Mint az UA-reporter.com hírportálon megtudtam, június 15-étől az ukrán és a magyar légitársaság közös légijáratot indít Ungvár és Budapest között. Az Embraer típusú gép heti két alkalommal (hétfőn és pénteken) 30-30 utast szállít a vonalon. A légiút mindössze 45 percig tart és az illetékesek szerint reális utazói igényeket elégít ki.

nyaralás: héviz, budapest - seo szakember - internet függőség, honlapok, könyv, irodalom -

Egy  manzárdőr feljegyzéseiből, 2007. október

Édes Néném,

A témát érintő legutóbbi cikkemben részleteztem egy budapesti Sevcsenko szobor (fordított?) kálváriáját, és összefoglaltam a magyarországi Ukrán Országos Önkormányzat elnökasszonyával folytatott beszélgetésemet. Jeleztem, hogy további tájékoztatást kérve levelet írtam Demszky Gábor főpolgármesternek. Íme, megjött a válasz.

Tisztelt Balla D. Károly!

Főpolgármester úr a Sajtóirodához továbbította levelét és arra kért bennünket, hogy nézzünk utána az Ön által említett Tarasz Sevcsenko szobor ügyének.
A Fővárosi Önkormányzat Kulturális Ügyosztályával és az Ukrán Nagykövetség illetékes tanácsosával egyeztetve az alábbiakról tájékoztatom:

A régi szobor ügye, amiről az Ön által csatolt  cikk  is szól, megnyugtatóan rendeződött. Az Ukrán Nagykövetség tanácsosa kérdésemre arról tájékoztatott, hogy mindkét fél (a magyarok és az ukránok) is lezártnak tekinti az ügyet. A megegyezés értelmében a régi szobor, amit a magyarországi Ukrán Országos Önkormányzat és a magyarországi Ukránok Kulturális Egyesülete is kifogásolt, végül a budapesti Ukrán Nagykövetség kertjében került felállításra. A szobor tartós letétbe került a Nagykövetséghez, továbbra is a Fővárosi Önkormányzat tulajdonát képezi.

A magyarországi ukrán szervezetek egyetértésével és közreműködésével új javaslat készült Sevcsenko ukrán költő szobrának elkészítésére. Az új javaslatot, terveket a Budapest Galéria megtárgyalta és a tavalyi év végén jóvá is hagyta, támogatta. A szobrot a nagykövetség a II. kerületben, egy köztéri parkban, szeretné elhelyezni, így jelenleg a II. kerületi Önkormányzat közgyűlésének döntésére várnak. A döntés a napokban várható. Amennyiben a II. kerület jóváhagyja a terveket, a Fővárosi Önkormányzat Kulturális Bizottsága elé kerül a javaslat, majd utolsó lépésben a Fővárosi Közgyűlés tárgyalja majd a szobor ügyét. Ezt követően kerülhet sor a szobor elhelyezésére.

Az új szobor elkészítésére Ivan Mykytyuk szobrászművészt, a Lvivi Művészeti Akadémia Szobrász Tanszékének professzorát kérték fel.

A szobor felavatásának pontos időpontja egyelőre bizonytalan, hiszen nagyban függ attól, hogy a kerület és a főváros mikor dönt a kérésről, illetve hogy a szobrászművész mikor készül el az alkotással.

Őszintén remélem, hogy sikerült minden kérdésre válaszolnunk.
 
Minden jót kívánva, tisztelettel:
 
Főpolgármesteri Hivatal
Sajtóiroda

Korrekt tájékoztatás, illően meg is köszöntem, közléséhez a küldő hozzájárult.

Próbáltam utánakeresni a lembergi (lvivi) művész munkásságának a neten, nem sok mindent találtam (bár több időt szánva rá valószínűleg messzebb jutottam volna). A Művészeti Akadémia honlapján persze megtaláltam a nevét, amely Микитюк І.В. és Іван Микитюк formában szerepel. (Én magyar kontextusban, a nem latin betűs nyelvekből történő átírási szabályoknak megfelelően inkább Mikityuk alakban használnám). Művei közül ezeket sikerült fellelnem:

Nos, bízzunk abban, hogy a lezárt ügy nem vet árnyékot a leendő második szobor méltó felavatására.

sevcsenko szobor, budapest, képzőművészet, kultblog, közblog, laptop akku ----------- szamizdat sajtó xx ---------

