balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2020: infra ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Balla D. Károly írói oldal

 

Kárpáty VIP PR cikkek

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Infrafűtés - napenergia - seo pr cikk

 

PR-cikk: tartalommarketing

 

Linképítő Google-Seo

 

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, SEO BP

 

Honlap seo optimalizálás


bdk blog bázis | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA

Anyanyelv és irodalom — kisebbségi helyzetben

2010. november 25. - BDK

(95 éve született Lőrincze Lajos - legyen ez az apropója alábbi szövegem közzétételének.)

Amiről beszélni szeretnék, egyetlen kérdés felvetése, inkább csak érintése, felröppentése anélkül, hogy a rám visszahulló problémák megválaszolására vállalkoznék. Ezt a kérdést ma Kárpátalján – és talán nem csak ott – egyszerűen nem illik feltenni, mert a kérdésfeltevés magának a kérdésnek a jogosultságát feltételezi, valamint azt, hogy esetleg igenlő és nemleges választ egyaránt lehet rá adni. Mivel azonban a határon túli magyar kisebbségek szószólói evidenciákban szeretnek gondolkozni (és nyilatkozni), magáról a kérdésről sem hallanak szívesen.

Nos, én most magamtól és Önöktől kérdezem: feltehető-e az a kérdés, amelyet a következőképpen sikerült megfogalmaznom:

Van-e létjogosultsága kisebbségi helyzetben olyan nyelv- és olyan irodalomszemléletnek (illetve olyan nyelvi és irodalmi gyakorlatnak), amely nem minden áron és nem direkt módon szolgálja az anyanyelvű közegben élők nyelvi és kulturális identitásának megerősítését?

Azaz: nyelvi és művészeti (így irodalmi) kérdésekben mindig és minden áron abból kell-e kiindulnunk, hogy a Magyarország határain túlra rekedt magyar közösségekben e fogalmaknak (mármint: nyelv, kultúra, hagyomány stb.) identitásmegtartó erőt tulajdonítanak, és ez általában meg is határozza ezen fogalmakkal kapcsolatban kialakítandó viszonyunkat?

Valamivel konkrétabbá téve a problémát: el kell-e ítélnünk – például – a nemes egyszerűséggel „nyelvromlásnak” ítélt jelenségeket, el szabad-e várnunk, hogy a sajátos, két- és többnyelvű közegben beszélők ugyanazoknak a nyelvi normáknak megfelelően kommunikáljanak a világgal, mint az egynyelvű környezetben élők; illetve – az irodalomra térve – szükséges-e, hogy az író-költő egyben nyelvművelő is legyen, hogy írásaiban a mindenkori nyelvi ideálhoz igazodjon, továbbá, hogy áthassa a közösség iránti felelősségvállalás?

Ennél is konkrétabban és kicsit visszájáról kérdezve: nem akkor jár-e el helyesen egy modern szemléletű nyelvész, ha nyelvnek azt tekinti, amit az emberek beszélnek, és nem azt az eszményt, amelyen szeretné, ha beszélnének. Illetve nem akkor születhet-e jelentős irodalmi mű, ha alkotója megszabadul a járulékos terhektől, ha nem akar mindenáron nemzetmentő szerepet magára vállalni (rossz esetben: erőltetni), hanem autonóm egyéniségként, saját (és nem kollektív) hangját megtalálva, saját (és nem kollektív) élményekből táplálkozva alakítja ki alkotói világát?

