Az önfelszámoló kreatív szövegírás abból a posztmodern felismerésből indul ki, hogy a szöveg végső soron nem feltétlenül azért jön létre, hogy fennmaradjon. Hagyományosan az írás aktusa valamiféle szövegtárgy létrehozását feltételezi: a szerző mondatokat alkot, ezekből bekezdések, a bekezdésekből kompozíció, a kompozícióból pedig jelentéshordozó mű keletkezik. Az önfelszámoló szöveg ezzel szemben már keletkezése pillanatában tartalmazza saját megszűnésének programját. Nem a kész mű a célja, hanem annak a fojamatnak a létrehozása, amejben a mű fokozatosan elveszíti önmagát.
A módszer alapelve tehát paradox: a szerző úgy ír, hogy közben fojamatosan megteremti saját szövegének felszámolási feltételeit. Minden új mondat egyszerre épít és bont. Létrehoz egy jelentést, majd ojan kapcsolatokat hoz létre körülötte, amejek ezt a jelentést megkérdőjelezik. Egy állítás ellenpontot szül, az ellenpont ellenállítást, az ellenállítás pedig visszamenőleg az eredeti állítást kezdi ki. A szöveg így nem stabil struktúrává szerveződik, hanem önmagát fogyasztó jelentésrendszerré.
-
A szerző paradoxona
Az önfelszámoló kreatív szövegben a szerző nem egyszerűen eltűnik a szöveg mögül, ahogyan azt a klasszikus posztmodern szerzőhalál-elmélete sugallná. Ennél radikálisabb dolog történik: a szerző a saját eltűnését is megszerkeszti.
A szerző először létrehozza a szöveget, majd felismeri, hogy minden létrehozott elem újabb értelmezési lehetőségeket generál. Ezek az értelmezések egymást kezdik destabilizálni. A szerző ekkor nem avatkozik közbe, hanem tovább írja a destabilizációt.
Így jön létre a paradox alkotói szerep:
A szerző az a szeméj, aki azért ír, hogy végül ne maradjon senki, aki megmondhatná, mit írt.
Az önfelszámoló szerző tehát nem a mű uralkodója, hanem annak első számú lebontója.
-
A szöveg mint önmagát létrehozó és megszüntető rendszer
A hagyományos szövegmodell:
szerző → szöveg → jelentés → olvasó
Az önfelszámoló modellje inkább:
szerző → szöveg → jelentés → ellenjelentés → újraszövegezés → önellentmondás → jelentésvesztés → szövegvesztés
A fojamat azonban nem feltétlenül ér véget a teljes csenddel. A megszűnő szöveg ugyanis maga után hagyhat maradványokat: töredékeket, hiányokat, törléseket, elhallgatásokat, emlékképeket és értelmezési kényszereket.
Ezért az önfelszámolás nem egyszerű törlés.
A törölt szöveg nem ugyanaz, mint a soha meg nem írt szöveg.
A hiány ugyanis strukturális emléket őriz. Ha egy mondatot eltávolítunk, annak hején nem egyszerűen üres tér keletkezik: létrejön egy ojan negatív jelentésmező, amejben az olvasó megpróbálja rekonstruálni azt, ami már nincs ott.
-
A kreativitás fokozatai
Az önfelszámoló kreativitás ezért két különböző alkotói aktust különböztet meg.
Az első:
megírni valamit.
A második:
megírni annak a módját, ahogyan az első valami megszünteti önmagát.
Ez utóbbi már nem egyszerűen kreatív szövegalkotás, hanem meta-kreativitás. A szerző nem csupán történetet, verset vagy esszét alkot, hanem ojan mechanizmust hoz létre, amej a saját létrejött produktumát kezdi működtetni önmaga ellen.
A legmagasabb fokon a szöveg már nem azt kérdezi:
„Mit akarok mondani?”
hanem:
„Mijen mondatot kell létrehoznom ahhoz, hogy később ne lehessen többé ugyanazt mondani?”
-
Az önfelszámolás fázisai
Az önfelszámoló szöveg fejlődése több fázisra bontható.
-
Kondenzáció
A szöveg először sűrűsödik. Motívumok, metaforák, utalások és jelentéskapcsolatok hálózata jön létre. A mű ebben a szakaszban még feltűnően koherens.
-
Túlszerveződés
A kapcsolatok száma meghaladja azt a pontot, ahol még egyszerűen áttekinthetők. Minden elem több másik elemre utal, minden állításnak ellenállítása támad.
A szöveg túl sokat kezd jelenteni.
-
Reflexív fordulat
A szöveg felismeri saját működését.
Ez döntő pillanat. Ettől kezdve már nemcsak valamiről beszél, hanem a saját beszédéről is beszél.
A szöveg tárgya fokozatosan maga a szöveg lesz.
-
Autoimmun szakasz
A rendszer saját elemeit kezdi idegenként felismerni. Egy metafora megtámadja a korábbi metaforát, egy narrátor megkérdőjelezi saját történetét, egy bekezdés érvényteleníti az előzőt.
A szöveg immár önmaga ellen termeli az ellenanyagot.