-

• Budapest Terasz: télikert galéria - üveg konstrukciók
• magyar mobilhálózatra csoportos üzenet küldése - kampánymarketing
• Demszky Gábor és a szamizdat a rendszerváltás előtt
• irodalom: hangoskönyvek letöltése online
• Ukrajna interaktív Google-térképe - laptop szerviz - tartalommarketing
• Kovács Vilmos költő emléktábla, Budapest

Tarasz Sevcsenko szobra Budapesten. Ukrán költő, szobor, Budapest, képzőművészet, emlékmű, Bp

Sevcsenko nem egyszerűen az ukránok legnagyobb költője, hanem egyben legfontosabb szimbóluma is, a nemzeti kultúra és függetlenség egyszemélyű megtestesítője. Bár világszerte "öregkori" arcmása az elterjedt, ám ifjúkori portréját is jól ismerjük. (A cikkben eredetileg megadott hivatkozások már nem működnek, 2015-ben töröltem az elavult linkeket - bdk)

2004. június 1-jén a budapesti Főpolgármesteri Hivatal, Ukrajna Magyarországi Nagykövetségének a támogatásával fel kívánta avatni Tarasz Sevcsenko mellszobrát. Erről a magyarországi ukránok közössége Jurij Muska budapesti ukrán nagykövet meghívásából értesült május közepén. Örültek a hírnek, mivel azonban évekkel korábban már hasonló ügyben kellemetlen tapasztalataik voltak, érdeklődtek a részletek felől: hogy néz ki a szobor és hol fog állni?

Kisebb huzavona után Marosits István magyar szobrászművész műtermében megtekinthették a kiöntott alkotást:

A művet látva megállapíthatták, hogy a  művész formázta alak egyáltalán nem hasonlít az ismert és elfogadott Sevcsenko-ábrázolásra.

A történet folytatása előtt hadd tegyek kis kitérőt. Tarasz Sevcsenko (1814-1861) nem egyszerűen az ukránok legnagyobb költője, hanem egyben legfontosabb szimbóluma is, az ukrán kultúra és a nemzeti függetlenség egyszemélyű megtestesítője. Ugyan világszerte első sorban "öregkori" (47 évesen halt meg...) arcmása számít elterjdtnek, ezt formázza minden ukrajnai városban megtalálható köztéri szobrainak a többsége is, ám ifjúkori portréját is jól ismerjük, már csak azért is, mert Sevcsenko képzőművésznek indult, így több önarcképen is megörökítette önmagát (portréi itt találhatók).

Ezért aztán pontosan érzékelhetően létezik az az erőteljes Sevcsenko-ábrázolás, amely nemcsak hogy hitelesnek gondolható, hanem - és meglehet, ez a fontosabb! - széles körben elfogadottá, kanonizálttá vált.  Kérem, Sevcsenko ilyen, s nem lehet semmilyen más.

Ezekről az ifjúkori képekről pedig - bizony - egy sokkal inkább lágy vonású, mintsem markáns, inkább lányos, mint férfias, inkább kicsi, mint nagy orrú, inkább kerek, mint ovális arcú ifjú néz ránk, akinek éppen ezeket a tulajdonságait emelték ki és tették dominánssá a későbbi ábrázolások, s éppen ezáltal váltak mindenki által elfogadottá - még ha valamely enyhe romanticizmusnak megfelelően esetleg kissé idealizálták, angyalka-szerűnek mutatták is a poétát. Csak ezek a sima vonású képmások lehetnek a bajuszos és kopasz bölcs nemzetatya előképei.

Autentikusnak elfogadott Sevcsenko-ábrázolások

Rám jobban hasonlít...

Így teljesen érthető, hogy a magyar szobrásznak ettől a képtől merőben eltérő felfogása megdöbbentette a magyarországi ukránok képviselőit. Ellenakciójukról és a "hivatalos" válaszról honlapjukon így számolnak be:

Sürgősen összehívtuk az Ukrán Országos Önkormányzat képviselőtestületét, és egyhangú döntést hoztunk: tiltakozást jelentünk be a hivatalos ukrán és magyar szerveknél a szobor felállítása ellen. Amikor elutasító véleményünket kifejtettük Jurij Muska nagykövetnek, ő a következőket válaszolta: „teljes meggyőződéssel és ép ésszel kijelenthetem, hogy ez a szobor Sevcsenkot ábrázolja, és az emlékmű állni fog, akár akarják önök, akár nem”.

