Már száznál több ismerősöm van az iWiW rendszerében. Pedig én nagyjából abbahagytam a keresgelést, most már mások találnak énrám. Egy-két kapcsolat megújulásának nagyon örülök: tegnap roppant kedves hosszú levelet kaptam Keisz Gellérttől. Sok egyéb mellett ezeket írja:

Valamikor gyerekkoromban olyan házban szerettem volna lakni, amelyiknek a falai üvegből vannak, amelyikben úgy élek, hogy mindenki lát és én nem szégyellek semmit.
Neked, Károly, ez sikerült az internet segítségével, illetve a máig megőrzött gyermeki őszinteséged folytán.
Az én ablakom, faltól-falig, padlótól-plafonig érő, Windows-om is van, kisebb ablakból van huszonvalamennyi, mégis kevesen látnak be. Én kilátok minden irányba, talán még a kíváncsiságom is a régi. Viszont a lelkesedésem már kevésbé. A 3D-s világ érdekel, a virtuális kevésbé. Az igazi, a minden irányba kiterjedő valóság (ha, egyáltalán van ilyen?) tud lázba hozni. Az anyag, a forma, a szín, a tapinthatóság.

Ennek bizonyítékaként el is küldte egyik szobra "kiállítását": nagyon érdekes fotómontázs ugyanarról az egyetlen szoborról.

Keisz Gellért: Földmadár; 2001-2-3-4-5, repedt diófa, 90 cm
Nagyobb méret

Örült, amikor visszaírtam: nemcsak a képfájlt nyitottam meg, hanem a kiállítást is. Megtartottam a laudációt, és átadtam a szót neki, de ő azt mondta, beszéljen helyette inkább a szobor. Odahajoltam hát a repedt diófához és József Attila azonos című versét hallottam belőle:

Kedvem volna bevonni Gelit bizonyos virtuális dolgokba - hátha megszereti ezt a világot és oda tűzi a kalapjára a 3D-s valóság mellé.

(2002. dec. 31.) Illenék az év utolsó napján valami mérleget vonni, okos következtetéseket írni, netán fogadalmakat tenni. Egyiket se nagyon szoktam. A mérlegből nyilván kihagynék fontos elemeket, bölcsességekre ma semmivel sem vagyok alkalmasabb, mint az év más napjain, megfogadni meg végképp nem szoktam semmit, még a komoly elhatározásaimat is folyamatosan módosítom, felülbírálom.

Ha valami mégis kikívánkozik belőlem így Szilveszter napján, az a következő.

(2002. dec. 29.) Tegnap Zsille Gábor hosszú levele. Korábban kérte, értékeljem a lengyel költészeti anyag újabb részeit. Előzőleg 6 költőben állapodtunk meg, aztán javaslatára ez 10-re emelkedett; érdekelte, mit tartok az utólag küldött négyről; én elég hosszan írtam erről is, meg általában az egész válogatásról. Hogy a tízből kik a legerősebbek és kik halványabbak, abban szinte teljesen egyetértettünk. Elfogadta egyik címjavaslatomat is (mármint, hogy milyen cím alatt fusson a teljes „virtuális antológia”). A legérdekesebb az volt, amit a szabadversekről írt. Feltűnt nekem, hogy alig található az összeállításban kötött formában írt vers, és kérdeztem, ez az ő vonzalmának, szelekciójának az eredménye, vagy általában jellemző a kortárs lengyel lírára. Roppant jellemző! - derült ki leveléből. És éppen a legerősebb költők közt akadnak olyanok, akik még soha nem publikáltak strófás-rímes verseket. A többiek is leginkább csak első köteteikben.

