balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2020: infra ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Kik a pirézek, hol élnek? műhely

 

Kárpáty VIP PR cikkek

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Lapok színei a francia kártyában

 

PR-cikk beküldés: Seo tanácsadás

 

Linképítő Google-Seo

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, SEO BP

 

Honlap seo optimalizálás


bdk blog archívum | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA | + pr cikkek


PraePost - Angyalgödör

2010. november 21. - BDK

Betegesen halmozom a blogokat. Nem is tudom, a PraePost hanyadik. Azt viszont tudom, miért indítottam. Hogy új olvasókhoz jussanak el szövegeim, s hogy legyen egy tisztán irodalmi webhelyem, amely markánsan elüt mind ettől a komplexnek nevezett főblogtól, mind írói oldalamtól, utóbbitól például abban, hogy inkább műhelyként, kísérleti terepként működik (míg az írói oldal afféle alkotói archívum szerepét játssza). A PraePostra "apokrif" szövegek is felkerülnek, mint amilyen például az Angyalgödör. Ennek érdekessége az, hogy ebben a formájában ez a novella soha nem jelent meg - mégis ismerős lehet. Teszek is egy tétova kísérletet arra, hogy feladványt formáljak a közlésből: akinek van tippje, hol találkozhatott ezzel a szöveggel, ne késlekedjen ezt hozzászólás formájában közölni.

Az Agnosztosz-rejtély

Leghosszabb novellám. Elbeszélésem. Kisregényem? Talán az mégsem, de félregényem mindenképpen, lévén Az Agnosztosz-rejtély szolgált első megjelent regényem keretjátékául, és egyes kritikusaim szerint ez a keret jobb szöveg, mint az, amit bekeretez. Hasonlóképpen gondolom én is. Amikor az Agnosztosz mondatait írtam, angyalok repdestek a szobámban, zakatolt az agyam, zúdította az ötleteket. Éreztem, hogy érdekesre sikerült. A Holmi novellapályázatán díjazott lettem vele, szép emlékű Domokos Mátyás a díjátadáson elismerő szavakkal illette, talán lebilincselő filológiai kriminek nevezte. Most pedig felkerült írói oldalam archívumába - aki még nem ismerné, annak ajánlom szíves figyelmébe. > tovább > Az Agnosztosz-rejtély További érdekességek:

Tovább

Új novellám az ÉS-ben

Balla D. Károly

Fel a padlásra

Apám annyit vakoskodott egyetlen alagsori szobánkban, hogy új lakásunkban nem tudott betelni a világossággal. Egyszer meglestem, amint csak áll műterme közepén a tetőablak alatt, fejét felveti. Nem csukja be a szemét, akarja, hogy vakítsa a nagy fehérség. Aztán felfigyel a neszezésemre, felém néz összecsippentett szemével, de nem lát, nem láthat engem, később kipróbáltam, leutánoztam különös szertartását, amikor nem volt odahaza, belopóztam, én is belenéztem az égető világosságba, utána szinte megvakultam, csak foltok villództak a szemem előtt, különös alakú foltok; felismertem őket, semmi kétség: ezeket festette apám újabban, ezek fényeskednek friss vásznain; most, hogy felém fordul, most is ezek úsznak szeme előtt, aztán visszanyeri a látását, te vagy az, kisfiam?, nem szereti, ha zavarják munka közben, pedig nem zavarnám, gondolom, csak ülnék és nézném, ahogy fest. De ő pont ezt nem akarja. Mégis benyitok, és mielőtt bármit mondana, illedelmes, de határozott hangon beszólok az ajtóból: én is festeni szeretnék.

