balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2020: infra ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Balla D. Károly írói oldal

 

Kárpáty VIP PR cikkek

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Infrafűtés - napenergia - seo pr cikk

 

PR-cikk: tartalommarketing

 

Linképítő Google-Seo

 

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, SEO BP

 

Honlap seo optimalizálás


bdk blog bázis | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA


Nesztek a posztmodern nyalóka! Kapjátok be!

2018. március 15. - BDK

Részlet az Önmagad cenzora c. regényből

 avagy hogyan lett Kállay Labord elszánt posztmodern regényíró -

onmagad-cenzora.jpgAz alábbi szöveg az 1990-es évek derekán keletkezett. Hősöm, a kissé excentrikus viselkedésű és nagy fantaszta hírében álló kárpátaljai zsurnaliszta, az ifjabbik Kállay testvér (bátyja ismert keletkutató, antropológus professzor) hasztalan próbálkozik novelláival sikert elérni magyarországi lapoknál: történeteit a szerkesztőségek sorra válasz nélkül hagyják vagy visszaküldik, olykor keresetlen sorok kíséretében. A kudarc hősömet nem töri meg, összeállít novelláiból egy teljes kötetet és azzal próbálkozik. Hasztalan. Bár újságíróként odahaza sikeresnek mondhatja magát, a szépirodalom súlyos ajtaját újra is újra az orrára csapják, ahányszor csak bebocsáttatást kér. Mivel az fel sem merül benne, hogy saját tehetségét megkérdőjelezze, újabb kudarca után nagy elhatározás születik meg benne.

„A lineáris szövegépítkezés és a realisztikus történetmondás nem képezi érdeklődésünk tárgyát; véleményünk szerint a modern prózaírás részét sem.”

– Ezzel a megjegyzéssel kaptam vissza kéziratomat egy rangos kiadótól. Ahelyett azonban, hogy fogtam volna a novelláimat és elküldtem volna a sok közül valamelyik másiknak, édes bosszút forraltam.

Ennyire undorodtok a realizmustól? Botrányosnak tartjátok, ha egy regénynek VAN története, s az ráadásul a természetes időrendet követi?

Hát majd adok én nektek posztmodern szövegtobzódást!

Hetekig a legravaszabb filosz-trükkökön járt az eszem, posztmodern szövegzsonglőrködésen, csupa olyasmin, amire buknak a Szent Kánon hatalmas urai. Nehogy már pont én ne tudjak megfelelni az intertextualitásnak és önleflexiónak, a hermeneutikának és recepcióelméletnek meg a többi tartalmatlan fogalomnak. Írok én nektek olyan metafikciót, hogy csak pislogtok!

Talán csak nem lesz nehezebb eljátszadozni a vendégszövegekkel, váltogatni a narratívákat, semmint aprólékosan kidolgozni – ahogy eddig tettem – egy valódi regény összetett cselekménysorát, felépíteni az alakok rendszerét, előkészíteni és jól időzíteni a konfliktusokat, ügyelni a szerkezetre, indítani és elkötni a szálakat… A fene fog ezzel vesződni! Keresek valami torz konstrukciót, ráhúzom a szöveget, bedobom a mixerbe, aztán ráöntöm, ráfagyasztom valami formás kis nyélre: nesztek a posztmodern nyalóka. Kapjátok be!

Ezzel csak az a baj, hogy ha nem teszek többet, mint csupán megfelelek a normaelvárásoknak, azzal – ismeretlenként – nem tudok betörni egy ilyen kiadóhoz. Megvannak a favoritjaik, az állócsillaggá rögzített nagyok, meg az ügyeletes kicsi liblingek, akik ott lihegnek mindenütt, ahol a modern irodalom két cintányérja összecsattan. Hogy engem is „felfedezzenek”, ahhoz valami különlegességet kell nyújtanom. Valami olyat, ami ezt a halálosan unalmassá vált trendet kicsit megbolondítja.

De mi lehetne ez? Mim van nekem, ami az ő szerzőiknek nincsen?

Hát igen, nincsen másom, mint ez a hozzám nőtt határon túliság, a kárpátaljaiságom, amit talán okosabb lenne letagadni, megtagadni, lerugdosni a lábamról, mint a csizmatalpra ragadt ganét, de akkor itt állnék vértezetlenül, megfosztva minden különlegességemtől. Miért ne használhatnám ki ezt a felhajtó erőt, miért ne fokozhatnám az extrémitásig a helyzetemet, miért ne lehetnék én az első és egyetlen posztmodern kárpátaljai? Pokolba hát a hagyományokkal, a sorsvallással, az elhivatottsággal! Éljen a szövegcentrikus irodalom!

Napokig törtem a fejem valami alaphelyzeten, soványka történeten, olyan kijelölhető pontokon, amelyek között kellő gyakorisággal váltogathatom a megszólalási módozatokat, elmoshatom a szerzői ént, egymásra csúsztathatom az idősíkokat és a helyszíneket, lehetőleg úgy, hogy soha ne lehessen tudni, melyik az elsődleges írói látószög, kicsoda a voltaképpeni elbeszélő.

