Az idei irodalmi Nobel-díjas: Mario Vargas Llosa... 2001-es naplómból:
Mario Vargas Llosa írása a 2000-ben: Globalizáció: a kultúra szabadsága. Az író meglepő egyértelműséggel, már-már agitatív hangot megütve áll ki a globalizáció mellett. Okfejtése mellbe vág, hiszen nem állít kevesebbet, mint hogy a regionális értékek megőrizhetőségét éppen a világméretű egységesülés szolgálhatja („A globalizáció nem fogja megszüntetni a helyi kultúrákat: egy nyitott világban valamennyi értékes és túlélésre méltó részük megtalálja azt a termékeny talajt, amelyen virágba borulhat.”) Ehhez a végkövetkeztetéshez abból kiindulva jut el, hogy a kollektív identitásra épülő nemzetállamok nem csupán az emberek egyéni identitását nyomják el, hanem a regionális értékeket is, és ezeket éppen a globalizáció hivatott felszabadítani. A dolog érdekessége,
hogy bár ezt a nézetet én nem tudom teljes mértékben osztani, egy aforizmámban mégis majdnem pontosan ezt fogalmaztam meg („Szerencsére a regionalizmus is globalizálódik”), de én ezt inkább egyfajta oximoronnak szántam, amelynek „igazsága” inkább az ellentétes értelmű fogalmak összekapcsolásában rejlő stilisztikai feszültségben rejlik, nem pedig „tartalmilag” érvényesül. Egyáltalán nem vagyok ugyanis abban biztos, hogy egy látszólagos és rövid kiszabadultság-állapot után bármiféle regionalitás nem esik-e ugyanúgy a globalitás áldozatává, mint maga a nemzetállami koncepció.
Vargas Llosa az egyéni szabadságjogok, a személyes identitás védelmében meglehetősen keményen fogalmaz, amikor ilyeneket ír: „A kulturális identitás önmagában is veszélyes fogalom. A társadalom felől nézve csupán kétséges és mesterséges koncepció, ha azonban politikai célokra fordítják, akkor az emberiség legértékesebb vívmányát, a szabadságot fenyegeti.” Illetve: „A kulturális identitás az ideológia világába tartozó fikció, amelyre a nacionalizmus épül.” Kifejti továbbá, a globalizáció áldása abban rejlik, hogy az állampolgárok többé nem kötelesek tiszteletben tartani azt az identitást, „amely menekülésre esélyt sem adó koncentrációs táborba – a szülőhelyük nyelvének, nemzetének, egyházának és szokásainak identitásába – zárta őket.”
Ezt első felindulásomban erős túlzásnak éreztem:
Bár életem utóbbi évtizedének a tanulsága számomra is az, hogy a szabadon gondolkodó embernek (és az alkotóművész ilyen) szükségszerűen ki kell törnie abból a hagyományvilágból (ha tetszik: identitásból), amelyet szűkebb-tágabb környezete jelent számára, mégsem tekintem a szülőhely nyelvét vagy a nemzetet koncentrációs táborhoz hasonlíthatónak. Az emberek döntő többségének ugyanis – vélem – szüksége van „saját” kollektív identitásra, amely ugyan valóban bezár, de meg is tart azzal, hogy befogad, hogy helyet, a közösségben betöltött társadalmi szerepet kínál, segít tájékozódni, eldönteni, mi helyes és mi nem, életviteli és viselkedési normákat ad, amelyekbe belekapaszkodni talán természetesebb, mint megtagadni őket. Igaz, hogy azok, akik a tagadást, kitörést választják, azok a globalizáció előbbre haladtával ezt sokkal könnyebben megtehetik, semmint hiányában, ám – amiként a bakaviccben – mindenki mégsem tercelhet, vagyis aligha lehetséges mindenkinek eltávolodnia attól a hagyománytól és értékrendtől, amelybe beleszületett, ezzel felszámolva magát az identitást.