Tovább

Épp 10 éve

Az alábbi novellát épp 10 esztendeje írtam és most két oka is van, hogy itt közzéteszem. Egyrészt írói honlapomra felkerült Világvége kötetem teljes anyaga, másrészt nemrégiben valaki érdeklődött afelől, igaz-e, hogy egyik novellám főhősét róla mintáztam. Nos, az író sok nyersanyagból dolgozik, sok mindent felhasznál,  több prototípusból gyúrja műve alakjait,  egybedolgoz tapasztalatot, hallott történetet és elképzelt epizódokat.  Ha végül úgy találja, hogy amit megírt, túlságosan is emlékeztet a valóságra, óvatosságból odabiggyesztheti: a történet szereplőinek esetleges hasonlósága valós személyekhez kizárólag a véletlen műve... Én ilyesmit nem szoktam tenni, mert azt gondolom, eleve képtelenség a szépirodalmat visszavonatkoztatni a valóságra, lévén éppen az irodalom a valóság egyfajta leképezése, a "visszaképezés" csak torz eredményt adhat. Ahogy ezt a Szembesülésben megfogalmaztam:

Tovább

Kisfilm novellám alapján

Mit nem találtam! Rábukkantam egy kisfilmre, amelyet A sínek fölött című novellám nyomán vizsgadolgozatként készítettek a Sapientia Egyetem Fotó, film, média szakos diákjai. Lazán kötődik az írott szöveghez, de felirata szerint mégis az én munkám ihlette. Érdekes adalék ahhoz a novellámhoz, amely eredetileg a Pánsíp Szalon  belső pályázatára készült egy Penckófer-fotó alapján. A képi élmény így vált előbb szöveggé, majd újra vizuális művé. Íme:

Tovább

Mint a tévében

Alig emlékeztem erre a 2004-ben írt novellámra, pedig meg is jelent a Véletlen Balett búcsúszámában, 2005-ben. Most, öt-hat év távlatából, hogy publikációim rendezése közben újraolvastam, eléggé meglepett: a hang, amelyet megütök, egyetlen más írásomra sem jellemző. Mint érdekességet, ajánlom figyelmetekbe:

Mint a tévében

Nem is gondoltam, hogy ilyen jó lesz neki a szekrényben. Csak első este ordított, de azt nem hallottuk, mert elmentünk otthonról. Hát nem igaz, hogy miatta még szombaton se járhassunk el sehová. Jó későn hazaértünk, csend volt, mint a kriptában. Na, ez megfulladt, mondta a feleségem. Fulladt a lófaszt, szívós kis patkány. És valóban. Kutyabaja, csak elaludt, mert kifáradt, annyit bőgött.

Tovább

Békés Pál emlékére

A Facebookon jelent meg elsőként a szomorú hír. Egy ideig - mivel a lapokban még nem volt benne - abban bíztam, csak tévedés. De sajnos nem. Hosszú betegség után tegnap este meghalt Békés Pál író, személyes jó barátunk, az egyik legkedvesebb ember, akivel valaha találkoztam. Három évvel ezelőtt több tételben közös novellát írtunk egy írói projektumom keretében - most ezzel emlékezem rá.  

Tovább

Amikor oroszlánról tigrisre...