Lassan össze is ált a fejemben egy szellemesnek gondolt én-regény laza illeszkedésű szerkezete. Azt találtam ki, hogy Magyarországra települési szándékom bejelentése után ottani részről felmerülnek velem kapcsolatban bizonyos nemzetbiztonsági kételyek, és egy megfelelő hatóságnál aprólékos és körültekintő vizsgálatot rendelnek el velem kapcsolatban. Ehhez kikérik az ukrán kollégáktól az itthoni titkosszolgálati dossziémat <gyelo>. Meg is kapják. Az orosz és ukrán nyelvű dokumentumokat tartalmazó személyi anyagom feldolgozása azonban nyelvi akadályokba ütközik magyar részről, ezért kiadják fordításra egy hites fordítónak. Ez a fordító történetesen egy Kárpátaljáról 20 éve áttelepült, akár barátomnak is nevezhető volt újságíró kollégám, aki nem először végez ilyen munkát kormányhivataloknak. Természetesen elfogadja a megbízást, miért is ne tenné, itt nincsen helye érzelmeknek, régi barátságon merengésnek, ez egy konkrét szakmai feladat, el kell végezni és kész.

Ám a szövegekkel nehezen boldogul. A dosszié ugyanis csak kisebb részben tartalmaz eredetileg is oroszul meg ukránul írt rólam szóló jelentéseket (ezekkel puszta rutinból ledarálná), a javát a saját szövegeim alkotják, vagyis magyarul írt cikkeimből, leveleimből vett „terhelő” idézetek orosz és ukrán fordításai teszik ki, néha csak pár kiragadott mondat, máskor több oldalas dokumentumok, teljes újságcikkek, hosszú magánlevelek.

Ezek visszamagyarítása sok fejtörést okoz kollégám számára, nem érti a finomabb utalásokat, érzi, hogy nemcsak az eredeti szövegek stílusára nem talál rá, hanem az értelmezése is folyton félresiklik. Mivel lelkiismeretes ember, nem akarja a visszafordítással eltorzítani, meghamisítani az eredeti szövegeimet. Ezért merész dologra szánja magát: a munkát – maximális diszkréciómat kérve – átpasszolja nekem, vagyis annak, aki az eredeti szövegeket írta, és ezért a leghívatottabb arra, hogy a „fordítástechnikai” nehézségeket megoldja.

Én pedig hozzálátok a munkához, de nem írom vissza az eredeti magyar szövegeimet, hanem úgy lavírozok a nyelvek között, hogy magamat a magyar hatóságok előtt minél jobb fényben tüntessem fel. A szovjet és ukrán hatóságok piszlicsáré dolgoknak tulajdonítottak jelentőséget, szövegeimben igazából legfeljebb elszórt nyomelemek szintjén volt jelen valami halovány rendszerkritika – ezeket felerősíteni, kiszínezni úgy, hogy mégse legyen hamisítás: nos ez igazi önreflexiós szövegírói feladat.

A regényem tényleges szövege tehát egy belső szövegfolyamra, írásaim oda-vissza fordított textusaira reflektál - mi ez, ha nem posztmodern alapszituáció? Beleillik a koncepcióba az a szándékom is, hogy regényemben a velem azonos hős szövegek által alkotja újra a saját személyiségét, létrehozva a csak ebből a személyi dossziéból előálló bátor ellenzékit - aki pedig soha nem voltam. A szövegalkotás egyfelől és a szöveg által megalkotott regényhős másfelől remek extrapolációs lehetőség, a két alkotásmód oda-visszajátszatása pompás lehetőséget nyújt a posztmodern módon könnyed, de társadalmilag mégis súlyos, a magánéletben pedig sorfordító jelentőségű irodalmi játszódásra.

Hogy még egy csavar legyen a dologban: az orosz-ukrán + kreatívan magyarra visszafordított anyaggal tömött dossziét egy éppen Bécsbe utazó közös barátunkra bízom azzal, hogy Budapesten adja át az eredetileg megbízott újságíró kollégának. Ám a randevú nem jön össze, barátom nyakán marad az anyag, kénytelen magával vinni Bécsbe - ahol ellopják tőle. Hogy az újságíró kolléga ne kerüljön emiatt a hatóságok előtt nagy bajba, nekem újra kell alkotnom a teljes anyagot. Hatalmas munka, de a szövegek által létrehozott személyem ezzel sokkal árnyaltabbá, hitelesebbé válik, már-már igazi ellenálló hőssé. Mire befejezem a nagy munkát, a bécsi dossziétolvaj regénye is megjelenik németül Önmagad cenzora címen...

kanon-kapuja.jpgEzzel a regénnyel egészen biztosan úgy berúgom az előlem eddig elzárt  Szent Kánon kapuját, hogy kiszakad sarkaiból.

_________________________________________________

Tovább

Portréfilm: Egy manzárd-őr vallomásai

A Duna TV portréfilmje - Balla D. Károly (2007)

 

A televíziós archívumban a teljes film hol elérhető és lejátszható, hol pedig nem. Ha nem indulna, alább kínálok egy alternatív lehetőséget:

Frissítés 2015: A film egy ideje elérhetetlen a televíziós archívumban, így a youtube-ra egy barátom által feltett, 5 részre vágott verziót tudom ajánlani helyette: 

 

 

 

 

 

Eredeti blogbejegyzés (a nem működő linkeket töröltem):

A Duna TV portréfilmje rólam (2007) - A beágyazott videó számomra rejtélyes okokból időnként nem játszható le. Ha ilyen problémával találkozol, próbáld megnézni a filmet a tv archívumában (link alább) vagy >katt ide<

