A határon túli magyarok szavazati jogáról indított kampányról írt véleményem (<katt a bloggbejegyzéshez!) okán készített velem közel egyórás interjút Parászka Boróka (fotója jobbra) a Marosvásárhelyi Rádió (Románia) részére. Élőben a beszélgetés két részben hangzott el november 15-én és 16-án délután, majd a rádió műsorarchívumába is bekerült egyben. Erre a linkre kattintva hallgatható meg:

BDK-interjú - mp3

Egy kicsit sok a nyökögés benne (valaha rutinosabb voltam ebben, afféle profi nyilatkozó módjára toltam a nyomdakész mondatokat, most viszont már keresem a szavakat; Boróka szerint az, hogy "látszik a gondolat formálódása", csak izgalmasabbá tette az interjút"). Visszahallgatva nekem kicsit sok az ismétlés, az újrakezdett mondat, az eltévesztett és javított szó. Kijöttem a cicerói formámból, hiába :). Lehet, ebben a személyes jelenlétet nélkülöző telefonos megoldás is ludas. A mondandómat azért talán mégis sikerült kifejtenem.

A DK holdudvarához tartozók persze továbbra is lelkesen állnak bele ebbe a kampányba és nem tudják, vagy inkább nem akarják megérteni, hogy miközben az elvek szintjén akár igazuk is lehet ebben a kérdésben, aközben a kampány miért káros és romboló hatású.

A rádió honlapján ez a bevezető szerepel:

A magyar kormány menekültellenes kampányára hasonlít formailag is, tartalmilag is az a kampány, amely a Magyarország határain kívül élő, kettős állampolgársággal rendelkezők szavazati jogának megvonásáért folyik – állítja Balla D. Károly író, aki szerint a jelenlegi magyar-magyar viták nem, vagy csak nehezen visszafordítható konfliktusokhoz vezetnek.

Eredeti blogbejegyzésem itt:

Erről beszéltünk - épp 10 éve... Akkori, korábbi, kissé fapados webrendszerem adott éppen tíz esztendővel ezelőtt teret a fenti címmel rendezett internetes konferenciának. Az előadások és hozzászólások, később a zárszavak és összefoglalók a régi UngParty keretében jelentek meg 2003 januárjában-februárjában. Most a teljes anyagot felújítottam és alkalmasabb formában újraközöltem az ungparty.net/irodalom/ cím alatt: Vízumköteles irodalom? - Intergálódni - de mibe? - Itt külön-külön is megnyithatók, belinkelhetők az egyes anyagok - és a Google is látja... Ami pedig a tartalmat illeti... A szakmai és kevésbé szakmai írásokat végigolvasva bárki eldöntheti, változott-e a helyzet 10 év alatt, ha igen, miben, ha nem: miben nem. Egy bizonyos: az irodalmiság fogalmának és keretének átalakulása folytatódik, s eközben nehéz megítélni, hogy ez kedvez-e az ellentmondások feloldásának.

Most itt csak egyetlen gondolatot idézek a konferencia egyik résztvevőjétől, Szunyogh Szabolcstól:

Hónapok óta igyekszem ellenállni a kísértésnek, hogy naplómban a Kárpátalján felélénkült magyarellenességről írjak. Már februárban szörnyülködhettem volna a vereckei honfoglalási emlékmű újbóli megrongálása miatt (egy szélsőséges párt vezetői éghető anyagot öntöttek rá, és felgyújtották), és folytathattam volna áprilisban, amikor az emlékmű újból az ukrán nacionalisták céltáblájává vált (ezúttal feliratokat és horogkereszteket festettek rá). De nem sokkal később Petőfi ungvári szobrát is megcsonkították: kardjának kiálló részét egyszerűen lefűrészelték egy hajnalon. »tovább

