balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2019: ivóvíz ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Balla D. Károly írói oldal

 

Kárpáty Vipera News

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Berniczky Éva írói oldal

 

Piréz blog - pirézek

 

Linképítő Google-Seo

 

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, Google

 

Kárpátalja blog (+seo)


bdk blog bázis | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA

Szolgálat és/vagy önkifejezés

2010. szeptember 27. - BDK

Archívumomból

Az alábbi írást eredetileg kifejezetten nem szakmai,  ámde kifejezetten szolgálatos, sőt: egyházi orgánum számára írtam. Nem lehetett kétségem afelől, hogy a lap olvasóközönsége az irodalmat a vallásos misszió részének tekinti, mint ahogy arról sem: tőlem, kisebbségben tipródó, nyelvőrző és nemzetmentő írótól ebbéli hitük megerősítését várják. Az érezhető elvárásnak úgy igyekeztem eleget tenni, illetve eleget nem tenni, hogy sem őket érzületeikben meg ne sértsem, sem a magam nézeteit el ne hallgassam, hanem őszintén írjam le azt, amit a szerkesztőség által feladott téma - szolgálat és irodalom - okán leírni fontosnak gondolok. Hogy igyekezetem nem lett sikertelen, azt talán mutatja, hogy a bécsi székhelyű egyházi kiadvány friss számát kezébe kapva egy bukaresti szerkesztő azonnal elkérte másodközlésre az anyagot, amely így a kifejezetten liberális beállítottságú romániai magyar hetilapban is megjelent. (Az írás az interneten eddig nem volt elérhető.)


Balla D. Károly

Szolgálat és/vagy önkifejezés

Esztéták, művészetfilozófusok, irodalomtörténészek, sőt kultúrpolitikusok és néha maguk az írók is felteszik a kérdést: mi a feladata, mi a szerepe az írónak, mi a dolga a világban, illetve hogy egyáltalán van-e feladata. Kell-e, hogy legyenek vállalásai; törvényszerű-e, hogy alkotói magatartásában a szolgálattétel szükségessége megfogalmazódjon és meghatározó jelleget öltsön, avagy helyesebb, ha tagadja a művészet és a művész missziós szerepét és alkotói tevékenysége egészét csupán önkifejezésnek tekinti?

Ennek a kétféle írói attitűdnek a különbözősége nem annyira elméleti, mint inkább gyakorlati szinten és pontosan megfogalmazott kívánalmak formájában jelenik meg olyan esetekben, amikor az író közvetlen olvasótáborát egy nemzeti kisebbségi közösség tagjai képezik. Ilyenkor ugyanis egyértelműbb az egymásrautaltság, nyilvánvalóbban alakul ki az elvárások és a felvállalások viszonyrendszere. Konkrétabban fogalmazva: a minoritásban a közösség elvárja a soraiból véttetett írástudótól, hogy szószólója legyen, hogy az ő nevében, őérte és őhozzá szóljon, míg ugyanez az elvárás egy “kényelmesebb” többségi közösség részéről nem fogalmazódik meg ilyen élesen. Ezzel az elvárással szembesülve az íróban is könnyebben kikristályosodik a felismerés, hogy mintegy missziót vállalva azonosuljon a rá szabott szereppel, illetve ellenkezőleg: hogy visszautasítsa és saját autonomitását hangsúlyozva vesse el a “közszolgálatnak” ezt a közvetlen módját.

Hosszan és meddően lehetne arról polemizálni, hogy mikor melyik magatartásnak van (és van-e egyáltalán) létjogosultsága, mikor csaphat át egyik a másikba, mikor melyik hasznos, és esetleg mikor válik károssá.

Abban a kisebbségi magyar közegben, amelyben én élek Kárpátalján, általánosnak mondható az a vélekedés, hogy a nemzeti kisebbség sorsának írói megfogalmazása és e népcsoport fájdalmának és bizakodásának a művészi kifejezése alapvető írói feladat. Aki pedig nem azonosul ezzel a feladattal – tartja a vélekedés –, az nemcsak hogy nem szolgálja a közösség érdekeit, hanem írónak sem lehet eléggé jó. Továbbmenve: ennek a feladatnak az író úgy és akkor felel meg leginkább, ha műveiben ez a vállalás egyértelműen, félreérthetetlenül kap kifejezést (azaz nem áttételesen vagy burkoltabb formában), még ám olyan módon, hogy az olvasók legtágabb rétege számára felfogható és átérezhető legyen, azaz feleljen meg a közérthetőség kívánalmának. És még ez sem elég, mert a művészi szempontokon kívül az írónak – megy tovább a következetes érvelés – járulékos feladatokat is el kell látnia: a kisebbségi író fejezze ki az úgynevezett tájélményt, jelenítse meg a történelmi múltat, ápolja a helyi népi hagyományokat, védje az anyanyelvet, pallérozza az identitást.