Egy manzárd-őr valllomásai - Portréfilm Balla D. Károlyról

Négyszemközti "chatelés" Balla D. Károllyal
Áll Ungváron egy vadszőlővel befutott ház, manzárdjának lakója a kárpátaljai irodalom legszelídebb "fenegyereke" Balla D. Károly. Szűkebb pátriájában magányos farkasnak számít, ugyanakkor internetes "virtuáléjának" naponta több száz látogatója van. Félszázadik születésnapjának apropóján beszélgetünk vele irodalomról: versről, kulcsregényéről, a Szembesülésről, Ungvár macskaköveiről, a nevickei nyarakról, s arról, hogy miért mégsem mindegy, hogy hol van az a bizonyos "manzárd".

rendező: Medgyesi Gabriella | operatőr: Sibalin György | narrátor: Albert Gábor | gyártásvezető: Aranyosi Éva | riporter: Virág Anita  szereplő: Balla D. Károly

Lásd ezt is: Egy manzárdőr feljegyzései a Mozgó Világban

A PORT.HU oldalán rólam:

Balla D. Károly
Született: 1957. január 17. (Ungvár)

József Attila-díjas kárpátaljai magyar író, szerkesztő, blogger. Költőként indult, majd verseskötetei után sorra megjelentek novellái, publicisztikai kötetei, drámái, regényei. Több mint húsz önálló könyv szerzője. Írócsoportok vezetése, folyóiratok és kiadók alapítása, internetes portálok indítása fűződik nevéhez. A 2000-es években fokozatosan felszámolta közéleti és irodalomszervezői kötöttségeit. Meglehetős visszavonultságban él és alkot, azonban sokat publikál, és az interneten is intenzív a jelenléte.

FILM

 
Egy manzárd-őr vallomásai (szín., magyar dokumentumf., 2007) (TV-film) szereplő    
 
KÖNYV:
 
Antikvár könyv - Karnyújtásnyira (1993)
GALÉRIA KIADÓ    Könyvkereső
Antikvár könyv - Sorsomhoz szegezve (DEDIKÁLT) (1990)
KÁRPÁTI KIADÓ    Könyvkereső
Az utolsó futamok - Egy manzárdőr naplója 2004-2007 (2013)
PRO PANNÓNIA KIADÓI ALAPITVÁNY    Megveszem
Kezeit csókolja dr. Tóth (2006)
zETNA Kiadó    Könyvkereső
Szembesülés (2005)
PRO PANNÓNIA KIADÓI ALAPITVÁNY    Könyvkereső
  Tejmozi    
 
MŰVEI:
 
Álmodj zenét. (verseskötet, 1979) író    
Árokszélen (verseskötet, 1996) író    
Élted volt regénye. Egy önmagát mintázó torzó (regény, 1998) író    
Halott madárral (verseskötet, 1999) író    
Harmadvalaki (verseskötet, 2009) író    
Három másodpercem (vers) író    
Hóban és homokon (verseskötet, 1991) író    
A hontalanság metaforái (esszékötet, 2000) író    
Karnyújtásnyira (1993) író    
Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében (2000) író    
Kis(ebbségi) magyar skizofrénia (publicisztika, 1993) író    
A lila zászlórúd író    
Magyarul beszélő magyarok (esszék, kritikák, 2008) író    
Ne gondolj a fehér elefántra (2000) író    
Peresztrojkácska (publicisztika, 2005) író    
A Pilinszky-projektum (2008) író    
Recsitativi (verseskötet, 1983) író    
Reggel madár, délben kötél (1999) író    
Sorsomhoz szegezve (verseskötet, 1990) író    
Szembesülés (esszéregény, 2005) író    
Tágulok a Világegyetembe (verseskötet, 1984) író    
Tejmozi (regény, 2011) író    
A topáz illemtana (1999) író    
VakCina (2003) író    
Valahol tűz van (1988) író    
Világvége (2002) író    
2000+-3. Az ezredforduló hét esztendeje. Egy manzárdőr naplója (naplójegyzetek, 2007) író

Beavatkozás a valóságba

Igen szoros kapcsolatban állok a természettel: naponta egyszer kinézek az ablakon. – Ezt évekkel ezelőtt írtam, amikor még életvitelem megengedte, hogy reggelente padlásszobánk ablakán át futó pillantást vessek a radvánci dombokra és a házunk alatt futó Ungra. Mostanra szorosabbra fűződött ez a viszonyunk. Igaz, bő két éve nem néztem ki azon az ablakon, talán éppen ezért történhetett, hogy ami korábban körülvett, azt mára én veszem körbe. Magamba költöztettem a tájat, így egyre tisztábban látom kontúrjait. És egyre bizonyosabb vagyok abban, hogy a természet látványa nem annyira vizuális, sokkal inkább intellektuális élmény. A hegy, a rét, a folyó tömény gondolatisággal terhes. Puszta látásuk távolságot parancsol, bármennyire elszántan is szemléljük őket, ellenállnak a fürkésző tekintetnek. Ám gondolataink előtt megnyílnak, és az igazán bensőséges viszony akkor alakul ki, amikor közelébe jutunk rejtett jelentésüknek. Amióta nem kifelé, hanem befelé figyelek, azóta többet tudok a tájról. És azt is pontosan érzékelem, amint objektumai, mintegy mellékesen, a szép fogalmát is megképezik bennem.

