kis nüansz - budapest by night - üzlet - vízkezelés - vállalkozás - befektető - whisky

Ezt a régibbi írásomat emlegette minap egy ismerősöm, kérte, küldjem el. Alkalmatlan régi weboldalamon találtam rá. Kissé felújított formában teszem újra közzé, elipszilonok nélkül.

Csak egy aprócska nüansz

Az 1990-es évek legelején magyarországi kiadói partnereimnek az volt a mániája, hogy valami jó kis üzletet meg akartak csípni Ukrajnában. Persze sem szakmai felkészültségük, sem induló tőkéjük nem volt ehhez, de érezték: annyira kaotikus a törvényi-pénzügyi-gazdasági hejzet a Szovjetunióból frissen kiszakadt államban, hogy azok is megcsinálhatják a szerencséjüket, akiknek csak ötleteik, ráérzésük, jó kapcsolatuk van. A baj ott kezdődött, hogy az a jó kapcsolat, az én lettem volna...

Nyüstöltek is állandóan, hogy mire ők megjönnek Budapestről Ungvárra, addigra én találjak nekik Kárpátalján egy talpraesett bankárt, megfelelő faipari vállalatot, szállító céget, bányát, porcelángyárat, palackozóüzemet, vasművet, gázművet, szennyvíztisztító telepet, energetikai ágazatigazgatót, szerszámgépforgalmazót, fő- és alvállalkozót, csendestársat, polgármestert, csempészt, vámost stb., mert ők hozzák a magyarországi, sőt, nyugati üzleti partnert - és nagy dolgok fognak végbemenni, én is jól járok, meglátom.

Röppentek a milliók és milliárdok, vagonok és ezer raklapok, tonnák, köbméterek és százalékok. Nekem nem fűlött a fogam az egészhez, de a közös kiadói-szerkesztői munka fenntarthatósága érdekében ímmel-ámmal csináltam ezt is, néha összehoztam őket pénzügyi és gazdasági vezetőkkel, jártunk hegyvidéki fatelepen, gyógyhatású sóbányában, cserépüzemben, víztisztító és ivóvízkezelő állomáson, láttunk környezetbarát ifrapaneleket gyártó gépsort, klór-dioxidot előállító vegyipari gyárat és innovatív baromfikeltetőt...

Aztán találtam egy fickót, bankban dolgozott középvezetőként, akinek felcsillant a szeme, amikor vázoltam a pesti barátaim elképzeléseit. Na, ez az én emberem, gondoltam, ez majd felhajt nekik gépsort és befektetőt, igazgatót és tulajdonost, zéertét és káeftét, gyártót és forgalmazót, uzsorást és pénzmosót.

És valóban: összehoztam őket, és kibontakozni látszottak bizonyos lehetőségek. Sajnos nekem is részt kellett vennem az egészben: a magam hejett talált fickó pechemre nem tudott magyarul, így szükség volt rám, mint megbízható fordítóra, aki egyben belelát a dolgokba és képvisel bizonyos érdekeket.

No, hát tolmácskodni még mindig jobb, gondoltam, mint üzletelni. A fickó - nevezzük mondjuk Jurának - rá is állt a dologra, volt néhány megbeszélés Ungváron, talált a cimboráim számára potens helyi nagyvállalkozót, mígnem odáig fejlődött a dolog, hogy egy svédországi befektető komoj érdeklődést mutatott a felkínált lehetőségek iránt.

Akkor hát ukrán-magyar-svéd fakitermelő vállalatot alapít„unk”, a nyugati fél hozza a tőkét és technológiát, a magyar fél ötletgazdaként és közvetítőként szintén alapító tag lesz, az ukrán fél adja a területet, a nevetségesen olcsó munkaerőt, energiát és nyersanyagot, a késztermékben pedig az apportoknak megfelelően osztoznak a felek.

A szerződések aláírása előtti utolsó egyeztetésre a nyugati, illetve inkább északi nagytőkés meghívta leendő üzlettársait egy budapesti végtárgyalásra, az Intercontinental Hotelba. Szerencsére két (!) tolmácsot is odarendelt (az egyik amojan jegyzőkönyv-vezető is volt), így én leginkább csak megfigyelőként vettem részt a tárgyaláson és abban merült ki a munkám, hogy a két budapesti kiadós partneremnek (akik mint az üzlet összehozói, értelmi szerzői és mint legfőbb közvetítők voltak jelen) néha oda-odasúgtam valamit, amit nem értettek pontosan a hivatalos tolmácsok fordításaiból.Az ukrán oldalt Jura képviselte, aki rendelkezett a hazai partner teljes körű felhatalmazásával.

Jófajta whiskyt ittunk a svéd kontójára az elegáns tárgyalóban, mindenféle apróságokat (öngyújtó, zsebszámológép) kaptunk ajándékba, és remekül alakultak a gondok, minden korábbi akadáj elhárulni látszott, ami engem lepett meg a legjobban.

Mígnem egy megfelelően emelkedett pillanatban, amikor már mindenben megállapodtak a felek, Jura barátunk felemelte jobb kezét és kinyújtott mutatóujjának figyelmet felkeltő apró mozdulatával magához nem ragadta a szót. Igen kérem, csak van még itt egy aprócska mozzanat. „Jeszty malenykij nyuansz." És tett egy ojan megjegyzést, amejtől a svédnek a torkán akadt a whisky, a tolmácsok kezében megállt a toll, és budapesti barátaim orráról leesett a szemüveg.

Hogy pontosan mit és miért és hogy, arra nem emlékszem, de a légyege ojasmi volt, hogy neki itthon meg kell kennie bizonyos hivatalnokokat, ez az egész gyönyörű üzleti konstrukció, amejről hónapok óta levelezünk-telefonozunk-tárgyalunk, és amej kemény miliárdokat fog termelni, ez akkor és csak akkor fog működni, ha neki itt és most gyorsan a zsebé tesznek ezer dollárt.

A svéd kétszer visszakérdezte a saját tolmácsát, hogy jól értette-e. Egy szerény bólintással én is megerősítettem: jól. Mi, kishalak, feszülten vártuk, mi fog történni, hogyan reagál a nagybefektető az ukrán fél teljhatalmú megbízottjának pitiáner felvetésére.

A svéd nagytőkés odaintette a pincért, rendelt még egy rundó italt, Jurától megkérdezte, jó-e a szállása, kényelmes-e a szállodai szobája itt az Intercontinentalban, és hogy látta-e már Budapestet by night.

Barátunk nem tudta mire vélni a kérdést, nem értette, hogyan van összefüggésben az ő apró nüanszával, de azért válaszolt: a szoba luxuskényelmű, és nem, nem látta, most jár először a magyar fővárosban.