Tiltakoztak a magyarországi ukránok a fővárosnál is:

A kulturális bizottság ülésén bemutattunk az igazi Sevcsenkot ábrázoló önarcképeket és fényképeket, megpróbáltuk meggyőzni a városatyákat, hogy változtassanak a döntésen, de a bizottság előítéleteit nem sikerült legyőzni. Nyilvánvalóan felkészítették őket arra, miként hárítsák el az ukránok érveit. Senkinek sem fordult meg a fejében, hogy az ukránoknak talán meg kellene mutatni az üggyel kapcsolatos dokumentumokat, pedig az ukrán kisebbség képviselői semmiképpen sem tekinthetők kívülállónak. Egyébként a bizottsági tagok hangneme is rosszindulatú, lekezelő volt.

Tiltakozásuk másik kiváltója a helyszín volt. A Március 15. téren "a bokrok között, egy szemétdombon, a helybéli hajléktalanok búvóhelyeként szolgáló eldugott sarokban" ekkor már állt a talapzat.

A tiltakozásó akció menetének és a hivatalos szervek hozzáállásának további fordulataitól itt eltekintek, a lényeg annyi, hogy a szoboravatást sikerült megakadályozni.

Érdekelt a történet folytatása, hiszen mindez elég régen, 2004 nyarán történt. A kisebbségi ukrán önkormányzat fentebb idézett magyar nyelvű beszámolója mellett megnéztem a jóval részletesebb ukrán verziót is. Megtudtam, hogy 2004-ben az illetékesek még nem mondtak le a szobor felállításáról, csak elhalasztottnak tekintették, egy konzul pedig a magyar sajtóban elnézést kért a művésztől. Minden kommentár nélkül olvasható az a hír is a honlapon, hogy: "2006. október 10-én GYŐZTÜNK!!!".

Talán érthető, hogy kíváncsi lettem a folytatásra. Emailt írtam az Ukrán Országos Önkormányzat elnökasszonyának, Hartyányi Jaroszlavának, aki levelem kézhet vétele után azonnal felhívott telefonon. Hosszú beszélgetésünkben olyan információkkal is szolgált, amelyek inkább bizalmasak, nem szánta a nyilvánosságnak, illetve számos olyan tényről tett említést, amelyet más forrásból még nem tudtam ellenőrizni (levél ma ment Demszky Gábor főpolgármesternek). Beszélgetésünk végén az elnök asszonynak összefoglaltam, közléseiből mit kívánok felhasználni; ezeket jóváhagyta.

A szobor ma az ukrán nagykövetség területén áll, "méltó büntetésül" azoknak kell látniuk naponta, akik annyira ragaszkodtak hozzá...

2006-ban Dmitro Tkacs személyében új nagykövetet neveztek ki Budapestre, a tárgyalások egészen más, baráti hangnemben folytatódtak. Miután az üres posztamens több mint két évig állt a nevezett helyen, 2006. október 10-én eltávolították, ezzel véglegessé vált, hogy azon a helyen semmiféle Sevcsenko-szobor nem kerül felavatásra.

A magyarországi ukrán közösség kezdeményezésére - adakozásból - egy ukrán művész új szobrot készít(ett). Felavatására - Budapest város illetékeseivel egyetértésben - Viktor Juscsenko rövidesen várható magyarországi látogatása alkalmából kerül sor. Méltó helyen.

---

---

A későbbi fejleményekről:

• Sevcsenko 2.0
• Sevcsenko új szobra Budapesten

Balla D. Károly

Gyújts egy jelt

[Egy manzárdőr feljegyzéseiből, 2006. március.]

Napok óta azon gondolkodom, hogy mit csinál a mobil telefon, amikor csöng. Amikor megcsörren. Merthogy nem csöng és nem megcsörren, hanem szirénázik, pittyeg, tülköl, dobol, sípol, kongat, harangoz. Leginkább azonban zenél, belecsap a Nagy G-moll szimfóniába vagy Fül Elise-be, a Jailhouse rockba vagy más örökbecsűbe, azaz nem megcsörren, hanem felmuzsikál.

