balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2019: ivóvíz ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Balla D. Károly írói oldal

 

Kárpáty Vipera News

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Berniczky Éva írói oldal

 

Piréz blog - pirézek

 

Linképítő Google-Seo

 

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, Google

 

Kárpátalja blog (+seo)


bdk blog bázis | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA

Éva könyvéről - prae.hu

2010. július 23. - BDK

Turbuly Lilla

A pondró, akiről leették az almát

Berniczky Éva: Várkulcsa. Magvető, 2010, 192 oldal, 2490 Ft

„Mielőtt kitalálhattam volna a főmosómestert, összeakadtam eleven másával. Sajnos hajlamos vagyok a találkozások elkapkodására, valami kóros türelmetlenséggel keltem életre fikcióimat.” Ezzel a vallomással kezdi Berniczky Éva egyik novelláját, a Jégármányt, mintha kulcsot szeretne adni az olvasónak saját írói világához. Azt azonban, hogy álkulcsról van-e szó vagy valódiról, nem olyan könnyű eldönteni.

Igaz, hogy a város nevét sosem írja le a szerző, de a tavasszal menetrendszerűen kiáradó Ung folyótól a Puskin szobron át a város feletti kopár dombon álló kórházig biztosak lehetünk benne, hogy minden helyrajzi részlet stimmel, a Várkulcsát is használhatnánk bédekkernek, ha Ungvárra utazunk, akár a valóságban, akár a képzeletünkben. (Már ha jobban szeretjük a bédekkereket a kortárs költők műveinél, mint Kalabiska, a Pingvin a Piazza dei Signorin nagyszakállú műfordító főhőse, aki az utóbbiakat ki nem állhatja, az előbbiek viszont a munka mellett el is szórakoztatják.) A kiindulópont, ahonnan az elbeszélő szemlélődik, még ennél is konkrétabban meghatározott, ez pedig a várhegy. Berniczky Éva egy interjúban elmondta, hogy ezt a környéket járja körbe a novellákban, a helyszínt ismerőknek pontosan végigkövethető módon. Nem érdektelen információ ez, és sok minden beszűrődik a szövegekbe a határon inneninél jóval keservesebb életkörülményekből. „A nyugdíjas stopposok kezéből kinövő szatyrok réges-rég felvették a cigarettablok és a vodkásüveg formáját” – hogy csak egy példát idézzek. Mindez azonban tényleg csak a kiindulópont. Ha Berniczky Éva történetesen a veszprémi vagy az esztergomi várhegyről szemlélné az őt körülölelő világot, írásai lényegén ez biztosan nem változtatna. Az ellesett, mindennapi történetekből és szereplőkből ugyanis már az írói képzelet formál egy másik, a fikciót a rögvalóval ötvöző, megemelt valóságot.

A szerzőnek ez a második önálló novelláskötete A tojásárus hosszúnapja (2004) után, 2007-ben pedig egy regényt publikált, Méhe nélkül a bába címmel. Annak ellenére, hogy érezhetően a novella műfaja áll a legközelebb írói alkatához, az olvasó szemszögéből nézve ezek a történetek egyetlen, végtelen szőnyegként továbbszőhető anyaggá állnak össze. A Várkulcsa húsz novelláját végigolvasva sem az egyes novellák maradnak meg az emlékezetben, hanem az egész együtt, az írásokból kirajzolódó világ és világszemlélet. Ezeket a novellákat nem lehet csak úgy, egyszerűen elmesélni. Jegyzeteimbe belepillantva ilyesfajta összegzéseket találok: a süket bádogosék kenyér- és késdobálási mániája (Várkulcsa); a nagyon magas és vak poloskaidomár ikerpár (Rovarírás) vagy Kacsala bácsi egeret fog (Elefantiázis). A néhány szóban összefoglalható vagy csak nagyon körülményesen elmesélhető történetnél sokszor fontosabbak a karakterek. Erre utal, hogy a kötetcímhez egy alcímet is fűztek: „mesterek, kóklerek, mutatványosok, szemfényvesztők”; és ez az alcím nagyon pontosan jellemzi az egyes novellákban felvonuló, korántsem szürkének és hétköznapinak ábrázolt szereplőket. Legtöbbjükre köznapi értelemben pontosan ráillik a „na, ennek sincs ki a négy kereke” szólás, de ha szebben szeretnénk fogalmazni: egészen különös és egyedi alakok. Pedig ők is csak boldogulni akarnak, ahogy lehet.