Hát akkor el ne mulassza megnézni, biztatta a svéd, és mosojgott. A többiek is, kényszeredetten. Kihozták a whiskyt. Mielőtt bármire koccintattunk volna, a pénzember elnézést kért, és úgy állt fel, mint aki csak a mosdóba indul. Sokáig vártunk rá, szerettük volna már meginni az italt a jól végzett tárgyalás után. Türelmünk fogytán az egyik tolmács utána ment. Pár perc múlva zavartan visszajött, égett az arca.

Jurának elmondta oroszul, hogy a nagytőkés annyi napra kifizette az ukrán vendég szállodáját, amennyi ezer dollárba belefért. Ezen felül azt üzente: Jura nézze meg az éjszakai Budapestet, őt pedig felejtse el.

Le voltunk forrázva. Jura a legkevésbe. Hát ijen kicsinyesek ezek a milliomosok, rándította meg a vállát. De azért igyunk az egészségére - és az éjszakai Budapestre, mondta már-már vidáman. Ittunk. Keserű volt a whisky, mintha malenkij nyuanszból párolták volna.

__________________________

ivóvízkezelés

Balla D. Károj

Az idő csapdájában

Kizökkent az idő - ó, kárhozat, hogy én születtem hejretolni azt…

Shakespeare: Hamlet

A fenyegető idő

Talán ettől való félelmünkben használunk mindenféle idő-praktikákat. Kifejezetten szeretünk például a nemzeti múltba menekülni, vagy azért, hogy a történelem dicső eseményeiből merítsünk erőt és keressünk indokot nemzeti büszkeségünkhöz, vagy azért, hogy – ellenkezőleg –, a legfájdalmasabb kudarcokat, igazságtalanságokat felidézve búsonghassunk egy nagyot (mutatja mindaz, ami 2020-ban TRIANON 100 kulcsszóval történik), talán addig a gondolatig is eljutva, hogy ha ennyi sorsverés ellenére még mindig létezik itt, Kelet és Nyugat határán, nagyjából félúton az Urál és az atlanti partok között, a Kárpátok védő és szorongató ölelésében a tízegynéhány milliós magyarság, akkor esetleg túléljük azt is, ami éppen most készül romlásba sodorni – vagy még inkább a jövőben leselkedik ránk.

Mert hogy a jövő veszéjes fenevad.

Megszelídítésének egyik módja, ha kijelentjük, hogy már el is kezdődött.

Kisgyerek voltam, amikor akkori aktuális nagy vezérünk, Nyikita Hruscsov óvodákat látogatott, és büszkén kijelentette a csöppségeknek, hogy boldogok lehetnek, mert velük elkezdődött a jövő, ők bizony már a kommunizmus emberei, benne lesznek felnőttek. Felteszem, a kicsik nem értették, miről beszél a kopasz bácsi, de talán velem együtt, aki ön- és közveszéjes óvodakerülő voltam, arra gondolhattak, ha a kommunizmusban nem kell majd tejbegrízt enni, akkor az valóban jó dolog lehet. Azóta bizony már a gyerekeik is bőven kinőttek a kisdedóvóból, de az utópia nem vált valóra. Ami megmaradt: a tejbegríz, és a magukat butítani és megtéveszteni nem hagyók örök, de ritkán gyakorolt joga, hogy széles ívben köpjék azok arcába, akik meg akarják velük etetni. A későbbi történelmi példáktól most eltekintek, de a különböző érákhoz tartozó néhány fogalmat azért felriasztok a csalitból: internacionalizmus, világbéke, gyorsítás, átépítés, rendszerváltás, piacgazdaság, jóléti társadalom, demokrácia, szociális védőháló, eséjegyenlőség, Európa Ház, alapszerződés, kedvezménytörvény, státustörvény, hármas prioritás,  kettős állampolgárság, visszahonosítás, autonómia,  nemzetegyesítés, érdekérvényesítés, alkotmányos kötelesség, lebegtetett határok, nem elválaszt, hanem összeköt, szülőföldön magyarul, integráció, információs társadalom, globalizáció, hajrá, hajrá, egyétek meg a tejbegrízt, gyerekek.

A jövő megszelídítésének másik kínálkozó lehetősége: kijelenteni, hogy a jövő nem is létezik, mert mire eljön, már nem is jövő a neve, hanem jelen. A védekezés ennél sokkal kifinomultabb módja a jövővel komojabban számoló sokféle mesterkedés, kezdve a jövendőmondók ősi gyakorlatától az irodalmi utópiákon és sci-fiken át a tudományos futurológiáig. Ám a jövő egyiknek sem adja meg könnyen magát. Ráérezhetünk eseményekre, bizonyos valószínűséggel megjósolhatjuk bekövetkezésüket, a hosszabb ideig megfigyelt trendek grafikonvonalait továbbrajzolhatjuk a jövőbe, fantáziánkat és ismereteinket egyesítve képet alkothatunk az elkövetkezendő korokról – de az idő kapuján mégsem kerülhetünk túlra. A jövő évszázad, évtized, avagy akár csak esztendő, hónap, nap: titok marad. Ojan titok, amejet éppen kifürkészhetetlensége, váratlansága, sosemvolt jellege tesz édessé, izgatóvá. És fenyegetővé.

Hiszen jól ismerjük a globális felmelegedés távlati lázgörbéjét, a kőolajtartalékok csökkenésének, az esőerdők pusztulásának és az ózonjuk növekedésének, valamint a világjárványok állandósulásának a prognózisát; tisztában vagyunk az emberiség túlnépesedésének és a Kárpát-medencében élő magyar népesség  csökkenésének előrevetett demográfiai mutatóival. Előre látható a sötét jövő? Jogos a félelmünk, vagy csitítsuk magunkat azzal, hogy külön vagyunk mi a jelenben, és külön van a jövő – nélkülünk.

Ám nem csupán a jövővel gyűlik meg a bajunk, ojkor maga az idő fog ki rajtunk. Különösen gyorsuló világunkban érezzük, hogy egyre kevesebb van belőle. Észre sem vesszük, és vége a hétnek, fel sem eszmélünk, és eltelt egy hónap, el sem múlt a tél, és már újra itt a karácsony. Állandó késésben vagyunk, lemaradásban, elmulasztott teendőinket úgy görgetjük magunk előtt, mint galacsint a skarabeus. Pedig az írek azt mondják, hogy midőn a Jóisten az időt teremtette, bőven teremtett belőle. Ha ennek ellenére mégis úgy érezzük, kevés az idő, nincs idő, azaz keveselljük azt, ami pedig végtelen, abban nem az idő a hibás, hanem a szemléletünk. Modern korunkban az ember az idő válságát éli meg, hajszolja, és mégis lemarad róla. Kényszernek, szinte erőszaknak érzi a múlását, teljes ellentétben a keleti filozófiák felfogásával, amej szerint az idő nem kívülünk, hanem bennünk van, nem fenyeget, hanem szolgál bennünket. Hisz voltaképp

A jelen képlete

Tudhatjátok: nagy blogíró voltam. 2002-től cirka tíz éven át majdhogynem napi rendszerességgel adtam közre valami friss anyagot: szeméjes naplót, közéleti-politikai reagálást, írójegyzetet, újonnan írt vagy publikált verset, tárcát, glosszát, novellát. Több közlőhejen is kialakult kisebb-nagyobb olvasói táborom, így az ős-UngParty Manzárdon, a NolBlogon, a Blogtér.Hu közösségi rendszerében, majd itt, a BDK.BLOG.HU alatt. A jelen blog 1500-nál több bejegyzést tartalmaz, akadnak ojanok, amejek sok ezer kattintást értek el, és ojanok is szép számmal, amejek 100-nál több kommentet váltottak ki - ezek tíz évesnél idősebb cikkek - az itteni posztok java 2005-2010 között született.

