balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2020: infra ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Kik a pirézek, hol élnek? műhely

 

Kárpáty VIP PR cikkek

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Lapok színei a francia kártyában

 

PR-cikk beküldés: Seo tanácsadás

 

Linképítő Google-Seo

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, SEO BP

 

Honlap seo optimalizálás


bdk blog archívum | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA | + pr cikkek


Cédulás gyilkos az alagútban

2023. november 01. - BDK

cedulas-gyilkos.jpg

Alternatív szinopszis BDK Minden esküvésem c. regényéhez

A szemantikus átjáratok sötét alagútjában gyilkos rejtőzködik. Cédulát tart a kezében. "Ágáról szakad a következő olvasott nyom." Tétova férfi tart felé a síneken egyensúlyozva. Papírfecnit sodor elé a léghuzat. Lehajlik érte. "A következő lépésed az utolsó lesz." Megijed. Visszafordulna, de megtorpan. Az egy következő lépés lenne. A gyilkos előugrik az árnyékból, kést tart a kezében. De nem elég elszánt, meglepi, hogy áldozata nem védekezik. Erőt gyűjt. Mormol valami érthetetlent. Szúr. Eltűnik.

Másnap a rendőrség kihallgatja a másik sínpáron a gyilkosság alatt átrobogott vonat utasait, a szemtanúkat. Azt mondják, hogy látták a feltételezett gyilkost cédulával a kezében. Megindul a nyomozás. Ideiglenesen bezárják az alternatív átjáratok alagútját.

Valaki egy tudományos fojóiratba az áldozat kézírását utánzó szövegekkel cédulákat rejt. Aki megtalálja: új űrtechnológiát fejlesztő kutatómérnök.

  • Sorozatgyilkos, aki a cédulákat arra használja, hogy megfélemlítse az áldozatait.
  • Bérgyilkos, akit valaki megfizetett, hogy megöljön egy ügynököt.
  • Pszichopata őrült, aki véletlenszerűen választja ki áldozatát.

A kutatómérnök rájön: munkájában azok a cikkek viszik előre, amelyeket valaki bejelölt számára a kutyanyelvekkel.

A történet lezárása:

  • A gyilkost elfogják, bíróság elé állítják, lecsukják. Évek múlva derül ki, hogy ő valójában a támadást túlélő áldozat, akinek a szélsodorta fecni volt a kezében, ezért azonosították a tanúk.
  • Ezalatt a gyilkos továbbra is ott rejtőzködik az alagútban. Mindenki tud róla, de soha senki nem találkozik vele, csak rejtéjes céduláival.
  • Egy újságíró rájön, hogy regény állítható össze a furcsa mondatokból. Megesküszik arra, hogy ebből  olvasható ki a megoldás szemantikus kulcsa.

Nesztek a posztmodern nyalóka! Kapjátok be!

Részlet az Önmagad cenzora c. regényből

 avagy hogyan lett Kállay Labord elszánt posztmodern regényíró -

onmagad-cenzora.jpgAz alábbi szöveg az 1990-es évek derekán keletkezett. Hősöm, a kissé excentrikus viselkedésű és nagy fantaszta hírében álló kárpátaljai zsurnaliszta, az ifjabbik Kállay testvér (bátyja ismert keletkutató, antropológus professzor) hasztalan próbálkozik novelláival sikert elérni magyarországi lapoknál: történeteit a szerkesztőségek sorra válasz nélkül hagyják vagy visszaküldik, olykor keresetlen sorok kíséretében. A kudarc hősömet nem töri meg, összeállít novelláiból egy teljes kötetet és azzal próbálkozik. Hasztalan. Bár újságíróként odahaza sikeresnek mondhatja magát, a szépirodalom súlyos ajtaját újra is újra az orrára csapják, ahányszor csak bebocsáttatást kér. Mivel az fel sem merül benne, hogy saját tehetségét megkérdőjelezze, újabb kudarca után nagy elhatározás születik meg benne.

