csillagászat - zene: koncert a marson 1970 - lexikális tudás - előválasztás 2021 - infrapanel fűtés

Legyen mostantól ez a 16 éves blogom újabb Facebook-bejegyzéseim újraközlő felülete. Lehet, hogy javítok a szövegen, vagy kis kiegészítések is kerülnek bele, de a lényegük megegyezik az eredetivel

Telehold 2021 október

tegnap tele volt a Hold. Kolosék átjöttek, beüzemelték 25 éve használatlan Newton-típusú távcsövünket, megszemlélték, és Adri a nézőkébe irányítva telefonja kameráját, le is fotózta égi kísérőnket.

én már a bejelentésüktől, hogy holdnézőbe jönnek, egészen felvillanyozódtam, és az esemény után hosszan beszélgettünk (beszéltem főleg én) a geocentrikus és heliocentrikus világképről, Galilei távcsövéről, a Jupiter holdjairól, az ungvári csillagvizsgálóról, és hogy abban, hogy nem lettem csillagász, az az apró ok is közrejátszott, hogy ezt a tudományágat az optikai tanszékhez sorolták egyetemünkön. az optikát viszont nem kedveltem (inkább félvezetők fizikájára szakosodtam) és persze a csillagászatot szerintem ostobaság az optika alá sorolni csak azért, mert lencsék és tükrök képezik a megfigyelés fontos eszközét. a festészet sem tartozik a vászonszövés vagy a festékgyártás tárgykörébe

A BELváááROSS!!!

mielőtt Fenyő Miklós feltalálta a gagyirockot, a régi Hungária egészen tisztességes zenét játszott; mi tizenévesen legalábbis nagyon szerettük. Koncert a Marson nagylemezüket agyonhallgattuk K. Sanyinál, aki valahogy megszerezte (a hetvenes évek elején egy "külföldi" LP kisebb csodának számított nálunk). Sanyi, ahogy hazajött az iskolából, azonnal feltette, szólt is estig. ha nem volt otthon, bátyjai bőgették a jó minőségű, bár monó, de szépen zengő hangfalra kapcsolt lemezjátszót. az anyjuk egy idő után megelégelte a dolgot, hisztériás üvöltözésbe kezdett, amikor újra és újra feldübörgött a címadó szám vagy a Belváros (utóbbi volt a kedvencünk). a dolog odáig fajult, hogy a mama a lemez és gramofon összetörésével fenyegetőzött, így a fiúk nem merték megszólaltatni. de - mijen a kamasz! - Sanyi elégtételt vett az anyján a sújos sérelemért. napjában többször, amikor csend honolt otthonukban, anyja füléhez hajolt és nagyon halkan belesuttogta a megfelelő ritmusban: "a BELváááROSSS". a mama frászokat kapott és ugyanúgy ordítozni kezdett, mintha a lemez szólalt volna meg teljes hangerővel

Lexikális tudás - érteni a világot

tegnap egy barátom - korábbi beszélgetésünkre hivatkozva (amikor is azt állítottam, hogy a lexikai tudás vesztett jelentőségéből, mert fontosabb azt tudni, hol találunk meg egy információt) - azt írta, a lexikális tudás arra kell, hogy meg tudjuk állapítani, egy információ hasznos-e vagy káros. ezt válaszoltam:
"pont nem így van. a jó/rossz, hasznos/káros megkülönböztetéséhez nem lexikális tudás kell, hanem problémamegoldó képesség (hogy egy új dolog, amivel találkozol, az jó-e vagy rossz, az egy probléma, neked kell megoldanod). épp az a tudás kell hozzá, amit a pedagógiában eszköztudásnak vagy kompetenciának neveznek, és magában foglalja az összefüggések és analógiák meg az ellentmondások felismerésére való képességet, a komplex szemléletmód, a konstruktív és kreatív gondolkodást. ez utóbbiak állnak a modern pedagógia fókuszában. de bármijen modern is legyen a pedagógia, azt hangsújozza, hogy alapismeretekre természetesen szükség van, de egy konkrét szituációban, amikor egy új információról el kell döntened, hogy hasznos vagy káros, semmire sem mégy azzal, ha latin filozófusoktól eredetiben el tudsz mondani száz bölcs aforizmát mondjuk a morálról és etikáról. a lexikális tudásra szükség van, alapismeretekre szükség van, fontosságuk azonban csökkent, kevesebb szükség van szövegek megtanulására, történelmi évszámok bebiflázására, a Mengyelejev-táblázat adatainak felmondására (nem azokra gondolok, akiknek ez a szakmája), mert hála a digitális forradalomnak és a pillanatok alatt megtalálható internetes tartalmaknak, erre kár az agyunk kapacitását pazarolni. a tudás struktúrája átalakult, amit az oktatásban is egyre inkább figyelembe vesznek. nem a tárgyi tudásra, hanem a gondolkodni tudásra csúszik át a hangsúj - és ez szerintem hejes. nem tudni kell a világot, hanem érteni"

Előválasztás 2021

még a két forduló közt írtam:

azt látom, hogy egyes liberális barátaim (társaim világnézetben, identitásban, értékrendben) most alaposan kivetkőztek magukból és ebből az értékrendből. zsigeri indulatokat látok, a tolerancia hiányát látom, az elfogadásra való képtelenséget tapasztalom (a belátókészségről már ne is beszéljünk). felbőszült, elvakult embereket látok, kímélet nélkül szeméjeskednek, gúnyolódnak, átkozódnak. méjen meg vagyok döbbenve