Miközben összeállítottam a BDk Online új lapszámát (mint tudható, a webmagazin egy-egy hétfőre dátumozott új számát heti publikációimból és írói-bloggeri archívumom felidézésre érdemesnek gondolt darabjaiból válogatom), aközben napi blogom meglepően magas nézettségi szintre jutott. A statisztikámból meg is tudtam, miért. Egyik legutóbbi, politikai tartalmú bejegyzésemet idézte és belinkelte a szlovákiai magyarok kedvelt, kicsit bulvárízű hírportálja, a Bumm.sk. Bár nevemet nem írták ki (amit kicsit sérelmezek), de a link a blogomba vezetett innen: Határon túli szavazók - mint nemzetbiztonsági kockázat - s jöttek is a látogatók százszámra. Ugyanehhez a blogbejegyzéshez érkezett egy hozzászólás a magát Kárpáti Igaz Szónak nevező olvasómtól: kifogásolta, hogy lapjukat "nagyjából baloldalinak tartott" minősítéssel említettem. Nosza, nézzük meg, valóban annak tartott-e: szavazást kezdeményeztem itt: Milyen orientációjú a Kárpáti Igaz Szó?. Még elég kevesen adták le voksukat, de már most látszik, hogy a blogomban kommentelő véleményétől eltérően a lapot nemigen tartják semlegesnek. Minthogy nem is az...

Íme, így kell a központi ukrán médiában egyszerre gúnyt űzni a magyarokból és az ukrán himnuszból. Rég láttam ekkora faszságot!
A videó:

(95 éve született Lőrincze Lajos - legyen ez az apropója alábbi szövegem közzétételének.)

Amiről beszélni szeretnék, egyetlen kérdés felvetése, inkább csak érintése, felröppentése anélkül, hogy a rám visszahulló problémák megválaszolására vállalkoznék. Ezt a kérdést ma Kárpátalján – és talán nem csak ott – egyszerűen nem illik feltenni, mert a kérdésfeltevés magának a kérdésnek a jogosultságát feltételezi, valamint azt, hogy esetleg igenlő és nemleges választ egyaránt lehet rá adni. Mivel azonban a határon túli magyar kisebbségek szószólói evidenciákban szeretnek gondolkozni (és nyilatkozni), magáról a kérdésről sem hallanak szívesen.

Azt hiszem, itt az ideje, hogy (bizonyos fenntartásaimat is megfogalmazva) megemeljem a kalapomat Csordás László teljesítménye előtt. Önmagára és blogjára egy korábbi, tájainkon ritkának számító kemény könyvkritikával (Pap Ildikó Táltosok c. regényvázlata) hívta fel a figyelmet. Bizony, langyvizű, belterjes és önigazolási kényszerben szenvedő írásbeliségünk keretei között nem számít megszokott dolognak bármiről megállapítani, hogy nagyjában-egészében kívül esik azon, amit szépirodalmi műnek tekinthetünk. Ez bátor cselekedet volt, főként egy fiatal, pályakezdő irodalmártól (Csordás 22 éves, kiemelt magiszteri diplomáján szinte még szárad a tinta), aki láthatóan nem kirekesztődni, hanem szervezőként és szerkesztőként éppenséggel beilleszkedni igyekszik (egyébként szép sikerrel) az ún. kárpátaljai irodalmi életbe.

Ha már előző posztomban egy épp 10 éve írt novellát adtam közre abból az alkalomból, hogy társaival együtt felkerült írói oldalamra, akkor most jöjjön egy épp 15 éve írt kis publicisztika abból az apropóból, hogy A hontalanság metaforái c. könyvem anyaga is elnyerte a szájton a helyét. A Vízum, vízud, vízuja c. írásra pedig épp nemrégiben hivatkoztam ("én már akkor megmondtam") egy baráti beszélgetés során, amikor a kettős állampolgárág kérdését taglalva tűnődtem azon, hogy vajon kik is voltak a  tényleges haszonélvezői a különböző intézkedéseknek: státustörvény, magyarigazolvány, vízum -  s hogy miért lenne ez másként a kettős állampolgárság esetén. No de lássuk az 1995-ös írást:

