balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2020: infra ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Balla D. Károly írói oldal

 

Kárpáty Vipera News

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Berniczky Éva írói oldal

 

PR-cikk: tartalommarketing

 

Linképítő Google-Seo

 

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, Google

 

Kárpátalja blog (+seo)


bdk blog bázis | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA

Az idő csapdája

2020. május 29. - BDK

ido-csapdajaban.jpgBalla D. Károj

Az idő csapdájában

Kizökkent az idő - ó, kárhozat, hogy én születtem hejretolni azt…

Shakespeare: Hamlet

A fenyegető idő

Veszéjes dolog a jövő. Szünet nélkül azzal fenyeget, hogy bekövetkezik.

Talán ettől való félelmünkben használunk mindenféle idő-praktikákat. Kifejezetten szeretünk például a nemzeti múltba menekülni, vagy azért, hogy a történelem dicső eseményeiből merítsünk erőt és keressünk indokot nemzeti büszkeségünkhöz, vagy azért, hogy – ellenkezőleg –, a legfájdalmasabb kudarcokat, igazságtalanságokat felidézve búsonghassunk egy nagyot (mutatja mindaz, ami 2020-ban TRIANON 100 kulcsszóval történik), talán addig a gondolatig is eljutva, hogy ha ennyi sorsverés ellenére még mindig létezik itt, Kelet és Nyugat határán, nagyjából félúton az Urál és az atlanti partok között, a Kárpátok védő és szorongató ölelésében a tízegynéhány milliós magyarság, akkor esetleg túléljük azt is, ami éppen most készül romlásba sodorni – vagy még inkább a jövőben leselkedik ránk.

Mert hogy a jövő veszéjes fenevad.

Megszelídítésének egyik módja, ha kijelentjük, hogy már el is kezdődött.

Kisgyerek voltam, amikor akkori aktuális nagy vezérünk, Nyikita Hruscsov óvodákat látogatott, és büszkén kijelentette a csöppségeknek, hogy boldogok lehetnek, mert velük elkezdődött a jövő, ők bizony már a kommunizmus emberei, benne lesznek felnőttek. Felteszem, a kicsik nem értették, miről beszél a kopasz bácsi, de talán velem együtt, aki ön- és közveszéjes óvodakerülő voltam, arra gondolhattak, ha a kommunizmusban nem kell majd tejbegrízt enni, akkor az valóban jó dolog lehet. Azóta bizony már a gyerekeik is bőven kinőttek a kisdedóvóból, de az utópia nem vált valóra. Ami megmaradt: a tejbegríz, és a magukat butítani és megtéveszteni nem hagyók örök, de ritkán gyakorolt joga, hogy széles ívben köpjék azok arcába, akik meg akarják velük etetni. A későbbi történelmi példáktól most eltekintek, de a különböző érákhoz tartozó néhány fogalmat azért felriasztok a csalitból: internacionalizmus, világbéke, gyorsítás, átépítés, rendszerváltás, piacgazdaság, jóléti társadalom, demokrácia, szociális védőháló, eséjegyenlőség, Európa Ház, alapszerződés, kedvezménytörvény, státustörvény, hármas prioritás,  kettős állampolgárság, visszahonosítás, autonómia,  nemzetegyesítés, érdekérvényesítés, alkotmányos kötelesség, lebegtetett határok, nem elválaszt, hanem összeköt, szülőföldön magyarul, integráció, információs társadalom, globalizáció, hajrá, hajrá, egyétek meg a tejbegrízt, gyerekek.

A jövő megszelídítésének másik kínálkozó lehetősége: kijelenteni, hogy a jövő nem is létezik, mert mire eljön, már nem is jövő a neve, hanem jelen. A védekezés ennél sokkal kifinomultabb módja a jövővel komojabban számoló sokféle mesterkedés, kezdve a jövendőmondók ősi gyakorlatától az irodalmi utópiákon és sci-fiken át a tudományos futurológiáig. Ám a jövő egyiknek sem adja meg könnyen magát. Ráérezhetünk eseményekre, bizonyos valószínűséggel megjósolhatjuk bekövetkezésüket, a hosszabb ideig megfigyelt trendek grafikonvonalait továbbrajzolhatjuk a jövőbe, fantáziánkat és ismereteinket egyesítve képet alkothatunk az elkövetkezendő korokról – de az idő kapuján mégsem kerülhetünk túlra. A jövő évszázad, évtized, avagy akár csak esztendő, hónap, nap: titok marad. Ojan titok, amejet éppen kifürkészhetetlensége, váratlansága, sosemvolt jellege tesz édessé, izgatóvá. És fenyegetővé.