Aztán úgy döntöttem, 2011-től saját domain alatt, saját tárhejen indítok új blogot. Ez lett a BDK NAPI BLOG, ahol is pár évig jó közepes volt a forgalom: elég sokat írtam és sokan olvastak - aztán hamarosan mind az én aktivitásom, mind az olvasói látogatottság alábbhagyott.

Ennek legfőbb oka, hogy

• megszűnt a permanens közlésvágyam.

Korábban mind szeméjes életemmel, mind kis heji közéletünkkel és kulturális dolgainkkal kapcsolatban volt aktuális mondanivalóm, de legalább ennyire foglalkoztattak a magyarországi események. Az érdeklődésem is csökkent valamennyire (a kárpátaljai magyar irodalmiság szinte teljesen kiesett), de nagyobb mértékben csökkent az a kényszer, hogy mindenről mindig megírjam a véleményemet. Így a napi blogolás egyre gyérült, 2014-ben már csak heti 2 poszt volt az átlagom, aztán ez hirtelen havi 2-3-ra esett vissza. Amikor már a havi 1 sem született meg, új blogot nyitottam Balla D. Károj elipszilon nélkül, de persze blogíró kedvem ettől nem pörgött fel, főleg újraközlések kerültek ide 2018 őszétől.

Bloggerkedésem alábbhagyásának másik nyomós oka

• működésem áttolódása a Fészbukra.

Az FB-t évekig jószerével arra használtam, hogy itt osztottam meg új posztjaimat. Mivel sokat írtam, sok volt a megosztás. Blogom látogatóinak száma mégis csökkent - Facebook-ismerőseim száma viszont nőtt. Egy ideig elvet csináltam abból, hogy még az apróságaimat is csak blogban írom meg (aforizmák, haikuk, limerikek), az FB-re kizárólag a megosztás került. Ám kiderült, ez így nem hatékony. Sokkal több olvasóra, élénkebb érdeklődésre számíthatok, ha nem várok átkattintást, hanem magán a fészen teszem közzé azt, amit. - Ezzel a szeméjes blogolás tovább sorvadt.

A szeméjes - írom. Ez fontos, mert miközben magánéleti és véleményközlő blogjaim elsorvadoztak, aközben - és ez is egy oka magánbloggerkedésem alábbhagyásának -

• az elmúlt években tucatjával születtek tematikus blogjaim,

ezek között ott vannak a legfőbb tevékenységemmé vált SEO-val, azaz a honlapok keresőoptimalizálásával (Google-hejezésük javításával) szakmai szinten foglalkozók, ott vannak az irodalmi műfajokhoz kötődők (pl. haikuk, limerikek, pszichodrámák, könyves blogok), a gyűjtő-, válogató és ajánlóblogok, illetve elég nagy számban és változatos tematikával azok, amejek közvetlenül szolgálnak keresőmarketing célokat (pl. PR-cikkek megjelentetésével). Ezek bejegyzései, ha lassúdan is, de szaporodnak. Ám ezek a posztok nem visszatarthatatlan közlésvágyból születnek, hanem mert segítik honlapoptimalizáló munkámat. 

Mivel ezt is szívesen végzem és kiélem benne kreativitásomat, talán joggal reménykedhetem abban, hogy örömbloggerből egyelőre nem váltam kényszerbloggerré.

mindaz a gyalázat, ami megesik mostanság a magyar nemzettel, nagyobb sérüléseket okoz a lelkekben, semmint gondolnánk. talán csak a velejükig gátlástalan gazemberek immunisak, de az elégedetten bólogató jámbor lelkekbe ugyanúgy felszívódik a központilag kibocsájtott méreg, mint a tehetetlenségükbe lassan beleőrülő másként gondolkodókba. haszonélvező és kárvallott ugyanazt a mérgezett levegőt szívja, ugyanazt a minden csapból folyó mérgező vizet issza - és nem igaz, hogy a fizetési listákban vagy a csúszó borítékokban ott lenne az ellenszérum, mint ahogy nincs ott az ígéretekben és reményekben sem. meg kellene mozdulni, de a tömegek nem mozdulnak, szívják a mérget tudatlanul vagy tudatos elszántsággal, mert elhitetik magukkal, hogy csak az irigyek, idegenszívűek hazudják méregnek, valójában az áldott magyar életerőt tüdőzik méjre.

Sok éve annak, hogy kiszerettem a kárpátaljai magyar irodalomból. Oka számos, előzménye hosszú. A lényeg talán annyi, hogy az 1980-as évek önfeledt lelkesültségéhez a 90-es években komoj szakmai hozzáállást igyekeztem társítani. Eleinte pozitív változásokat is regisztrálhattam: igaz, hogy legtöbb alkotónk a rendszerváltozás után nem tudott átlépni a saját árnyékán, ám megjelenni látszott egy új nemzedék, tagjai a progresszív irányzatok felé tapogatóztak. A szemlélet- és generációváltás azonban elmaradt, a fiatalok elhagyták szülőföldjüket, a velük nagyjából egyidőben indultak szépírói teljesítménye pedig nem igazán tagozódott be a merev keretek közé zárt egységbe. A valamijen szinten kanonizálódó kárpátaljai magyar irodalomnak leginkább csak a hiányosságait tudtam számba venni a nagyjából 1994 és 2006 között írt kritikáimban, esszéimben. Ezek miatt és nyilatkozataim, véleménynyilvánításaim miatt (ekkoriban intenzíven blogoltam) kollégáim többsége erősen megorrolt rám. Hogy belőlem ellenséget formáljanak, az jól beleillett abba sérelmi magatartásba, amejet máig sem tudtak levetkőzni.

Én meg fokozatosan elvesztettem szakmai érdeklődésemet mindaz iránt, ami Kárpátalján irodalom címén születik, történik. Az időközben jelentkezett újabb generáció tagjaitól olvasott művek ezt nem tudták megfordítani: egy-egy ritka felvillanáson kívül leginkább önképzőköri színvonallal találkozom. Így a szakmai után olvasói érdeklődésem is elapadt.