berniczky várkulcsaUgyanakkor a történetek mélyén néha balladák és mítoszok bukkannak fel. A Fogyóholdban például a krumplicsősz Sztegura megszállottan javítja-foltozza az újra és újra szétporladó betonfalat, míg végül váltótársa, Liszicin szerelmét, a város legjobb sült krumpliját sütő Valériát falazza be, megtalálni vélve a tökéletes kötőanyagot és vele a megoldást. A Temetővirágban a koporsókészítő a saját, másnál nevelkedett lányát veszi el feleségül, és retteg egészen titka utolsó ismerőjének haláláig. Az Istenszülőben Száki, akit valamikor a Tiszában szült meg az anyja, ahová a mezőről hazafelé menet, hűsölni gázolt be, a Tiszába vész. A szerző érezhetően sokat merített a mesékből is (két meséskönyve jelent meg korábban). Mindezekből a hagyományokból aztán egy nagyon jellegzetes megszólalásmódot teremtett magának. Sűrű, többnyire sötét, de legalábbis félhomályos, kihagyásokkal teljes, nem könnyen olvasható novellákat, amelyekben mindig ott érződik egy kis archaikus íz.

És itt térjünk vissza egy kicsit az írás elején említett kulcshoz, vagyis valóság és fikció viszonyához. Az egyes szám első személyű, megfigyelő alapállású elbeszélő többször is szóba hozza a kötetben ezt a kérdést, a Rovarírás című novella pedig egészében erről beszél. „Vasárnap délután volt, amikor rádöbbentem, hogy a nagyanyám mindig, még a földtől legelrugaszkodottabbnak tűnő történeteiben is, színtiszta életét mesélte” – indul a novella. Az a bizonyos mese, amire az elbeszélő utal, egy régi-régi szállodai éjszakáról szólt, ahol a nagy tömegben támadó poloskákat a fogadós egy fuvolás segítségével masíroztatta ki a műintézményből. A rádöbbenést pedig, hogy mindez igaz volt, a „fagylaltérosné” látogatóba hazaérkező, amúgy cirkuszban poloskákat idomító ikergyermekei okozzák. És ettől, „a legkézenfekvőbb, hitvány igazságtól” veszíti el a saját, meséket bátran kitaláló magabiztosságát az elbeszélő. De mi van akkor, ha a valóságban a poloskákat egyáltalán nem lehet zeneszóval menetelésre bírni, kérdezhetnénk, vagyis, ha valójában a fikció szerint valóságosnak bizonyult történet mégiscsak fikció? Semmi különös, hiszen a lényeg az, hogy Berniczky Éva valósággá tudja írni a fikciót és fikcióvá az önmagában is már-már abszurd valóságot, miközben létrehozza a mágikus realizmus egyéni, kárpátaljai ízekkel dúsított változatát.

Gyakran mondjuk költőként indult, majd prózára, drámára váltott alkotókra, hogy más műfajú műveikből is kiérződik a költő. Berniczky Éva novelláiból úgy érződik ki, hogy – tudtommal legalábbis – soha nem publikált verset. Már a novellacímek is ízlelgetésre, tűnődésre késztetnek: Jégármány; Ikerlependék; Galambtej, galambvér. Talányosságuk mellett azonban – a novella ismeretében – már nagyon is pontosnak tűnnek ezek a címek. És ez a kettősség: a minden részletre kiterjedő figyelemnek köszönhető pontosság, és a konkrét látvány, történés mögötti poézis felismerése jellemzi az egész kötetet. Például a recenzió címének választott idézet az alábbi szövegösszefüggésben szerepel (egy csendéletfestéshez szükséges alma eltűnéséről van szó): „Pedig az már rég nem érdekel, még maradék csutkája sem, inkább a magházban megbújó kukac, de leginkább annak a szabadságnak a képtelensége, amelyet a pondró tapasztal, amikor leeszik róla az almát.”. Egy hétköznapi jelenségből így kibontani a szabadság metaforáját – az ilyen részletekért lehet nagyon szeretni ezt a könyvet. 


Megjelent: prae.hu, 2010, 17. 22.


Több Berniczky | Több kritika

A bejegyzés trackback címe:

https://bdk.blog.hu/api/trackback/id/tr452170440

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.