Nyelvész barátom, aki szociolingvisztikával foglalkozik, a kárpátaljai magyarok nyelvi állapotát vizsgálva – több tudóstársa hasonló következtetésével egybecsengően – arra az eredményre jutott, hogy nem létezik egyetlen magyar nyelvi standard, mert az élő magyar nyelv többközpontú. És itt nem (vagy nem csupán) a tájnyelvi jelenségekre kell gondolnunk, hiszen a nyelvjárásiasság mára nem egyetlen és talán nem is legjellemzőbb megkülönböztetője az egyes régiókban megfigyelhető nyelvhasználatnak. Hanem sokkal inkább azokról a jelenségekről van szó, amelyek a két- vagy többnyelvűség következményei. Azaz – állítja barátom – nem lehet egy rosszalló legyintéssel elintézni azokat a nyelvhasználati sajátosságokat, amelyek a kárpátaljai magyarság körében figyelhetők meg, nem lehet egyszerűen „magyartalannak”, „pongyolának”, „helytelennek” neveznünk őket, mint teszik a hivatásos és önjelölt nyelvművelők, hanem rögzítenünk kell őket, feltárni gyökereiket és – tessék mély lélegzetet venni – létjogosultságot kell követelnünk nekik. Olyannyira, hogy a Magyar Értelmező Kéziszótár készülő újabb kiadásába, például, több tucatnyi olyan új szó és új jelentés kerül majd bele, amely a magyarországi nyelvi normától ugyan elüt, de a magyar nyelv kárpátaljai standardjának nagyon is megfelel. Ez viszont nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy tudomásul kell vennünk, Kárpátalján a vizsgát nem leteszik, hanem leadják, aki nem dolgozik, az nem szabadnapos, hanem kimenős, aki beteg, az nem betegszabadságra megy, hanem beteglapra, az autónak pedig nem utastere van, hanem szalonja stb.

Nos, itt állunk alapproblémánk előtt: rákérdezhetünk-e arra, hogy van-e létjogosultsága egy ilyen nyelvszemléletnek, s nem helyesebb-e látatlanban elutasítanunk, mondván: ártalmas, mert teret ad a nyelvromlásnak, mert elősegíti a nyelvi asszimilációt, és ezzel felgyorsítja a kárpátaljai magyarság identitásvesztését.

És az irodalomban?

Aki valamennyire is ismeri a magyar irodalom Kárpátalján született műveit, az tudhatja, hogy ezek túlnyomó többségét egyfajta kollektív sorsvállalás hatja át, amely tradicionálisabb-realistább formákban kap kifejezést. Az itt születő regények szinte kivétel nélkül sorsregények, építkezésük vagy lineáris vagy csupán az idősíkok felbontásával operál, de mindegyikük történet-központú, szükségszerűen és hangsúlyosan epikus. Az elbeszélések itt valóban elbeszélnek, s a novellák, tárcák is valami kis történet köré szövik mondataikat. Az utóbbi időkig született versek is a hagyományos technikákat követik: szótagszámláló hangsúlyozás, négyes strófaszerkezet, keresztrím. Nálunk még a szonettek is ősi nyolcasokban íródnak és a képversek is rímelnek! Írásainkat áthatja az ún. tájélmény, sok opuszban felbukkan egy-egy helynév, egy-egy történelmi vagy irodalmi hős alakja, lehetőleg olyané, akinek köze volt ehhez a vidékhez. Minderre rárakódik, mint említettem, egyfajta kollektív sorsélmény, amelyben hol a kitaszítottság, a hazavesztés tragikuma, hol a végsőkig kitartás hősi pátosza szólal meg, olykor mind a kettő egyszerre. Addig persze nincs nagyobb baj, míg mindez megfelelő irodalmi nívón, költői képek közvetítésével, áttételes láttatással történik, ám nem ritkán a poézist kiszorítja az elterpeszkedő sorsverés és a túltengő pátosz. Olykor olybá hat, mintha a költő a „haza”, „kereszt”, „hit”, „magyar”, „árva”, „szülőföld”, „sors”, „anyanyelv”, „ezredév” stb. szavakat nem belső indíttatásból emelné versébe, hanem azt szeretné, ha azok emelnék meg versét a kívánt nívóra.

