam meg nagyon halkan ide is észrevételeimet:
Az Iszonyat egy a pszichoanalízis során tudatosuló gyermekkori traumára épül - a szituáció életszerű, a vers szereplői beazonosíthatók. JA friss sérelmeire is többször reagált azzal, hogy indulatát a gyermekkori sérelmekre vitte át. Az Iszonyat keletkezésekor őt ért sérelmekről pontosan olvashattunk egy előző bejegyzésben.
Bevallom, az itt zajló párbeszédet nehezen tudom értelmezni. Az Iszonyat egy érzékeny olvasónak többet mondhat, mint egy hasonló szituációt pszichoanalízis segítségével feltáró tudományos értekezés. A vers működik, igaz, nem helyettesíti a pszichoanalízist, de nem is az a célja. Célja túl van azon.
Marno Traumja:
Ma ars poeticáról beszélni elég kínos, még értelmezés szintjén is. A Marno versben nyoma sincs ennek, hisz a vers metaforikus nyelve elevenül hordozza azt, amiről a közbeszéd csak kiüresedett frázisokkal képes szólni. A vers - meglátásom szerint - itt is adekvát kifejezésforma.
Más kérdés, hogy van, akinek nem kívánkozik verselni, mert valamiért úgy érzi, hogy nem alkalmas számára ez a forma. Petőcznek nem alkalmas, Balla D. Károlynak, Marnónak igen.
Más kérdés az is, hogy ható tényező-e a vers: vannak-e egyáltalán olvasók, értik-e, érthetik-e a verseket.
Ez is meglepetett e beszélgetés során.
>> A Marno vershez: ez nem a költészet adekvátságát veti fel, hanem József Attila versvilágának "olvashatóságáét". József Attila líranyelve nyilvánvalóan kimerült, Marno még megpróbált vele szóba állni, három évvel ezelőtt, tehát korszakosan régen.

chia 2008.02.29. 11:36:42

Bocsánat az ismétlésért.
Csak a záró gondolatokat, hisz az még mindig hiányzik:

Ez is meglepetett e beszélgetés során.
>> A Marno vershez: ez nem a költészet adekvátságát veti fel, hanem József Attila versvilágának "olvashatóságáét". József Attila líranyelve nyilvánvalóan kimerült, Marno még megpróbált vele szóba állni, három évvel ezelőtt, tehát korszakosan régen.

ch 2008.02.29. 11:37:58

Most erre mit lehetne mondani: olvasható: nem - de igen - nem - de igen …
Ezen túl:
Marno nem József Attila líranyelvén szól, csak - egy pontosan megfogalmazott felkérés miatt - JA motívumokból is építkezik. Azt is milyen mesteri módon, ha valaki nem naprakész JA összesből, nem is tudja valamennyit beazonosítani. Marnótól nem ismerünk olyan szöveget, mely más költő stílusában íródott volna, JA hangon sem írt. (Igaz, majd negyven volt, mikor "kész költőként" publikálni kezdett, hogy előtte mi volt, ki tudja.)
Zárjam akkor egy másik Marno darabbal, döntse el mindenki, mennyire adekvátformában íródott:

TORKIG

Hallgatni arany, a szó megjárja.

Kovács Imre Attila 2008.03.01. 09:03:26

Az orákulum egy néger nő, aki ánizsos süteményt gyúr egy indiai kislánynak. József Attila "hallgat", mert klasszifikálódott. Valóban, a beszéd a félreértések forrása.