Berniczky Éva fabulája

Amikor oroszlánról tigrisre szálltak a darazsak

Az oroszlánnak véglegesen kifakult a szőre. Már nem segítették új kifogástalan bundához, pazar sörényhez a változó évszakok. Szegény pára egész évben vedlett, levetette hajdani királyi gúnyáját, szép sorjában hulltak ki, töredeztek le egykor félelmetes fogai. És mintha siralmas állapotához igazodott volna az egész erdő, mind ritkábbá vált a levegőt. A nemrég még zsákmánynak, prédának számító állatok szenvedtek, vérükből vészesen fogyott az adrenalin, az élettől halálig ható erő. Király nélkül nincs kifeszített kötél, nincs tátongó mélység, nincs zuhanás vagy hajmeresztő kötéltánc, nincs mi elől futnia esendő mókusnak, játékos majmocskáknak. Az állatok nem akartak beletörődni abba, hogy fogatlan oroszlánjuk ezentúl kizárólag embereket zabál. Addig-addig szomjazták a veszélyt, míg az erdő furfangos vadjai közül a legalanyuszibbnak eszébe nem jutottak a mérges darazsak. El is ment a halálos fullánkosokhoz, és nem kellett sokáig győzködni őket, azonnal elhitték, hogy nincs rátermettebb rajtuk kívül, kik megmenthetnék az erdőt a veszélytelenségtől. Repültek rögvest egyenesen az éppen ásító fogatlan oroszlán pofájába, annak is lágy ínyébe, beültek a tépő- és rágófogak helyébe, ott várakoztak harcra készen. Ha a szükség úgy hozta, tették a dolgukat, eresztették a mérgüket oda, ahová kellett. Igen ám, csakhogy idővel kivénhedt a tigris is. Jöttek követségbe újabb tapsifülesek, máshol várják a szuronyokkal felvértezett sereget, most a másik végen mutatkozik rájuk igény. Nosza, repüljenek, hagyják az oroszlánt embert enni, eljött az ideje a tigris bundáját felújítani. Éjszakánk erdejében sárga láng nem hunyhat ki soha már, örvendeztek a hollók, amikor elzúgtak mellettük darazsak, lódarazsak. Tudta mindenki, útban a felmentő sereg, hamarosan lenyűgöző színeikkel festik újra a másik kifakult nagyvadat. Úgy is lett. A szorgalmas rovarok rászálltak a megfelelő csíkokra, sárgát sárgára, feketét feketére illesztettek, csak itt-ott vegyült a sötétjébe néhány barnás lódarázs. Vadonatúj tigrisünk van, büszkélkedtek végül a kisvadak. És kárörvendően iramodtak az oroszlán barlangjához, meglesni, hogyan falja fel az a nyomorult fogatlan a közelébe vetődő embert. Amikor odaértek, a róka, a farkas, a nyúl, a vaddisznó, a szarvas, a sakál, és mind a többiek, leültek a barlang szájától nem messze, mint a mozivászon elé. Előkapták a rágcsálni, ropogatni valókat, de mire kényelmesen elhelyezkedtek, máris vége lett az akciósfilmnek. A sötét barlangból nem a fogatlan oroszlán vánszorgott elő, hanem maga az ember lépett elébük. Kezében puskát szorongatott, s amikor elsütötte, a csőből záporozni kezdtek a halálos darazsak.

Tovább

Vakvászon

Berniczky Éva

Vakvászon

Bár királykék viharkabátja pillanatok alatt felfúvódott, még így is két számmal tűnt kisebbnek méreténél. Az ajtónyílásban álló mégsem ezzel hívta fel magára a figyelmet, hanem azzal, hogy beszéd közben boszorkányos iramban kaszált a kezével. Folyamatosan mondta, nem hadart, ennek ellenére az volt a benyomásom, sokkal gyorsabban gondolkozik, mint ahogyan szavakba önteni képes mindazt, ami kikívánkozik belőle. Talán a lemaradást igyekezett behozni a kényszeres szárnyalással. Kabátujja valamivel a könyöke alatt lötyögött, védtelenül hagyva abnormálisan vékony alkarját. Elsőre szinte alig ötlött szembe belőle más suhogó fehér végtagjain kívül. Az arcáról minduntalan ezekre siklott a tekintetem, elképedve tapasztaltam, hogy egyszerre mind kevesebbet és egyre többet látok. Mintha szédítő, kiszámíthatatlan mozgása fogyasztotta volna kezéről vakító fehér csontjáig az alsó- és felsőruházatot, szőrzetet, bőrt, izmot és kötőszövetet. Belerettentem abba, hogy a lepusztító koreográfiában bekövetkezhet a pillanat, amikor átlátok majd az előttem szárnyaló kezek sing- és orsócsontja között, és azután isten tudja, mi történik majd. Addig azonban a jövevény kifogásolhatatlanul játszotta a küldönc vagy futár szerepét. Azét, aki átvesz, majd elvinni készül valamit, amit egyikünk sem látott, legfeljebb elképzelhetett. Nem mindennapi viselkedésével felszabadított, ugyanakkor megkeverte, szemfényvesztően átrendezte az ok-okozati összefüggéseket. Nem néztem meg, mit adok át neki, őt sem izgatta különösebben, mit visz magával. Az alatt a néhány perc alatt, annak ellenére, hogy folyamatosan szóval tartott, nem derült ki, milyen nyelven beszél tökéletesen. Valószínűleg semmilyenen, mert mielőtt kiderülhetett volna, rafináltan váltott. Nem is értem, hogyan sikerült ezt a páratlan érzéki csalódást fenntartania bennem. Más és más nyelven folytatta mondandóját, mégis úgy tűnt, mindvégig ugyanazon a nyelven beszélünk. Udvariasságból követtem, azt hívén, így könnyebben fejezi ki magát, de folyton újraváltott.