„A lineáris szövegépítkezés és a realisztikus történetmondás nem képezi érdeklődésünk tárgyát; véleményünk szerint a modern prózaírás részét sem.”

– Ezzel a megjegyzéssel kaptam vissza kéziratomat egy rangos kiadótól. Ahelyett azonban, hogy fogtam volna a novelláimat és elküldtem volna a sok közül valamelyik másiknak, édes bosszút forraltam.

Ennyire undorodtok a realizmustól? Botrányosnak tartjátok, ha egy regénynek VAN története, s az ráadásul a természetes időrendet követi?

Hát majd adok én nektek posztmodern szövegtobzódást!

Hetekig a legravaszabb filosz-trükkökön járt az eszem, posztmodern szövegzsonglőrködésen, csupa olyasmin, amire buknak a Szent Kánon hatalmas urai. Nehogy már pont én ne tudjak megfelelni az intertextualitásnak és önleflexiónak, a hermeneutikának és recepcióelméletnek meg a többi tartalmatlan fogalomnak. Írok én nektek olyan metafikciót, hogy csak pislogtok!

Talán csak nem lesz nehezebb eljátszadozni a vendégszövegekkel, váltogatni a narratívákat, semmint aprólékosan kidolgozni – ahogy eddig tettem – egy valódi regény összetett cselekménysorát, felépíteni az alakok rendszerét, előkészíteni és jól időzíteni a konfliktusokat, ügyelni a szerkezetre, indítani és elkötni a szálakat… A fene fog ezzel vesződni! Keresek valami torz konstrukciót, ráhúzom a szöveget, bedobom a mixerbe, aztán ráöntöm, ráfagyasztom valami formás kis nyélre: nesztek a posztmodern nyalóka. Kapjátok be!

Ezzel csak az a baj, hogy ha nem teszek többet, mint csupán megfelelek a normaelvárásoknak, azzal – ismeretlenként – nem tudok betörni egy ilyen kiadóhoz. Megvannak a favoritjaik, az állócsillaggá rögzített nagyok, meg az ügyeletes kicsi liblingek, akik ott lihegnek mindenütt, ahol a modern irodalom két cintányérja összecsattan. Hogy engem is „felfedezzenek”, ahhoz valami különlegességet kell nyújtanom. Valami olyat, ami ezt a halálosan unalmassá vált trendet kicsit megbolondítja.

De mi lehetne ez? Mim van nekem, ami az ő szerzőiknek nincsen?

Hát igen, nincsen másom, mint ez a hozzám nőtt határon túliság, a kárpátaljaiságom, amit talán okosabb lenne letagadni, megtagadni, lerugdosni a lábamról, mint a csizmatalpra ragadt ganét, de akkor itt állnék vértezetlenül, megfosztva minden különlegességemtől. Miért ne használhatnám ki ezt a felhajtó erőt, miért ne fokozhatnám az extrémitásig a helyzetemet, miért ne lehetnék én az első és egyetlen posztmodern kárpátaljai? Pokolba hát a hagyományokkal, a sorsvallással, az elhivatottsággal! Éljen a szövegcentrikus irodalom!

Napokig törtem a fejem valami alaphelyzeten, soványka történeten, olyan kijelölhető pontokon, amelyek között kellő gyakorisággal váltogathatom a megszólalási módozatokat, elmoshatom a szerzői ént, egymásra csúsztathatom az idősíkokat és a helyszíneket, lehetőleg úgy, hogy soha ne lehessen tudni, melyik az elsődleges írói látószög, kicsoda a voltaképpeni elbeszélő.