Tovább

Irodalmi projektumok és webakciók

irodalmi-projekt.jpgAhogy 2000 őszén betettem a lábamat az internetre, azonnal megéreztem benne a lehetőséget: itt terjeszthetem ki írói és irodalomszervezői működésemet. Akkoriban már visszavonulóban voltam fizikai környezetem szellemi életéből, így nagyon kapóra jött nekem az új dimenzió. Először az éppen megszűnőben lévő Pánsípot menekítettem át, amely aztán pár évig digitális folyóirat formájában működött. Rövidesen ugyanezt kellett tennem utolsó "földi kísérletemmel", a Pánsíp Irodalmi Szalonnal is. Ez lett irodalmi projektumaimnak és webakcióimnak első színhelye, máig szívesen emlékezem kollektív interjúinkra, internetes konferenciánkra és leginkább a virtuális könyvek bemutatóira (ezeket lásd itt: Virtuális Szerver-Szalon) Emellett egyre inkább szerteágazott a még 2001-ben alapított UngParty, szinte napi frissítésű webmagazinná vált, és ez alá soroltam be az összes alrendszert, Pánsípot, Szalont, Törzsasztalt, a később blogommá fejlődő Newságot. Terjeszkedni kezdtem abban a tekintetben is, hogy saját fapados webrendszeremen kívül oldalakat, blogokat nyitottam más szolgáltatóknál. Irodalmi játékaim, webakcióim egy idő után inkább ezekre helyeződtek át, előbb a Blogter, majd a Blog.hu keretében működő blogomba. De használtam erre a célra a régi rendszert is, később már külön blogokat nyitottam nagyobb projektumaimnak.

Nagyon itt volt az ideje, hogy ezeken a különböző webhelyeimen szétszórt szövegjátékaimat, webakcióimat, régebbi és újabb irodalmi projektumaimat valahogy egybeszedjem. Egyelőre csak egy részletes (de még nem teljes) linkjegyzék készült el, de feltett szándékom, hogy minden akciónak és projektumnak külön oldala lesz ebben a rendszerben. Ajánlom azoknak, akik szerették ezeket a játékokat és projektumokat, de mostanában már nem tudtak rájuk találni burjánzó webhelyeim labirintusában, de ajánlom azoknak is, akik még nem találkoztak velük. Tehát:

Irodalmi projektumok, szövegjátékok, webakciók

 

A rendszer élére egy bemutatkozó és eligazító oldalt is elhelyeztem. Még építés-fejlesztés alatt áll ez is, de már használható: Balla D. Károly

Detonációk

Hatalmas gázrobbanás Ungváron. Ezzel a címmel jelentek meg az első híradások a magyarországi sajtóban. A nyár legutolsó napjainak uborkaszezonos szenzációéhsége valamelyest mentheti a határon túli esemény eltúlzását. De mi itthon, alig néhány utcányira, még csak nem is hallottuk a detonációt. Persze nehéz eldönteni, honnantól kezdve lehet valamit hatalmasnak mondani, egy petárdapukkanáshoz képest lehet óriási az is, ami „csupán” egy kávézó kigyulladásával és néhány csatornafedél felröppenésével jár. Nem dőltek romba épületek, nem omlott le egyetlen fal sem, nem keletkezett kráter, maga a gázcső sem ekkor sérült meg, hanem az áramszolgáltató szakembereinek korábbi talaj alatti fúrásától. A sérülést és a szivárgást azonnal észlelték, nyomban intézkedtek, értesítették az illetékeseket. Egy órával a robbanás előtt a rendkívüli ügyek minisztériumának és a gázszolgáltatónak a munkatársai ki akarták üríteni a szivárgás helyéhez közel eső kávézót, ám nem jártak sikerrel. Az egyszemélyes személyzet ellenszegült, és két vendég a figyelmeztetés ellenére sem távozott. A gáz meg szépen felszivárgott a helyiségbe a csatornajáraton keresztül, és amikor az egyik vendég bölcsen rágyújtott… Mindketten megégtek, náluk is súlyosabban a kiszolgáló, aki később a kórházban belehalt a 90 százalékos égési sérüléseibe. Kétségtelen, hogy az akár csak egyetlen emberáldozatot követelő esetet is joggal nevezhetjük borzalmas tragédiának – maga a robbanás azonban mégsem volt hatalmas.

Nem így a következmények, amelyek messze túlnőttek az eset súlyosságán. A kora délutáni baleset utáni első órákban szinte világvége-hangulat alakult ki, ugyanis se gáz, se víz, se villany nem volt, és jó ideig csak a rohamkocsik szirénázásából sejthettük, valami komoly baj történt. A szolgáltatókat lehetetlen volt telefonon elérni, a családok egymást értesítették a gyéren csörgedező hírekről. Este teljes sötétségbe burkolózott a város. Aztán a villany csak megjött, és az interneten elérhetővé váltak az első információk. Az is, hogy a helyreállítás akár három napig is eltarthat.

A középnyomású gázcső meghibásodása miatt a 120 ezres városban és a környék 64 településén (!) szűnt meg a gázszolgáltatás. A gázcsövet állítólag hamar megjavították, de a visszakapcsolás igencsak elhúzódott. A mi körzetünkben egy teljes hétig kellett várni rá (épp egy nappal azután lett újra gázunk, hogy villanyforraló és elektromos tűzhely vásárlására szántuk magunkat…), de a teljes rend csak a robbanás utáni tizedik napon állt helyre.

Belegondolni is rossz, miként vészelték volna át a gázfűtésű háztartások a kritikus napokat, ha mindez télen történik.

*

Az ukrajnai sajtóban nyár közepén robbant a hír: a magyar többségű Beregszászi járás tanácsa (közgyűlése) egyhangú határozatot hozott arról, hogy üléseik előtt nem csupán az ukrán, hanem a magyar himnuszt is le fogják játszani. A leghangosabban persze az ukrán nacionalista párt hívei tiltakoztak, de a kezdeményezést negatívan értékelték az illetékes állami szervek is, a járási ügyészség pedig meg is óvta a határozatot, felszólítva a testületet, vonja vissza alkotmányellenes döntését.

A hír különböző felhangú interpretációkban bejárta a magyar sajtót is, nekem legjobban a „Betiltanák a magyar himnuszt Beregszászban” típusú címek tetszettek, mert hát arról természetesen szó sem volt, hogy rendezvényeken, ünnepségeken, megnyitókon ne zenghetne (az eddigi gyakorlatnak megfelelően) az Isten áldd meg – arról azonban igen, hogy az ukrán állami közigazgatás részét képező helyi tanács ülésén nincsen helye ennek az aktusnak. A médiában megszólaltak történészek, jogászok, szervezeti vezetők, röpködtek az érvek pró és kontra. Lehetett hivatkozni egyfelől kisebbségi jogokra, másfelől az állami szimbólumok használatának a szabályaira, no meg persze arra is, hogy ami törvényileg nem tilos, az végül is megengedett.

Én ahhoz a vélekedéshez álltam a legközelebb, amely szerint a beregszásziak elképzelése ugyan indokolható a járás magyar többségével (erre hivatkozott a közgyűlés elnöke is), indokolható a nemzeti szimbólumok iránti jogos igénnyel, és akár érvényesíthető is, ha nincs törvény, ami tiltaná – mégis kifogásolható azért, mert ebben a most kialakult, magyarellenességgel telített időszakban (lásd korábbi jegyzetemet: Titkos állampolgárok, Mozgó Világ, 2011/6) teljesen fölösleges Kárpátalján olyan döntésekkel borzolni a kedélyeket, amelyek jottányit sem javítanak a magyarság helyzetén, nem segítik politikai érdekérvényesítő törekvéseit, nem oldják meg az anyanyelvű oktatás égető problémáit stb. stb.

Igaz, én nem igazán értem, a járási tanácsülésen egyáltalán miért kell bármiféle himnuszt lejátszani, de ha erre van valami felsőbb ukáz, az énszerintem semmi másra, csak arra jó, hogy az államhimnusznak még a ki sem alakult méltósága elvesszen – de miért kellene ehhez a mi nemzeti dalunkat is csatlakoztatni, tartogassuk azt ünnepélyesebb alkalmakra!

Nem tudni, hasonló gondolatok jártak-e az egyes képviselők fejében akkor, amikor első őszi ülésükön 48:6 szavazati aránnyal visszavonták korábbi határozatukat. A közgyűlés elnöke mindenesetre azt is megemlítette, hogy mivel nyár közepe óta nem üléseztek, a magyar himnusz egyszer sem hangzott el. A visszavonás mellett a testület arról is döntött, hogy „a továbbiakban ünnepi alkalmakkor a járási tanács üléseit az ukrán himnusszal kezdik”.

*

A magyar közéletben a devizahitelek körüli felhördülések mellett kétségkívül a Kossuth-díjas magyar író, Kertész Ákos gyújtóbombája szólt a legnagyobbat szeptemberben. Az Amerikai Népszavában megjelent nyílt levél hangos és indulatoktól sem mentes visszhangot keltett valamennyi politikai oldalon, miközben a szerző úgy nyilatkozott, hogy nem kér bocsánatot, és minden mondatát fenntartja. Az ügy a parlamentig jutott, a kormány pedig arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha Kertész nem kér bocsánatot, akkor méltatlannak tartják a Kossuth-díjra. Ezután az író elég furcsa nyilatkozatban „nyelvileg helyreigazította” legkifogásoltabb állítását, mondván, hogy „helyesen ilyen mondat nincs”.

Én a hír robbanásának másnapján Kertész Ákos hétszer címmel ezt írtam blogomban:

1. Elsősorban persze azért kínos az ügy, mert a jelentős magyar író olyan megfogalmazásra ragadtatta magát, amelyet nem lehet mentegetni. Erre a mondatra: A magyar genetikusan alattvaló – nincs mentség, bárhogy is csűrjük vagy csavarjuk, hiába szépítjük a helyzetet a kontextusra való hivatkozással, az írói munkásságba helyezéssel, szólásszabadsággal, történelmi tapasztalattal és személyes keserűséggel, értelmezési kísérletekkel. Elvi szempontból a Kertészé bizony nem különbözik A cigányok genetikusan tolvajok, A zsidók genetikusan büdösek típusú mondatoktól. Ezek rasszista kijelentések. Aki mást mond, mellébeszél.

2. A kínosság második oka, hogy a mondatot és a hozzá tartozó gondolatsort olyan személy vetette papírra és tétette nyilvánossá, aki egyrészt jelentős magyar író, másrészt baloldali gondolkodású értelmiségi, harmadrészt zsidó származású. Mindhárom körülmény külön dimenziókat nyit a mondat és mondója megítélésében – és sajnos egyiket sem tekinthetjük mentő körülménynek. Inkább terhelő mindegyik, mert az első az írótársadalomra, a másik a magyar baloldalra vet árnyékot, a harmadik pedig alapot adhat olyanfajta okoskodásra, hogy lám, a magyar zsidók mégsem magyarok, valójában lenézik a magyarokat – ráadásul faji alapon.

3. Kínos az eset azért is, mert a magyar radikális jobboldal azonnal lecsapta a magas labdát. Természetesen az ítélkezésre – saját magatartásukat ismerve – szemernyi erkölcsi alapjuk sincsen, köreikben sokkal élesebb, gyűlöletkeltőbb kijelentések hangzanak el nap mint nap (gyakorlatilag következmények nélkül). Mégis: mostani acsarkodásuk arra a gondolatra is rámutathat, hogy a rasszista megnyilvánulások nem kizárólag az ő eszmei közegükből erednek. Felháborodásuk voltaképp arra tett kísérlet, hogy Kertész Ákost (és rajta keresztül a „nemzetáruló” magyar írókat, továbbá a baloldali gondolkodókat és a magyar zsidóság egészét) maguk mellé rántsák abba a sárba, amelyben oly szívesen dagonyáznak. Ez sokkal veszélyesebb manőver, mint a „sima” cigányozás és zsidózás, mert utóbbi éppen a „magyarozás” ellenében nyerhet szélesebb körökben látszólagos jogosultságot. Nagy kár, hogy ehhez az alapot egy antirasszizmusáról ismert író szolgáltatta.

4. Kertészt megvédte a nyílt levelét közlő Amerikai Népszava (nyilatkozatban és a főszerkesztő hosszú – egyébként igen sok igazságot tartalmazó – írásában). A gesztus érthető, de nem szerencsés. A levél mellé is (ha már nem túl bölcsen a publikálása mellett döntöttek) inkább egy distinkciót jelző szerkesztőségi jegyzet illett volna. Így azonban az író melletti harcos kiállással az egyéni vélemény kollektív ráerősítést kap. Lándzsát tört Kertész mellett a magyar politikai baloldal pártja is. A mundér becsületének ilyenfajta védelmezése egyfelől szintén érthető, kelthet akár elismerést is, másfelől ezúttal a menthetetlent mentegetik, ami többek közt azért is baj, mert ha legközelebb a jobboldalon elhangzó uszító kijelentések ellen lépnek fel ebben a pártban, akkor az már sokkal hiteltelenebb lesz, s rájuk süthető a vád, hogy a rasszista kijelentéseket kétféle mércével mérik.

5. Kertész Ákos nem kért bocsánatot, és azt sem jelentette ki, hogy esetleg mégsem úgy értette azt, amit leírt. Eszerint álláspontját fenntartja. Emiatt nehéz lesz – vagy lehetetlen – megszabadulnia a magyargyűlölő címkétől. Rontja helyzetét az is, amivel érvelt, tudniillik, hogy levelét az Amerikai Népszavának írta, így itthon ezt nem kérhetik rajta számon. Ez igencsak kétes értékű kibúvó.

6. És természetesen roppant kínos az ügy azért is, mert a liberális gondolkodású magyar értelmiség láthatóan vonakodik elhatárolódni. Vonakodik, mert pontosan látja azokat a társadalmi-politikai jelenségeket, amelyek Kertészt levele megírására késztették. Értik a keserűségét, s mélyen elítélik azt a magatartást, amely ellen az író kemény szavakkal fellépett. Ez a vonakodás e szempontból szintén érthető, s bár kínosnak látszik, valószínűleg az sem lenne sokkal elfogadhatóbb, ha tömegesen és látványosan mindenki hátat fordítana Kertésznek, mert akkor a rasszista mondattól elhatárolódók látszólag egy táborba kerülnének a ténylegesen rasszista nézeteket valló és most Kertészre acsarkodó szélsőjobbal. Egyfajta csapdahelyzet alakul ki tehát, amely nem kínál jó megoldást.

7. Végül: kínos a helyzet azért is, mert Kertész Ákos Makrája az egyik legjobb magyar regény, és egy-két generációnak a társadalmi eszmélésében jelentős szerepet játszott – így mindazok, akik szemében ez kultikus műnek számít, most veszélyben éreznek egy féltett szimbolikus értéket. Az elhatárolódás helyett ezért talán a harag az érvényesebb: hogy jött ahhoz Kertész Ákos, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hozzon minket!?