Zavarodottan nyújtottam felé a megőrzésre nálam hagyott képet. Napokig állt a könyvespolchoz támasztva, amíg a viharkabátos férfi be nem csengetett. Ha engedek kíváncsiságomnak, és leszedem a festményről a védőborítást, megnézhettem volna, mit takar a virágmintás textil. Az igénytelen borítóvásznat apró szögekkel erősítették a rámára, mintha a festményen sejthető nőalak modelljének levetett nyári ruhájából szabták volna a keretre. Az ilyen olcsó kartonanyagokból alaktalan asszonyokra varrnak közönséges pántos zsákruhát. Végül is mindegy, ki bújik az egyengöncbe, mindegy, ki a modell, úgyis megsemmisül. Talán ezzel a céllal álcázták a kopott anyaggal a képet, az elrejtett testtel együtt kellett megsemmisülnie.

Jó kis akt ez, jelentette ki látatlanban a szárnyas ember. Olyan meggyőző sóvárgással szimatolta a virágmintás anyag mögött rejtekező festményt, elhittem neki, hogy kiszagolja azt, amit ezekben a percekben még egyikünk sem lát. Nem is kérdeztem, miből gondolja, önként válaszolt. Ilyesmiben tévedhetetlen, messziről megérzi az ultramarin illatát, tőle készletezték annak idején. Az égen-földön fellelhető egyedüli festéket, amelyből ellenben folyamatosan kifogyhatatlan mennyiségben szállítottak az átkozottak. Az állandó hiányban ezzel telt dugig a raktár, és hiába könyörgött a főelosztónál a többi színért. Higgyem el, emelte rám szomorú ultramarin tekintetét, soha nem kapott mást. Fölösleges volt bizonygatnia, szemének mesterkélt dermedtsége egyértelművé tette, kizárólag királykékkel, a raktárkészleten fellelhető egyedüli festékkel dolgozott a festők mindegyike. Ahogyan modellt is egyetlenegyet tartottak számon, Malvinát. Malvinának és a mással pótolhatatlan festéknek örökre az orrában ragadt a szaga. A Mester rég elporladt, de a közönséges testté visszafejlődő nő továbbra is meztelenül mászkált az udvaron, csak éppen lefesteni nem akarta már senki sem. Mire idáig jutott a boldogtalan raktáros az emlékezésben, szemében folyóssá vált az ultramarin. A festők díjazták volna a tónust, amellyel engem is elkábított. A hajdani raktáros, jelenlegi régiségkereskedő nemhiába szorongatta a látatlan képet a hóna alatt. Miközben pontos leírását adta a szomszédunkban évek óta üresen álló háznak, ahol egykor a festmény modellje lakott. Az élet errefelé mindig is ravaszul rendelődik alá az élettelen akaratnak. Nem volt nehéz dolgom, meséje nyomán könnyedén rendeztem be a modell levetett ruhájának darabjaival a képzeletem.