Mindez most azért jutott eszembe, mert mostanában két friss felkérést is kaptam: egyikben bevezetőt kértek az irodalmunkat bemutató sorozathoz, a másikban fejezetnyi tanulmány megírására kértek fel egy kongresszusra készülő kötet számára, amej "reprezentálni szeretné a határainkon kívüli mai magyar irodalmat". Mindkettőt elhárítottam. A másodikban érveim között az is szerepelt, hogy a határon túli magyar irodalmak külön kezelését (és egy kalap alá vételét) én ma már nem tudom elfogadni, és leginkább azért nem, mert torzulásokkal jár és egy hamis értéktöbblet képzetével párosul. Mindezt részletesen kifejtettem új, immár teljesen elipszilon nélküli blogomban:

Érdekel-e még a kárpátaljai magyar irodalom?

2007-ben vagy 2012-ben haltam meg?

Tsúszó Sándor meghaladhatatlan teljesítményét leszámítva alighanem valóban én vagyok a legaktívabb posztumusz író. Ojan jól sikerült meghekkelnem az életrajzomat, hogy immár egy komojnak szánt (de inkább szánalmasan nevetséges) irodalomtörténeti kiadvány is feltünteti elhalálozási dátumomat.

A szerkesztők abban láthatóan nem értettek egyet, hogy mejik évben szenderültem jobblétre, a könyv tárgyalási részében halálozásom dátuma 2007, viszont a szöveggyűjteményi részben és annak a tartalomjegyzékében 2012-ig hagytak élni. Elképzelem a parázs vitákat, amikor is a könyv szerkesztőbizottsága, benne 6 kárpátaljai magyar pedagógussal (!) érveket keres - és természetesen talál: lásd a linkeket:) az egyik vagy a másik dátum mellett. Végül nem jutnak konszenzusra, kompromisszumos megoldás születik: szerepeljen mindkettő. Ha ebben nem is tudtak dönteni, abban méjen egyetértenek, hogy a kárpátaljai szerzőket nem kell megkérdezni arról, adják-e hozzájárulásukat műveik megjelentetéséhez (ugyan! örüljenek a megtiszteltetésnek!). Viszont amikor egy halott szerző jelentkezik és tiltakozik a jogsérelem miatt, akkor a derék szerkesztők Megbotránkoznak saját hibáikon (<<előzmények és levélváltások).

A Méry Ratio kiadónál történt jelentkezésem óta eltelt több mint 2 hónap várakozás után ma megérkezett a Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig. Irodalomtörténeti kézikönyv és szöveggyűjtemény című, közel 800 oldalas kiadvány tiszteletpéldánya az összes belső torzulásával együtt. Itt most csak kettőt említve: saját szöveggel egyetlenegy élő erdélyi író sem szerepel benne, felvidéki is alig néhány. Kárpátaljai viszont 26 darab (!), a magyarországi részbe pedig sem Babits, sem Kosztolányi, sem József Attila nem fért bele, annál inkább Wass Albert, Nyírő József, Tormay Cécile.

Akkor lássuk a 90 %-ában a honlapjaimon is szereplő szövegekkel megegyező életrajzomat az ominózus kötet 339. oldaláról:

Részlet az Önmagad cenzora c. regényből

 avagy hogyan lett Kállay Labord elszánt posztmodern regényíró -

Az alábbi szöveg az 1990-es évek derekán keletkezett. Hősöm, a kissé excentrikus viselkedésű és nagy fantaszta hírében álló kárpátaljai zsurnaliszta, az ifjabbik Kállay testvér (bátyja ismert keletkutató, antropológus professzor) hasztalan próbálkozik novelláival sikert elérni magyarországi lapoknál: történeteit a szerkesztőségek sorra válasz nélkül hagyják vagy visszaküldik, olykor keresetlen sorok kíséretében. A kudarc hősömet nem töri meg, összeállít novelláiból egy teljes kötetet és azzal próbálkozik. Hasztalan. Bár újságíróként odahaza sikeresnek mondhatja magát, a szépirodalom súlyos ajtaját újra is újra az orrára csapják, ahányszor csak bebocsáttatást kér. Mivel az fel sem merül benne, hogy saját tehetségét megkérdőjelezze, újabb kudarca után nagy elhatározás születik meg benne.

„A lineáris szövegépítkezés és a realisztikus történetmondás nem képezi érdeklődésünk tárgyát; véleményünk szerint a modern prózaírás részét sem.”

– Ezzel a megjegyzéssel kaptam vissza kéziratomat egy rangos kiadótól. Ahelyett azonban, hogy fogtam volna a novelláimat és elküldtem volna a sok közül valamelyik másiknak, édes bosszút forraltam.

Ennyire undorodtok a realizmustól? Botrányosnak tartjátok, ha egy regénynek VAN története, s az ráadásul a természetes időrendet követi?

Hát majd adok én nektek posztmodern szövegtobzódást!

Hetekig a legravaszabb filosz-trükkökön járt az eszem, posztmodern szövegzsonglőrködésen, csupa olyasmin, amire buknak a Szent Kánon hatalmas urai. Nehogy már pont én ne tudjak megfelelni az intertextualitásnak és önleflexiónak, a hermeneutikának és recepcióelméletnek meg a többi tartalmatlan fogalomnak. Írok én nektek olyan metafikciót, hogy csak pislogtok!

Talán csak nem lesz nehezebb eljátszadozni a vendégszövegekkel, váltogatni a narratívákat, semmint aprólékosan kidolgozni – ahogy eddig tettem – egy valódi regény összetett cselekménysorát, felépíteni az alakok rendszerét, előkészíteni és jól időzíteni a konfliktusokat, ügyelni a szerkezetre, indítani és elkötni a szálakat… A fene fog ezzel vesződni! Keresek valami torz konstrukciót, ráhúzom a szöveget, bedobom a mixerbe, aztán ráöntöm, ráfagyasztom valami formás kis nyélre: nesztek a posztmodern nyalóka. Kapjátok be!

Ezzel csak az a baj, hogy ha nem teszek többet, mint csupán megfelelek a normaelvárásoknak, azzal – ismeretlenként – nem tudok betörni egy ilyen kiadóhoz. Megvannak a favoritjaik, az állócsillaggá rögzített nagyok, meg az ügyeletes kicsi liblingek, akik ott lihegnek mindenütt, ahol a modern irodalom két cintányérja összecsattan. Hogy engem is „felfedezzenek”, ahhoz valami különlegességet kell nyújtanom. Valami olyat, ami ezt a halálosan unalmassá vált trendet kicsit megbolondítja.

De mi lehetne ez? Mim van nekem, ami az ő szerzőiknek nincsen?

Hát igen, nincsen másom, mint ez a hozzám nőtt határon túliság, a kárpátaljaiságom, amit talán okosabb lenne letagadni, megtagadni, lerugdosni a lábamról, mint a csizmatalpra ragadt ganét, de akkor itt állnék vértezetlenül, megfosztva minden különlegességemtől. Miért ne használhatnám ki ezt a felhajtó erőt, miért ne fokozhatnám az extrémitásig a helyzetemet, miért ne lehetnék én az első és egyetlen posztmodern kárpátaljai? Pokolba hát a hagyományokkal, a sorsvallással, az elhivatottsággal! Éljen a szövegcentrikus irodalom!

Napokig törtem a fejem valami alaphelyzeten, soványka történeten, olyan kijelölhető pontokon, amelyek között kellő gyakorisággal váltogathatom a megszólalási módozatokat, elmoshatom a szerzői ént, egymásra csúsztathatom az idősíkokat és a helyszíneket, lehetőleg úgy, hogy soha ne lehessen tudni, melyik az elsődleges írói látószög, kicsoda a voltaképpeni elbeszélő.

Lassan össze is ált a fejemben egy szellemesnek gondolt én-regény laza illeszkedésű szerkezete. Azt találtam ki, hogy Magyarországra települési szándékom bejelentése után ottani részről felmerülnek velem kapcsolatban bizonyos nemzetbiztonsági kételyek, és egy megfelelő hatóságnál aprólékos és körültekintő vizsgálatot rendelnek el velem kapcsolatban. Ehhez kikérik az ukrán kollégáktól az itthoni titkosszolgálati dossziémat <gyelo>. Meg is kapják. Az orosz és ukrán nyelvű dokumentumokat tartalmazó személyi anyagom feldolgozása azonban nyelvi akadályokba ütközik magyar részről, ezért kiadják fordításra egy hites fordítónak. Ez a fordító történetesen egy Kárpátaljáról 20 éve áttelepült, akár barátomnak is nevezhető volt újságíró kollégám, aki nem először végez ilyen munkát kormányhivataloknak. Természetesen elfogadja a megbízást, miért is ne tenné, itt nincsen helye érzelmeknek, régi barátságon merengésnek, ez egy konkrét szakmai feladat, el kell végezni és kész.

Ám a szövegekkel nehezen boldogul. A dosszié ugyanis csak kisebb részben tartalmaz eredetileg is oroszul meg ukránul írt rólam szóló jelentéseket (ezekkel puszta rutinból ledarálná), a javát a saját szövegeim alkotják, vagyis magyarul írt cikkeimből, leveleimből vett „terhelő” idézetek orosz és ukrán fordításai teszik ki, néha csak pár kiragadott mondat, máskor több oldalas dokumentumok, teljes újságcikkek, hosszú magánlevelek.

Ezek visszamagyarítása sok fejtörést okoz kollégám számára, nem érti a finomabb utalásokat, érzi, hogy nemcsak az eredeti szövegek stílusára nem talál rá, hanem az értelmezése is folyton félresiklik. Mivel lelkiismeretes ember, nem akarja a visszafordítással eltorzítani, meghamisítani az eredeti szövegeimet. Ezért merész dologra szánja magát: a munkát – maximális diszkréciómat kérve – átpasszolja nekem, vagyis annak, aki az eredeti szövegeket írta, és ezért a leghívatottabb arra, hogy a „fordítástechnikai” nehézségeket megoldja.

Én pedig hozzálátok a munkához, de nem írom vissza az eredeti magyar szövegeimet, hanem úgy lavírozok a nyelvek között, hogy magamat a magyar hatóságok előtt minél jobb fényben tüntessem fel. A szovjet és ukrán hatóságok piszlicsáré dolgoknak tulajdonítottak jelentőséget, szövegeimben igazából legfeljebb elszórt nyomelemek szintjén volt jelen valami halovány rendszerkritika – ezeket felerősíteni, kiszínezni úgy, hogy mégse legyen hamisítás: nos ez igazi önreflexiós szövegírói feladat.

A regényem tényleges szövege tehát egy belső szövegfolyamra, írásaim oda-vissza fordított textusaira reflektál - mi ez, ha nem posztmodern alapszituáció? Beleillik a koncepcióba az a szándékom is, hogy regényemben a velem azonos hős szövegek által alkotja újra a saját személyiségét, létrehozva a csak ebből a személyi dossziéból előálló bátor ellenzékit - aki pedig soha nem voltam. A szövegalkotás egyfelől és a szöveg által megalkotott regényhős másfelől remek extrapolációs lehetőség, a két alkotásmód oda-visszajátszatása pompás lehetőséget nyújt a posztmodern módon könnyed, de társadalmilag mégis súlyos, a magánéletben pedig sorfordító jelentőségű irodalmi játszódásra.

Hogy még egy csavar legyen a dologban: az orosz-ukrán + kreatívan magyarra visszafordított anyaggal tömött dossziét egy éppen Bécsbe utazó közös barátunkra bízom azzal, hogy Budapesten adja át az eredetileg megbízott újságíró kollégának. Ám a randevú nem jön össze, barátom nyakán marad az anyag, kénytelen magával vinni Bécsbe - ahol ellopják tőle. Hogy az újságíró kolléga ne kerüljön emiatt a hatóságok előtt nagy bajba, nekem újra kell alkotnom a teljes anyagot. Hatalmas munka, de a szövegek által létrehozott személyem ezzel sokkal árnyaltabbá, hitelesebbé válik, már-már igazi ellenálló hőssé. Mire befejezem a nagy munkát, a bécsi dossziétolvaj regénye is megjelenik németül Önmagad cenzora címen...

Ezzel a regénnyel egészen biztosan úgy berúgom az előlem eddig elzárt  Szent Kánon kapuját, hogy kiszakad sarkaiból.

_________________________________________________

A határon túli magyarok szavazati jogáról indított kampányról írt véleményem (<katt a bloggbejegyzéshez!) okán készített velem közel egyórás interjút Parászka Boróka (fotója jobbra) a Marosvásárhelyi Rádió (Románia) részére. Élőben a beszélgetés két részben hangzott el november 15-én és 16-án délután, majd a rádió műsorarchívumába is bekerült egyben. Erre a linkre kattintva hallgatható meg:

BDK-interjú - mp3

Egy kicsit sok a nyökögés benne (valaha rutinosabb voltam ebben, afféle profi nyilatkozó módjára toltam a nyomdakész mondatokat, most viszont már keresem a szavakat; Boróka szerint az, hogy "látszik a gondolat formálódása", csak izgalmasabbá tette az interjút"). Visszahallgatva nekem kicsit sok az ismétlés, az újrakezdett mondat, az eltévesztett és javított szó. Kijöttem a cicerói formámból, hiába :). Lehet, ebben a személyes jelenlétet nélkülöző telefonos megoldás is ludas. A mondandómat azért talán mégis sikerült kifejtenem.

A DK holdudvarához tartozók persze továbbra is lelkesen állnak bele ebbe a kampányba és nem tudják, vagy inkább nem akarják megérteni, hogy miközben az elvek szintjén akár igazuk is lehet ebben a kérdésben, aközben a kampány miért káros és romboló hatású.

A rádió honlapján ez a bevezető szerepel:

A magyar kormány menekültellenes kampányára hasonlít formailag is, tartalmilag is az a kampány, amely a Magyarország határain kívül élő, kettős állampolgársággal rendelkezők szavazati jogának megvonásáért folyik – állítja Balla D. Károly író, aki szerint a jelenlegi magyar-magyar viták nem, vagy csak nehezen visszafordítható konfliktusokhoz vezetnek.

Eredeti blogbejegyzésem itt:

berniczky éva és balla d. károly kilépett az ukrán írószövetségből

Érdekes a hírek természete. Az ugye már cseppet sem meglepő, hogy egy szenzációs cím alatt ojan* cikket olvashatunk, amiben szó sincs a beharangozott szenzációról; az sem ritka, hogy a szöveg értelme, jelentése épp az ellentéte annak, amit a cím után várnánk. Kicsit hasonló a mostanában már teljesen jellegtelenné és olvashatatlanná vált Kárpáti Igaz szó eljárása, amikor az ukrán írószövetségből való kilépésünket a Tüntetőleg elhagyták az írószövetséget cím alatt tudatják a Nyájassal. A cím kb. azt sejteti, hogy mondjuk felpattantunk egy gyűlésen és tüntetőleg elhagytuk a hejszínt. Hogy szerény, csendes, levélben lebonyolított és több heti késéssel blogomban tudatott kilépésünket a szenzációkeltés szándékával turbózták-e fel, vagy csak a lap újságíróinak köztudottan pocsék stílusa hozta-e ezt a címet, nem tudhatom, meglehet, most is egyszerűen csak a hír készítőjétől az olvasószerkesztőn át a főszerkesztőig senki sem volt tisztában a tiltakozásul és a tüntetőleg szavak jelentése közötti nem csekéj különbséggel.

A lényeg tehát, hogy kilépésünk nélkülözött és nélkülöz mindenféle demonstratív jelleget, sem ténylegesen, sem virtuálisan nem tüntettünk. Hogy kilépésünk tiltakozás, az viszont igaz, kéretik tehát annak venni, ami.

Számomra az is eléggé furcsa, hogy miként válhat egy szeméjes blogbejegyzésből újsághír. Nem gondolom az újságírás csúcsteljesítményének az ijesmit. Kényelmesnek mindenesetre eléggé kényelmes, csak pár mondatot kell összekínlódni, a többi copy-paste a blogomból. Utánajárni, a hír hitelességét ellenőrizni, telefont felemelni és érintettet megkérdezni? Ugyan!

De hát mit várok én a KISZótól, ha a kicsivel rangosabb Magyar Nemzet hírgyártói is magáblogokban halásszák a híreket és még ezen felül kutyaütőknek is bizonyultak. Erről itt írtam: Új nevet és díjat kaptam a Magyar Nemzettől.

____________________________

Nyomtass te is! - új szamizdat kezdeményezés. Sajtószabadság, információszabadság, eDemokrácia Műhely Egyesület, politika, sajtó - Magyarország 2017

Egy kezdeményezés, amely megdöntheti Orbán rendszerét?

Szimpátiagesztusnak szánom elhatározásomat: mától a magam szerény módján hozzájárulok ennek a mozgalomnak a remélt sikeréhez és az Orbán-rendszer ennél is jobban remélt bukásához.

Én már nyomtatom! És te?

A szamizdatos hősidőket idéző kezdeményezés lényege:

A http://nyomtassteis.hu/ honlapon nyisd meg a szerkesztőség által összeállított, egyetlen A4-es lap két oldaldalára elférő újság friss számát, nyomtasd ki néhány (minél több, annál jobb) példányban és terjeszd - főleg olyan magyar választópolgárok körében, akikhez vélhetőleg csak a kormánypropagandát ömlesztő hírforrások információi jutnak el. 

Az eDemokrácia Műhely Egyesület kezdeményezése egyszerű és érthető, olcsó és a nyomtatás-terjesztés könnyen kivitelezhető. Hatékonysága felől lehetnek kétségeink, de tény, hogy szerepe lehet mindazoknak a tájékoztatásában, akiknek az M1 televízió nézőiként, a Kossuth Rádió hallgatóiként, a kormányközeli kézbe került vidéki lapok olvasóiként nincs valódi fogalmuk arról, mi történik ma Magyarországon.

Ahogy a honlapon olvashatni:

Ami a kormány által birtokolt vagy elfoglalt csatornákon keresztül árad, az már nem is elfogultság, hanem gátlástalan propaganda és agymosás, időnként konkrét hazugság. Ha nem lépünk fel ez ellen, akkor a következő választáson olyan emberek fognak szavazni, akik nincsenek tisztában azzal, hogy milyen országban élnek.

Ideje hát tennünk valamit!

Egy egyszerű eszközt ajánlunk, amellyel megtörhetjük a kormányzati médiafölényt. Egyfajta XXI. századi szamizdatot, amely a mindenütt jelenlévő technológiákra alapozva, olcsón, könnyen és gyorsan juthat el akár milliókhoz is.

A Nyomtassteis a kormánytól és Fidesztől még függetlennek megmaradt néhány újság és internetes portál híranyagából válogat. A cikkeket lerövidítik, közérthetővé teszik és az anyagot úgy tördelik be, hogy az elkészített .pdf dokumentum alapján bárki kinyomtathatja egy A4-es lap két oldalára - ezt félbehajtva el is készült a 4 oldalas kis hírlap.

Az aktuális lapszámok internetes oldalunkról tölthetőek le. Aki úgy gondolja, hogy ezekről a hírekről másoknak is értesülniük kell, annak csak annyi dolga van, hogy több példányban kinyomtatja, lefénymásolja, és tovább terjeszti.

A nyomtassteis kezdeményezés egyetlen esetben működik: ha elegen leszünk, akik tényleg nyomtatnak és terjesztik is ezt a kis újságot. Csatlakozhatsz kicsiben és nagyban is, lehetőségeid, erőd szerint. Akkor is sokat tettél, ha csak egy-két példányt nyomtatsz ki és juttatsz el ismerősökhöz vagy ismeretlenekhez.

De gondolkodhatsz nagyban is. Ha van lehetőséged, netán nyomdakapacitásod arra, hogy sok példányt állíts elő, akkor az már nagy segítség. Ha mozgósítod a barátaidat, hálózatot építesz olyanokból, akik rendszeresen szállítanák ki a lapot egy-egy adott körzetbe, akkor jelentősen járultál hozzá ahhoz, hogy minél több emberhez jusson el másféle információ, mint amit a kormányzati hírforrásokból kap.