Ezzel együtt és ezzel szemben a 90-es évek legelejétől kezdődően fel-felbukkantak másfajta írások is. Néhány egészen fiatal, mára is csak huszonéves, szárnyát bontogató író-költő radikálisan szakított a fenti gyakorlattal. Elkezdtek avantgárd meg neoavantgárd, poszt- meg transzmodern, ilyen meg olyan izmusokban tobzódó verseket és novellákat írni; szinte mindegy, milyeneket, csak ne olyanokat, mint elődjeik. A fenti kulcsszavak helyett írásaikban megjelenik a szleng, a városi szubkultúra, megjelennek a trágárságok, arcuk sem rándul, amikor szarnak nevezik a szart és ondónak az ondót. Hangjuk egyre markánsabb, és bár csupán négyen-öten vannak, és csupán elsőkötetesek és kötetvárományosok vannak közöttük, mégis kezdenek megkerülhetetlen jelenségei lenni kis irodalmunknak.

Alaphelyzetünkre visszatérve: feltehető-e a kérdés, hogy van-e létjogosultsága az ilyen irodalomnak, avagy eleve, látatlanban-olvasatlanul el kell-e utasítanunk, mint ártalmast, mint olvasó-eltaszítót, mint nyelv- és nemzetrontót.

Azzal kezdtem: e kérdésekre itt és most nincs szándékomban válaszolni. Csupán arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy ezek a kérdések bizony léteznek, és puszta kényelemszeretetből nem tehetünk úgy, mintha nem volnának megfogalmazhatók. És mivel e kérdések eldöntendő jellegűek, azt is tudomásul kell vennünk, hogy – ha a tévedés kockázatával is, de: – nemleges és igenlő válasz egyaránt adható rájuk.


Elhangzott a Lőrincze-napokon, Kecskeméten, 1995-ben

15 évvel ezelőtt egy főleg konzervatív szemléletű szakmai hallgatóság előtt a fenti óvatossággal mertem felvetni az engem akkor erősen foglalkoztató problémákat. Ha jól emlékszem, egyetlen nyelvész (egyetemi tanár) reagált felvetéseimre - a tőle elvárható vaskalapossággal.

Előadásom szövege nyomtatásban nem jelent meg sehol.

Olvasd ezt is:

A bejegyzés trackback címe:

https://bdk.blog.hu/api/trackback/id/tr912472136

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

kolbászoszsömle · http://limerik.blog.hu/ 2010.11.25. 16:34:05

Érdekes kérdés!
Véleményem szerint elsősorban az a lényeg, hogy szóljon a nyelv.
Az egy apróság, hogy szalon, vagy utastér.

Tizenpáréves ratyimatyikkal is meg lehet szerettetni az irodalmat, csak tizenpáréves ratyimatyiknak tetsző módon kell nekik tálalni, és nem mindjár a magaskultúrát, hanem eleinte a

megtört hátból karó áll ki,
megtanultam fekve hányni

szintűt.
Aztán rászoknak a verselésre.

BDK · http://ungparty.net/ 2010.11.26. 11:45:56

Ez azért némi árnyalásra szorul. Az irodalomra nevelést nem tizenéves korban kell kezdeni, hanem az óvodáskorban. És bár Weöres Sándor nyugodt szívvel besorolható a magaskultúrába, a csöppségeknek is éppen megfelel.

Viszont a fenti szöveg nem ezt a kérdést feszegeti, hanem azt, hogy kisebbségi közegben van-e létjogosultsága olyan irodalomnak, amely...

tibuusz 2010.11.26. 16:58:56

Az irodalomnak előszöris jónak kell lenni, minden azután jön. Ha jó, akkor ellátja azokat a pótfeladatok, ha rossz, akkor meg hiába erőlködik, nem tölt be semmilyen szerepet.

kolbászoszsömle · http://limerik.blog.hu/ 2010.11.27. 19:19:00

@BDK: Ki ír manapság szimultánt?
Weöres Sándor nagyon jó, viszont az a technika, amivel ő alkotott a Magyar etűdök megírása során roppant ráfordításigényes.

