(Részlet egy 14 éve írt jegyzetemből) Nem, a kincstári ünneplésből nem kérek ma sem. Malomkeréknyi kokárda helyett körömnyi szalagot tűzök zakóm hajtókájára: azt is belülre. Így jobban érzem melegét, s igazabbnak tudom vele magamat. Himnuszt, Szózatot sem tudok már tele torokból énekelni. Inkább csak dünnyögök, vagy állok némán, talán még a térdem is meg- megroggyan az országos vigyázzban.

...Valahogy immunis lettem a nemzeti érzések iránt. Miközben nagy-nagy nosztalgiával gondolok régebbi önmagamra: amikor még egy szemvillanásban, egy jól megválasztott metaforában (vagy inkább két verssor között), egy „most mind ugyanarra gondolunk” érzés némaságában rejtekezett magyarságom. De most, amikor már grammatikailag fokozhatóvá vált titkos jelszavunk („magyar-magyarabb-legmagyarabb”), most, amikor gyűjtőfogalom helyett a kirekesztés szinonimájává kezd válni, nos: akkor – ki hitte volna – újra fellép valami identitászavar: a több évtizedes „magyarságvesztés” és „elnemzettelenítés” helyett az ellenkező szélsőség: a „magyarságcsömör” és a „túlnemzetítés”... Úgy tűnik, hiú ábránd volt azt hinni: egyszer már „csak úgy” lehetek magyar, mint ahogy szőke vagy kék szemű.

Tudom: ünneprontás mindezt március idusán leírni. Tudom: különösen furcsán hangzik az én kárpátaljai kisebbségi számból: mit ugrálok itt konvertálhatatlan öntudatommal, én, aki talán már el is tűntem volna az idő süllyesztőjében, ha nem tolja alám megtartó tenyerét az anyaország. Mit könnyelműsködöm itt: ne tudnám, hogy a többségi nemzet(ek) csőre töltött erőfölényének közepette igen veszélyes nézet vasbeton bunker helyett erdei tisztásnak képzelni a magyarságot? Mégis: előfordulhat, hogy a védtelen tisztás biztosabb helynek bizonyul bármiféle megerősített óvóhelynél: legalább fejünkre nincs minek ráomolnia...

...A kincstári ünneplésből nem kérek. Malomkeréknyi kokárda helyett körömnyi szalagot tűzök zakóm hajtókájára – azt is belülre