Lassan össze is ált a fejemben egy szellemesnek gondolt én-regény laza illeszkedésű szerkezete. Azt találtam ki, hogy Magyarországra települési szándékom bejelentése után ottani részről felmerülnek velem kapcsolatban bizonyos nemzetbiztonsági kételyek, és egy megfelelő hatóságnál aprólékos és körültekintő vizsgálatot rendelnek el velem kapcsolatban. Ehhez kikérik az ukrán kollégáktól az itthoni titkosszolgálati dossziémat <gyelo>. Meg is kapják. Az orosz és ukrán nyelvű dokumentumokat tartalmazó személyi anyagom feldolgozása azonban nyelvi akadályokba ütközik magyar részről, ezért kiadják fordításra egy hites fordítónak. Ez a fordító történetesen egy Kárpátaljáról 20 éve áttelepült, akár barátomnak is nevezhető volt újságíró kollégám, aki nem először végez ilyen munkát kormányhivataloknak. Természetesen elfogadja a megbízást, miért is ne tenné, itt nincsen helye érzelmeknek, régi barátságon merengésnek, ez egy konkrét szakmai feladat, el kell végezni és kész.

Ám a szövegekkel nehezen boldogul. A dosszié ugyanis csak kisebb részben tartalmaz eredetileg is oroszul meg ukránul írt rólam szóló jelentéseket (ezekkel puszta rutinból ledarálná), a javát a saját szövegeim alkotják, vagyis magyarul írt cikkeimből, leveleimből vett „terhelő” idézetek orosz és ukrán fordításai teszik ki, néha csak pár kiragadott mondat, máskor több oldalas dokumentumok, teljes újságcikkek, hosszú magánlevelek.

Ezek visszamagyarítása sok fejtörést okoz kollégám számára, nem érti a finomabb utalásokat, érzi, hogy nemcsak az eredeti szövegek stílusára nem talál rá, hanem az értelmezése is folyton félresiklik. Mivel lelkiismeretes ember, nem akarja a visszafordítással eltorzítani, meghamisítani az eredeti szövegeimet. Ezért merész dologra szánja magát: a munkát – maximális diszkréciómat kérve – átpasszolja nekem, vagyis annak, aki az eredeti szövegeket írta, és ezért a leghívatottabb arra, hogy a „fordítástechnikai” nehézségeket megoldja.

Én pedig hozzálátok a munkához, de nem írom vissza az eredeti magyar szövegeimet, hanem úgy lavírozok a nyelvek között, hogy magamat a magyar hatóságok előtt minél jobb fényben tüntessem fel. A szovjet és ukrán hatóságok piszlicsáré dolgoknak tulajdonítottak jelentőséget, szövegeimben igazából legfeljebb elszórt nyomelemek szintjén volt jelen valami halovány rendszerkritika – ezeket felerősíteni, kiszínezni úgy, hogy mégse legyen hamisítás: nos ez igazi önreflexiós szövegírói feladat.

A regényem tényleges szövege tehát egy belső szövegfolyamra, írásaim oda-vissza fordított textusaira reflektál - mi ez, ha nem posztmodern alapszituáció? Beleillik a koncepcióba az a szándékom is, hogy regényemben a velem azonos hős szövegek által alkotja újra a saját személyiségét, létrehozva a csak ebből a személyi dossziéból előálló bátor ellenzékit - aki pedig soha nem voltam. A szövegalkotás egyfelől és a szöveg által megalkotott regényhős másfelől remek extrapolációs lehetőség, a két alkotásmód oda-visszajátszatása pompás lehetőséget nyújt a posztmodern módon könnyed, de társadalmilag mégis súlyos, a magánéletben pedig sorfordító jelentőségű irodalmi játszódásra.

Hogy még egy csavar legyen a dologban: az orosz-ukrán + kreatívan magyarra visszafordított anyaggal tömött dossziét egy éppen Bécsbe utazó közös barátunkra bízom azzal, hogy Budapesten adja át az eredetileg megbízott újságíró kollégának. Ám a randevú nem jön össze, barátom nyakán marad az anyag, kénytelen magával vinni Bécsbe - ahol ellopják tőle. Hogy az újságíró kolléga ne kerüljön emiatt a hatóságok előtt nagy bajba, nekem újra kell alkotnom a teljes anyagot. Hatalmas munka, de a szövegek által létrehozott személyem ezzel sokkal árnyaltabbá, hitelesebbé válik, már-már igazi ellenálló hőssé. Mire befejezem a nagy munkát, a bécsi dossziétolvaj regénye is megjelenik németül Önmagad cenzora címen...

kanon-kapuja.jpgEzzel a regénnyel egészen biztosan úgy berúgom az előlem eddig elzárt  Szent Kánon kapuját, hogy kiszakad sarkaiból.