Tibor 2008.03.01. 18:21:11

Ha komolyan szeretném venni Petőcz Andrást (természetesen igen), nyilván azt kérném tőle, hogy kissé részletesebben fejtse ki az identitásválsággal kapcsolatos gondolatait, több, és főleg konkrétabb tájékozódási és kiindulási pontot remélve. Azt állítja ugyanis, hogy nemzettudatunk elbizonytalanodott, helyünk, nyelvünk és költészetünk helye megkérdőjeleződött az elmúlt öt-hat évben. Azt mondja, hogy ez az országos szinten kifejeződő rossz hangulat megfojtja a költészetet.
A vitaindító ellentmond ennek, azt állítja egyben, hogy identitásválság egyáltalán nincs, sőt, ő személyesen jól érzi magát. Véleményem szerint Károly egyszerűen csak szeret ellentmondani, mivel egy másik helyen (versében) már az előbbi önmagának is ellentmondva a következő vallomást teszi:

„már nem akarok megtudni semmit
nem értek részt és nem látok már egészet”

Nahát ezek után én sem. Mert mi az a két sor, ha nem maga a tömény identitásválság. Ha meg nem az, akkor csak a derűs nemzettudatunk által jövőnkbe vetett optimista jókedv játékos megnyilvánulása lehet.

Pálóczi Antal 2008.03.05. 16:25:39

Csak a kedélyek megnyugtatására: Az Iszonyat című verset én valójában nem elutasítottam magamtól, hanem "magamra vettem". Olyan érzékenyen, ahogy csak szerző képes foglalkozni egy szöveggel. "Mindene" beszélt hozzám, mindenét "kifaggattam". Épp ezért jelentek meg egyszercsak a hajléktalanok, a koldusok, a nem evilági (hanem ezek szerint pszichoanalitikai) nyomottság idérces hangulatai. Azonban a vers mégsem "ők voltak", mégsem "én voltam". Mert itt most tárgyalni nem kívánt széttartást véltem érzékelni. Hajszálrepedést ott, ahol más egybefüggő felületet lát.
Szerzőnek nem kell ennél többet mondania adott, vagy bármelyik műről (pláne nem kell mentegetőznie). Ez már így is éppen elég artisztikus. Aki akar (és tud) az úgyis ért belőle. A többiek pedig meggyőzhetetlenek. Mert amikor ellentámadnak ,nem verselemzés, hanem a személyiségeink rangsorvitája lesz a diskurzusból. Mert nem megérteni, hanem szándékosan NEMÉRTENI akarják az álláspontomat. Előző vitáink utóhatásaként. És ez tényleg SIKERÜL nekik.)
A "kőrözött, lila hagymával és zúzott fokhagymával" pedig igenis él. És ezek tényleg mi vagyunk." S orákulum az az ausztrál bennszülött is, aki egy pillanatra átölel engem, miközben a fiamra néz, mert azt szeretné, ha a gyerek felmenne táncolni a szinpadra a turnéműsorukon. És a fiam ettől tényleg felbátorodik, és táncol velük.

