Fejlődése során egy ponton a nyelv információs sűrűsége meghaladajhatja az értelmezés számára hozzáférhető küszöböt. Ekkor az információ az eseményhorizont mögé kerül.

Innen kezdve a jelentés már nem kifelé terjed, hanem visszahajlik önmagába. A végállapot az abszolút nyelvi kollapszus. Az egész nyelv, a teljes szövegkorpusz, minden lehetséges mondat és valamennyi értelmezés önmagába zsúfolódik.

Ez azonban rögtön felveti a kérdést: ha semmi sem hagyhatja el a nyelvi objektumot, honnan tudhatjuk, hogy ott van, létezik ?

Itt jelennek meg a grammatikai hullámok

A Fogalmazhatunk úgy, hogy nem magát a nyelvet érzékeljük, hanem a „nyelvi téridő fodrozódását.

Ahogyan a gravitációs hullám nem a fekete jukból „"kiszökő anyag", hanem a környező  téridő geometriájának változása, úgy a grammatikai hullám sem egy kijutó szó, mondat vagy más szövegelem. Hanem:

a nyelv szerkezetének távolról érzékelhető perturbációja.

Például az adott objektumtól független „távoli nyelvhasználó” egyszer csak azt tapasztalja, hogy

• saját környezetében megváltozik a mondatok  szerkezete,
• bizonyos szintaktikai minták feltűnően gyakoribbá válnak,
• eltűnnek vagy összeolvadnak bizonyos grammatikai különbségek,

minden szövegrész egyre több jelentést „bír el” változatlan szerkezettel,

a szórend teljesen esetlegessé válik, a ragozási paradimák szétesnek.

Bár ezekből a jelekből nem tudjuk megmondani, mi van a nyelvi eseményhorizonton túl, de érzékeljük, hogy valami megváltoztatta a fekete juk  körül a nyelvi teret.

A grammatikai hullám tehát nem információszállítás. Nem  mondat „jön ki” a fekete jukból, hanem a körülötte lévő mondatok kezdenek másképpen viselkedni.