(2002. dec. 28.) Olvastam ezt-azt a Nemzeti Színház Bánk bán-előadásáról. Többek között a tudósítást a közönség által „megzavart” előadásról, továbbá MGP kemény kritikáját a Népszabadságban és Vidnyánszky Attila nyilatkozatát is a Kárpátalja c. lapban. Jó lenne az előadást is látni, mert így bizonyosság helyett inkább kételyeim keletkeztek. Mindenesetre, ha egyrészt a közönség is tiltakozik, másrészt a szakma egyik legnagyobb tekintélyű és a magasművészet iránt elkötelezett ítésze is roppant kemény szavakat használ, akkor nem tudom, hogy Attila egyébként számomra roppant vonzó nézeteinek a hangoztatásával nem lőtt-e egy kicsit túl a célon. Ezt mondja: „én nem szolgálom a nézőt, hanem partnernek tekintem és azt várom, hogy fölnőjön a produkcióhoz. Ez valakinek sikerül, valakinek nem.” Na ja. Ő is így lehet a rendezéssel.

(2002. dec. 26.) Az imént ment el Kiss Erzsi. (Aki Ungvári Kiss Erzsében nével publikálgat a Törzshelyen). Ritkán látogat meg bennünket (Ungvárra sem jön túl gyakran), így hosszú órákon át (ma egész délután és koraeste) beszéljük el az újságjainkat. Otthagyta munkahelyét, a Kárpátok Eurorégió Alapítványt (vagy vmi hasonló a neve), főleg anyagi okokból, elköltözik Egerből, visszamegy a tanyájára, Pécs mellé, keres más munkát. Építkezni szeretne, de persze nincsen rá pénze, hitelt fog felvenni, ám még nem teheti, mert nincs meg a magyar állampolgársága (holott 10 éve, hogy áttelepült) - és persze valami rendesebb kereset után kell néznie, nevetséges, mondja, hogy diplomával és nyelvtudással a közalkalmazotti bért se kapja kézhez.

(2002. dec. 25.) Mégis csak valami írófamília vagyunk mi itten... Csöngének szinte mellékesen említettem a minap: nem volna-e kedve, hogy naplót írjon nekem a honlapomra, ha már az anyját hiába kapacitálom, és ha már az „állandó” szerzőim ritkították a járataikat. Erre azt mondta, jó... És lőn. (LÁSD)

(2002. dec. 23.) Az Ukrajnai Írók Nemzeti Szövetsége (ez a neve az ukrán írószövetségnek) átalakulóban van. Az új elnök, megragadva az alkalmat, hogy az ünnepek alkalmából üdvözlólapot küldhet a tagságnak, hosszú levelet is mellékelt hozzá, amelynek lényege egészen röviden: az elmúlt tízegynéhány évben módszeresen szétlopták az írószövetség vagyonát. (Ez igen jelentős volt: székházak, szerkesztőségek, lapok, folyóiratok, könyvkiadó, több nagy alkotóház jelentős földterülettel a Krimben, Odesszában és másutt, különböző pénzalapok...) Javorivszkij elnök most arról számol be, hogy ezt-azt sikerült a teljes elkótyavetyéléstől megmentenie, visszaszereznie, képviselői mandátumát is felhasználva támogatást szereznie, a kiadói munkát is újraindítania. Már-már drámai (egyben komikus is), ahogy bejelenti: „én nem lopok, és másoknak sem engedem meg, hogy lopjanak”.

(2002. dec. 20.) Valószínűleg minden valamire való író érezte már: soha többet nem fog tudni írni. Akad, akinél ez csak a görcstől való félelemként jelentkezik, és rövid idő elteltével újra érzi a korábbi késztetést, leül, minden nagyobb erőfeszítés nélkül munkához lát. Akad, aki erőlteti a dolgot: akkor is dolgozni próbál, ha nincs belső indíttatása – és vagy sikerül áttörnie a gátlásokat, vagy nem. Az utóbbi esetben a gátlás valódi görccsé válhat, és nehéz kideríteni, „fiziológiai” vagy „pszichoszomatikus” okai vannak-e. Aki ugyanis egyszer-kétszer kudarcot vallott az ágyban, a következő alkalmakkor már valószínűleg a kudarcélménytől való félelme miatt válik képtelenné. Ugyanígy, aki írói szándékában nem jut el a sikerig, annak kialakul az alkotói impotenciája, fogalmazásképtelensége – ezek után már nehéz megállapítani, valóban egyszer s mindenkorra kiírta-e magát, avagy csupán az átmeneti írásképtelenség kudarcélménye okozott nála írógörcsöt.