"Kevés taszítóbbat tudok annál, amikor valaki a vallásosságával hivalkodik." - írja egy liberális barátom. próbálom figyelmeztetni: "te meg azzal hivalkodsz, hogy ezt taszítónak találod." erre ő: "semmi bajom a hívőkkel - de a hivalkodókkal igen". ez a de... fordulat rossz asszociációkat ébreszt, ezt válaszolom: "valami ijesmit mondanak azok is, akikkel mi liberálisok vitában állunk: semmi bajom a zsidókkal, de ... (ne jöjjenek már a holokauszttal), semmi bajom a melegekkel de... (ne hivalkodjanak a prájdon) ... , nincs semmi bajom a cigányokkal (de ne lopjanak) ... most még az jön, hogy van vallásos barátod, de ő rendes, csendes"

több facebook || aktuális SEO-bejegyzés (PR-cikk): Infrapanel fűtésű irodák

kis nüansz - budapest by night - üzlet - vízkezelés - vállalkozás - befektető - whisky

Ezt a régibbi írásomat emlegette minap egy ismerősöm, kérte, küldjem el. Alkalmatlan régi weboldalamon találtam rá. Kissé felújított formában teszem újra közzé, elipszilonok nélkül.

Csak egy aprócska nüansz

Az 1990-es évek legelején magyarországi kiadói partnereimnek az volt a mániája, hogy valami jó kis üzletet meg akartak csípni Ukrajnában. Persze sem szakmai felkészültségük, sem induló tőkéjük nem volt ehhez, de érezték: annyira kaotikus a törvényi-pénzügyi-gazdasági hejzet a Szovjetunióból frissen kiszakadt államban, hogy azok is megcsinálhatják a szerencséjüket, akiknek csak ötleteik, ráérzésük, jó kapcsolatuk van. A baj ott kezdődött, hogy az a jó kapcsolat, az én lettem volna...

Nyüstöltek is állandóan, hogy mire ők megjönnek Budapestről Ungvárra, addigra én találjak nekik Kárpátalján egy talpraesett bankárt, megfelelő faipari vállalatot, szállító céget, bányát, porcelángyárat, palackozóüzemet, vasművet, gázművet, szennyvíztisztító telepet, energetikai ágazatigazgatót, szerszámgépforgalmazót, fő- és alvállalkozót, csendestársat, polgármestert, csempészt, vámost stb., mert ők hozzák a magyarországi, sőt, nyugati üzleti partnert - és nagy dolgok fognak végbemenni, én is jól járok, meglátom.

Röppentek a milliók és milliárdok, vagonok és ezer raklapok, tonnák, köbméterek és százalékok. Nekem nem fűlött a fogam az egészhez, de a közös kiadói-szerkesztői munka fenntarthatósága érdekében ímmel-ámmal csináltam ezt is, néha összehoztam őket pénzügyi és gazdasági vezetőkkel, jártunk hegyvidéki fatelepen, gyógyhatású sóbányában, cserépüzemben, víztisztító és ivóvízkezelő állomáson, láttunk környezetbarát ifrapaneleket gyártó gépsort, klór-dioxidot előállító vegyipari gyárat és innovatív baromfikeltetőt...

Aztán találtam egy fickót, bankban dolgozott középvezetőként, akinek felcsillant a szeme, amikor vázoltam a pesti barátaim elképzeléseit. Na, ez az én emberem, gondoltam, ez majd felhajt nekik gépsort és befektetőt, igazgatót és tulajdonost, zéertét és káeftét, gyártót és forgalmazót, uzsorást és pénzmosót.

És valóban: összehoztam őket, és kibontakozni látszottak bizonyos lehetőségek. Sajnos nekem is részt kellett vennem az egészben: a magam hejett talált fickó pechemre nem tudott magyarul, így szükség volt rám, mint megbízható fordítóra, aki egyben belelát a dolgokba és képvisel bizonyos érdekeket.

No, hát tolmácskodni még mindig jobb, gondoltam, mint üzletelni. A fickó - nevezzük mondjuk Jurának - rá is állt a dologra, volt néhány megbeszélés Ungváron, talált a cimboráim számára potens helyi nagyvállalkozót, mígnem odáig fejlődött a dolog, hogy egy svédországi befektető komoj érdeklődést mutatott a felkínált lehetőségek iránt.

Akkor hát ukrán-magyar-svéd fakitermelő vállalatot alapít„unk”, a nyugati fél hozza a tőkét és technológiát, a magyar fél ötletgazdaként és közvetítőként szintén alapító tag lesz, az ukrán fél adja a területet, a nevetségesen olcsó munkaerőt, energiát és nyersanyagot, a késztermékben pedig az apportoknak megfelelően osztoznak a felek.

A szerződések aláírása előtti utolsó egyeztetésre a nyugati, illetve inkább északi nagytőkés meghívta leendő üzlettársait egy budapesti végtárgyalásra, az Intercontinental Hotelba. Szerencsére két (!) tolmácsot is odarendelt (az egyik amojan jegyzőkönyv-vezető is volt), így én leginkább csak megfigyelőként vettem részt a tárgyaláson és abban merült ki a munkám, hogy a két budapesti kiadós partneremnek (akik mint az üzlet összehozói, értelmi szerzői és mint legfőbb közvetítők voltak jelen) néha oda-odasúgtam valamit, amit nem értettek pontosan a hivatalos tolmácsok fordításaiból.Az ukrán oldalt Jura képviselte, aki rendelkezett a hazai partner teljes körű felhatalmazásával.