A kis újság terjesztésének fontos eleme a személyes beszélgetés, így azok, akik csak az állam által elfoglalt hírforrásokból tájékozódnak, találkoznak más véleményekkel is. Ha tömeges mozgalommá tudjuk fejleszteni a kezdeményezést, akkor rövid idő alatt, érezhetően ellensúlyozhatjuk a hatalom médiamonopóliumát.

Az eDemokrácia Műhely Egyesületről

Az ötletgazda egyesületről a HVG ezt írja:

Az eDemokrácia Műhelyt két évtizeddel ezelőtt alapították szociológusok, politológusok, újságírók és jogászok azzal a céllal, hogy kutassák és terjesszék az internet és a mobiltelefon demokratikus használatának lehetőségeit. Volt is szerepük az internet közösségi használatának, leginkább a Teleházaknak a támogatásában, később pedig a tevékenységük jócskán túlnőtt az eredetileg meghatározott célon.

... Hét éve működteti az eDemokrácia Műhely a teljesen politikamentes, kizárólag praktikus információkat és híreket közlő Hasznoshirek.hu portált, amely világnézetétől és pártállásától függetlenül mindenkit kiszolgál azokkal a tudnivalókkal, amelyek a mindennapi gyakorlat ezernyi problémájának megoldásában segítik a polgárt az adózástól a pályázati lehetőségek kihasználásán át a felvételiig, hitelekig stb.

Egy hónappal ezelőtt indították el azt a mozgalmat, amelyhez a nyomtassteis.hu-n lehet csatlakozni. Ez a kezdeményezés éppen Orbán Viktor igazságából indul ki, miszerint tényleg bármit meg lehet írni ma Magyarországon, és valóban meg is íródik nagyjából mindaz, amelynek alapján a választópolgár autentikus információk birtokában szavazhatna, csak éppen ezek az információk a választópolgárok meghatározó részéhez nem jutnak el.

Bár pontosan tudom, hogy Kárpátalján nem csupán a tájékozatlanság miatt elsöprő azok többsége, akik a Fidesz és Orbán hívei (a fő ok a magyar állampolgárság "megadása" a kárpátaljai magyarok számára, továbbá az ide folyatott jelentős támogatások haszonélvezőiből kialakult klientúra nagysága és befolyása), így igen csekély az esély arra, hogy az itt élő kettős állampolgárokat, mint potenciális külhoni választókat, egy ilyen szamizdat kiadvány megingathat hálájukban vagy rövid távú önérdekük ellen fordíthat. Ám egyrészt azt gondolom, mégis akadhatnak, akiket néhány információ elgondolkodtathat, másrészt pedig

kiállásnak, szimpátiagesztusnak szánom elhatározásomat, hogy a Nyomtass Te Is néhány példányának előállításával és terjesztésével hozzájáruljak ennek a mozgalomnak a remélt sikeréhez és az Orbán-rendszer ennél is jobban remélt bukásához.

Azt gondolom, a szorongatott helyzetű kárpátaljai magyarság számára sem lehet hosszú távon kedvező egy velejéig romlott, korrupt, idegengyűlöletet szító és a demokráciát felszámoló országvezetés kegyenceiként élni.

Én már nyomtatok. Nyomtass te is!

Ps1. A magyar lakájmédia persze azonnal lesorosbérencezte a kezdeményezés mögött állókat és külföldről támogatott kormányellenes támadásnak hazudta a kezdeményezést. Nos, jelentem, a külföldről érkező erkölcsi támogatás részemről mostantól igaz :).

PS2. Hogy a sok idézettel ne kerüljek zavaró disszonanciába, ebben a posztomban felfüggesztettem azon elhatározásomat, hogy ezentúl nem használom az ly írásjelet.

Ma elkészítettem az elipszilon használatának eltörlését célzó kezdeményezésem logóját, tegnap pedig egy dedikálásban ly nélkül írtam le a nevemet így: Balla D. Károj - ez most először történt meg.

A dedikált könyv történetesen első regényem volt, aki pedig a j betűs írásmódon egyáltalán nem rökönyödött meg, az legkedvesebb egyetemi tanárom volt, akitől egyebek mellett éppen a magyar nyelv fonetikai rendszerének a szépségeit tanulhattam meg. Horváth Katalin tanárnő azonnal egy anekdotával reagált, amej arról szólt, Fábián Pál akadémikus nyelvészprofesszor annak idején miért mondott le az elipszilon használatának szabájzati eltörléséről.

Tegnapelőtt sem tétlenkedtem: elkészült akcióm összefoglaló honlapja (elég bőséges tartalommal, többek között a gyakori, részemről most már j-vel írandó ly betűs szavak jegyzéke is szerepel rajta (a teljesség igénye nélkül): A hejesírástudók lázadása - Csatlakozzatok! (az azelőtti napon meg verset írtam, lásd alább a linkjét!)

Az előzményekről

Ma már ezt az egészet nagyon komojan gondolom, de az elipszilon használatáról való lemondást eredetileg áprilisi tréfának szántam. Ám egyrészt a nyilatkozat megfogalmazása közben ojan érveket hoztam fel, amejeket tréfán kívül is őszintén vallok, másrészt úrrá lett rajtam a hiúság: mi szép is lenne az első ojan magyar írónak lenni, aki műveiben nem használja a ly betűt.

Ennek a különcségnek persze csak akkor van értelme, ha belátható időn belül a magyar nyelv írásos változatából is kikopik az elipszilon (a beszélt köznyelvben ez rég megtörtént). Hogy ez be fog következni, én abban szinte biztos vagyok, a kérdés csak az, hogy időben ez egybeesik-e az én akcióm kiteljesedésével. Ha igen, akkor valamiféle előfutára lehetek ennek az ugyan nem forradalmi, de mégis fontos változásnak, ha azonban a magyar hejesírás szabájait a beszélt köznyelvhez igen nagy fáziskéséssel hozzáigazító akadémikusok és bizottsági tagok továbbra is ellenállást tanúsítanak, akkor az akció visszhangtalanul lecseng és minden bizonnyal idejekorán feledésbe merül. Ez engem ugyan bántani nem fog, mégis akkor lennék elégedett, ha első fecskeként nyarat csivitelhetnék például azzal, hogy kezdeményezésmnek sok követője akadna az író, szerkesztő, újságíró, publicista kollégák táborában, netán tanárok, nyelvészek körében, így egyre több ojan szöveg keletkezne, amej mellőzi a ly-t, és így bizonyosan elérhető lenne az a kritikus mennyiség, amikor a jelenségről már kénytelen lenne tudomást venni a hejesírási szabájzat felett diszponáló szakmai grémium is.

