Az önfelszámoló kreatív szövegírás abból a posztmodern felismerésből indul ki, hogy a szöveg végső soron nem feltétlenül azért jön létre, hogy fennmaradjon. Hagyományosan az írás aktusa valamiféle szövegtárgy létrehozását feltételezi: a szerző mondatokat alkot, ezekből bekezdések, a bekezdésekből kompozíció, a kompozícióból pedig jelentéshordozó mű keletkezik. Az önfelszámoló szöveg ezzel szemben már keletkezése pillanatában tartalmazza saját megszűnésének programját. Nem a kész mű a célja, hanem annak a fojamatnak a létrehozása, amejben a mű fokozatosan elveszíti önmagát.
A módszer alapelve tehát paradox: a szerző úgy ír, hogy közben fojamatosan megteremti saját szövegének felszámolási feltételeit. Minden új mondat egyszerre épít és bont. Létrehoz egy jelentést, majd ojan kapcsolatokat hoz létre körülötte, amejek ezt a jelentést megkérdőjelezik. Egy állítás ellenpontot szül, az ellenpont ellenállítást, az ellenállítás pedig visszamenőleg az eredeti állítást kezdi ki. A szöveg így nem stabil struktúrává szerveződik, hanem önmagát fogyasztó jelentésrendszerré.
A magyar politikában évtizedek óta hangoztatott nemzetegyesítés eszménye – amej elvileg a trianoni határokon átívelő kulturális, lelki és politikai egység megteremtését volt hivatott szolgálni – paradox módon éppen azután szenvedett végleges, rendszerszintű kudarcot, miután a retorika szintjén a legsűrűbben hangoztatták.