Malvina közvetlen a bejáratnál hajtogatta szét a virágmintás nyugágyat. Napsütésben könnyűszerrel igazította a világító négyszögre. Borongós reggeleken jóval több idejébe tellett a beállítás. Bár az, hogy mettől meddig vetül a fény, verőfényes napokon is behatárolódott. Az asszony fényfürdője millimétereken múlott. Körülötte a ház benőtte az egész udvart. Először a réseket betöltve zárta körbe, majd felülről fedte be az eredetileg nyitott részeket. A téglák élő sejtekként mozogtak a falakban. Az építmény céltudatosan terpeszkedett, eresztett utólagos tetőket, fölösleges lépcsőket, folyamatosan tákolódtak rá az új és újabb áthidalások, teraszok. Mind kevesebb maradt az udvarból a szabad ég alatt, a nap felé nyitott felület egyre zsugorodott. Mígnem a ház egész környékét teljesen beárnyékolta. A főbejárat előtt alig napozóágynyi rés maradt a szabad ég alatt. Ott, ahol Malvina szétnyitotta a nyugágyat, téglalapnyi darabon tört át a fény. A környezet hangulatához még a nyugágy rosszhangzásánál is inkább illett az errefelé használatos raszkladuska. A ház komorságától súlyos tárgyat nevetséges lett volna a magyar megfelelőjével pilleágynak nevezni, kempingágynak pedig egyenesen stílustörés.

A vázszerű alumíniumlábak nyöszörögve szánkáztak a betonon. Az asszonyt cseppet sem zavarta a fülsértő hang, figyelmét az kötötte le, hogy pontosan a fénycsóva alá illessze az ágyat. Kapkodva gombolta ki virágmintás pongyoláját, sietve lépett ki belőle, hagyta a földre siklani. Mintha vízből lépett volna ki, nem törődött a maga mögött hagyott folyóval. Igyekezett minél előbb végignyúlni a napsütötte margaréták között. Sajnált minden elmulasztott percet, amíg a kiszabott fény, a Mester szemének a sugara, ahogyan titokban nevezte, nem áradt rá. Az időjárás függvényében váltak esetlegessé valamennyien, élők és holtak. Mintha egyik sem ott lett volna, ahová beállították. Malvina feltűnőségébe nem köthetett bele senki, ahogyan a napsütést is fölösleges reklamálni. Ha mindenki napszúrást kap, a nap akkor is tovább süt. Pritula ezért kénytelen-kelletlen megbékélt a helyzettel, hogy az út Malvina fehér testén keresztül vezessen a házba. Nem hozta zavarba, hogy a bejárata előtt, a mesterségesen besötétített udvaron, akár egy vaslakkal feketére mázolt komor színpadon, a felesége idegenek szeme láttára anyaszült meztelenül mártózik meg a neki jutó mind kevesebb napsütésben.

Mi az, mit bámul, most lát életében először modellt? Malvina, ha rácsodálkoztak, gorombán, közönségesen határolódott el saját meztelenségétől.

Lassan megszokták, hogy Pritula, a jól menő suszteráj alkalmazottja, egykori cipőgyári munkás, ahelyett, hogy nehezményezné a pucérkodást, hovatovább elkerülhetetlennek tartja. Ha szabóként dolgozott volna a belváros valamelyik megújult üzletében, bizonyára másként érez. Az ő Malvinája szerencsére tudta, mi a tisztesség, a ruháját levetette ugyan, de a papucsát sohasem, abban hevert el meztelenül. Pritula nagyra értékelte a gesztusát, cserébe belátta, így kell lennie. Párja, aki kora ifjúságától meztelenül töltötte napjait a jeles festő modelljeként, aki csak akkor öltözött fel, amikor mások már vetkőzni kezdtek, ma sem tehet másként. Mert ebben a nyirkos homályban valóban nincs több hely, nincs más idő, tér, alkalom, ahol és amikor a sugarakban fürdőzhetne. Csakis itt és csakis ezekben az órákban kezdődhetett a szertartás. A kapuban megjelentek a cipészmester kliensei, s jöttek utánuk csőstül a többiek, hozták a sarkallni való cipőket, szandálokat, bakancsokat. Abban a tévhitben halmozták fel kupacokban a javítani való lábbelit, hogy ennek a mázlistának jól besikerült, a gátlástalan perszóna hamvas bőréből telik mindegyikük lábbelijére. Holott az a szegény Pritula azt dolgozta fel, amit a műhelyből sikerült ellopnia. Semmit sem változtatott a bejáratott eljáráson, pontosan úgy vette magához a fölösnek gondolt anyagot, ahogyan a környékbeliektől tanulta. Örökös félelmében naponta dobálta át árulkodó szerzeményeit a szomszéd kertjébe. Az ellenőrök rég nem jöttek már, ők ketten a szomszédjával, Hergóval ennek ellenére azt játszották, bármikor rajtuk üthetnek. Végül is Malvina pucérkodása mindkettejüknek a kezére játszott.