Jófajta whiskyt ittunk a svéd kontójára az elegáns tárgyalóban, mindenféle apróságokat (öngyújtó, zsebszámológép) kaptunk ajándékba, és remekül alakultak a gondok, minden korábbi akadáj elhárulni látszott, ami engem lepett meg a legjobban.

Mígnem egy megfelelően emelkedett pillanatban, amikor már mindenben megállapodtak a felek, Jura barátunk felemelte jobb kezét és kinyújtott mutatóujjának figyelmet felkeltő apró mozdulatával magához nem ragadta a szót. Igen kérem, csak van még itt egy aprócska mozzanat. „Jeszty malenykij nyuansz." És tett egy ojan megjegyzést, amejtől a svédnek a torkán akadt a whisky, a tolmácsok kezében megállt a toll, és budapesti barátaim orráról leesett a szemüveg.

Hogy pontosan mit és miért és hogy, arra nem emlékszem, de a légyege ojasmi volt, hogy neki itthon meg kell kennie bizonyos hivatalnokokat, ez az egész gyönyörű üzleti konstrukció, amejről hónapok óta levelezünk-telefonozunk-tárgyalunk, és amej kemény miliárdokat fog termelni, ez akkor és csak akkor fog működni, ha neki itt és most gyorsan a zsebé tesznek ezer dollárt.

A svéd kétszer visszakérdezte a saját tolmácsát, hogy jól értette-e. Egy szerény bólintással én is megerősítettem: jól. Mi, kishalak, feszülten vártuk, mi fog történni, hogyan reagál a nagybefektető az ukrán fél teljhatalmú megbízottjának pitiáner felvetésére.

Balla D. Károj

Az idő csapdájában

Kizökkent az idő - ó, kárhozat, hogy én születtem hejretolni azt…

Shakespeare: Hamlet

A fenyegető idő

Talán ettől való félelmünkben használunk mindenféle idő-praktikákat. Kifejezetten szeretünk például a nemzeti múltba menekülni, vagy azért, hogy a történelem dicső eseményeiből merítsünk erőt és keressünk indokot nemzeti büszkeségünkhöz, vagy azért, hogy – ellenkezőleg –, a legfájdalmasabb kudarcokat, igazságtalanságokat felidézve búsonghassunk egy nagyot (mutatja mindaz, ami 2020-ban TRIANON 100 kulcsszóval történik), talán addig a gondolatig is eljutva, hogy ha ennyi sorsverés ellenére még mindig létezik itt, Kelet és Nyugat határán, nagyjából félúton az Urál és az atlanti partok között, a Kárpátok védő és szorongató ölelésében a tízegynéhány milliós magyarság, akkor esetleg túléljük azt is, ami éppen most készül romlásba sodorni – vagy még inkább a jövőben leselkedik ránk.

Mert hogy a jövő veszéjes fenevad.

Megszelídítésének egyik módja, ha kijelentjük, hogy már el is kezdődött.

Kisgyerek voltam, amikor akkori aktuális nagy vezérünk, Nyikita Hruscsov óvodákat látogatott, és büszkén kijelentette a csöppségeknek, hogy boldogok lehetnek, mert velük elkezdődött a jövő, ők bizony már a kommunizmus emberei, benne lesznek felnőttek. Felteszem, a kicsik nem értették, miről beszél a kopasz bácsi, de talán velem együtt, aki ön- és közveszéjes óvodakerülő voltam, arra gondolhattak, ha a kommunizmusban nem kell majd tejbegrízt enni, akkor az valóban jó dolog lehet. Azóta bizony már a gyerekeik is bőven kinőttek a kisdedóvóból, de az utópia nem vált valóra. Ami megmaradt: a tejbegríz, és a magukat butítani és megtéveszteni nem hagyók örök, de ritkán gyakorolt joga, hogy széles ívben köpjék azok arcába, akik meg akarják velük etetni. A későbbi történelmi példáktól most eltekintek, de a különböző érákhoz tartozó néhány fogalmat azért felriasztok a csalitból: internacionalizmus, világbéke, gyorsítás, átépítés, rendszerváltás, piacgazdaság, jóléti társadalom, demokrácia, szociális védőháló, eséjegyenlőség, Európa Ház, alapszerződés, kedvezménytörvény, státustörvény, hármas prioritás,  kettős állampolgárság, visszahonosítás, autonómia,  nemzetegyesítés, érdekérvényesítés, alkotmányos kötelesség, lebegtetett határok, nem elválaszt, hanem összeköt, szülőföldön magyarul, integráció, információs társadalom, globalizáció, hajrá, hajrá, egyétek meg a tejbegrízt, gyerekek.