Tibor 2008.03.07. 12:26:27

Magam is tudom, hogy az előző bejegyzésemben Károly verséből kimetszett két sor olyan fecske csak, mely nem csinál nyarat. Arra gondolok, hogy az általam alkalmazott interpellálási mód, inkább csak bohókás lehetőségét veti fel a szerzőben szunnyadó identitásproblémának. Amely azután lehet eseti is, azokra a hangulatokra és érzésekre vonatkozóan, amelyek akkor voltak érvényesek, amikor az idézett vers megszületett.
Mindezek mellett és mindezen túl, azt szeretném így ismeretlenül is üzenni Attilának, úgy éreztem, hogy sorai hatással voltak rám. Pontosan azért, mert erejüket komolyságukból merítették.
Másrészt azt is érzem, hogy András is felelősen öntötte szavakba meglátásait, még akkor is, ha ennek „csak” egy interjú adta meg a kereteit. Sőt még ennél is tovább szeretnék menni. Hívőként be kell vallanom, hogy általában hiszek a költői érzékenységben, odafigyelve arra a megszámlálhatatlan költői üzenetre az elmúlt évtizedekben, amelyek –ha nem is gondoljuk többnek- legalább jelezni próbálják, hogy válság van. Hiszem, hogy a „verstemető” versek mögött, ott rejtőzik láthatatlanul valami megfogható és igazi válság, nem témahiány, unalom és hatásvadászat szüli e műveket. A művészek ösztöne jelzi, hogy valami folyamatban van, valami történik, de tudatos énjük nem tudja összefoglalni és feltárni a történések mozgatóit és okait, talán még pontosan a történést sem.
András is érzi ezt. Azt kérdezi, hogy van-e még értelme egyáltalán verset írni. Azt állítja, hogy válság van. Nem bizonyítja (pedig milyen jó lenne), hanem általánosítva kijelenti, és magától értendőnek nyilvánítja. Szerinte az utóbbi öt-hat évben történt körülöttünk valami, itt szűkebb hazánkban, ami miatt nemzettudatunk elbizonytalanodott. Állítja még, hogy a nemzettudatukban elbizonytalanodott költők (identitásválság) rossz hangulata nem motiválja a költészetet, hanem megfojtja azt. Ezután a jogos vagy jogtalan általánosításai nyomán felveti a kérdést; a vers mint adekvát nyelvi kifejeződés, betöltheti-e azt a szerepet, hogy tényleg adekvát módon tükrözze a jelenlévő lényeget?
Nagyon lényegesnek tartom a sorrendet, azt, hogy András mit, és miből és milyen sorban következtet. Megpróbálok egy időrendi folyamatábrát felállítani. Történt valami az elmúlt öt-hat évben. Emiatt nemzettudatunk elbizonytalanodott. Elbizonytalanodott énünk ezt válságként éli meg. A válság eredményezte rossz hangulatunk nem motiválja a költészetet. A folyamat a költészet létét és ezen belül magát a verset, mint a legadekvátabb nyelvi kifejeződést kérdőjelezi meg.
Szerintem, nem kérdőjelezi meg. Ebben a viszonyrendszerben legalább is, nem. Ha a vers egyáltalán adekvát volt, mint nyelvi kifejeződés, bármely történelmi korban arra, hogy művészi valóságon keresztül a „valós” valóságról általános és hiteles tudósítást adjon, akkor annak most is alkalmasnak kell lennie e szerepkörre. Abban a pillanatban azonban, ahogy ezt kimondom, ellentétbe kerülök önmagammal. Pontosabban a pár sorral előbb kifejtett gondolataimmal:
„Hiszem, hogy a „verstemető” versek mögött, ott rejtőzik láthatatlanul valami megfogható és igazi válság, nem témahiány, unalom és hatásvadászat szüli e műveket. A művészék ösztöne jelzi, hogy valami folyamatban van, valami történik, de tudatos énük nem tudja összefoglalni és feltárni a történések mozgatóit és okait, talán még pontosan a történést sem.”

Arra gondolok, hogy talán az utóbbi öt-hat év emlegetése volt pontatlan Andrástól. Az utóbbi öt-hat év, lehetséges csak a partra szaladó hullám, ami régebben és máshol keletkezett. Függetlenül attól, hogy mi most érzékeljük, Gondolok még arra is, hogy irodalmunk, és ezen belül költészetünk is adós maradt az utolsó pár évtized társadalmi változásainak művészi feldolgozásával. Többek között lepusztult nemzettudatunk tárgykörében. De lehetséges, hogy ezek a témák már nem is tartoznak közvetlenül a költészet feladatai közé.

Lehetségesnek tartom, hogy mostani időnkben annak a folyamatnak a görcseit éljük meg, amikor hazai költészetünk elszakad a társadalmi mondanivalóktól, miután azok beláthatatlan időkre a politika valamint a társadalomtudományok hatáskörébe helyeződnek át.

BDK · http://ungparty.net/ 2008.03.07. 13:22:43

Azt gondolom, hogy az úgynevezett társadalmi mondanivaló nagyon jó helyen van a költészeten kívül...

Amit én voltaképp vitatok, az épp annyi, hogy válsághelyzetben adekvát forma lehet-e a költészet, merthogy azt gondolom: ha valami képes ezt az identitászavart kifejezni adekvát módon, akkor az éppen a költészet. Persze sajna a bizonyítást magam is megspórolom...