*

Éppen itthon időző lányom fekszik a díványunkon, elmélyülten olvas, amikor is a mellette heverő mobilja egyszer csak, hm, hát igen, mondjuk inkább így: megzördül. Kapja is gyorsan, nézi a kis kijelzőt, elmosolyodik, mit elmosolyodik, majd elolvad a boldogságtól. De nem veszi fel. Ami megint nem jó kifejezés, mert egy gombot kellene megnyomnia, fizikai értelemben már felvette a díványról, csak magát a hívást nem vette – sem fel, sem máshová; de ezt most nem bonyolítom, nem találok ki új szót a színes kagylócskát mutató kis gomb megnyomására, maradjunk annál a szakmailag korrekt ám stilárisan igen színtelen-szagtalan megállapításnál, hogy nem fogadta a hívást. Ellenben nézi a pici képernyőt és igencsak vigyorog. Abbamarad az aktuálisan beállított popzörej, a lányom leteszi a mobilt (mondhatnám: a kagylót – ami újabb nyelvi problémákhoz vezetne), színtelen-szagtalan kifejezéssel: odahelyezi maga mellé a díványra és olvas tovább.

Nem telik bele negyedóra, a kis ketyere megint rázendít, lányom kapja, nézi a monitort, szája a füléig, nagyon elégedett. Hm. Különös, állapítom meg, de nem szólok. Újabb percek telnek el, most a lányom kezdeményez hívást, bepöttyögi a számot, majd hosszan tartja a fülén a készüléket, de nem szól bele. Kisvártatva újra megismétlődik az egész elölről, hol őt hívják, hol ő hív, de nem beszél senkivel.

Végül nem tudom tovább elfojtani a kíváncsiságomat, rákérdezek.

Megtudom, hogy a most éppen Budapesten maradt barátjával már majdnem az összes pénzt lebeszélték (ó jaj, megint egy fura kifejezés) a telefonkártyájukról, és most már takarékoskodniuk kell a hónap végéig, ezért csak annyi pénzt hagytak rajta, hogy tudjanak nemzetközi hívást kezdeményezni. Amikor gondolnak egymásra, amikor éppen nagyon hiányzik a másik, akkor megcsörgetik egymást (nyelvészkedés mellőzve), a kijelzőn látják a hívó nevét, és ebből tudják, hogy a szerelem a másik részéről változatlan intenzitással dúl, s ennek közlését a feltöltetlen telefonkártya sem képes megakadályozni. Tetszik nekem a dolog, mivel azonban túl magasnak találtam a fiú részéről az egy órán belüli hívások számát, aggódni kezdtem, hogy nincs-e mégis valami fontos közlendője, nem érte-e valami baj, hiszen ott van egyedül abban a nagy városban, apátlanul, anyátlanul, és most még a szerelmét is csak megcsörgetni tudja. Előjön belőlem az apáskodó jótét lélek, felajánlom, hogy hívjuk fel a vezetékes telefonon, hátha valóban akar valamit. Ezt persze örömmel elfogadja a leányzó, felhívja, persze a srácnak semmi baja, csak hát nagyon hiányzik neki szíve szerelme. A most már szóban is közölt vallomás szerencsére belefér két percbe, ennyit kibír a családi költségvetés.

Mint aki jól végezte dolgát, újra belemerülök a munkámba, a lányom is visszadől olvasni.

Igen, ki tetszett találni: tíz percen belül újra felmuzsikált a mobil és még órákon keresztül tartott a különös, szótlan üzenetváltás az egymásnak hiányzó két kamasz között.

*

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár akkoriban amolyan főhadiszállás szerepét töltötte be néhány kárpátaljai magyar irodalmár életében. A kapcsolat eredetére nem tudok pontosan visszaemlékezni, csak annyi bizonyos, hogy Futaky László igazgató-helyettessel előbb szoros kollegiális viszonyba, majd igazi barátságba keveredtünk, és éveken keresztül követtük azt a szinte kötelező gyakorlatot, hogy minden magyarországi utunkat megszakítottuk Krúdy Gyula szülővárosában, és vagy jövet, vagy menet felugrottunk Futaky barátunkhoz. Aki egyébként literátus ember lévén nemcsak a szakmájában volt otthonos és tudott bennünket a könyvészetben eligazítani, hanem például olvasószerkesztőként jegyezte és gondozta a Szabolcs-Szatmár (később +Beregi) Szemle című vaskos negyedévi folyóirat számait. Ennek példányait sorra meg is kaptuk tőle, mi pedig az akkor lábra kapó kárpátaljai könyvkiadás friss termékeivel viszonozhattuk gesztusát. Az évek során aztán sor került több irodalmi és könyves találkozóra helyben és másutt a megyében, könyvtáros-delegációval ő is járt Ungváron – ilyenkor mindig alkalom nyílt barátságunk ápolására.