A jövő megszelídítésének másik kínálkozó lehetősége: kijelenteni, hogy a jövő nem is létezik, mert mire eljön, már nem is jövő a neve, hanem jelen. A védekezés ennél sokkal kifinomultabb módja a jövővel komojabban számoló sokféle mesterkedés, kezdve a jövendőmondók ősi gyakorlatától az irodalmi utópiákon és sci-fiken át a tudományos futurológiáig. Ám a jövő egyiknek sem adja meg könnyen magát. Ráérezhetünk eseményekre, bizonyos valószínűséggel megjósolhatjuk bekövetkezésüket, a hosszabb ideig megfigyelt trendek grafikonvonalait továbbrajzolhatjuk a jövőbe, fantáziánkat és ismereteinket egyesítve képet alkothatunk az elkövetkezendő korokról – de az idő kapuján mégsem kerülhetünk túlra. A jövő évszázad, évtized, avagy akár csak esztendő, hónap, nap: titok marad. Ojan titok, amejet éppen kifürkészhetetlensége, váratlansága, sosemvolt jellege tesz édessé, izgatóvá. És fenyegetővé.

Hiszen jól ismerjük a globális felmelegedés távlati lázgörbéjét, a kőolajtartalékok csökkenésének, az esőerdők pusztulásának és az ózonjuk növekedésének, valamint a világjárványok állandósulásának a prognózisát; tisztában vagyunk az emberiség túlnépesedésének és a Kárpát-medencében élő magyar népesség  csökkenésének előrevetett demográfiai mutatóival. Előre látható a sötét jövő? Jogos a félelmünk, vagy csitítsuk magunkat azzal, hogy külön vagyunk mi a jelenben, és külön van a jövő – nélkülünk.

Ám nem csupán a jövővel gyűlik meg a bajunk, ojkor maga az idő fog ki rajtunk. Különösen gyorsuló világunkban érezzük, hogy egyre kevesebb van belőle. Észre sem vesszük, és vége a hétnek, fel sem eszmélünk, és eltelt egy hónap, el sem múlt a tél, és már újra itt a karácsony. Állandó késésben vagyunk, lemaradásban, elmulasztott teendőinket úgy görgetjük magunk előtt, mint galacsint a skarabeus. Pedig az írek azt mondják, hogy midőn a Jóisten az időt teremtette, bőven teremtett belőle. Ha ennek ellenére mégis úgy érezzük, kevés az idő, nincs idő, azaz keveselljük azt, ami pedig végtelen, abban nem az idő a hibás, hanem a szemléletünk. Modern korunkban az ember az idő válságát éli meg, hajszolja, és mégis lemarad róla. Kényszernek, szinte erőszaknak érzi a múlását, teljes ellentétben a keleti filozófiák felfogásával, amej szerint az idő nem kívülünk, hanem bennünk van, nem fenyeget, hanem szolgál bennünket. Hisz voltaképp

A jelen képlete

Tudhatjátok: nagy blogíró voltam. 2002-től cirka tíz éven át majdhogynem napi rendszerességgel adtam közre valami friss anyagot: szeméjes naplót, közéleti-politikai reagálást, írójegyzetet, újonnan írt vagy publikált verset, tárcát, glosszát, novellát. Több közlőhejen is kialakult kisebb-nagyobb olvasói táborom, így az ős-UngParty Manzárdon, a NolBlogon, a Blogtér.Hu közösségi rendszerében, majd itt, a BDK.BLOG.HU alatt. A jelen blog 1500-nál több bejegyzést tartalmaz, akadnak ojanok, amejek sok ezer kattintást értek el, és ojanok is szép számmal, amejek 100-nál több kommentet váltottak ki - ezek tíz évesnél idősebb cikkek - az itteni posztok java 2005-2010 között született.

Aztán úgy döntöttem, 2011-től saját domain alatt, saját tárhejen indítok új blogot. Ez lett a BDK NAPI BLOG, ahol is pár évig jó közepes volt a forgalom: elég sokat írtam és sokan olvastak - aztán hamarosan mind az én aktivitásom, mind az olvasói látogatottság alábbhagyott.

Ennek legfőbb oka, hogy

• megszűnt a permanens közlésvágyam.

Korábban mind szeméjes életemmel, mind kis heji közéletünkkel és kulturális dolgainkkal kapcsolatban volt aktuális mondanivalóm, de legalább ennyire foglalkoztattak a magyarországi események. Az érdeklődésem is csökkent valamennyire (a kárpátaljai magyar irodalmiság szinte teljesen kiesett), de nagyobb mértékben csökkent az a kényszer, hogy mindenről mindig megírjam a véleményemet. Így a napi blogolás egyre gyérült, 2014-ben már csak heti 2 poszt volt az átlagom, aztán ez hirtelen havi 2-3-ra esett vissza. Amikor már a havi 1 sem született meg, új blogot nyitottam Balla D. Károj elipszilon nélkül, de persze blogíró kedvem ettől nem pörgött fel, főleg újraközlések kerültek ide 2018 őszétől.

Bloggerkedésem alábbhagyásának másik nyomós oka

• működésem áttolódása a Fészbukra.

Az FB-t évekig jószerével arra használtam, hogy itt osztottam meg új posztjaimat. Mivel sokat írtam, sok volt a megosztás. Blogom látogatóinak száma mégis csökkent - Facebook-ismerőseim száma viszont nőtt. Egy ideig elvet csináltam abból, hogy még az apróságaimat is csak blogban írom meg (aforizmák, haikuk, limerikek), az FB-re kizárólag a megosztás került. Ám kiderült, ez így nem hatékony. Sokkal több olvasóra, élénkebb érdeklődésre számíthatok, ha nem várok átkattintást, hanem magán a fészen teszem közzé azt, amit. - Ezzel a szeméjes blogolás tovább sorvadt.