Hogy ennek az elképzelésemnek van-e realitása avagy a fantazmagória kategóriájába tartozik, az valószínűleg nem fog egyhamar kiderülni, arra nem számítok, hogy hirtelen tömeges méretű mozgalom indulna ötletem nyomán, de azt egyáltalán nem tartom elképzelhetetlennek, hogy mondjuk eleinte csak a közösségi oldalakon, később talán más online fórumokon, és egyszer majd a nyomtatott sajtóban is felbukkannak ojan írásművek, amejek szerzői tudatosan választották a j betűs írásmódot. A tudatosság fontos, mint ahogy az is, amit akcióm honlapján megfogalmaztam:

Ebben elöl járva irodalmi blogomban máris publikáltam egy új, most írt verset, amejben minden kérdéses hejen j szerepel az elipszilon hejett: Balla D. Károj: Üdvre, kárhozatra

Mindig büszkén hirdettem, hogy a nosztalgiázást nem sokra tartom és magam szinte soha nem gyakorlom - legalábbis azt a formáját biztosan nem, amely olcsó pótszerként megszépíti a múltat, illetve leginkább bennünket szépít meg valami múltbéli eseményben, helyzetben. Mindig a jelen és a jövő foglalkoztatott, a soros teendők és a tervek. Ha visszatértem a múltba, igyekeztem szigorú kritikával élni, saját szerepemnek, személyes vagy irodalmi-közéleti megnyilvánulásaimnak is inkább a negatív oldalát néztem, hibáim számbavételéből tanulni igyekeztem. Illetve egy fontos kivétel azért akadt: a humoros, groteszk, visszás helyzeteket és az ilyen helyzetekben szereplők szellemes mondásait mindig előszeretettel idéztem fel, végső soron ez is egyfajta nosztalgia, de talán érezhető a különbség. Míg rokoni-baráti társaságomban mindig akadtak, akik szerették volna, hogy partnerük legyek a régi szép idők felidézésében, addig én ezeknek a régi időknek inkább a fonákságaira voltam fogékony. Mi több: a távolságtartáson túl kifejezetten zavart is, ha a régvolt dolgok túlságosan megszépültek a visszaemlékezésekben. 

Azt hiszem, éveim előrehaladtával ez valamelyest megváltozott bennem. Egy ideje nagyon szívesen sztorizok, mesélek régi dolgokról, olykor részletesen is felidézve olyasmit, amire az utóbbi évtizedekben még futólag sem gondoltam. És bár minden ilyen alkalommal továbbra is a furcsaságokra, a humoros körülményekre, a fonák helyzetekre, félreértésekre, szellemes értelmezésekre fókuszálok, mégis: be kell vallanom, hogy felfedezem magamban az elfogódottságot, olykor még az elérzékenyültséget is. Feltételezésem szerint ez az öregedés biztos jele, és sajnos nem mindig sikerül ezt az elmém számomra nem túl vonzó érzelmi viszonyt az alaptermészetem részét képező egészséges cinizmussal és öniróniával kompenzálni. Bizony-bizony nem ritkán arra megy ki a visszarévedés, hogy kellemes emlékekkel kellemes perceket szerezzek magamnak. Erre korábban, úgy tűnik, nem vagy alig volt igényem, most viszont egyre gyakrabban fanyalodom ilyesmire.

Meglehet, ez is közrejátszott abban, hogy Nagy múlt áll előttem! felkiáltással elkezdtem újrapublikálni 20 évvel ezelőtt írt naplóimat. Persze vannak más motivációim is, az egyik az, hogy az 1996-2002 közti időszak naplóit azon frissében nem tettem fel az internetre, eleinte azért, mert még nem volt nekem (1999-ig), aztán meg azért, mert más írásművek, versek, novellák, cikkek, tanulmányok közreadását tartottam sokkal fontosabbnak. Netnaplót (akkor még a blog kifejezést nem igazán használtuk) 2002-ben kezdtem írni, s amikor ennek bejegyzései már szépen megszaporodtak, akkor utólag csak publikáltam, némi szűréssel, a korábbi évek anyagát. Ezek csakúgy, mint az akkori friss naplójegyzetek akkori fapados honlapomra kerültek fel.

Azt a rendszert magam eszkábáltam, profi munkának igazán nem mondható, bár az akkori, még korainak számító webes megjelenések között nem számított kirívóan rossznak. Legnagyobb hibája, hogy olyan keretes egymásba ágyazásokat használtam, ami képernyőn ugyan elég jól mutat, de ez a szerkezet akadályozza a Google keresőt abban, hogy feltérképezze a tartalmakat, illetve ha mégis indexálja a belső keretek tartalmát, akkor a találatokban nem a szépen mutató keretrendszer egészét adja meg, hanem csak a beágyazott belső oldalt. Így éppenséggel rá lehet találni ezeknek az anyagoknak egy részére, de ha a találati listáról előhívjuk őket, akkor csonka formában, a címet, menüt, oldalsávokat nélkülöző, a teljes képernyőn szétfolyó formában nyithatók meg. Ezzel akkor nem törődtem (mit nekem a Google!), most azonban igencsak zavar. Mivel nem több száz, hanem több ezer így publikált szövegről van szó (akkoriban szerzők tucatjait szerepeltető webmagazint, digitális folyóiratot, a sajátomon kívül írótársak naplófolyamát gondoztam a rendszeremen belül), így sem a régi építmény újraalkotására, sem az akkori nagy számú szöveg újraközlésére nem látok lehetőséget. De hogy azért valamit mégis kimenekítsek: alkalmas helyben és formában, 20 év késleltetéssel elkezdtem újraközölni akkori naplómat. A szövegek nem egyeznek meg 100 %-ig az akkor publikálttal, meghamisítani magam semmiképp nem szeretném, de kisebb stiláris javításokra azért olykor rászánom magam, illetve kiegészítem a közleményeket az akkor közzé nem tett, de gépemben fellelhető, eddig nem publikált további részletekkel. Így ez a sorozat valamelyest teljesebb képet ad, mint az akkor közölt, vagy utóbb könyvbe szerkesztett (szándékosan nem a naplókönyveimben - Egy manzárdőr feljegyzései - megjelent szöveget, hanem az eredeti feljegyzéseket használom - bár az egyezés-átfedés igen nagy, azért vannak kisebb-nagyobb eltérések).

Mindeközben igyekszem nem nosztalgiázni, hanem inkább tanulságokat, következtetéseket vonok le az akkor leírtakból, de - miért kerteljek! - olykor elfogódottságon kapom magam. Igaz, legalább ennyiszer vagyok bosszús is. Leginkább ezért: mennyit összedohogtam, mennyit ágáltam, hány kifogást emeltem, hány mulasztásra, hibára, visszásságra mutattam rá - DE MIVÉGRE? Azon túl, hogy magamat jól-rosszul elszórakoztattam vele, volt-e bármi haszna mindannak, amit évtizedeken keresztül naplójegyzeteimben megírtam?