Idős ungvári asszony (na jó: állandó viselete, a tüdőszínű kiskosztüm és azonos árnyalatú helyre kis kalap okán nevezzük hölgynek) interjút ad egyik helyi sajtóorgánumunknak. Mesél életéről, a háború előtti világról. Gyerekkora a csehszlovák, felnőtté válása a magyar éra éveire esett, szülei ekkor nevelték bele a hazaszeretet. Ami rendjén is volna. Ám ezt a fogalmat mai gondolkodására is roppant érvényesnek találja – s ez már számomra felvet pár kérdést. Kiderül ugyanis, hogy ő továbbra is a „magyar hazaszeretet” feltétlen híve és buzgó gyakorlója, ami azért furcsa, mert a város, ahol él, immáron hatvanöt éve Magyarország határain kívül helyezkedik el. Azt sem lehetne mondani, hogy a hölgy bármikor is elszigetelődött volna a hajdani szovjet és a mostani ukrán élettől, évtizedekig hivatalnokként dolgozott, és ha kis csavarként is, de részese volt egy állami nagyvállalat szigorúan felügyelt működésének, gyermekét történetesen nem járatta magyar iskolába, aztán a rendszerváltás évei nagyjából nyugdíjba vonulásával estek egybe, s ő állandó résztvevője lett az ungvári magyar rendezvényeknek. Erről is kérdezi a riporter, s a válaszokból kiderül, hogy a kalapos hölgy ukrajnai, kárpátaljai magyarként tudatosan gyakorolja kisebbségi jogait. Ami szintén, nagyon is, rendjén van. Ám az erőteljesen felvállalt kisebbségi státus és az egyértelműen Magyarországra vonatkoztatott hazaszeretet között én látok némi ellentmondást.

Érvénytelen igen

2004-ben, az emlékezetes december 5-i népszavazás másnapján zaklatott hangú bocsánatkérő levelet kaptam egy ismerősömtől. Azért kért elnézést, mert a kettős állampolgárságot érintő kérdésre a magyar állampolgárok nem mondtak igent.

Megnyugtattam, hogy amúgy sem aspirálok magyar állampolgárságra, nem gondolom ugyanis, hogy nemzeti identitásom effajta megerősítésre szorul. Amúgy sem hinném, hogy a politikai hazardőrök ámokfutásaként indult, majd az egész közéletet felkavaró belpolitikai hacacárévá vált ügyben neheztelni kellene azokra, akik őszintén szavaztak (akár így, akár úgy), illetve azokra (és ők voltak többen, ezért lett érvénytelen a referendum), akik távol maradtak. Nem lehetett ebben a kérdésben okosnak lenni, fejtegettem, mert a magyar politikai jobboldal érzelmi zsarolással csapdahelyzetet teremtett. Ha nem szavazol igennel, akkor testvéreidet elutasító rossz magyar vagy; ha viszont igennel szavazol – mondatta a józan ész –, akkor voksoddal önérdekei szerint helyezkedő politikai csoport hatalmi ambícióit támogatod. Igaz, jó lelkiismerettel az akkori Gyurcsány-kormány propagandáját sem lehetett elfogadni, mert többek között szociális demagógiára, bevándorlásellenességre alapozott.

Nemrégiben dedikálva megkaptam és a napokban el is olvastam az amerikai magyar szociológus, Nagy Károly most megjelent könyvét. Az Amerikai magyar szigetvilágban (Nap Kiadó, 2009) c. gyűjtemény vegyes műfajú írásokat tartalmaz, van benne interjú, előadás-szöveg, esszé, összefoglaló ismertetés, könyvkritika. Ezek túlnyomó többsége folyóiratokban és más kiadványokban már napvilágot látott a közelmúltban, itt most a közös téma és problémafelvetés egyesíti őket. Legfőbb érdeklődési területe, az ameriaki magyarság története és helyzete mellett általános magyarság-kérdésekkel is foglalkozik a szerző, fontos megállapításokat tesz többek között a kettős identitást és a korszerű magyarságtudatot illetően. Érdekes volt olvasnom például, hogyan vélekedett ez utóbbiról 1992-ben, az esztergomi Anyanyelvi Konferencián (ahol magamnak is szerencsém volt jelen lenni). Így ír Nagy Károly:

Eléggé sajátosnak tartom, hogy Szili Katalin az általa alapított Szövetség a jövőért nevű mozgalom tegnapi zászlóbontása során az MSZP múltbéli négy hibáját felsorolva harmadikként azt említette, hiba volt a kettős állampolgárságról szóló népszavazás 2004-es kampánya, mivel lehetőség lett volna a nemzetietlenség bélyegének levételére. Nos, először is régen rossz, ha egy másféle kampány csak a bélyegtől való megszabadulás önző érdekét szolgálta volna, nem pedig a határon túli magyarokét. Mondhatni: kilóg a lóláb. Másodszor: józanul gondolkodva a nemzetileg még oly elkötelezettek is megérthették, hogy az akkori kampány nem a határon túliak, hanem a Fidesz érzelmi zsarolása ellen irányult (bár nem a legjobb módszerekkel, így például gazdasági demagógiával párosulva).