A szeméjes - írom. Ez fontos, mert miközben magánéleti és véleményközlő blogjaim elsorvadoztak, aközben - és ez is egy oka magánbloggerkedésem alábbhagyásának -

• az elmúlt években tucatjával születtek tematikus blogjaim,

ezek között ott vannak a legfőbb tevékenységemmé vált SEO-val, azaz a honlapok keresőoptimalizálásával (Google-hejezésük javításával) szakmai szinten foglalkozók, ott vannak az irodalmi műfajokhoz kötődők (pl. haikuk, limerikek, pszichodrámák, könyves blogok), a gyűjtő-, válogató és ajánlóblogok, illetve elég nagy számban és változatos tematikával azok, amejek közvetlenül szolgálnak keresőmarketing célokat (pl. PR-cikkek megjelentetésével). Ezek bejegyzései, ha lassúdan is, de szaporodnak. Ám ezek a posztok nem visszatarthatatlan közlésvágyból születnek, hanem mert segítik honlapoptimalizáló munkámat. 

Mivel ezt is szívesen végzem és kiélem benne kreativitásomat, talán joggal reménykedhetem abban, hogy örömbloggerből egyelőre nem váltam kényszerbloggerré.

mindaz a gyalázat, ami megesik mostanság a magyar nemzettel, nagyobb sérüléseket okoz a lelkekben, semmint gondolnánk. talán csak a velejükig gátlástalan gazemberek immunisak, de az elégedetten bólogató jámbor lelkekbe ugyanúgy felszívódik a központilag kibocsájtott méreg, mint a tehetetlenségükbe lassan beleőrülő másként gondolkodókba. haszonélvező és kárvallott ugyanazt a mérgezett levegőt szívja, ugyanazt a minden csapból folyó mérgező vizet issza - és nem igaz, hogy a fizetési listákban vagy a csúszó borítékokban ott lenne az ellenszérum, mint ahogy nincs ott az ígéretekben és reményekben sem. meg kellene mozdulni, de a tömegek nem mozdulnak, szívják a mérget tudatlanul vagy tudatos elszántsággal, mert elhitetik magukkal, hogy csak az irigyek, idegenszívűek hazudják méregnek, valójában az áldott magyar életerőt tüdőzik méjre.

Már jobban szeretem a Google alapú keresőoptimalizálást, miután sok éve kiszerettem a kárpátaljai magyar irodalomból. Oka számos, előzménye hosszú. A lényeg talán annyi, hogy az 1980-as évek önfeledt lelkesültségéhez a 90-es években komoj szakmai hozzáállást igyekeztem társítani. Eleinte pozitív változásokat is regisztrálhattam: igaz, hogy legtöbb alkotónk a rendszerváltozás után nem tudott átlépni a saját árnyékán, ám megjelenni látszott egy új nemzedék, tagjai a progresszív irányzatok felé tapogatóztak. A szemlélet- és generációváltás azonban elmaradt, a fiatalok elhagyták szülőföldjüket, a velük nagyjából egyidőben indultak szépírói teljesítménye pedig nem igazán tagozódott be a merev keretek közé zárt egységbe. A valamijen szinten kanonizálódó kárpátaljai magyar irodalomnak leginkább csak a hiányosságait tudtam számba venni a nagyjából 1994 és 2006 között írt kritikáimban, esszéimben. Ezek miatt és nyilatkozataim, véleménynyilvánításaim miatt (ekkoriban intenzíven blogoltam) kollégáim többsége erősen megorrolt rám. Hogy belőlem ellenséget formáljanak, az jól beleillett abba a sérelmi magatartásba, amejet máig sem tudtak levetkőzni.

Én meg fokozatosan elvesztettem szakmai érdeklődésemet mindaz iránt, ami Kárpátalján irodalom címén születik, történik. Az időközben jelentkezett újabb generáció tagjaitól olvasott művek ezt nem tudták megfordítani: egy-egy ritka felvillanáson kívül leginkább önképzőköri színvonallal találkozom. Így a szakmai után olvasói érdeklődésem is elapadt.

Mindez most azért jutott eszembe, mert mostanában két friss felkérést is kaptam: egyikben bevezetőt kértek az irodalmunkat bemutató sorozathoz, a másikban fejezetnyi tanulmány megírására kértek fel egy kongresszusra készülő kötet számára, amej "reprezentálni szeretné a határainkon kívüli mai magyar irodalmat". Mindkettőt elhárítottam. A másodikban érveim között az is szerepelt, hogy a határon túli magyar irodalmak külön kezelését (és egy kalap alá vételét) én ma már nem tudom elfogadni, és leginkább azért nem, mert torzulásokkal jár és egy hamis értéktöbblet képzetével párosul. Mindezt részletesen kifejtettem új, immár teljesen elipszilon nélküli blogomban:

Érdekel-e még a kárpátaljai magyar irodalom?

Sokkal jobban a keresőoptimalizálás. A weboldal szemantikus optimalizálás, főleg a Google Page Experience árnyékában. Igazi kihívás az első oldalra kerülés megvalósítása, kreatív munkát igényel. Kezdőknek gyakran van szüksége keresőmarketing tanácsadásra a SEO-szakértő részéről, ebben tudok segíteni. Tartalommarketing stratégiám általában sikeres. További információk:

• https://elsohely.net/google-kereses-elso-hely/

2007-ben vagy 2012-ben haltam meg?