Kovács Imre Attila 2008.03.07. 13:58:57

Hogy a lényegesebbel kezdjem: szerintem Petschnig Mária Zita baromi jó nő volt (?), a férje pedig, Kéri László, aki az általam is jegyzett "Juss" tanácsadójaként vált híressé Hódmezővásárhelyen, komoly szolgálatot tett a tudománynak, hogy összegyűjtötte az 1990-es választás majd minden plakátját. Csak aztat szeretném mondani (kérdezni), hogy hol vannak a szociológusok, szociálpszichológusok, posztmodern (hely)történészek, akik az elmúlt két évtized szakuk szerinti látleletét adnák, mit művelnek a kutatóintézetek, a társadalomtudományi alapítványok, a szakfolyóiratok és tanszékek szellemi műhelyei, hogy nem igen látjuk kinagyítva az egyébként is átfoghatatlan jelent? Mi a picsát vizsgál az Akadémia a pénzünkért? Hol van Csepeli György, Hankiss Elemér, Gombár Csaba, Huszár Tibor, Heller Ágnes, Vajda Mihály, Gyáni Gábor, Glatz Ferenc, Sándor Iván, Konrád György, Csoóri Sándor... Mi a szart tunkol per momentán a társadalomtudományos elit? Bocsánat a penetráns kifejezésekért, de ehhez képest elhaló nyafi a költészet okos önmarcangolása. Igen, itten láthatatlan lakberendezők tologatják a világbútorokat, a fedett főmérnökök áthuzalozzák a globális idegrendszert (ez lenni allegória, nem összeesküvés elmélet), s persze igaz: a költészetnek plezúros a térde, és már megint nem kapni varjúhúst. Írni azért köll! Írni azért köll, mert... Mert?!

Szamosfalvi Albert · http://Fecske 2008.03.08. 22:41:32

A költônek mindig is plezûros volt a térde , és a vàlsàgok soha
nem érintették , egyetlen elkötelezettsége az életben valô
részvétel , felelôsséggel csak a felhôknek tartozik

chia 2008.03.09. 23:49:44

A Minimum 11-es lista:

1. Szijj Ferenc: Kenyércédulák (Jelenkor, 2007) - 68 pont

2. Marno János: Nárcisz készül (P'art, 2007) - 53 pont

3. Forgács Zsuzsa Bruria (szerk.): Szomjas oázis. Antológia a női testről (Jaffa, 2007) - 38 pont

4. Tandori Dezső: Ördöglakat (Pro Die, 2007) - 35 pont

5-10.

Győrffy Ákos: Nem mozdul (Magvető, 2007);

Lator László: Az egyetlen lehetőség (Európa Könyvkiadó, 2007);

Marina Lewycka: Rövid traktortörténet ukránul (Fordította Szabó B. Réka. Geopen, 2007);
Keresztesi József: Hamisopera (Kalligram, 2007);
Tábor Ádám: Szellem és költészet (Kalligram, 2007);
Takáts József: Ismerős idegen terep (Kijárat, 2007) - 30 pont

11. Farkas Péter: Nyolc perc (Magvető, 2007) - 28 pont - P

Öt verses kötet a tizenegyből: az első hatból öt. (Három próza, három esszé és kritika.)
Azért elég jól áll a költészet. A válság valahol máshol, másban.

Tibor 2008.03.11. 11:09:47

Ha megengeditek, még egyszer körbejárnám a témát. Felületesen érintve a saját, és utánam történő hozzászólásokat. Bejegyzésem hosszabb a megszokottnál, de terjedelme így sem elegendő a szükséges átfogáshoz. Ha dolgozatot kellene írnom a válságtémáról, annak ez a gondolatkör egyik eleme, összetevője lenne, más izgalmas kérdések mellett.
Amikor megpróbáltam kitalálni mire gondolhatott Petőcz András az interjú folyamán, végül is eljutottam egy eredményig, amely eredmény egyáltalán nem biztos, hogy tartalmában is korrelál a vitaindítóban idézett gondolatokkal. A következőkre utaltam tehát:

Lehetségesnek tartom, hogy mostani időnkben annak a folyamatnak a görcseit éljük meg, amikor hazai költészetünk elszakad a társadalmi mondanivalóktól, miután azok beláthatatlan időkre a politika valamint a társadalomtudományok hatáskörébe helyeződnek át.