Visszatérve a feszegetett témára, szerintem mindegy, csak szóljon!

dixidixi 2010.11.28. 19:45:16

Találkoztam kárpátaljai ruszinokról (ukránokról?) szóló novellával, regénnyel. Azokban elengedhetetlen a magyarizmusok vagy szlovákizmusok alkalmazása, mivel anélkül hiteltelen az egész.
A trágár nyelvezet kérdése, remélem, nem ehhez a témához tartozik... (Az a 80-90-es évek "avantgardjának" volt a vesszőparipája.

B.E. 2010.11.29. 14:05:52

1995-ben még nem olvastam ezt az írásodat. Sok mindenhez hozzá tudnék szólni nyelvészként, most csak pár apróság.
1. A nyelv nem romlik, csak változik. A Halotti beszéd nyelve semmivel sem "jobb", mint Balassié, mint ahogyan Petőfié se rosszabb, mint Balassié, és a miénknél se jobb Adyé, csak MÁS. Ugyanez vonatkozik a regionális nyelvváltozatok és a köznyelv viszonyára is. A köznyelv nem jobb, mint a nyelvjárások vagy a regionális köznyelvek, pusztán egy olyan nyelvváltozat, amelyet elvben minden magyarul beszélő egyformán jól megért.
2. A vaskalapos nyelvművelés kora lejárt, ma már a nyelvészek nagy többsége is úgy véli, mindenki beszélhet úgy, ahogyan akar, viszont tudni kell, melyik regisztert (szókincsbeli réteget, stílust) mikor és hol vegye elő: hivatalos beadványban, tudományos szakcikkben nem használunk szlengszavakat, ezzel szemben szülőfalunkba visszatérve a szomszéd nénivel nem a köznyelven, hanem a gyerekkorunkban megtanult nyelvjárásban beszélünk, a külvárosi kocsmában a haverokkal szlengben, de diákjainkkal köznyelven -- nem sorolom tovább.
3. Bár irodalmi kérdésekben nem vagyok szakértő, de mindebből szerintem az (is)következik, hogy az irodalomban is van létjogosultsága mindennek, amire van közönség. A jó (?) ízlés szabja meg, ki mikor melyik változatot választja a műveiben.

BDK · http://ungparty.net/ 2010.11.29. 16:55:35

Köszönöm, Edit. Rövid volt, de velős. Viszont kérdésem, problémám is lenne. Adott mondjuk egy falu Kárpátalján. A családokban a nagyszülők még erősen nyelvjárásban beszélnek, a középgeneráció már leginkább a regionális nyelvet használja (de nyelvjárási elemekkel). Bekerül a csemete az iskolába, ahol elvben a köznyelvet meg a választékos irodalmi nyelvet kellene neki megtanítani, jó esetben a tankönyvek ilyen nyelven vannak, még jobb esetben a magyartanár is ezen a nyelven szól hozzájuk, de hogy a többi tanár, fizikustól történészig, tornatanártól rajztanárig, valami se-se-is-is nyelvet használ, az szinte bizonyos (egyéb okok mellett azért is, mert szaktárgyukat ukrán nyelvű egyetemi-főiskolai oktatás keretében szerezték). Nagy valószínűséggel az alsós tanítónéni sem képes a rétegeket különválasztani, s talán nem is akarja, mert a kicsik akkor értik meg jobban, ha otthonról hozott nyelvükön szól hozzájuk.
Egy ilyen közegben akár az érettségiig is eljutó kárpátaljai fiatal nem vagy csak hellyel-közzel sajátítja el az általános köznyelvet, leginkább akkor, ha vagy a családban, vagy az iskolában valaki külön odafigyel erre, netán - ritka esetben - neki magának van erre igénye.
És nem is sajátíthatja, ha a megengedő magatartás (mindenki úgy beszéljen, ahogy akar) okán nem javítja ki senki rendszeresen a köznyelvitől eltérő beszédelemeit. Ha soha senki nem szól rá, hogy ezt nem így, hanem amúgy, akkor el sem várható tőle a különbségtétel.
Tovább megyek: még az ungvári egyetem magyar szakát elvégzettek, mondjuk újságíróink, sem mindig tudnak e nyelvi rétegek között különbséget tenni, írott sajtónkból igen szép számmal kigyűjthetők mind a nyelvjárási, mind a regionális szavak, jelentések, vonzatok. EZT én már hajlamos vagyok romlásként érzékelni, mert itt ezek a jelenségek szerintem nem a saját, megfelelő helyükön jelentkeznek, hanem ott, ahol az általános nyelvi sztenderdnek megfelelően kellene kommunikálni. Az egyre elterjedtebb megengedő magatartás azonban, én úgy érzem, akkor is felmentést ad, amikor nem kellene. "Itt mindenki így beszél" tehát ez így helyes. Nekem e tekintetben kételyeim vannak. (Ezzel egyébként most előreszaladtam, mert következő Mozgó Világ-os, decemberben megjelenő cikkemben is ebbe a kérdésbe ártom be magamat...)
Szóval: készséggel elhiszem, sőt vallom, hogy a nyelvjárás ÉRTÉK és megőrzendő, elhiszem azt is, hogy a regionális nyelv többnyelvű közegben a legtermészetesebb jelenség, csak azt nem hiszem el, hogy mindez felmentést adhat az iskolának, hogy diákjaival megtaníttassa azt, amit, én úgy látom, igen gyakran elmulaszt megtanítani. És még inkább ezt gondolom a sajtóról.