Hergó, a leszázalékolt távolsági buszsofőr felszólításra menetrendszerűen ólálkodhatott a kerítés mellett. Homlokát fegyelmezetten a gyalulatlan deszkához nyomta, szemét a szúette fában éktelenkedő lukra tapasztotta. A megvilágításra nem panaszkodhatott, az istennő fényben úszott a sötétségből kiemelkedő Parnasszuson, a raszkladuskán.

Bánta is a leszázalékolt távolsági buszsofőr, hogy keservesen megbűnhődik a felemelő leselkedésért. Estére homloka begyulladt a bőre alá szaladt szálkáktól, feje akkorára dagadt, akár egy görög istené. Bármelyik pillanatban kipattanhatott volna belőle a genny. Hergó nemes egyszerűséggel férfiasságának tudta be az égő lüktetést, s ezért, amikor szomszédja már nem tartott az ellenőrök megjelenésétől, kimondhatatlan hálával dobálta vissza Pritula lopott bőreit. Megbízatása végezté­vel becsoszogott az aranyüzletből hazatérő feleségéhez. Elégedetten hajtotta asszonya ölébe fáradt fejét, hagyta, hogy az okleveles főkönyvelő piszkálgassa, húzkodja ki duzzadó homlokából a teméntelen sok szálkát, és munkaköri ártalomból meg is számolja a végén. Hergó eközben sziszegve káromkodott, így védte ki a jogos kérdezősködést, mégis hogyan került a kerítés szuvas fájából a tekintélyes kollekció a bőre alá.

Az áldásos pucérkodáson, akár az életet adó napfényen érett a földi isten feje, egészen addig, mígnem már Hergóné is megsokallotta. Azzal vett némi elégtételt férje beteges leselkedésén, hogy esténként aranyozott Lenin-szobrocskákat hordott haza a boltból. Óriási készletet szállítottak ezekből a helyre kis figurákból nekik, de a főnöke félt azon a szokatlan filléres áron kínálni, amire az átállás idején egyik napról a másikra leértékelték a rakományt. Hogyan árusíthatta volna kenyéráron a hajdan igencsak becses szobrokat? Attól tartott, esetleg valaki számon kérheti még a szentségtelenséget. Ezért inkább eldugta a vásárlók elől. Ott porosodott az olcsó portéka, míg a könyvelőnő meg nem unta a hivatalos rejtegetést, és érzelmi válságában haza nem csempészte az utolsó darabig az egész kompromittáló rakományt. Esténként, amikor végzett férje szálkáinak a kibogarászásával, leosont a pincéjükbe, s ott, ahol senki se látta, egyesével csomagolta újságpapírba az Iljics-fejeket. Almásládákban rakta szép sorjában egymás mellé, több rétegben, mint a télére nagy gonddal eltett gyümölcsöket. Ebbe a pompás installációba mindannyian beleillettek: a Hergó fejéből kipattant Malvina, a kerítés túloldalán fehérlő valós test, no meg beleillett, természetesen és mindenek fölött az ég maradék nyílásában a Mester szeme.