Hiszen jól ismerjük a globális felmelegedés távlati lázgörbéjét, a kőolajtartalékok csökkenésének, az esőerdők pusztulásának és az ózonjuk növekedésének, valamint a világjárványok állandósulásának a prognózisát; tisztában vagyunk az emberiség túlnépesedésének és a Kárpát-medencében élő magyar népesség  csökkenésének előrevetett demográfiai mutatóival. Előre látható a sötét jövő? Jogos a félelmünk, vagy csitítsuk magunkat azzal, hogy külön vagyunk mi a jelenben, és külön van a jövő – nélkülünk.

Ám nem csupán a jövővel gyűlik meg a bajunk, ojkor maga az idő fog ki rajtunk. Különösen gyorsuló világunkban érezzük, hogy egyre kevesebb van belőle. Észre sem vesszük, és vége a hétnek, fel sem eszmélünk, és eltelt egy hónap, el sem múlt a tél, és már újra itt a karácsony. Állandó késésben vagyunk, lemaradásban, elmulasztott teendőinket úgy görgetjük magunk előtt, mint galacsint a skarabeus. Pedig az írek azt mondják, hogy midőn a Jóisten az időt teremtette, bőven teremtett belőle. Ha ennek ellenére mégis úgy érezzük, kevés az idő, nincs idő, azaz keveselljük azt, ami pedig végtelen, abban nem az idő a hibás, hanem a szemléletünk. Modern korunkban az ember az idő válságát éli meg, hajszolja, és mégis lemarad róla. Kényszernek, szinte erőszaknak érzi a múlását, teljes ellentétben a keleti filozófiák felfogásával, amej szerint az idő nem kívülünk, hanem bennünk van, nem fenyeget, hanem szolgál bennünket. Hisz voltaképp

az idő nekünk dolgozik. Csak kicsit magas az órabére.

A jelen képlete

Sokak szerint a jelennek voltaképp nincs is intervalluma, csupán egy kiterjedés nélküli határvonal a múlt és a jövő között. Ezt soha nem tudtam elfogadni, mint ahogy az einsteini elméletet sem az idő és az adott pillanat viszonylagosságáról. Bár egykori fizikusként, a megfelelően magas felsőmatematikai apparátus segítségével beláttam érvényességét, ha kellett, a bizonyítást is le tudtam vezetni, de roppant zavarosnak éreztem ennek filozófiai következményeit. Nem a feloldhatatlannak tetsző paradoxonokon (az idő „viselkedése” a gravitációs csapdában, a fekete jukban, a kifelé távolodás és a befelé közeledés esetében) akadtam fenn, hanem azon, hogy az egész modern tér-idő elmélet roppant manipulált, mesterkélt, túlbonyolított. Arra gondoltam, hogy a földet mozdulatlannak tekintő csillagászok is, midőn a bojgók látszólagos mozgását modellezni igyekeztek, egyre bonyolultabb és átláthatatlanabb rendszereket építettek, egyre több és több kiegészítő gyűrűt hejeztek glóbuszukra, idővel már a javítások javításainak az igazításaival dolgoztak – aztán a heliocentrikus világképben az egész pofonegyszerűvé vált, a sok korrekciós gyűrűt és hibatáblázatot Kepler három egyszerű képlettel hejettesíteni tudta. Nos, valahogy így lehet ez a jelennel is, gondoltam, egyszer majd jön valaki és kidobja az ablakon a tömegtől behajló teret meg a sebességtől függő tömeget, utána hajítja az egész kvantumelméletet a téridő-szingularitással együtt és az alig felfogható és követhető elmélet hejett felír három egyszerű képletet: lám, ez az idő. Ott, azoknak a képleteteknek az egyikében kell majd lennie egy betűnek vagy számnak, egy indexnek vagy kitevőnek, ami a jelent azon teljességében felmutatja. A jelent, amej nem csak egy határvonal, van kiterjedése, tartama. És értelme is: hiszen

a jelenben torlódik össze a múlt minden hiánya, hogy buzgón áttüremkedjen a jövőbe.

Az idő birtoklása

Bacsó Péter Hány az óra, Vekker úr c. filmjének egy emlékezetes jelenetsorában a fogva tartottak azon a réven képesek ellenállni a megtöretésnek és megőrizni emberi tartásukat, hogy birtokukba veszik a pontos időt. Az órásmesternek a fejében ketyeg egy belső vekker, tíz másodpercenként közli az állását fogolytársaival, végül az összezártak kórusban skandálni kezdik a pontos időt: ez ellenállásuk netovábbja, ebbe kapaszkodnak, ezt nem vehetik el tőlük.