Nem fogadom el – érveltem tovább –, hogy a születésünkkel kapott adottságokkal élni és keretükben megmaradni eleve káros, nyomorító hatású lenne. A globalizáció pozitívuma valóban az, hogy „lényegesen kitágította az egyéni szabadság horizontját”, mint Vargas Llosa írja, de ebben a szabadságban a közösségben-maradás, a hagyományhoz-ragaszkodás szabadságának is benne kell foglaltatnia. A globalizáció negatívuma, veszélye épp abban áll, hogy azok kárára, sérelmére is felszámolhatja vagy erősen elbizonytalaníthatja az öröklött, készen kapott identitást, akik abban megmaradva érzik jól magukat, és kívüle elveszettek, értéktévesztők, személyiségükben megcsonkítottak lennének.
Az igazi veszély az, gondolom én, hogy a világ sokkal gyorsabban globalizálódik, mint a benne élő emberek. Az emberi tudat- és érzelemvilágban, a psziché egészében sokkal lassabban játszódnak le azok az értékváltások, amelyek környezetünket pillanatok alatt átformálják.
Idáig jutottam gondolatmenetemben, kételyeket támasztva Vargas Llosa szigorú állításának igazát illetően, amikor kezdtem magam úgy érezni, mint az az ember, akinek fejére olvassák egy súlyos hibáját. Azt a hibáját, amelyet ő maga sem mert még soha bevallani magának, ezért aztán alaposan meg is sértődik és elkezd védekezni. Miközben azonban védekező érveit egymás mellé sorakoztatja, meglátja önnön érvelése logikai gyöngéit, meglátja a csúsztatásokat és a tendenciózus hangsúlyeltolásokat, amelyekkel magát is félrevezette, és lassan rádöbben arra, hogy a fejére olvasott hiba bizony valóságos, kár volt megsértődni és ágálni.
Így sértődtem én meg azon, hogy örökölt anyanyelvemet és nemzetemet valaki koncentrációs tábornak nevezte, és itt már el is követtem az első csúsztatást, mert a felsorolásból kihagytam a vallást, holott Llosa a szülőhely „nyelvének, nemzetének, egyházának és szokásainak” a korlátozó voltáról beszél. Megbántódtam anyanyelvi és nemzeti identitásomban, mivel ez van nekem, de nem éreztem magam sértve vallási identitásomban, mert az meg nincsen. És vajon – kanyarodott most már ebbe az irányba a logikám – ahogy nem hiányzik nekem a vallási identitás, hanem ellenkezőleg: képessé tesz arra, hogy viszonyomat a világ tapintható és transzcendentális dolgaihoz ne egy adott elvrendszer, hanem a magam elképzelései szerint alakítsam, vajon ugyanígy a nyelvi és nemzeti identitásomtól mentesen nem elégíthetném-e ki sokkal szabadabban és kedvemre valóbban – például – kulturális igényeimet? Ahogy református keresztségem ellenére jobban érzem magam vallásos istenhit nélkül, úgy vajon magyarnak születésem dacára nem érezném-e jobban magam kívül a magyarságon? Hiszen – folytattam most már az önvizsgálatot – nem hallgatok-e már most is szívesebben jazzt, mint magyar népdalt? De megismertem-e volna a jazzt, ha ki nem török abból a kulturális identitásból, amely a „sajátom”?
És – kellett belátnom – ha sértődésem ellenére Vargas Llosa véleményét jobban megvizsgálva hajlamos vagyok elfogadni, akkor vajon kell-e kételkednem másik sarkalatos állításában, hogy a globalizáció nem csupán az egyes embert, hanem a kis helyi kultúrákat is kiszabadítja a rájuk erőltetett nemzeti kultúra béklyójából?
Azaz – próbálom értelmezni a magam számára – az általános, hatalmas, világméretű egységesülési folyamat „csak” a közbülső, azaz a nagy identitásalakzatokat bontja fel, de a kicsik számára inkább felvirágzást, nem pedig megszűnést eredményez.
A kutya megeszi a macskát, és így a kanári kirepülhet a kalitkából?
(2001)