ifjontii fenntartásaimon túllépve ma már ellenérzés nélkül elfogadom, hogy szűkebb-tágabb-legtágabb környezetemben sokaknak fontos az istenhit, mi több, a vallásgyakorlás és az egyházi beágyazottság. nyilván igényük van ezekre a függelmekre: miért vitatnám el tőlük ezt a szabad identitásválasztást és életviteli magatartást?

korábban soxor leírtam: erős különbséget teszek az istenhit, a vallás és az egyház között

hit, istenhit

az elsőhöz viszonyom nem-hívőként is pozitív: egy magunk fölé hejezett eszményben hinni nagyszerű dolog lehet, a számunkra megképződött feljebbvalóval kontaktust tartani (hozzá imádkozni, elvárásait érzékelni) pedig éppen hogy emelkedett pszichénk csúcsteljesítménye. az itt másodlagos kérdés, hogy szerintem a hívő magamaga teremti meg istenét, akihez aztán igyekszik felemelkedni, mint jobbik, tiszta, magasztos énjéhez - az eredmény a fontos, a magas ideához való igazodás - és itt következhetne az összes közhej szeretetről, jóságról, hűségről, erkölcsről, bűntelenségről - e viszonyokat szétszálazni már bonyolultabb dolog

vallás, vallásosság, vallásgyakorlás

a másodikhoz, a valláshoz a viszonyom ambivalens. ha adódik gondom, akkor nem is magával a vallással (igyekszem filozófiai tartalma felől közelíteni), hanem a vallásossággal, a vallásgyakorlással, annak is kollektív formájával

az istenhit az én képzetemben intim, bensőséges, szeméjes átélésre alapozott elméjültség, nem pedig a külsőségeket domináló templomjárás, leborulás, közös imádkozás, a feljebbvaló háztartási szintű imádása, megidézése, piszlicsáré dolgokba bevonása

ugyanakkor belátom, ez egy ojan felülről kínált (oktrojált?) keret, amej iránt a hívőknek igénye van - tehát "jogos". jogos hálát adni azért, hogy a csűr hátsó fala nem dőlt össze, hogy került kenyér asztalunkra, hogy megtaláltunk egy elveszettnek hitt anyacsavart. az ő keze kellett ehhez, nyilván. még az is lehet, az ijesmibe vetett hit teljesen őszinte és nem valamiféle szokáskényszer vezeti

ugyanakkor úgy sejtem, a kollektív vallási aktusokban több a hagyománytisztelet, a megfelelni akarás, semmint a méj istenhit

az "istenfélő jó ember vagyok" demonstrálása fontosabb, mint az emberi mivoltot azon méjségében átható permanens megrendültség

az istenhit transzcendens emelkedettségének a hétköznapok háztatási szintjére való lerángatása ugyan válhat napi igénnyé és az élet nehézségein átsegítő rutinná - de azt gondolom, a megszeméjesített világteremtőnek ehhez már nincs köze

az öncélú egyház 

a harmadikról, az egyházról annál is rosszabb a véleményem, mint a hierarchikus világi hatalmi formációkról, bár nem vonom kétségbe, ezeket is emberi igény hozta életre, de ahogy amazok, az egyházak is fölébe nőttek az elvileg általuk képviselt egyének érdekének. öncélúak, önérdekűek, tekintéjelvűek, visszaélnek bizalommal, hittel, jóhiszeműséggel, alárendeltjeik alázatával. anyagi érdekeltségük szembetűnő, ám az igazi kárt a lelki kizsákmányolással, híveik alárendelésével okozzák

azt persze belátom, ha nem lenne istenhit, nem lenne vallás sem, s ha nem lenne vallásosság, nem lehetnének egyházak. de másfelől miből is fakadna az istenhit, ha a vallás nem definiálná és az egyház nem hirdetné?

eredeti megjelenés facebook-oldalamon | egyebek itt is: balládium a fészbukon

egy kommentre reagálva:

ama felemlegetett ifjúkoromban ateistának vallottam magam. aztán ez átminősült, szívesebben mondom, h nem-hívő. az ateista nemcsak, h nem hisz, hanem erőteljesen tagad, elutasít (olvasatomban legalábbis). azt hiszem, a hívés és a tagadás között vannak fokozatok. a Bibliában megjelenő Atya reális létezését én is hajlamos vagyok tagadni (viszont magát a mitologikus rendszert magasra értékelem és szimbólumait szívesen használom), de azt egyáltalán nem tagadom, hogy létez(het)nek tapasztalaton túli, megismerhetőségen felüli jelenségek. magaménak vallom a tudományos világnézetet, mégsem zárom ki, hogy az anyagi világ mögött-fölött feltételezhető valamiféle nem-anyagi természetű --- mi is? a kozmosz rendje? a dolgok értelme? világalgoritmus? végsőkig általánosított absztrakció? || és akkor még két aspektus. 1. az objektív valóságról kizárólag szubjektív ismereteink vannak: mindig az ember van a megismételhető kísérlet, a megfigyelői műszer, a képlet, a felismerés végén. az is tudható, hogy maga a megfigyelés megváltoztatja a valóságot. azaz minden bizonyítással és minden cáfolattal szemben jogos a kétej. 2. attól, h valami nem része az objektív valóságnak, még nem jelenti azt, hogy egyszerűen nincs. ha a képzetes létezése eléggé megszerkesztett és eléggé intenzív (Zeusz vagy Jahvé ijen), akkor létük puszta tagadása engem nem elégít ki, mert ezek a virtuális entitások "meg vannak képződve", azaz valamijen szinten vannak, sőt létezésük erőteljesebb, mint egy ceruzáé az asztalomon