A CET gyomrában

A pontos idő évtizedeken át a kárpátaljai magyarok életében is kiemelt szerepet játszott. Öntudatos magyar ember nem a hivatalos moszkvai idő szerint, hanem „mi szerintünk” járatta az óráját, így az 2 órával kevesebbet mutatott nemcsak a Kreml toronyórájánál, hanem az összes ungvári és beregszászi, huszti és técsői hivatalos időmérőnél, a pártitkárok és tanácselnökök, gyárigazgatók, kolhozelnökök, tanszékvezetők és főszerkesztők karórájánál.

Hogy a „mi szerintünk” nyilvántartott pontos idő történetesen éppen a budapestivel esett egybe, azt senki nem hangsújozta, de mindenki nagy megelégedéssel konstatálta saját időmérőjén, hogy éppen akkor mutat 12-t, amikor a Kossuth rádióban kongatni kezdik a delet. 

Persze, a vekkerekbe és karórákba rejtett „mi szerintünk” való „magyar idő” a lehető legszelídebb módja az ellenállásnak, alig érthető, hogy hivatalban, iskolában, egyetemen a „főnökök” mégis mijen idegesen reagáltak arra, ha valaki így járatta az óráját.

A birodalom széthullása után az időnek is kizökkent a kereke. Ukrajna kiemelte magát a moszkvai időzónából, egy órával közelebb kerültünk Budapesthez. Néhány hónapig (vagy csak hétig?) létezett a külön kárpátaljai idő is, a megyei adminisztráció rendelte el, hogy közigazgatási területünkön a CET érvényes (Central European Time = közép-európai idő), e szerint határozták meg a munka- és iskolakezdést. Azonban, ha jól emlékszem, a busz- és vonatmenetrendek továbbra is kijevi, a repülőjáratok pedig moszkvai időt tüntettek fel. Aztán visszavonták a rendeletet, azóta a kijevi idő a hivatalos. Ám a magyar közösség tagjai továbbra is CET-ben számolják az időt.

Artikulálni a jövőt

Korunk emberére jellemző, hogy ugyanattól retteg, mint amiben bízik. Félünk a piacgazdaság és a kapitalizmus maradéktalan érvényesülésétől, de ugyanakkor ettől várjuk a jóléti társadalom kialakulását. Szorongva figyeljük az információs forradalom eszkalációját, egyben azonban áhítozunk is arra, hogy mind teljesebb, pontosabb és frissebb információkat kapjunk a világról. Elhűlve gondolunk a globalizáció  kiteljesedésére, ám egyben azt reméljük, hogy egyszer ezen a réven kapcsolódhatunk szorosabban a civilizált világhoz.

Egy tanár-barátom egyszer azt találta mondani, a jövő abban különbözik az összes többi időtől, hogy, mivel hiányzik belőle a tapasztalat, ezért nem lehet artikulálni. Akkor ellentmondtam neki, állítván, a jövőt vagy ugyanúgy nem lehet, vagy ugyanúgy lehet artikulálni, mint a múltat vagy a jelent, a különbség csupán abban áll, hogy más-más forráshejről származik az artikuláció alapja. Magát az artikuláció lehetségességét azonban egyáltalán nem befojásolja az, hogy forrásheje a tapasztalat vagy a fantázia, a valóság vagy az álom, a történelmi múlt, a társadalmi jelen vagy a képzelt jövő. A historizmus semmivel sem előbbre való a futurizmusnál, mondtam, az artikuláció szempontjából legalábbis. Barátom hosszan töprengett és annyit tett hozzá: most már csak azt kellene tisztázni, mit értünk artikuláción.

Ma azt hiszem, mégis igaza volt a barátomnak. A jövő kimondhatatlan. Vagy inkább: a kimondani kísérelt jövő már nem is jövő, hanem a jelenben alkotott képzet valamiről, amit nem ismerünk.

Nem tudom megmondani, mit fogok gondolni, mit találok szépnek és mit jónak - holnap, jövőre, egy évtized múlva. Nem tudom, mit fogok írni, s hogy fogok-e egyáltalán. Hogy lesznek-e még szavaim, s ha igen, összeállnak-e mondatokká, vagy szétszóródnak, mint az energia az univerzumban.

Nem tudok semmit a jövőről, jövőbéli magamról.

Pedig egyes nézetek szerint

a jövő már megtörtént. Épp csak mi még nem éltünk akkor.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://bdk.blog.hu/api/trackback/id/tr2515728434

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.