Tsúszó Sándor meghaladhatatlan teljesítményét leszámítva alighanem valóban én vagyok a legaktívabb posztumusz író. Ojan jól sikerült meghekkelnem az életrajzomat, hogy immár egy komojnak szánt (de inkább szánalmasan nevetséges) irodalomtörténeti kiadvány is feltünteti elhalálozási dátumomat.

A szerkesztők abban láthatóan nem értettek egyet, hogy mejik évben szenderültem jobblétre, a könyv tárgyalási részében halálozásom dátuma 2007, viszont a szöveggyűjteményi részben és annak a tartalomjegyzékében 2012-ig hagytak élni. Elképzelem a parázs vitákat, amikor is a könyv szerkesztőbizottsága, benne 6 kárpátaljai magyar pedagógussal (!) érveket keres - és természetesen talál: lásd a linkeket:) az egyik vagy a másik dátum mellett. Végül nem jutnak konszenzusra, kompromisszumos megoldás születik: szerepeljen mindkettő. Ha ebben nem is tudtak dönteni, abban méjen egyetértenek, hogy a kárpátaljai szerzőket nem kell megkérdezni arról, adják-e hozzájárulásukat műveik megjelentetéséhez (ugyan! örüljenek a megtiszteltetésnek!). Viszont amikor egy halott szerző jelentkezik és tiltakozik a jogsérelem miatt, akkor a derék szerkesztők Megbotránkoznak saját hibáikon (<<előzmények és levélváltások).

A Méry Ratio kiadónál történt jelentkezésem óta eltelt több mint 2 hónap várakozás után ma megérkezett a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig. Irodalomtörténeti kézikönyv és szöveggyűjtemény című, közel 800 oldalas kiadvány tiszteletpéldánya az összes belső torzulásával együtt. Itt most csak kettőt említve: saját szöveggel egyetlenegy élő erdélyi író sem szerepel benne, felvidéki is alig néhány. Kárpátaljai viszont 26 darab (!), a magyarországi részbe pedig sem Babits, sem Kosztolányi, sem József Attila nem fért bele, annál inkább Wass Albert, Nyírő József, Tormay Cécile.

Akkor lássuk a 90 %-ában a honlapjaimon is szereplő szövegekkel megegyező életrajzomat az ominózus kötet 339. oldaláról:

Részlet az Önmagad cenzora c. regényből

 avagy hogyan lett Kállay Labord elszánt posztmodern regényíró -

Az alábbi szöveg az 1990-es évek derekán keletkezett. Hősöm, a kissé excentrikus viselkedésű és nagy fantaszta hírében álló kárpátaljai zsurnaliszta, az ifjabbik Kállay testvér (bátyja ismert keletkutató, antropológus professzor) hasztalan próbálkozik novelláival sikert elérni magyarországi lapoknál: történeteit a szerkesztőségek sorra válasz nélkül hagyják vagy visszaküldik, olykor keresetlen sorok kíséretében. A kudarc hősömet nem töri meg, összeállít novelláiból egy teljes kötetet és azzal próbálkozik. Hasztalan. Bár újságíróként odahaza sikeresnek mondhatja magát, a szépirodalom súlyos ajtaját újra is újra az orrára csapják, ahányszor csak bebocsáttatást kér. Mivel az fel sem merül benne, hogy saját tehetségét megkérdőjelezze, újabb kudarca után nagy elhatározás születik meg benne.

„A lineáris szövegépítkezés és a realisztikus történetmondás nem képezi érdeklődésünk tárgyát; véleményünk szerint a modern prózaírás részét sem.”

– Ezzel a megjegyzéssel kaptam vissza kéziratomat egy rangos kiadótól. Ahelyett azonban, hogy fogtam volna a novelláimat és elküldtem volna a sok közül valamelyik másiknak, édes bosszút forraltam.

Ennyire undorodtok a realizmustól? Botrányosnak tartjátok, ha egy regénynek VAN története, s az ráadásul a természetes időrendet követi?

Hát majd adok én nektek posztmodern szövegtobzódást!

Hetekig a legravaszabb filosz-trükkökön járt az eszem, posztmodern szövegzsonglőrködésen, csupa olyasmin, amire buknak a Szent Kánon hatalmas urai. Nehogy már pont én ne tudjak megfelelni az intertextualitásnak és önleflexiónak, a hermeneutikának és recepcióelméletnek meg a többi tartalmatlan fogalomnak. Írok én nektek olyan metafikciót, hogy csak pislogtok!

Talán csak nem lesz nehezebb eljátszadozni a vendégszövegekkel, váltogatni a narratívákat, semmint aprólékosan kidolgozni – ahogy eddig tettem – egy valódi regény összetett cselekménysorát, felépíteni az alakok rendszerét, előkészíteni és jól időzíteni a konfliktusokat, ügyelni a szerkezetre, indítani és elkötni a szálakat… A fene fog ezzel vesződni! Keresek valami torz konstrukciót, ráhúzom a szöveget, bedobom a mixerbe, aztán ráöntöm, ráfagyasztom valami formás kis nyélre: nesztek a posztmodern nyalóka. Kapjátok be!