(2002. dec. 19.) Mostanában nagyon jó zenéket hallgatok... Nálam ez olyan, mint a tea. A jóízű munka közben 2-3 óránként benyeldesek egy-egy nagy bögre teát, és ugyanígy szükségem van arra, hogy szóljon a zene. Ennek a forrása a nap nagy részében a rádió. Mert ha nem kifejezetten muzsikát akarok hallgatni, hanem háttérnek kell, akkor jobb, ha szöveggel váltakozik. Az a jó rádió, amelyikben sok és változatos a zene, a szövegek pedig vegyesek, legyen benne mindenféle, hírek feltétlenül. Szelektív a hallásom, ami nem érdekel, egyszerűen nem hallom, főleg, ha elmerülök a munkában (de érzékelem, hogy szól - és ez fontos!). Ami viszont kicsit is érdekel, arra felkapom a fejem, odakagylózok; ha nem túl fontos és érdekes, amit hallok, akkor közben még a munkát is folytatom. A Petőfi Rádió többé-kevésbé megfelel erre a célra. A Kossuthon túl kevés a zene, a Bartókon túl sok. A Slágeren és Danubiuson is, utóbbin még elviselhetetlenül rossz is, és mindkettőnek megvan a közös baja: túl gyakran játsszák ugyanazokat a dalokat. Nagyon nem szeretem az ismétlődést. Így aztán reggel kicsit hallgatom a Bumerángot a Slágeren (de egyre ritkábban; ma pl. lehetett, mert Havas Henrik volt a vendégük, de amióta a tv-ben mennek a borzalmas valóságshow-k, ennek a szereplőit hívogatják be a stúdióba és a műsor jó része e körül forog - én meg tőlük el), aztán jöhet délig a Pefőfi. Délben a Kossuthról a Krónika. Aztán ebéd. Ebéd után 1-től a Verkli, újra a Petőfin, és egy-két műsort kivéve szólhat akár estig. Ha nagyon rossz a zene vagy idegesítő a szöveg (pl. sportközvetítés), akkor azért vagy elcsavarom: mellette szlovák zenei adók, sokkal jobb, színvonalasabb (!) zenei kínálattal, vagy jöhet valami CD, illetve a sok száz MP3-as állomány a számítógépból. De hosszú ideig egyfolytában zenét nem szívesen hallgatok (ezért ritkán a Bartókot), jó, ha megtöri a beszéd. De egy hete most keveset rádiózok. És a jövő héten még kevesebbet fogok. Már most is óránként felhangzik valami merrikrisztmasz, dzsinglbell, hejligenacht, happinyújér, dzsízeszkrájsz és magyar megfelelőik, mígnem rövidesen egybefüggő láncolatot fognak képezni. Addig én egy kicsit áttérek Chick Coreára, Herbie Hancockra, Jan Garbarekre. Csak egy a baj: túl jó zenék ezek, vétek háttérzajnak használni... De majd csak elmúlnak az ünnepek is.

(2002. dec. 18.) Ma főként a regényemmel bütykölődtem. Jól ment a munka. Ez azt jelenti, hogy 5-6 bekezdésnyi főszöveget írtam, és néhány meghatározást a Hiánylexikonhoz. Az egyik, úgy érzem, elég jól sikerült, talán kiteszem a Heti penzumba.

Postán jött meg a Köszönöm c. versantológia, amelyet Lengyel Tomi állított össze. Kicsit kommersz a dolog, de azon belül az igényesebb kiadványok közé tartozik. Nekem is van benne versem (LÁSD), meg Bagunak és Lengyelnek is.