Ebben a gondolatfűzésben, itt találtam meg a válság egyik lehetséges okát, hogy költészetünkben megszűnik (és ez MOST történik) egy sok évszázados nemzeti hagyomány, hogy a költészet témái között mélyebb társadalmi kérdések, összefüggések ábrázolása is szerepelhessen. A nálunk nyugatabbra lévő országok életében ez a folyamat már régebben bekövetkezett. Megpróbál kikerülni költészetük (általában) minden olyan témát, mely kapcsolatba hozható a társadalommal és a politikával és sok esetben még a világnézettel is. Hazai környezetünkben homlokráncolva néztük, hogyan égette meg magát József Attila a politikával és világnézettel, majd az elmúlt ötven évben, hogyan tették partvonalon kívülre magukat költőink (és nem egy közülük tudott verset írni) azáltal, hogy különböző indítékoktól vezérelve „dedikáltak” egy világnézetet. Ezek után mi már nem akarjuk magunkat megégetni, valami homályos időtlenséget célul kitűzve. A költészet témájának marad a társadalmi létezéséből kiszakadt ego, ezen belül hangsúlyosan a polgári lét és létezés feneketlen bugyra és rezdülései. A vers társadalmi helye és szerepe a vallás felé konvergál, a költészetnek leosztott terület; a lelki élet és annak kapcsolódásai, a művész átélésével és művészi kifejezéssel. Ha egy olyan világban élünk, ahol az esetleges társadalmi mondanivalót azonnal felmágnesezi a politika hazugsága és kétszínűsége, emberek és embercsoportok közötti vonzássá és taszítássá, akkor ott költő legyen a talpán, akiben lesz még nyilvános harakirire való elszántság, hogy ezek után sem kerülje el a tiltólistás témákat. Károly azt mondja: „Azt gondolom, hogy az úgynevezett társadalmi mondanivaló nagyon jó helyen van a költészeten kívül...” Valójában hasonló eredményre jutottam én is, csak egy kicsit másképpen: hazai költészetünk elszakad a társadalmi mondanivalóktól, miután azok beláthatatlan időkre a politika valamint a társadalomtudományok hatáskörébe helyeződnek át. Én azonban nem gondolom azt, hogy ez teljes egészében jól van így, hanem inkább tudomásul veendő kényszerpályának érzem, mint a kézben tartható egyetlen lehetőséget. Tudatosan kiszámított konfliktuskerülés ez. Kivételként meg kell említeni, egy nem helyénvaló általánosítással, a balos költőket.
A magam esetében, személy szerint hiányolni tudom a versek mögött érzékelhető világból azt, ha egy költőnek egyáltalán nincsen világnézete, ámbár ezek után sincsen hiányérzetem arra, hogy világnézetekkel foglalkozó alkotásokat olvassak.

Kovács Imre Attila dühös.
„Mi a picsát vizsgál az Akadémia a pénzünkért? Mi a szart tunkol per momentán a társadalomtudományos elit? „
Hát valóban mit? Szerintem pontosan azt és úgy, amiért még nem kell kockára tennie egzisztenciáját és fizetését. Tudom sovány válasz ez, hiszen ezzel a kérdést feltevő is tisztában lehetett.

Mindenesetre jó tudnunk a következőket. Az író és a költő a társadalomtudományos elittől sokkal függetlenebb lény. Ha ez így van, akkor ezek után bátorságot, kiállást, valamint magának a gondolatnak a kimondását (már ha van neki ezekből) senkitől sem kérheti jobban számon, mint saját magától. Felelősséggel csak a felhőknek tartozik,- mondta Szamosfalvi Albert érzékelhető iróniával. Esetleg még olvasóinak és önmagának- tenném hozzá szintén ironikusan, miközben igazán szégyellem magam lehetetlen ósdiságomért.