Ezzel csak az a baj, hogy ha nem teszek többet, mint csupán megfelelek a normaelvárásoknak, azzal – ismeretlenként – nem tudok betörni egy ilyen kiadóhoz. Megvannak a favoritjaik, az állócsillaggá rögzített nagyok, meg az ügyeletes kicsi liblingek, akik ott lihegnek mindenütt, ahol a modern irodalom két cintányérja összecsattan. Hogy engem is „felfedezzenek”, ahhoz valami különlegességet kell nyújtanom. Valami olyat, ami ezt a halálosan unalmassá vált trendet kicsit megbolondítja.

De mi lehetne ez? Mim van nekem, ami az ő szerzőiknek nincsen?

Hát igen, nincsen másom, mint ez a hozzám nőtt határon túliság, a kárpátaljaiságom, amit talán okosabb lenne letagadni, megtagadni, lerugdosni a lábamról, mint a csizmatalpra ragadt ganét, de akkor itt állnék vértezetlenül, megfosztva minden különlegességemtől. Miért ne használhatnám ki ezt a felhajtó erőt, miért ne fokozhatnám az extrémitásig a helyzetemet, miért ne lehetnék én az első és egyetlen posztmodern kárpátaljai? Pokolba hát a hagyományokkal, a sorsvallással, az elhivatottsággal! Éljen a szövegcentrikus irodalom!

Napokig törtem a fejem valami alaphelyzeten, soványka történeten, olyan kijelölhető pontokon, amelyek között kellő gyakorisággal váltogathatom a megszólalási módozatokat, elmoshatom a szerzői ént, egymásra csúsztathatom az idősíkokat és a helyszíneket, lehetőleg úgy, hogy soha ne lehessen tudni, melyik az elsődleges írói látószög, kicsoda a voltaképpeni elbeszélő.

Lassan össze is ált a fejemben egy szellemesnek gondolt én-regény laza illeszkedésű szerkezete. Azt találtam ki, hogy Magyarországra települési szándékom bejelentése után ottani részről felmerülnek velem kapcsolatban bizonyos nemzetbiztonsági kételyek, és egy megfelelő hatóságnál aprólékos és körültekintő vizsgálatot rendelnek el velem kapcsolatban. Ehhez kikérik az ukrán kollégáktól az itthoni titkosszolgálati dossziémat <gyelo>. Meg is kapják. Az orosz és ukrán nyelvű dokumentumokat tartalmazó személyi anyagom feldolgozása azonban nyelvi akadályokba ütközik magyar részről, ezért kiadják fordításra egy hites fordítónak. Ez a fordító történetesen egy Kárpátaljáról 20 éve áttelepült, akár barátomnak is nevezhető volt újságíró kollégám, aki nem először végez ilyen munkát kormányhivataloknak. Természetesen elfogadja a megbízást, miért is ne tenné, itt nincsen helye érzelmeknek, régi barátságon merengésnek, ez egy konkrét szakmai feladat, el kell végezni és kész.

Ám a szövegekkel nehezen boldogul. A dosszié ugyanis csak kisebb részben tartalmaz eredetileg is oroszul meg ukránul írt rólam szóló jelentéseket (ezekkel puszta rutinból ledarálná), a javát a saját szövegeim alkotják, vagyis magyarul írt cikkeimből, leveleimből vett „terhelő” idézetek orosz és ukrán fordításai teszik ki, néha csak pár kiragadott mondat, máskor több oldalas dokumentumok, teljes újságcikkek, hosszú magánlevelek.

Ezek visszamagyarítása sok fejtörést okoz kollégám számára, nem érti a finomabb utalásokat, érzi, hogy nemcsak az eredeti szövegek stílusára nem talál rá, hanem az értelmezése is folyton félresiklik. Mivel lelkiismeretes ember, nem akarja a visszafordítással eltorzítani, meghamisítani az eredeti szövegeimet. Ezért merész dologra szánja magát: a munkát – maximális diszkréciómat kérve – átpasszolja nekem, vagyis annak, aki az eredeti szövegeket írta, és ezért a leghívatottabb arra, hogy a „fordítástechnikai” nehézségeket megoldja.

Én pedig hozzálátok a munkához, de nem írom vissza az eredeti magyar szövegeimet, hanem úgy lavírozok a nyelvek között, hogy magamat a magyar hatóságok előtt minél jobb fényben tüntessem fel. A szovjet és ukrán hatóságok piszlicsáré dolgoknak tulajdonítottak jelentőséget, szövegeimben igazából legfeljebb elszórt nyomelemek szintjén volt jelen valami halovány rendszerkritika – ezeket felerősíteni, kiszínezni úgy, hogy mégse legyen hamisítás: nos ez igazi önreflexiós szövegírói feladat.

A regényem tényleges szövege tehát egy belső szövegfolyamra, írásaim oda-vissza fordított textusaira reflektál - mi ez, ha nem posztmodern alapszituáció? Beleillik a koncepcióba az a szándékom is, hogy regényemben a velem azonos hős szövegek által alkotja újra a saját személyiségét, létrehozva a csak ebből a személyi dossziéból előálló bátor ellenzékit - aki pedig soha nem voltam. A szövegalkotás egyfelől és a szöveg által megalkotott regényhős másfelől remek extrapolációs lehetőség, a két alkotásmód oda-visszajátszatása pompás lehetőséget nyújt a posztmodern módon könnyed, de társadalmilag mégis súlyos, a magánéletben pedig sorfordító jelentőségű irodalmi játszódásra.