Mi pedig, bárhonnan is tartottunk bárhová, minden utunk Nyíregyházán vezetett keresztül. Nem egyszer adódott, hogy ott is aludtunk. A könyvtárnak volt egy picit ugyan lepukkant, de nekünk, „kisebbségi nyomoroncoknak” maximálisan megfelelő, teljességgel kihasználatlan vendégszállása. Elég volt telefonon egyeztetni Lászlóval az érkezésünket, átvettük a kulcsot, lecuccoltunk, és mehettünk barátkozni, vásárolni, szórakozni; senkinek sem voltunk a terhére, és minket sem zavart senki – ez nagyon jól jött nekünk, nem kellett sem a lehetetlen időpontban induló vagy érkező nemzetközi járatokhoz vagy Budapest célú alkalmi fuvarokhoz igazodnunk, sem a barátainkhoz bekvártélyozódnunk. Egy nem túl korai vonattal átjöttünk, másnap a legmegfelelőbb járattal utazhattunk tovább.

Egy alkalommal – akkor egyedül voltam – jó időben nyugovóra tértem ezen a könyvtár oldalában nyíló szálláson, ám valamikor az éjszaka közepén éktelen asszonyricsajra ébredtem, amely mintha a kis előszobából jött volna. Csak nem elaludtam, és a takarítónők csörtetnek be vedreikkel ilyen kiabálás közepette? De hisz még alig múlt éjfél! Akkor mi ez az ordítozás – és honnan jön? Feltápászkodtam, kimentem az előszobába. A bejárati ajtón volt egy kémlelő ablak, azon kilestem.

Azt láttam, hogy néhány terebélyes és a Nyírségben ritkának nem mondható etnikai csoporthoz tartozó asszonyság feljött annak a lépcsőnek a tetejére, ahonnan a vendéglakás nyílt, és a kis betonplaccon rikoltoztak, még ám torkuk szakadtából. „Nagyon szeretlek!”, „Minden éjjel rád gondolok!”, „A gyerekeknek is nagyon hiányzol!”, „Ha te is szeretsz, gyújts egy jelt!”.

Első ijedségemből ocsúdva rájöttem arra, hogy a szerelmi vallomások nem nekem szólnak és nem nekem adnak ilyen furcsa szerenádot a nagyhangú asszonyok, így valószínűleg eltekinthetek attól, hogy érzelmi kitöréseiket hasonlókkal viszonozzam. Amikor a szemem jobban hozzászokott a kinti sötéthez, azt is megfigyelhettem, hogy a szerelmük után sóvárgó nők az ajtónak háttal állnak és valahová a távolba kiáltják üzeneteiket. Amikor aztán a sokadik „Gyújts egy jelt!” felszólítás követően a messzi távolban, egy teljesen sötét szemközti épület sokadik emeletének az ablakában valaki gyufát gyújtott, akkor kezdtem kapiskálni, miről is van szó.

A lépcsőemelvényről éppen rá lehetett látni az egyébként a fák és más épületek takarásában álló megyei börtön épületére, az álmomat megzavaró cigányasszonyok voltaképp egy sajátos beszélőre jöttek, ahol csak ők beszélhettek, a foglyoknak nyilván tilos kiüvöltözni az ablakon, így hát az egyoldalú kommunikációban a számukra közölteket időnként gyufa gyújtásával viszonozták.

Ennek idestova húsz éve. A vendégszobába, talán tíz esztendeje, egy szerkesztőséget költöztettek be, Futaky igazgatóhelyettes úr nyugalomba vonult, s bízhatóan a jelet gyújtók is mind szabadultak azóta.