Beleillett a repkedő raktáros is, aki bizonyítván, hogy az emberi természet megbízható, nem vész el, csak a keresletnek megfelelően átalakul, jelenleg éppen régiségkereskedőként állt az ajtónyílásunkban. A szárnyas férfi hóna alatt a virágmintás anyagba burkolt állítólagos aktfestménnyel figyelmesen hallgatta a történetének további lepusztult, minimál folytatását. Elmondtam neki, hogy Prituláék halála után a házukba Hergóék festőművész lánya költözött a férjével. Nem laktak itt sokáig, mintha csak arra vártak volna, hogy a gyerekeik megszülessenek, röviddel ezután elhagyták egymást, és a házat is, amelyet addigra saját ízlésük szerint jócskán átépítettek. Azóta lakatlanul áll, de a felénk néző ablakban éjszakánként időnként felgyullad a villany. Pedig a házukat nem adták el, üresen áll. Sőt egyre üresebben, valamiért az amúgy is bútortalan szobák, a konyha és a műhelyeik, tovább ürülnek. Vészesen fogynak a szögek a falból, az égők a foglalatokból. Az épület elveszítette eredeti funkcióját, emberek, tárgyak nélkül vált ellentétévé a semminek. Mintha hajdani lakói mesterségét idézve rendeződne hiánnyá. Az, hogy Hergó lánya időnként megjelenik, kitárja az ablakokat, szellőztet, az legalább annyira hozzátartozik az elkövetkező üresedéshez, mintha hónapokig ki sem nyitja az ajtót.

Amikor legutóbb áthozta az örökölt festményt, és megkért rá, hogy őrizzem, amíg pár nap múlva érte nem jön majd valaki, nem gondoltam volna, hogy egyenesen a szomszédos lakatlan épület rejlik a virágmintás anyag takarásában. Pontosabban üressége. Elképzeltem a régiségkereskedőt, amint hóna alatt a képpel hazaér. Elégedetten húzza be maga mögött az ajtót, ledobja viharkabátját, és rögvest nekiáll ritka szerzeményének feltárásához. Szemében az akt látványával türelmetlenül húzkodja fogójával a kis szögeket a ráma fájának a visszájából. Amikor mindegyiket kirántotta, megfordítja a képet, és mintha most lenne ünnepélyes újraavatása, mohón lerántja róla a virágos kartonanyagot. Nem hisz a szemének, nincs alatta semmi. Azért tüzetesen vizsgálgatja. Látom hitetlenkedő arcát. Képtelen eldönteni, hogy amibe ezúttal befektetett, az már a lemeztelenedett vég vagy csak a pőrévé most váló kezdet. Átkozott ultramarin, a szaga tévesztette meg. Mindegy, alszik rá egyet, majd holnap újra megnézi. Hátha tovább üresedik, kevesebb lesz legalább. Behunyja szemét.


Megjelent: Élet és Irodalom, 2009. jan. 23.


Több Berniczky

.net: ajtó, ablak, tél, kert, terasz, épít

 

Fogyóholdban - angolul

Éva Berniczky

In the Light
of the Waning Moon

...

That morning, though, someone did spot an apparition among the bare and the evergreen bushes.

“Would you look at that!” he did not say or whisper so much as breathe into the cold air. Then, still not raising his voice, kept softly breathing out, “Just look at that, there! Would you look at that!”

No one heard what he was mumbling; that was not the reason why those who overtook him were lining up, but it was because they were terrified that someone in front had come to a standstill at a place where it was imperative to move on, where previously not one of them would have stopped. It was not the mumbling that they were responding to, they did not even hear what he was saying, they just followed the head movement in the direction that the earlier-comer was staring. Like him, they did not move but, if only out of sheer force of habit, nor did they venture into immediate proximity to the wall. From that distance, they could largely leave it up to their imagination; that dictated what they labelled as having happened, what they did and what they did not believe. The minutes passed; a growing number of them turned towards the wall. It mattered little, in point of fact, which of them discovered it, and at precisely what time, the spectacle was in itself at once the marker of both time and place, with those concerned also continuing to live their momentary reality in the spectacle. Their nature did not prevent them in the slightest from gazing with enjoyment at what was horrifying them. They did not snatch their heads away; from a safe distance perhaps, but they kept their eyes glued on a thing that, in the presence of others, they would have been embarrassed to be uninhibitedly engrossed in. As it grew light their situation worsened further, with ever more of them being able to make out something.

Tovább
Számítástechnia. Megbízható használt notebook felújítása: webáruházból használt laptop vásárlás garanciával - Első kulcsszó: szerviz budapest.
süti beállítások módosítása