Hogy még egy csavar legyen a dologban: az orosz-ukrán + kreatívan magyarra visszafordított anyaggal tömött dossziét egy éppen Bécsbe utazó közös barátunkra bízom azzal, hogy Budapesten adja át az eredetileg megbízott újságíró kollégának. Ám a randevú nem jön össze, barátom nyakán marad az anyag, kénytelen magával vinni Bécsbe - ahol ellopják tőle. Hogy az újságíró kolléga ne kerüljön emiatt a hatóságok előtt nagy bajba, nekem újra kell alkotnom a teljes anyagot. Hatalmas munka, de a szövegek által létrehozott személyem ezzel sokkal árnyaltabbá, hitelesebbé válik, már-már igazi ellenálló hőssé. Mire befejezem a nagy munkát, a bécsi dossziétolvaj regénye is megjelenik németül Önmagad cenzora címen...

Ezzel a regénnyel egészen biztosan úgy berúgom az előlem eddig elzárt  Szent Kánon kapuját, hogy kiszakad sarkaiból.

_________________________________________________

A határon túli magyarok szavazati jogáról indított kampányról írt véleményem (<katt a bloggbejegyzéshez!) okán készített velem közel egyórás interjút Parászka Boróka (fotója jobbra) a Marosvásárhelyi Rádió (Románia) részére. Élőben a beszélgetés két részben hangzott el november 15-én és 16-án délután, majd a rádió műsorarchívumába is bekerült egyben. Erre a linkre kattintva hallgatható meg:

BDK-interjú - mp3

Egy kicsit sok a nyökögés benne (valaha rutinosabb voltam ebben, afféle profi nyilatkozó módjára toltam a nyomdakész mondatokat, most viszont már keresem a szavakat; Boróka szerint az, hogy "látszik a gondolat formálódása", csak izgalmasabbá tette az interjút"). Visszahallgatva nekem kicsit sok az ismétlés, az újrakezdett mondat, az eltévesztett és javított szó. Kijöttem a cicerói formámból, hiába :). Lehet, ebben a személyes jelenlétet nélkülöző telefonos megoldás is ludas. A mondandómat azért talán mégis sikerült kifejtenem.

A DK holdudvarához tartozók persze továbbra is lelkesen állnak bele ebbe a kampányba és nem tudják, vagy inkább nem akarják megérteni, hogy miközben az elvek szintjén akár igazuk is lehet ebben a kérdésben, aközben a kampány miért káros és romboló hatású.

A rádió honlapján ez a bevezető szerepel:

A magyar kormány menekültellenes kampányára hasonlít formailag is, tartalmilag is az a kampány, amely a Magyarország határain kívül élő, kettős állampolgársággal rendelkezők szavazati jogának megvonásáért folyik – állítja Balla D. Károly író, aki szerint a jelenlegi magyar-magyar viták nem, vagy csak nehezen visszafordítható konfliktusokhoz vezetnek.

Eredeti blogbejegyzésem itt:

berniczky éva és balla d. károly kilépett az ukrán írószövetségből

Érdekes a hírek természete. Az ugye már cseppet sem meglepő, hogy egy szenzációs cím alatt ojan* cikket olvashatunk, amiben szó sincs a beharangozott szenzációról; az sem ritka, hogy a szöveg értelme, jelentése épp az ellentéte annak, amit a cím után várnánk. Kicsit hasonló a mostanában már teljesen jellegtelenné és olvashatatlanná vált Kárpáti Igaz szó eljárása, amikor az ukrán írószövetségből való kilépésünket a Tüntetőleg elhagyták az írószövetséget cím alatt tudatják a Nyájassal. A cím kb. azt sejteti, hogy mondjuk felpattantunk egy gyűlésen és tüntetőleg elhagytuk a hejszínt. Hogy szerény, csendes, levélben lebonyolított és több heti késéssel blogomban tudatott kilépésünket a szenzációkeltés szándékával turbózták-e fel, vagy csak a lap újságíróinak köztudottan pocsék stílusa hozta-e ezt a címet, nem tudhatom, meglehet, most is egyszerűen csak a hír készítőjétől az olvasószerkesztőn át a főszerkesztőig senki sem volt tisztában a tiltakozásul és a tüntetőleg szavak jelentése közötti nem csekéj különbséggel.

A lényeg tehát, hogy kilépésünk nélkülözött és nélkülöz mindenféle demonstratív jelleget, sem ténylegesen, sem virtuálisan nem tüntettünk. Hogy kilépésünk tiltakozás, az viszont igaz, kéretik tehát annak venni, ami.

Számomra az is eléggé furcsa, hogy miként válhat egy szeméjes blogbejegyzésből újsághír. Nem gondolom az újságírás csúcsteljesítményének az ijesmit. Kényelmesnek mindenesetre eléggé kényelmes, csak pár mondatot kell összekínlódni, a többi copy-paste a blogomból. Utánajárni, a hír hitelességét ellenőrizni, telefont felemelni és érintettet megkérdezni? Ugyan!

De hát mit várok én a KISZótól, ha a kicsivel rangosabb Magyar Nemzet hírgyártói is magáblogokban halásszák a híreket és még ezen felül kutyaütőknek is bizonyultak. Erről itt írtam: Új nevet és díjat kaptam a Magyar Nemzettől.

____________________________