Chia azt mondja; elég jól áll a költészet. Irodalmi életünk bizonyíthatóan pezsgőfürdőzik. Sorba jelennek meg a verseskötetet, tanulmányok, esszék, kritikák, „Velejáró” gondok ugyan lehetnek, de a rendszer működik. A válság szerinte, valahol máshol és másban van. Azt, hogy mire gondol, nem tudhattuk meg.

Kovács Imre Attila 2008.03.11. 17:46:09

Akkor most vagy evoézunk a költői szabadságnak és nem teszünk tematikai megszorításokat (Majakovszkij Lenin-verse még ma is jó, de nem Lenin miatt), vagy egy ideológia-kritikusi attitűdtől túlvezérelve minden "aktivizmust" lebaromarcúzunk. Persze nagyon intelligensen, tejes-tea iróniával, szomorú lassúnézéssel... :) A költőnek mindent szabad, kivéve a társadalmi mondanivaló csempészárujával házalni. Feltaláltuk a liberális cenzúrát? Ha ugyanezt esztétikai elvekig vezetjük vissza, akkor uzsgyi Boileau mesterhez, és a franciák nagy évszázadához, a Napkirályhoz és Madame de Pompadourhoz; ez utóbbihoz különös élvezettel... Chia listáját nem lehet eléggé túlbecsülni egy reménykedő, na-ugye-pozícióból, és muszáj keserűcsokit szétkenni az arcunkon, rituálisan önmegszégyenítést végeznünk, hogy lám: az irodalmi tudat szarrá ment, legjobb esetben szellemi magáncellák mantrázásává ízesült. 2007-ben 14 902 fiatal csókolózott a szigeti Nagyszínpadon, a Rippel fivérek új Guiness rekordot állítottak be, egy férfi hatvan főttojást evett meg 30 másodperc alatt, és még folytathatnám a sort, hogy bizonyítsam: "él magyar, áll Buda még" (jellemző, hogy ez a sor A rodostói temetőben című Arany versből való). Ja, még csak annyit, hogy nem vagyok úgy istenigazából dühös (remélem, hogy van némi igazam, illetve távol tudom magamtól tartani a rációval átellenben tenyésző pulykamérget), de azért megpukkadok, szépen, paszomántosan: intelligenciánk haláltmegvető óvatosságától. Egy rakás öreg római, kifinomult túlélő ösztönnel, önirónikus, aggkori "avantgárddal". (Karinthy-Füst Milán: Aggok a hidegvízben...) Petőcz aligha a nemzet-felelős poézis lelki csakráinak elmetélődéséről mereng, ennél aggasztóbb a helyzet. Önismétlés: az irodalmi tudat gazdátlan, az irodalmat nem érik erős és konkrét kihívások, "megrendelések", "csak" néhány vitathatatlan tehetég bámul saját őrlángjába. Ez nagyon szép, de tényleg!

chia 2008.03.11. 22:00:33

Orosz anyanyelvű fiatal barátom állítja, hogy Majakovszkij zseniális. Gyönyörűség hallani, látni a szövegeit, sem Lenin, sem a komszomol igazolvány nem tudja ellehetetleníteni, megmarad költészetnek. Nem a politikum miatt, hanem annak ellenére jó.
Az alkalmazott művészet - politikus, vallásos - attól nehéz, amiért könnyű is: a vevőkör adott, a témával nem kell bíbelődni, kijelölik, és könnyű/biztos lehet a siker. (Pl.: Bach egyházzenész volt, meg kellett írnia a passiókat.)
A "Minimum 11-es lista" a költészetet helyezi el a könyvkiadásunkban: az elmúlt félévben több (!) a jó verseskötet, mint a másféle jó. Harminc irodalmász véleménye alapján. Nem akarok többre következtetni, mint arra, hogy íródnak jó szövegek, versben is íródnak, a vers alkalmas kifejezésformának mutatkozik, s van, akinek élvezhető is, amibe belepillanthat.
Minden süllyed? a költészet sem jobban, mint más.
Egy rakás öreg római, kifinomult túlélő ösztönnel, önirónikus, aggkori "avantgárddal" - olvasom, és e mögé háttérként önkéntelenül a római mód széthulló fehér kultúrát vizionálom. Okkal: bár tévednék. Hogy Szijjt is idézzek, a Kenyércédulákból: "Gyenge ország, egyik végében halottak, a másikban / az örvénylő semmi, szabályosan ültetett szilvafák." Persze, hogy keresni kellett, mindig máshol nyílik egy ilyen kötet.
Minden süllyed? a költészet sem jobban, mint más.
Olvasom: "az irodalmi tudat gazdátlan, az irodalmat nem érik erős és konkrét kihívások, >megrendelések

