Egy ideje eléggé megszokottá vált, hogy blogbejegyzéseimre nem itt helyben, hanem inkább a Facebookon reagálnak olvasóim (amit a bdk.blog.hu-n írok, annak a bevezetője automatikusan megjelenik fészbúkos adatlapomon is). Ez érthető és több okkal magyarázható. A bloghoz külön "jönni kell", a közösségi oldalon viszont vagy eleve ott lógnak online  kapcsolatban az emberek, vagy rendszeresen "feljárnak". Nem miattam, hanem maguk és esetenként több száz ismerősük miatt, ott üzengetnek egymásnak, ajánlgatnak cikkeket, képeket, videókat, tudósítanak saját tevékenységükről, közreadják gondolataikat, tudósítanak a velük történtekről. Eközben észreveszik az én friss bejegyzésemet (olyan a rendszer, hogy az ismerősök látják egymás tevékenységét), ha tetszett, nyomnak egy "tetszik" gombot, s ha van észrevételük, ott helyben azonnal hozzá is szólnak - és ehhez nem kell sem oda menniük (már ott vannak), sem bejelentkezniük (már be vannak). Nekem négyszáznál több ismerősom van a Facebookon, s ha csak felük-harmaduk jelenlétére, figyelmére, és csak egy töredékük aktivitására számíthatok, már az is nagyobb publicitást és olvasói élénkséget jelent, mint amit blogom látogatottsága és az itteni kommentelési lehetőség biztosíthat. Ezt felismerve határoztam úgy, hogy

Tegnap igen nagy megtiszteltetés ért: ismerőseként megjelölt a legendás költő és gondolkodó, irodalmunk nagy megújítója, Tsúszó Sándor. Persze azonnal visszaigazoltam a rám nézve hízelgő ismeretséget és üzenőfalára fel is tűztem visszaemlékező kis írásomat: Tsúszó Sándor mint a komplex létezést megragadó alkotásmód, amelyben felidézem kapcsolatunk kialakulásának a körülményeit, és amely írás - jegyzem meg itt örömmel - a Google találati listáján a "Tsúszó Sándor" keresőkifejezésre igen előkelő helyen szerepel. Egyben fel is idéztem vele kapcsolatos más publikációimat: