Szerintem szenzációs az a szociológiai kísérlet, amelyet egy New York-i diáklány eszelt ki. Épített egy végtelenül egyszerű és esetlen "robotembert" azzal a céllal, hogy a járókelők segítőkészségét tesztelje. A gyerekjátékra emlékeztető kedvesen mosolygó kis figura más sem tud, mint egyenes terepen kis sebességgel előre gurulni, az út legkisebb egyenetlensége is megakasztja, és természetesen nem képes tájékozódni, de még irányt változtatni sem: mindennek nekimegy, mindenbe beleakad. Anélkül, hogy ellopták vagy megrongálták volna, első útján (amelyet számos hasonló követett) 42 perc alatt mégis eljutott a 39 ezer négyzetméteres Washington Park egyik sarkából a másikba. Ebben a járókelők, az ott sétálók vagy dolguk után igyekvők működtek közre. Alkotója a kis robotra ugyanis segítséget kérő zászlócskát szerelt, amelyre ráírta az úticélt is. Az alábbi videón jól látható, hogyan segítették célja elérésben az emberek a szánalmas, de aranyos kis gépecskét, ékes bizonyítékául annak, hogy mégiscsak barátságos és jóindulatú faj lennénk... 

Húszéves fejlesztés eredménye a fuvolát majdnem tökéletesen megszólaltató japán (naná, hogy!) robot. Nem szintetizálja a hangokat, hanem valóban fújja szájával a hangszert, levegőt vesz dugattyus tüdejével és járatja kis mechanikus ujjait a lukakon és billentyűkön. Az embernagyságú kalapos android egy ideje már állandó és igen népszerű vendége a robot-kiállításoknak. Méltán. Az alábbi videón Rimszkij Korszakov híres Dongóját adja elő nagy bravúrral - és már majdnem élvezhetően.

Evolúció vagy teremtés...? ...Miután nemrégiben olvasóim elég jól elvitatkozgattak (főleg egymással, részben velem) az idegen civilizációk láthatatlansága okán bizonyos kérdésekről (itt: a Fermi-paradoxon és a Nagy Filter), két újabb témát kínálnék terítékre két új hír kapcsán. Az első a RepRap (ez nem egy reppelő banda neve, hanem: Replicating Rapid-prototyper) Darwin 1.0 modelljének a bemutatása: ez voltaképp egy önreprodukáló robot, amely képes önmagához hasonlatos egyedek létrehozására. Illetve ez így nem pontos, hiszen egyelőre csak a fontosabb saját alkatrészeit tudja legyártani, de ez felveti a sci-fi regényekben gyakorta jelentkező problémát: képesek lesznek-e valaha az ember teremtményei, a robotok, önmagukhoz hasonló egyedeket létrehozni, azaz gyakorlatilag szaporodni. Másként: az ember, mint teremtő, konstruálhat-e olyasmit, ami aztán őnélküle is él, szaporodik (netán generációról generációra tökéletesedik, fejlődik). A másik téma egy olyan (az evolúció és az isten nevéből kombinált, Evogod nevezetű) számítógépes program, amely a vallás eredetére és fennmaradása okaira keresi a választ. Felfoghatjuk-e az ellenőrizhetetlen információ átvétele és továbbítása iránti genetikai hajlamként a hitet, s fennmaradásának az oka az-e, hogy a hitetlenek alkalmazkodnak a hívőkhöz?

A blogomban is bemutatott robotpókról óhatatlanul eszembe jutottak a Theo Jansen kinetikus  szobrai. A derék hollandus évek óta azzal foglalkozik, hogy számítógépes elektronika vezérelte és szél hajtotta szörnyekkel, valójában műszaki leleménynek és művészeti alkotásoknak egyszerre tekinthető  mozgó objektumokkal népesíti be a zord holland tengerpartot. Alkotói fantáziájával a technikai lehetőségeket kihasználva, jórészt sárga műanyag csövekből épített, ízeltlábúakra emlékeztető kreációi révén ered a genetikai algoritmusok nyomába. Teremtő jókedvében egész nemzetségeket hozott létre (már a hetediknél tart). Álma az, hogy a lépegető állatnépség egyszer majd önálló életre is képesen lakja be a tengerpartot.

Ami kétségtelenül a számítógépes technológia és a kibernetika diadala lenne - egyelőre azonban inkább csak egy költői kép.

A hollywoodi filmek állatcsodáinak működtetésében is közreműködő brit konstruktőr, Matt Denton  nemrégiben új projekttel rukkolt elő. Hosszabb ideje fejlesztett hatlábú robotsorozatának új darabja, az iC Hexapod sok tekintetben úgy viselkedik, mint egy élő állat, reagál a hozzá közeledők mozgására, arcukba néz, mi több, elraktározza az új arcokat és később felismeri őket. És a blogjára is kiteszi...