chia 2008.03.11. 22:02:09


Minden süllyed? a költészet sem jobban, mint más.
Olvasom: "az irodalmi tudat gazdátlan, az irodalmat nem érik erős és konkrét kihívások, >megrendelések

chia 2008.03.11. 22:03:16

Minden süllyed? a költészet sem jobban, mint más.
Olvasom: "az irodalmi tudat gazdátlan, az irodalmat nem érik erős és konkrét kihívások, >megrendelések

chia 2008.03.11. 22:04:19

a kultúra szorult peremlétbe, s benne az irodalom is.
Az irodalom a valós megrendelőket nem képes presszionálni, azaz nem képes átlépni velük szemben egy megrendelői pozícióba. A kultúra ma már szub-kultúra, kesereghetünk. Ennek tragikus (?) voltára a filmipar - több pénzt tud mozgásba hozni - hamarabb tudná a figyelmet fölhívni, mint bármilyen mesteri vers, legyen annak szerzője akár egy Rilke formátumú költő. Kozieleckitől A beteljesült mesék szomorúságában olvastam rég egy kis írást, a "Vissza az őskezdethez", vizionálhatunk persze még lejjebb is, de ki figyel oda, ha: olvasni kell. A valóságot lehet, de nem célszerű kiiktatnunk, ha épp arról folyna a diskurzus. Lehetséges, hogy a pénz diktálna, az szabná meg a publicitást, s ezzel a köz-hatást? a pénz mintha a (gyorsan) mozgó látvány mellé tette volna le ma a garast. De a kérdés nem erről szólt.
A költészet önértéken létezik, s miért kérnénk számon rajta azt, ami rajta kívül áll.
(Miért nem megy olykor át?)

Tibor 2008.03.14. 17:32:17

Nem értettél.
Nem avoéztam a költői szabadságnak. Megemlítettem, mint tényt. Valamint nem baromarcúztam le a társadalmi kérdések feldolgozására irányuló aktivizmust, ideologiai-kritikusi attitűdtől vezérelve.
Folyamatokról, ható folyamatokról beszéltem. A dolog érdekessége, hogy a történéseknek egyszer SZENVEDŐ ALANYAI vagyunk, és szinte egyidejűleg AKTÍV ALAKÍTÓI. A két szerepkör ott birkózik „énünk” porában, és valóban sokszor lehetetlen különválasztani őket.

Pár héttel ezelőtt esti műsorában Baló György beszélgetett Demján Sándorral. A beszélgetés vége felé Baló már szinte könyörögve mondta Demjánnak, nagyjából a következőket:

-Ön, és az önhöz hasonló kaliberű vállalkozók egyedülálló gazdasági erőt, tekintélyt, és hatalmat képviselnek országunkban. Nem lehetne-e ezt a tekintélyt és hatalmat „jóra” használni legalább egyszer, és azt mondani az országot szakadék felé sodró politikának, hogy itt és most elég? Elég az ország megosztásából és a tömegek agymosásából. Össze kellene fogni. Csak most az egyszer!

