Elég régóta nem végzek szerkesztői munkát és még több ideje annak, hogy semmilyen lapot nem adok ki, időnként mégis megkeresnek ismeretlen szerzők ezügyben.  A szerényebbek jó esetben csak írásaik véleményezését kérik, a merészebbek köntörfalazás nélkül felszólítanak, hogy adassam ki a verseiket; lehetőleg azonnal. Töredelmesen bevallom, hogy nemcsak az utóbbi, hanem az előbbi, szerényebb kéréseket is el szoktam utasítani mostanában - igaz, azért előtte beleolvasok a kapott írásokba. Mert hátha mégis egy ismeretlen zseni tisztelt meg a bizalmával. De ez a veszély nemigen fenyeget, pár sor átfutása után már írom is a levelet, hogy sajnos idő hiányában...

Korábban lelkiismeretesebb voltam, végigolvastam a kapott anyagot és nem egyszer hosszú elemző levélben tértem ki a sok hiányosságra és a kevés erényre. Emlékszem, egyszer a nagykanizsai önkéntes tűzoltók parancsnokának teleírt füzeteit is végigbogarásztam, és bár tökéletesen reménytelen esetnek láttam, mégis részletekre kitérő elemző választ küldtem. Nem így a két legutóbbi esetben.

Egy fiatalember folytatásos regényére hívta fel a figyelmemet: belenéznék-e. Könnyelműen igent mondtam, s csak ezután árulta el, hogy misztikus-romantikus sci-fit ír. Ó jaj. Nem is jutottam tovább az első mondatnál:

Ahogy haladtunk végig a zombik között, meglepően nyugodtan viselték, hogy nem támadhatnak meg.

Kénytelen voltam felfedni az igazságot: zombik között, még ha meglepően nyugodtak is, az én irodalmi kompetenciám azonnal megszűnik.

Ifjú hölgy a másik kéretlen jelentkező, tucatnyi szövegcsatolmánnyal ellátott levele bezúdul mailboxomba. Sejtem, talán jobb lenne meg sem nyitni őket ("Sajnálattal közlöm, hogy idő hiányában..."), de csak rászánom magam (jószándék + kíváncsiság). Ezt olvasom:

Csontvirágok 

Hallod–e csont a csöndet?

Hoppá. Ez ugyebár József Attila, csak nála, helyesen, a megszólított csont két vessző között szerepel. Na mi lesz ebből...

Hallod–e csont a csöndet?
Mikor a nap a horizont
Alatt arra vár, hogy árnyát
A temető visszaverje, s így
A jelentés szag–gatottá válik,
Eltűnik belőle a hús, csak
A csont marad, a csontváz,
Mely maradandó, mint a víz,
Mert a víz szalad, de a kő
Marad, a kő marad.
 

Hinnya! Így eljutni József Attilától Wass Albertig, miközben a horizont alatti nap arra vár, hogy az árnyékát (a nap árnyéka, no igen...)  egy temető verje vissza, s miközben a jelentésből eltűnik a hús - ez azért nem semmi.

Annak eldöntését pedig, hogy az a fránya víz most akkor maradandó vagy szaladandó, üsse kő, nyájas olvasóimra bízom.