_________________________________________________

Tovább

Írói élmény: Élted volt regénye

...látszólag egy regény megírásának pontos algoritmusa, ugyanakkor egyáltalán nem alkalmas arra, amire valónak látszik. Illetve nem is látszik, merthogy valahol a szöveg funkcionális pontján le is leplezi magát.

elted_200.jpgA minap arról beszélgettünk Évával, milyen élményeink fűződnek az írói munkához. Pontosabban én kérdeztem meg tőle, melyik novellája írása közben érezte legnagyobbnak ezt az élményt. Nem tudott választani legélvezetesebb novellái közül, de elég pontosan meghatározta, mi is ennek az érzésnek a lényege, miben nyilvánul meg. Ebben egyetértettünk: én is hasonlókat tapasztaltam, amikor magával ragadott az írás édes szenvedélye. Viszont én negyvenvalahány évre visszamenőleg ki tudom választani azt az egy munkámat, amelyik írása közben ez a kellemes érzés a legmélyebben átjárt. Sőt, igazából azért tettem fel a kérdés, mert tudtam, hogy nekem van rá saját válaszom, megvan a privát favoritom, még ha ezt az elsőbbséget korábban nem is fogalmaztam meg.

Mert hát való igaz, hogy a versírás ihletett pillanatai nagyon fontosak, de ezek rövidebb kifutásúak, percekről, legfeljebb órákról van szó, esetleg pár napra széthúzódó élményről: a nagy szellemi kaland azonban hosszabb távú és terjedelmesebb szövegekhez kötődik. Én a regényeimet szerettem a legjobban írni.

szembesules150.jpgIdőben elsőként a Szembesülést. Bíbelődtem is vele vagy 13 éven át. Mivel azonban ez az élmény ennyire széthúzódott időben, és mivel ez a regény legalább annyira volt számomra erkölcsi kihívás, mint írói erőpróba, így az igazi élmény maga a gyökereimmel, múltammal, választásaimmal való emberi szembesülés és - talán - megigazulás volt, nem pedig az írói átélés. Írás közben mindig nyomasztott valamiféle magamra szabott felelősség, beteljesítendő misszió - és ez az alkotás örömét nem egyszer beárnyékolta. Bár iróniával, humorral, szerepjátékkal ezerszer kibújtam a nyomasztó terhek alól, amit viselnem kellett volna, azt fel-feldobáltam a levegőbe - ám hogy hagyjam őket földre zuhanni, azt nem tehettem meg, mert ezek az én terheim voltak és maradtak akkor is, ha röptüket igazgatva álltam alattuk. Így hát írás közben nem lehettem eléggé felszabadult.

tejmozi_150.jpgHarmadik regényem, a Tejmozi írása közben ilyesmi már nem gyötört, holott bizonyos vonatkozásokban a személyes érintettségem nem volt sem kevesebb, sem súlytalanabb, mint a Szembesülésnél, de ezt ekkor már jobban tudtam kezelni, nem töltött el szorongással. De az írás öröme mégsem lehetett önfeledt, mert túl sok volt bennem a tudatosság, a fegyelem - viszont az eufóriához nagy adag ösztönös invencióra is szükség van, hogy a mámor az önkontroll fölé nőhessen. Ezen a regényen azonban eluralkodik az intellektualitás, a nagyon okos kigondoltság, szerénytelenül talán megkockáztathatom azt az állítást is, hogy az elegáns architektúra szerint épített erős szerkezetbe mívesen kimunkált szöveget sikerült helyeznem - de ennek az lett az eredménye, hogy a Tejmozit alighanem jobb olvasni, mint amilyen jó volt írni, így voltaképp először történt meg velem, hogy a saját munkám iránti féltékenységből adódó mérhetetlen írói önzésemet feladtam az olvasó kedvéért. Ez az önzetlen lemondás ugyan az írói morál felől nézve igen dicséretes gesztus, emiatt azonban az ösztönös átélés mámorító érzését felülírta a jócselekedet feletti megelégedettség. Ez is melengeti a szívet - de nem reszket belé a lélek. Az olvasó örömének a keresése és a gyakran filozófiai mélységűnek szánt veretes szövegek létrehozása iránti vágyakozás megint csak elvett valamennyit a fennkölt írói szabadságból.