Demján kitért az érdemi válasz elől. Szinte megkönnyebbülést jelentett számomra, hogy nem kérdezett vissza a műsorvezetőnek. Önöknek, fontos média és közszereplőknek szintén adott ez a lehetőség, miért nem élnek vele? Az írókat és a költőket összefogó csoportosulások miért nem? A társadalomtudományi elit miért nem? Egyéni szintjeinken mi, miért nem? Én például miért nem? Ebben a pillanatban kezdődik el az össznépi színjáték. Előadom elfogadható indokaimat, például azt, hogy én túl jelentéktelen vagyok ahhoz, hogy társadalmi hatással bírjak, igazából nem is tudom, hogyan kell azt csinálni. Valójában nem tudom. Ezek után elfogadom a te magyarázatod is, hogy te miért nem. Majd már ketten együtt elfogadjuk mások igazán mérlegelhető, komoly indokait és eljutunk Balóig és Demjánig, hiszen ők is méltányolható érveket tudnak felhozni. Ez rendben is lenne. De ezek után, ki a fenét vonjunk már felelősségre? Miközben a színjáték minden egyes résztvevője egyben viselkedési mintát hozott létre környezete számára. Ezután a dolgok elvesztik egyedi jellegüket, folyamatokká tömörülnek, ahol már tehetetlenül sodródunk. Szenvedő alanyaivá válunk „az átfoghatatlan valóságnak’. Annak azonban örülhetünk, hogy soha nem lesz olyan bíróság, amely büntetést róhatna ki ezekért ránk. Bíráink is hasonló cipőkben járnak.
Magam sem tudom miért írtam le ezeket. Talán, azért mert el vagyok keseredve. Hiszen ez a hadszíntér a hazám...

Kovács Imre Attila 2008.03.15. 07:30:31

Voltaire szerint azért jó a király, mert ő egy fix segg, a demokráciában meg mindenki gyanús. Úgy tapasztalom, hogy a legmagasabb poszt várományosai valódi altruisták, de betölteni csak az fogja ez az "állást", aki tisztének magasából képes belátni: semmit sem tehet. Rajongókra nem lehet egy egész társadalmi rendszert bízni. A dolgok majd csak akkor alakulnak, ha az érdekek, gyengeségek és pitiánerségek, gerjesztett akaratok borotvái között átszalad egy zseniális nyúl. Kellemes húsvétot! :)

Tibor 2008.03.18. 13:54:58

Én is hiszek abban, hogy a dolgok alakulni fognak. Bár maradt bennem egy kevéske félsz, hogy a zseniális nyúl --ha szembetalálkozik az érdekek, gyengeségek és pitiánerségek, valamint gerjesztett akaratok borotváival-- nyúlcipőt húz, és Londonból, Németországból, Írországból vagy Amerikából mutat majd szamárfület az itthon maradóknak. Nem sorolok neveket, ki tudna ennyit megjegyezni. Ehelyett inkább magamra erőltetem a kötelező optimizmus kincstári kellékeit. Aurám felfénylik, kellemes színharmóniák váltakoznak köröttem. Ezt most nem nekem illene kimondani, de egészen vonzó látvány lehetek ilyenkor. És folyamatosan csak mosolygok, mosolygok és mosolygok. Hogy éle ne legyen a dolognak, leginkább önmagamon. Vagy például azon, hogy a vitaindítóban szereplő -elbizonytalanodott nemzettudatunkkal- vajon mi történhetett időközben?
Köszönöm a reakciókat.
Neked is, nektek is, kellemes húsvétot!

danton-x 2009.04.22. 18:21:50

A Palatinus Kiadó tisztelettel meghívja
Petőcz András: Az idegen arc születése
című verseskötetének dedikálására.

A dedikálás idején a kötet minden vásárlója ajándékba kapja a HUNGAROTON gondozásában a napokban megjelent

Petőcz András - Sáry László: Közeledések és távolodások

című CD-t, amely számos, a kötetben olvasható vers megzenésített változatát tartalmazza.

A dedikálás időpontja: 2009. április 26., vasárnap, 15 óra
Helyszíne: Könyvfesztivál, Millenáris, Palatinus stand.

Nos, a kérdés továbbra is áll: adekvát kifejezésforma-e a vers?
süti beállítások módosítása