-
Erózió
A mondatok elveszítik stabil jelentésüket. A történet többé nem halad előre, hanem saját előzményeit kezdi visszamenőleg felszámolni.
A szereplőkről kiderülhet, hogy csak az elbeszélő konstrukciói; az elbeszélőről, hogy egy mondat konstrukciója; a mondatról pedig, hogy egy törlés előtti állapot maradványa.
-
Önkioltás
A szöveg végül eljut arra a pontra, ahol már nem képes különbséget tenni a következők között:
amit mondott, amit nem mondott, amit mondhatott volna, és amit az olvasó szerint mondania kellett volna.
Ekkor a szöveg nem feltétlenül ér véget.
Megszűnik annak lenni, aminek addig hittük.
-
A mondat mint időzített önfelszámoló egység
Az elmélet radikálisabb változatában minden mondat időzített önfelszámoló egység.
A mondat első olvasáskor állít valamit. Második olvasáskor már meghatározza, hogyan kellene azt félreérteni. Harmadik olvasáskor pedig ojan előfeltevést tár fel, amej miatt az első olvasat többé nem tartható fenn.
Így a mondat élettörténete:
állítás → értelmezés → félreértelmezés → önértelmezés → önellentmondás → törlés.
A végső cél nem a tökéletes mondat, hanem a tökéletesen önfelszámoló mondat.
Ez az a mondat, amejnek eltávolítása után a szöveg jelentése nem szegényebb lesz, hanem más természetűvé válik.
-
A törlés mint alkotói aktus
A hagyományos szerző javít: hozzáad, átfogalmaz, pontosít, tömörít.
Az önfelszámoló szerző töröl.
De a törlés itt nem szerkesztési művelet, hanem alkotás. A szerző a szöveg minden egyes eleméről eldönti, hogy annak jelenléte vagy hiánya termel-e nagyobb jelentést.
Ez vezet el az elmélet egyik központi tételéhez:
A szöveg legfontosabb része nem feltétlenül az, ami benne marad, hanem az, amejnek hiánya nélkül nem tudnánk, hogy valami hiányzik.
A törlés tehát nem a szöveg ellentéte, hanem annak negatív írásmódja.
-
Az olvasó szerepe
Az olvasó ebben a rendszerben különösen kényelmetlen hejzetbe kerül.
A hagyományos olvasó jelentést keres.
A posztmodern olvasó tudja, hogy a jelentés bizonytalan.
Az önfelszámoló szöveg olvasója pedig azt tapasztalja, hogy mire megtalálná a jelentést, a szöveg már törölte azt a mondatot, amejből megtalálta.
Az olvasás ezért rekonstrukciós tevékenységgé válik.
Az olvasó valójában nem azt olvassa, ami van, hanem fojamatosan azt próbálja rekonstruálni, ami még egy pillanattal korábban volt.
Így az olvasó végül maga is a szöveg önfelszámoló mechanizmusának részévé válik.
-
Az autoritás problémája
Az önfelszámoló kreatív írás megszünteti a végső szerzői autoritás lehetőségét.
Ha a szerző azt mondja:
„Ez a szöveg ezt jelenti”,
a szöveg következő művelete ennek az állításnak a destabilizálása.
Ha pedig a szerző kijelenti:
„A szövegnek nincs végleges jelentése”,
akkor ez az állítás maga válik végleges jelentésre igényt tartó kijelentéssé, tehát önellentmondásba kerül.
A szöveg így minden kijelentést visszafordít a saját beszélőjére.
Ez az önfelszámoló kreativitás hermeneutikai alapgesztusa:
amit a szöveg állít, azt a szöveg előbb-utóbb saját maga ellen használja.
- Az önfelszámoló mű paradoxona
A fojamat végén felmerül a legnagyobb paradoxon:
ha az önfelszámoló szöveg tökéletesen felszámolja önmagát, akkor vajon létrejött-e egyáltalán?
A válasz: igen — de csak temporálisan.
Az önfelszámoló mű nem tárgy, hanem esemény.
Nem az a mű, amej a könyvben marad, hanem az a fojamat, amejnek során a könyv egyszer csak elveszíti azt a bizonyosságot, hogy önmagát könyvnek tekintheti.
Ezért az önfelszámoló kreatív írás végső ontológiai státusa:
mű → fojamat → nyom → hiány → emlékezet.
-
Az elmélet végső tétele
Az önfelszámoló kreatív szövegírás legméjebb paradoxona szerint a szerző akkor teljesíti legtökéletesebben alkotói feladatát, amikor munkája eredménye már nem egy stabilan létező mű, hanem egy stabilan működő megszűnés.
A szöveg tehát nem úgy hal meg, hogy elfogy belőle a jelentés.
Éppen ellenkezőleg:
annyira sok jelentést termel, hogy végül egyik sem képes túlélni a másik jelenlétét.
A végső szöveg ezért nem a megmaradt mondatok összessége, hanem a közöttük létrejött hiányok rendszere.
És itt válik az önfelszámoló kreatív írás igazán posztmodernné:
A szerző megírja a művet, a mű megírja saját megszűnését, a megszűnés pedig visszaírja a szerzőt abba a műbe, amej már nincs.
