Úgy tervezem, napi blogomban bevezetem azt a korábbi gyakorlatomat, hogy a legfontosabb filmélményeimről rendszeresen beszámolok. Ezt régebben is megtettem, de az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam, voltaképp nem is tudom, miért. Bár friss bejegyzésként az írások az új webhelyen jelennek meg (mint ahogy minden más napi aktualitás is), azért időnként ide a komplex blogra is összegyűjtöm őket, most például ezeket:
Antonioni: Az éjszaka
Most láttam először kedvenc mesteremnek ezt a korai filmjét (Michelangelo Antonioni, La notte, 1961). Kétséget kizáróan jelentős alkotás akkor is, ha elég nehezen néztük végig: az elidegenültségnek és az érzelmi sivárságnak ez a meglehetősen közvetlen ábrázolása nem tudott eléggé lekötni, holott egyébként kifejezetten szeretem a kissé vontatott, ráérős filmeket, de valahogy itt nem éreztem elegendőnek az intellektuális feszültséget ahhoz, hogy a kevés történésű lassú jeleneteken átsegítsen. Egyedül a képi világ szolgálhatott mentségül: a film voltaképp egymásba áttűnő művészfotók sorozatának hat. Értékelhető továbbá az egymásra épülő epizódok hangulati értéke, és persze az a társadalmi mondanivaló is, ami a film keletkezésekor (fél évszázada!) erősnek, újszerűnek hathatott. Mindez azonban tegnap este nem tudta felülírni a második óra kezdetétől növekvő unalmamat. Ám ma azt is be kell látnom, hogy visszaemlékeznem sokkal kellemesebb a filmre, mint amilyen élmény megnézni volt.
Olvasd el ezt is: Írásom Antonioni Nagyításáról
A legutóbbi Antonioni-élmény után ezúttal két másik mester eddig nem látott filmjét sikerült megnéznünk. Sok különbözőségük ellenére egyben-másban hasonlítottak is egymásra: mindkettő időutazás a volt szocialista országok világába. Csehszlovákia – 50-es évek, Jugoszlávia – 60-as évek. S mindkettőben megjelenik a tiszta szerelem, mint a merev ideológia ellenpontja.
Jirí Menzel Pacsirták cérnaszálon (Skřivánci na niti, 1990) c. filmje nem tartozik a cseh rendező legjobbjai közé, nem hat olyan elementáris erővel, mint a Szigorúan őrzött ellenőrzött vonatok, nem olyan “líraian mulatságos”, mint a Sörgyári capriccio, nem olyan bájos, mint Az én kis falum, de nagyon is nézhető film, még ha picit a már túlontúl ismert sémák mentén mutatja is be a korszak őrültségeit. Nevetni, bosszankodni és szörnyülködni egyaránt lehet rajta, ha olyan a néző hangulata, itt-ott el is érzékenyülhet.
Erősebbnek tűnt Emir Kusturica Emlékszel Dolly Bellre? (Sjećaš li se Dolly Bell, 1981) alkotása: árnyaltabb az ábrázolás, finomabban rajzoltak az alakok, kevesebb a nevetni, de több a gondolkodni való, érzelmi hatása is nagyobb. Nekünk jobban tetszett mint favorizált filmje, a Macska-jaj, amelyet nem tekintek sokkal többnek, mint egy jó burleszknek. Persze nincsen Kusturica zene nélkül, alább egy tamburás-éneklős-szomorkodós jelenet:
Igazán kitűnő filmet láttunk a minap. Nemes irodalmi anyagra épült, a ma Ausztráliában élő dél-afrikai Nobel-díjas író, J. M. Coetzee azonos című regényére. Auszrál-dél-afrikai maga a film is (Disgrace, 2008, rendezte Steve Jacobs), főszerepét egyik kedvencem, John Malkovich játssza lenyűgöző hitelességgel. A Dél-Afrikában az apartheid bukása után játszódó történet roppant árnyaltan mutat be egy sajátos társadalmi szituációt, de ennél is mélyrehatóbban ábrázolja és teszi a néző számára átélhetővé az emberi természetet – annak minden nagyszerűségével és hitványságával együtt. A boldogságkeresés, a szenvedély, a megalkuvás, a beletörődés, a megalázottságából felépülő és az önzésében megtörő lélek döbbenetes és ijesztő dimenziói nyílnak ki a filmben, igényesen komponált képek, feszes jelenetek és roppant mély jellemformálások révén. Kétórás ámulat, emberi mivoltunkkal szembesítő, velőnkig megrázó, tömény művészi élmény.