czihéka 2010.12.08. 14:50:35

Utolsó hozzászólóhoz: ha neki magának is van rá igénye, akkor felismerheti egy kárpátaljai középiskolás diák is,hogy leginkább ő sajátíthatja el, érheti el azt, hogy anyanyelvét minél színesebben, változatosabban használhassa. Az a középiskolás, aki ma, mondjuk Magyarországon, csak a magyar nyelv köznyelvi, irodalmi változatát ismeri és használja, már kissé "lelki" szegény. Jó, ő úgy tudja, hogy ő beszéli a leghelyesebben nyelvét (ez igaz is, de...), azt esetleg (még) nem tudja, hogy ugyanakkor a legszegényesebben. Ha irodalomkedvelővé lesz, és mindenfélét olvas (min. Aranytól Eszterházyig), esetleg rádöbben felnőttként, hogy milyen sokszínű nyelvünk.
Egy kárpátaljai, vagy bármilyen kétnyelvű és nyelvjárási közegben felnövő srác, lány előnnyel rendelkezik abban a tekintetben, hogy eleve több rétegét, változatát ismeri nyelvének. Legalábbis ismer egy regionális köznyelvet, magyar médiából az anyanyelvi köznyelvet, beszél (egy "helyi") szlenget, diáknyelvet, ha érdekli az irodalom (Aranytól Eszterházyig és tovább), akkor már... akkor már változatosságában használhatja anyanyelvét.
Mindig az adott egyénen múlik, hogy úgy alakul-e, alakítja-e életét, hogy kiműveljen magában egy helyes, "irodalmiasabb" nyelvhasználatot. Ha kiműveli, akkor ez jó, ő gazdagabban fogja érteni, beszélni nyelvét. Persze a közeg, a beszédhelyzet fogja eldönteni, mikor melyik nyelvváltozattal él majd. Ha nem ismeri meg, tanulja meg a magyar köznyelv "helyes" változatát, az sem tragédia. Valószínűleg nincs mi motiválja, kényszerítse. Attól ő még a magyar nyelvet használja, csak annak egy regionális változatát. Amíg megértjük egymást a kommunikáció szintjén, addig mindannyian szép magyar anyanyelvünkön szólalunk meg.

ui: manapság a legsekélyesebb és szegényes anyanyelvhasználat a budapesti fiatalok körében észlelhető (kivéve a jónevű gimnáziumok tehetősebb diákjait)
süti beállítások módosítása