Mindezek ugyan érthető és rövid távon akár érvényesnek is tetsző kívánalmak, ám ha elmélyedünk elemzésükben, könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy az írói szerep ilyen felfogása jelentősen behatárolja az alkotói szabadságot, megszabja a témaválasztást, korlátozza a kifejezésmód gazdagságát. Az író, ha maradéktalanul kíván megfelelni ezeknek az elvárásoknak, belemerevedhet a szerepébe, elvesztheti flexibilitását. Alighanem le kell mondania az újító kísérletezésről, a túlzottan egyéni hangütésről, a többszörösen áttételes költői asszociációkról. Fegyelmezetten kell követni a kialakult tradíciót, s el kell vetnie mindazt, ami nem képezi a hagyomány részét. Csak módjával bánhat az iróniával, nem tehet kitérőket a groteszk vagy az abszurd felé, és mint a tűztől, úgy kell óvakodnia attól, hogy cinikusnak látsszon. Nem szabad alkotó többé, nem autonóm művész, nem a saját egóját valósítja meg, hanem a közösség kollektív tudatát jeleníti meg: ezt várják tőle azok, akik közül véttetett.

A másik írói attitűdöt az én szülőföldemen általában elutasítják. Akik mégis vállalkoznak arra, hogy ne szolgálattételnek tekintsék az irodalmat, azok a következő érvekből indulnak ki.

A művészetnek, az irodalomnak nem célja van, hanem oka. A műalkotás nem a külső körülmények kényszeréből, hanem belső indíttatásból születik, nem egyéb, mint az alkotó legbelsőbb, legintimebb énjének kivetülése. A művészet nem irányul semmire, nincs haszna, nem szolgál eszközül, egyszerűen csak van. Az író belső sugallataira hallgatva alkosson, eközben új és új kifejezésmódot keressen, hogy pszichéjét és az abban megjelenő tudati és érzelmi tartamokat a legadekvátabb módon megjelenítse. Eközben nem lehet tekintettel semmilyen kívülről megfogalmazódó elvárásra, legkevésbé a közérthetőség igényére, hiszen az igazi művésztől mi sem áll távolabb, mint a közönség kiszolgálása. Így aztán nem is bánja, ha olvasói elmaradnak, mert nem értik műveit; ő nem is akarja, hogy megértsék, hiszen nem a mának alkot, hanem a jövőnek, az örökkévalóságnak. El is zárkózik az őt zaklató emberektől, elmegy remetének, bezárkózik az elefántcsonttroronyba, lehet, hogy a biztonság kedvéért kicsit meg is őrül.

Mint ahogy a szolgálattevő, úgy az ezt tagadó magatartásmodellt is szándékoltan kissé sarkítva igyekeztem bemutatni. Talán azért, mert a magam részéről arra a következtetésre jutottam, hogy ez a választás, ez az alternatíva méltatlan. De méltatlan az elvárás is, amely az írótól feltétlen szolgálatot vár. Méltatlan és kétféle veszéllyel is jár, mert zsákutcába vezetheti a művészt akkor is, ha mindenáron meg akar neki felelni, és akkor is, ha dacosan elutasítja a feléje áradó kívánalmakat.

 Azt hiszem, a romantikus pózban feszítő vátesz-költők ideje alighanem lejárt még itt, Kárpátalján is, de nagyon szomorú lennék, ha a jövőndő írók mind neorotikus és frusztrált, az olvasót mélyen megvető meg nem értett zsenik lennének.