Megjelent: Mozgó Világ, 2011/október

több Mozgó | még több Mozgó

Szerencsegyökér

Berniczky Éva

Szerencsegyökér

Megkérdezte, jó felé tart-e a múzeumhoz. Melyikhez, kérdeztem vissza, és máris megbántam. Lerítt róla, hogy nem turista, nem csodálkozott rám, sem a felújított katedrálisra, nem kívánt semmit megörökíteni, nem is volt neki mivel, a nyakában nem lógott digitális fényképezőgép. Jól ismertem ezt az imbolygó járást, kissé meggörnyedt tartást, szegényes, igénytelen öltözéket, de abban is biztos voltam, hogy viselője mégsem környékbeli. Pontosabban nem abból a jelenből való, amelyet éppen itt és most élünk. Néhány évtizeddel korábbról kapaszkodott fel a meredek utcán. Természetesen nem azért érdeklődött a múzeum felől, amiért errefelé a turisták szoktak. Inkább az időbeli ellentmondás miatt keveredett el. Szemrehányóan mért végig, hogyhogy melyik múzeumba, hát ahová a házát hozták, ahová a legkisebb fia évekkel ezelőtt ágyastul eladta az ósdi építményt. Nem létező kékre festett falaival, a faragott oszlopos tornáccal, roskatag berendezésével, a szuvas kredenccel együtt. Ugyan hová tartana máshová, csakis arra a helyre, ahová hazamehet. A skanzenba, bólintottam zavartan, miután némileg beazonosítottam. Oda igyekszik, ahová tartozik, és ahol jelen pillanatban még sincs semmi keresnivalója. Vajon mit kezd majd ott kiállított életével? Azzal próbáltam szépíteni valamicskét melléfogásomon, hogy a sablonszöveg szerint következő figyelmeztetést, a hiába fárad, hétfőn zárva tartanak-ot tapintatosan lenyeltem. Addigra megértettem, számára az irány a fontos, az pedig esetünkben megegyezik, mert ezzel az ágrólszakadt öregasszonnyal különbözőségünk ellenére igyekszünk hazafelé. Menjünk, tettem hozzá csak úgy, leegyszerűsítve az invitálást, ahelyett, hogy hívtam volna, tartson velem, arrafelé lakom, mutatom az utat. Azonnal megbékélt, belém kapaszkodott, és így indultunk együtt tovább. Derűsen botorkált mellettem, mintha nem is ezen az utcán, nem is ezen a vidéken, hanem az örökkévalóság mezején lépdelt volna. Legalább annyira vált a kényelmetlen világ részévé, amennyire ki-kilógott belőle. Menet közben az a fajta balga elégedettség öntötte el arcát, amely a gyermek hiszékenységével mos egybe csúfságot és gyönyörűséget, folyó időbe ágyazott boldog és boldogtalan emlékezést. De ahányszor megszólalt, hirtelen felnőtté komolyodott. A szavakat spórolósan beosztotta, lényegre törően rakta egymás mellé. Utólag teljességgel felfoghatatlan, mi tette képessé arra, hogy ilyen rövid idő alatt elmesélje mindazt, ami idáig megesett, s azt is, ami holnaptól történik vele.

Tovább

VilágMa(gazin)

Bognár László barátom írja cikkében, amelyhez illusztrációul az én Michelangelo+Dalí montázsomat választotta:

Csereszabatos genezisÚj, közösségi blog indult, azzal a korántsem apró céllal, hogy a blog műfajával csatlakozzék a magyar modernitás korábbi hajtásaihoz.
Aki a blog címének olvastán Széchenyi műveire gondol (Hitel, Világ, Stádium), az ugyanúgy közel jár az igazsághoz, mint aki Kassák lapjaira, a Ma vagy a Tett címűre gondol.

Sőt, aki semmi ilyesmire nem asszociál, az sem fog csalódni, mert egészen egyszerűen friss, mai szemléletű, elgondolkoztató, a humort sem nélkülő blogbejegyzésekkel fog találkozni.
A Világ Ma megnyilatkozásai tág terűek, több értelemben is.

Egyfelől földrajzi értelemben, hiszen Szombathelytől Budapesten és Pécsen át Ungvárig találunk szerzőket, ismerteket és ismeretleneket, saját néven publikálókat, de bloghoz illőn akár nick-néven üzemelő bloggereket is.
A szerzők nevesítése során rátalálhatunk itt a tudós Csepeli Györgyre, de a József Attila-díjas Balla D. Károly íróra is.

Köszönöm az említést!

Sűrű év végi napok - BÚÉK

Minden szempontból felpörögtek az események így az év végén. A magyar politikában és közéletben nyomát sem látni a csendes megbékélésnek: a kormánypártok egy veszett ordas elszántságával marták halálra a már amúgy is földre tiport fiatal magyar demokráciát. Ám úgy látszik, a hatalmi arroganciájuk ellen fellépők száma is gyarapszik, bár igazi erőt még nem mutattak. Orbán Viktor, miközben az EU-hoz és IMF-hez többször helybe ment a lófaszért, szabadságharc címén falnak viszi az országot; mélyrepülésben a forint. Mindezek láttán nagyot sóhajtva alapítottam magamnak egy piréz menedéket, a Virtuális Magyar Szerver Köztársaságot. De történtek egyebek is.

Tovább

Kő és árnyék (előzmények)

Alighanem az enyém volt az első könyv, amelyet a Szépirodalmi Kiadó - megszűnése csődbe jutása miatt - nem adott ki. A címe, ha jól emlékszem, az volt, hogy Amikor a galambok a vállamra szálltak, és az ungvári Kárpáti Kiadóval közös gondozásban jelent volna meg. A Szépirodalmi végezte az irodalmi szerkesztést és a nyomdai előkészítést. Én már az előleget is felvettem az 1990-ig keletkezett verseim keresztmetszetét adó válogatásra, amelyet saját képverseimmel, fotogramjaimmal illusztráltam. ("Nagyon sikeresek" - mondta az utóbbiakra a szerkesztőnőm...) A Szépirodalmi elkészítette a szedést, tördelést, filmre vitte a teljes anyagot és átadta a Kárpátinak. Aztán megszűnt becsődölt...