elted_200.jpgHogy mennyire másként volt ez az Élted volt regénye esetében, talán az is mutatja, hogy míg másik két regényemen hosszú éveken keresztül dolgoztam, addig ezt cirka 4 hónap alatt odatettem - ez éppen 20 évvel ezelőtt történt, 1996 végén kezdtem és 1997 tavaszára készen is lettem vele. Örömszöveget írtam, tobzódtak bennem az ötletek, fordulatok, ömlöttek a mondatok. Az építkezés nagyrészt teljesen spontán módon történt: egyik ötlet hozta a másikat, egyik megoldás vetette fel a következő megoldatlanságot. Egy nagy szövegrejtvénybe ágyazódik a voltaképpeni fő cselekmény, amelynek legfőbb funkciója, hogy kitöltse a keresztrejtvény üresen maradt kockáit. "Posztmodern trükkregény". Elfogadtam ezt a kritikusi minősítést, de eközben azt gondoltam, hogy egy jó bűvésztrükk igen aprólékos és pontos és hosszú előkészületeket kíván, a mutatvány tökéletesre csiszolása a Szembesülés esetén évekig tartott (nagyon sok fel nem használt szöveget is írtam közben, vázlatokat, táblázatokat, ábrákat készítettem...), ehhez képest az Élted volt regénye egyetlen csettintésre előállt. Ez a regény háromhavi önfeledt improvizálásom és túlpörgő kreativitásom jól sikerült  eredménye, ha van benne trükk, akkor az éppen az, hogy szemfényvesztő módon alapos kiterveltséget, elmélyült és koncentrált szellemi erőfeszítést, továbbá aprólékos szöveggondozó munkát enged feltételezni. Holott egyszerűen csak ez sült ki a nagy örömködésből.

Megjegyzem, hogy a megírás ideje alatt ezt nem pontosan így láttam. Akkori naplómban nehézségeimről is írok, panaszkodom, milyen lassan megy a munka, mert  "a magam támasztotta igényességnek alig-alig tudok megfelelni. Vagy igényeimet kellene lejjebb szállítani, vagy jobb mondatokat írni." Utólag azt gondolom, ez csak afféle nyafogás volt: minden korábbinál és minden későbbinél szaporábban haladtam előre a regényszövegben.

Arról is írok 1997 márciusában, hogy

"magánál a születő szövegnél ... jobban érdekel az írás folyamata. Ugyanakkor ezt a folyamatot szeretném teljesen függetleníteni magától a regénytől. Olyasmit szeretnék csinálni (itt az írni vagy alkotni nem lenne pontos), mint egy fiktív szabásminta vagy fiktív szakácskönyv. Létrehozni valamit, ami látszólag egy regény megírásának (ruha- és ételkészítésnek) a pontos, adekvát algoritmusa, ugyanakkor egyáltalán nem alkalmas arra, amire valónak látszik. Illetve nem is látszik, merthogy valahol a szöveg funkcionális pontján le is leplezi magát.

„Én kérem egy regény vagyok, amely itt íródik, az Ön szeme láttára. De ez nem igaz, mert csalok és nem az vagyok, aminek mondom magam” – valahogy így okoskodhatna szép fikcióm. ...kitalálni könnyebb, mint megcsinálni.

Hát... talán mégis megcsináltam...

Számítástechnia. Megbízható használt notebook felújítása: webáruházból használt laptop vásárlás garanciával - Első kulcsszó: szerviz budapest.
süti beállítások módosítása