Úgy vélem, az író akkor jár el tisztességesen, ha saját emberi és művészi alkatának megfelelő magatartást alakít ki. Ha személyiségének részévé asszimilálódott a közösség iránti felelősségtudat, akkor ezt bátran vállalja fel, művelje a legtermészetesebb módon (s nem szerepet játszva), ne féljen a szolgálattól, de óvakodjon attól, hogy kiszolgáló legyen: a közönség igényeit nemcsak kielégítenie, hanem formálnia, befolyásolnia is kell. Nem szabad belemerevednie a misszióba, s még ha olykor ki is váltja ezzel az értetlenséget, nem mondhat le a művészet leglényegét jelentő újat-keresésről.

Ha azonban a közösségi szerepvállalás idegen tőle, ezt is bátran vállalnia kell: írjon úgy és arról, amit a belső parancs diktál, és ne riadjon meg attól, ha művét elutasítják. Hiszen nem az-e a művészek dolga, hogy megelőzzék korukat, hogy alkotói módszereikkel felborítsák a megmerevedett konvenciókat, hogy gondolati és érzelmi világunkat forradalmasítsák s ezzel az utánuk következők számára utat tapossanak az ismeretlenbe?

 Én azt hiszem, ez lehet a legigazibb szolgálat.

(2001)


Megjelent:

  • Másokért együtt (Bécs), 2001/április
  • A Hét (Bukarest), 2001. május. 17.

A bejegyzés trackback címe:

https://bdk.blog.hu/api/trackback/id/tr562326979

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kolbászoszsömle · http://limerik.blog.hu/ 2010.09.27. 19:03:58

A propagandaíró az propagandaíró .
Lehet, hogy ügyes etűdöket ír, kifigyel néhány közösség által felkapott "remekmű", de akkor is propagandaíró marad, mert könnyedén lehet egyszerű skatulyába rakni.
Wass Albert az egyik eklatáns példa.

Aki meg megy a saját feje után, kísérletezik, abból általában hiányzik az alázat az írás iránt. A forma kötelmének elutasítása, a "szabad vagyok, hát nem írok szonettet/rímet/időmértéket" ma már egyszerűen nem friss dolog (túl azon, hogy a fenti dolgok megírásához ÉRTENI is kell a szakmához, nem csak kiböfögni a szavakat). Ez az irodalmi divat régebb óta tart, mint amennyi ideig a romantika tartott, pedig a kor, amiben élünk nagyságrendekkel gyorsabb annál.
Persze a menedzselés nagyon fontos. A neten nagyságrendileg 6-8 ezer ember publikál ilyen-olyan irodalmi portálokon heti rendszerességgel.
A nagy számok törvénye alapján ezek között kell lennie néhány értékelhető, tehetséggel, gondolattal, és élettel rendelkező írónak is (bár elég nehéz megtalálni őket, pont a mennyiség miatt), ezekből azonban szinte biztosan nem lesz semmi, mert az Internet nem művészeti felület.
Egymás kisujjának nyalogatása közben megfeledkeznek arról, hogy a VERSEK azok bizony KÖNYVBEN vannak, és nem lehet őket kommentelni.
Itt visszautalnék a Te gondolatodra, a kinek ír az író/költő.
Szerintem az a legvalószínűtlenebb dolog, hogy olyan verset novellát regényt el tudsz olvasni, ami nem a közönségnek lett szánva.
Szóval szerintem azok a költők, írók, akik publikálnak, kéziratokat mutogatnak, kimondva-kimondatlanul-tagadva, de a közönség elismerésére vágynak. Ezt az elismerést pedig az Interneten könnyedén össze lehet vadászni, hiszen az írói jelenlét, a személyiség simulékonysága legalább olyan fontos (ha nem fontosabb), mint maga a mű.
Szépen működik a neten is, hogy megdicsérlek-megdicsérsz, ketten dicsérünk egy harmadikat, aki visszadicsér mindkettőnket, viszont a netes közönség nem valódi közönség.
Nincsenek jelen Azok, Akiknek Szava Van, hiszen azok egy kontrollálatlan és végtelen avarzörgésből fagyott tájba forduló hóeséses kikeletváró könnyű szellőt búcsúztató rekkenő hőséges ciklussal egyrészt nem akarnak foglalkozni, másrészt pont azzal vannak elfoglalva, hogy egymást dicsérjék, valamint nincsenek Olvasók... Csak olyanok, akik maguk is pötyögnek, és figyelemre vágynak. Nem irodalmi élményre, figyelemre.
Szóval itt jön a menedzselés. Hogy meg kell keresni a valódi közönséget, ami alakul majd, ha az íróember tehetsége, állhatatossága és szerencséje megfelelő mértékben van együtt, és innentől kezdve kell azon gondolkozni, hogy mit is akar az ember a szavai hatalmával.
Ha kiszolgálni, el fog süllyedni abban az intellektuális provincializmusban, ami az adott igények kiszolgáláshoz feltétlen szükséges, ha meg nevelni akar, azok is elfordulnak tőle, akik eddig meghallgatták.
Magyarul a hallhatatlansághoz zseninek kell lenni.
Olyan zseninek, aki anélkül tud megszólítani egymással kibékíthetetlen ellentétben álló embereket egyszerre, hogy azok nem sértődnek meg azon, hogy a másikhoz is szól.
Így lesz kapocs az író/költő, így tudja az istentől kapott feladatát a nemzet és nyelv iránt teljesíteni.
Csak ugye ezt nem lehet akarni. Ez nem az a játék, hogy daktilus+spondeus=adoniszi kolón, hanem vagy jön, vagy nem.
Ez maga a Művészet.