Tovább

Várom a Nobel-díjat

A Tejmozi továbbra is ad elfoglaltságot. Alighogy megjelent egy korábban készült interjú az igen színvonalas ART.CO című művészeti magazinban (sajnos csak az elektronikus változatban, a korábbiaktól eltérően új lapszámuk nem jutott el a nyomtatógépig), máris újabb kérdéseket kaptam, a hét második felét ezek megválaszolásával töltöttem, ma meg is jelent a BárkaOnline oldalán, talán sikerült még újat mondanom a Tejmoziról és magamról - bár az ismétlődések most már elkerülhetetlenek, a regény keletkezéstörténetét legalább harmadszor mesélem el újra.

De érkezett magánérdeklődés is: levélben tudakolja egy kedves olvasó, nevezzük Tábori Bendegúznak, miért is került a Nobel-díjra való utalás a regénybe, mire céloz ezzel főhősöm. Végigolvasta a könyvet, de nem talált rá magyarázatot. Valamiféle kikacsintást vagy inkább tényleges ambíciót vélt felfedezni ott, ahol csak önirónia van. Ezt megírom neki. Láthatóan nem érti, mert következő levelében rákérdez: mégis, milyen kategóriában várom a Nobel-díjat (SMS-ben küldik!). Ennyit válaszoltam: Tábori Bendegúz kategóriában.

A vonatkozó részlet a regényből:

És most már mégsem szabadulhatok nagy tévedésemtől, képletbe kell írnom anyanyelvemet, be kell fejeznem a megfeleltetések és hozzárendelések teljes rendszerének a kidolgozását, függvényekre és változókra, determinánsokra és deriváltakra kell bontanom minden szószerkezetet, indexálnom kell minden idiómát, mátrixba írnom a grammatika megengedte összes lehetséges variációt.
    A cél az lenne, hogy végül ne létezzen, ne létezhessen olyan szöveg, amely ellentmond a kínnal felállított végső nagy egyenletnek. Hogy attól kezdve minden behelyettesíthetővé, kiszámíthatóvá váljon, és a nyelvi események ne legyenek egyebek megoldási gyököknél. Akkor hátradőlhetnék és várhatnám a Nobel-díjat. Ám ez a cél a hozzá vezető utak sokasodásával nemhogy közeledni nem látszik, hanem egyre inkább belevész a hamis alapfeltevés keltette homályba.

Utóbb egyébként arra gondolok, ennyire értetlen és iróniára ennyire süket olvasó aligha olvasná végig a könyvemet, meglehet, újra K. I. atyai jó barátom ugratásáról van szó, aki azért tért át más műfajra, mert álnéven küldött versei mögött mindig felfedeztem a valódi szerzőt.

Regénybéli nyelvész hősöm egyébként alighanem büszke lenne a magyar nyelv napja alkalmából tett bejelentésemre: Hamis igemód, semmis szám, kétharmados szám

Fejes László nyelvész egyébként ezt a nagyon találó és szakmailag megalapozott megjegyzést fűzte nyelvújításomhoz:

@BéDéKá: Kétségtelenül érdekesek újításai, de felhívnám a figyelmét, hogy a magyar a kettős tagadást kedveli, ezért az

Az új adótörvényekkel az állampolgárox jól járnak.

mondat helyett az

Az új adótörvényekkel az állampolgárox jól járfinak.

mondatot javasolnám.

Weben innen és túl

Rengeteg (de roppant élvezetes) munkám van abban, hogy ilyeneket írhatnak rólam: "A legfürgébb írók egyike, fizikai hatókörét a lelki és digitális térbe tágította szinte határtalanná"  (Zöldi László) "a hazai blogoszféra szerintem egyik legjelentősebb alkotója" (Sarnyai Tibor); "megkockáztatom, ő a magyar irodalom „leginteraktívabb” alkotója: ha valaki egyszer alaposan meg fogja vizsgálni írói pályáját, nem hagyhatja figyelmen kívül számtalan virtuális megnyilvánulását" (Benedek Szabolcs). Idézhetném - de nem teszem! - azt az ítészt is, aki szerint a BDK BLOG a Kárpátaljához köthető magyar irodalom egyik alapegysége (a másik kettő egy-egy nyomtatott periodika). Mindez persze roppant hízelgő rám nézve, de néha eltűnődöm azon, vajon javamra vált-e, hogy íróként kiléptem az írószoba intimitásából. Vajon amennyit nyertem felületben, jelenlétben, pezsgésben, nem vesztettem-e ugyanannyit az elmélyült, a csendes munka meghittségéből.

Online könyvbemutató a Facebookon

A Magvető Kiadó 2011. október 12-én, 15 órai kezdettel a világháló nyilvánossága előtt rendezi meg a Tejmozi rendhagyó online bemutatóját, amely egyben sajtókonferencia is. Megszólalnak a szakma jeles képviselői, olvashatók és hallhatók lesznek részletek a könyvből, mód nyílik kérdések feltevésére és megválaszolására - a kiadó képviselőivel együtt három órán át állok az újságírók és az érdeklődők rendelkezésére. A Magvető most tart először internetes könyvpremiert; helyszínül a kiadó Facebook-oldalát választották. MINDENKIT SZERETETTEL VÁROK! További részletek: Online könyvbemutató. • A Tejmozi blogján az aktuális publikációkon kívül (kritika, regényrészlet, interjú...) igyekszem részletesen bemutatni a regény előzményeit, keletkezéstörténetét. E célból készítettem egy eligazító oldalt, lásd: ELŐTÖRTÉNET.

süti beállítások módosítása