*

Kéretlen, de nevemre címzett levelet kaptam Orbán Viktortól – mint kiderült, igen sok határon túli magyarral egyetemben. A Fideszre való külhoni szavazást kérő eredeti tartalom és az én erre adott nem éppen kedvező válaszom azóta megjelent interneten és sajtóban, ezekből semmit nem akarok megismételni, de továbbra sem értem: kik és hogyan tévedhettek akkorát, hogy szavazásra nem jogosult külföldi állampolgárokat kértek fel a választáson való résztvételre. Amiért most mégis szóba hozom a dolgot, az csak kis utózönge. Szóvivői révén a magát legerkölcsösebbnek tartó párt az eset után többször is a szemembe hazudott a tévé képernyőjéről. Nem igaz ugyanis, hogy én bármikor és bármilyen formában információt kértem volna tőlük a külföldi szavazásról (miért is tettem volna?), nem igaz továbbá az sem, hogy valamely Fidesz-rendezvényen bármilyen listára feliratkoztam volna. Ugyanígy az sem igaz, hogy levélküldő kampányukra nem kaptak negatív visszajelzést, mert ha senki másét nem is, de az enyémet meg kellett kapniuk.

Továbbá nehezményezem, hogy elsőként a feladó címére (és csak aztán a sajtónak) eljuttatott válaszlevelemre azóta sem reagáltak és tévedésükért, valamint a kéretlen levéllel való zaklatásért nem kértek elnézést. Várhatják, hogy legközelebb válaszoljak nekik! (Haha!)

*

Engedtem a kísértésnek és fiam invitálására beléptem az iWiW nevű rendszerbe, amely arra hivatott, hogy felhasználói kiépíthessék a maguk kapcsolati hálóját. Másként szólva: hogy az ismerősök és az ismerősök ismerősei, továbbá az ismerősök ismerőseinek ismerősei, és így tovább, megtalálják egymást és így rendszerbe álljanak. Minden felhasználó a hálózat egy-egy gócpontjának tekinthető, és attól függően, hogy hány regisztrált ismerőse van a rendszerben, számít kisebb vagy nagyobb csomópontnak. Akadnak, akiktől csak néhány vagy néhány tucatnyi szál vezet a többiekhez, de nem ritkák a sok száz ismerőssel büszkélkedők sem.

A dolog azzal kezdődik, hogy az új ember végigkattintgatja az őt meghívó személynek kapcsolatait, s ha ismerősre talál köztük, azt megjelöli, és várja, hogy a másik ezt visszaigazolja (a kapcsolat csak mindkét fél jóváhagyásával lehetséges). Aztán esetleg végignézi az ismerőseinek az ismerőseit, vagy használja a névre keresést: bekopogja barátai, rokonai, volt osztálytársai, kollégái, katonatársai nevét, s ha rájuk talált, ellenőrzi adatlapjukon, vajon valóban ők azok (ebben az illető életkora, munka- és lakhelye igazíthatja el, de sokan a fényképüket is feltöltik oldalukra), így kiszűrhető, hogy a névazonosság tévedést eredményezzen.

Miközben az ember ezzel foglalatoskodik – eleinte alig hiszi – többen szinte azonnal megtalálják őt, bejelölik ismerősüknek, és várják a visszaigazolást. Az új kapcsolatok mentén aztán újra tovább lehet indulni, illetve a rendszer maga is felkínál alkalmanként néhány nevet (ismerőseim ismerőseit), akik között már nem egy régen látott, messzire keveredett társamra bukkantam rá, így például Keisz Gellért képzőművész-barátomra, akivel most élénk levelezésbe kezdtünk, s aki bizonyosan hiányozhatott nekem, hiszem irodalmi alteregóját is megalkottam.

Tudtommal a felhasználók száma meghaladta a félmilliót. Közülük én mára százötvennel építettem ki a magam kapcsolati hálózatát.

Persze sokakat hiába kerestem: vagy nincsenek fenn, vagy rosszul kutakodtam utánuk. Ennél is több olyan ismerősöm lehet, akiket keresni még nem jutott eszembe vagy nem volt időm, így nem marad más hátra, meg kell várom, ők bukkanjanak rám.

Meg is kérek mindenkit, akik emlékszenek rám, gyújtsanak egy jelt.

Nyugalmazott könyvtárosok előnyben.

__________
Megjelent: Mozgó Világ, 2006/ápr.

Online könyvtár - legjobb magyar hangoskönyvek hallgatása

Laptop kijelző felbontás - hiba javítás Budapesten