BDK · http://ungparty.net/ 2010.09.27. 19:52:31

kösz a kommentet. egy s másban egyetértek, s van, amiben nem vagy kevésbé. a szolgálatot illetően hasonlóan gondolkodunk és a körbedicsérésről is azt gondolom, ami te, de pl. én a netet a művészet számára is megfelelő színtérnek gondolom, s a netes közönséget sem tartom alábbvalónak a könyvolvasóknál - bár kétségtelen, hogy más. no meg az átfedődés sem jelentéktelen, sokan azért keresnek a neten, mert olvasták vmelyik könyvemet, mások meg azért keresik a könyvemet, mert megismertek a neten.

látok ellentmondást is szavaidban, mert pl. a nemzet és nyelv iránt teljesítendő isteni feladat szerintem szintén egyfajta propagandaírósághoz vezet.

kolbászoszsömle · http://limerik.blog.hu/ 2010.09.27. 22:06:34

Lehet, nem voltam egyértelmű az istentől kapott feladattal.
Petőfi nagysága pl. az Itt van az ősz, itt van újra című verse, Adyé az, hogy írt Lédának, Csinszkának, József Attiláé az, hogy a Mama meg a Dunánál, stb.
Ezek -szerintem- olyan versek, amik összekötnek minden magyarul beszélő embert; és ez az íróember feladata: kapocsnak lenni.
Számomra ez túlmutat a propagandán, hiszen egyetemes dolgokra adott, nyelvi környezettől elidegeníthetetlen válaszok. Versek.

És igen, igazad van, a net tud kiegészítője lenni a hardkopinak, de visszafelé -különösen irodalmi portál szinten- nem működik igazán.
Legalábbis kevéssé tudom elképzelni, hogy a fősodorba bekerüljön valaki, aki az AMF-ről, dokk-ról, ahogy ezen a portálok egyike sem egy új Nyugat, mert
a; hiányzik belőle a fősodor;
b; tudákos körtefa.
Neked a vebprezenszed teljesen rendben van, strukturált, és mint egy jó ruha a jó nőn: sejtet és mutat.
Ebben különbözik a fenti portálokon megjelenőktől.

BDK · http://ungparty.net/ 2010.09.28. 09:43:31

talán csak azt vitatnám, amit az irodalom feladatáról írsz, ugyanis ha a feladatvállalás az írók részéről merül fel, akkor az bizony szolgálatos irodalomhoz vezet. a "feladat" azonban inkább a befogadói oldalról merül fel, nem az önkifejező költők részéről, akik mégiscsak elsősorban belső indíttatásból írnak, s nem azért h bármiféle feladatnak megfeleljenek.

kolbászoszsömle · http://limerik.blog.hu/ 2010.09.28. 10:06:14

@BDK piréz: A Nílus feladata, hogy vizet vigyen Egyiptomba, de nem azért folyik arra, hogy ezt megtegye.

BDK · http://ungparty.net/ 2010.09.28. 10:11:28

hát valahogy így. a feladat kívülről fogalmazódik meg, a környezet által ruházódik rá költőre, Nílusra.