balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2020: infra ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Kik a pirézek, hol élnek? műhely

 

Kárpáty VIP PR cikkek

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Lapok színei a francia kártyában

 

PR-cikk beküldés: Seo tanácsadás

 

Linképítő Google-Seo

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, SEO BP

 

Honlap seo optimalizálás


bdk blog archívum | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA | + pr cikkek

Mozgó Világ - 7. (2005. máj.)

2005. május 15. - BDK

Balla D. Károly

Egy manzárdőr feljegyzéseiből

2005. március-április

Hónapról hónapra kevesebb vízdíjat fizetünk. Mielőtt bárki azt hinné, hogy Ungváron (netán Ukrajna egészében) csökkennének a közüzemi díjak, azt sürgősen ki kell ábrándítanom: épp ellenkezőleg. Nem a szolgáltatás olcsóbb tehát, hanem mi fogyasztunk egyre kevesebb vizet. További találgatás: a zöld mozgalom megszállott híveivé váltunk, és a föld ivóvízkészlete feletti fokozott aggodalmunkban olyannyira korlátoztuk a fogyóban lévő természeti kincs felhasználását, hogy az emelkedő árak ellenére a családi költségvetésben mind kisebb tételt képez a vízdíj. Nem talált. És hibás lenne az a feltevés is, hogy anyagi megfontolás vezetett bennünket a fokozott takarékoskodáshoz. Nem, nem, egészen más történik.

Városunk közművei jórészt még világháború előttiek, és bár sok mindent kicseréltek, fejlesztettek, új alrendszereket építettek az elmúlt évtizedekben, a vízrendszerünk egészét mégis egy 30 ezres kisváros igényei alapján tervezték, és érthetően nem tudja az azóta 120 ezer fölé duzzad lélekszámú lakosságot kiszolgálni. Más problémákról is hallani: a szivattyúk, derítők, szűrő és fertőtlenítő rendszerek karbantartására mindig kevesebb pénzt fordítottak, mint amennyire szükség lett volna, így állandóak a meghibásodások, üzemzavarok, leállások – különösen így van ez az elmúlt másfél évtizedben, mióta a működőképesség látszatát fenntartó szovjet szigort az ukrán szabadosság váltotta fel. Folyamatos a körbetartozás is: a lakosság elmarad a vízdíjakkal, a vízmű nem fizet időben az áramszolgáltatónak, így az utóbbi korlátozza a villamos energiát, miáltal kevesebb szivattyút lehet üzemeltetni, ezért csökken a lakosságnak juttatott vízmennyiség – amiért persze kevesebbet kell fizetni.

A helyzet talán még soha nem volt ilyen kritikus. A Vár-hegyen lakunk, a vízmű egy másik magaslaton, a Kálvária-hegyen működik, így a város alacsonyabban lévő negyedeihez képest nálunk mindig gyengébb volt a víznyomás, de ez régebben nem okozott gondot. Az első igazi problémák akkor jelentkeztek, amikor a nyomáscsökkenés miatt a gázbojler automatikája biztonsági okokból folyton lekapcsolt. Bizony – teljesen szabályellenesen – ki is kellett iktatni a védőrendszert, különben soha nem lenne meleg vizünk: soha nincs akkora nyomás, hogy a bojler érzékelője engedné a gázt égetni. Így aztán nagyon oda kell figyelni használat közben, mert a buherálás óta a rendszer akkor sem blokkol, ha a szolgáltató teljesen elzárja a vizet. Márpedig örökösen elzárja!

Évtizedes ungvári gyakorlat: bizonyos napszakokban különböző helyeken szünetelt a vízszolgáltatás. Ez érvényes volt a történelmi városrészre és több új lakónegyedekre is, főleg a jobb-partiakra: az Ungnak ezen az oldalán élők tisztított folyóvizet isznak, és az ellátás a fentebbi okok miatt mindig akadozott (a bal parton elterülő városrész főként karsztvizet kap).

Érdekes adalék: ha az ember a lakáshirdetéseket olvasgatta az újságokban, felfigyelhetett egy állandó formulára: a „víz van állandóan” tényét feltétlenül közlik a hirdetők – mint értéknövelő körülményt; ha ezt nem szögezik le, gyanakodhatunk a permanens vízhiányra.

Mostanra a mi környékünkön a helyzet úgy fordult meg, hogy nem a vízszolgáltatás szünetel néhány órára, hanem a hiány tart egész nap, és csupán néhány órára „engedik meg a vizet”, ahogy az ungváriak mondják. Ez minálunk eddig napi háromszori 2-3 óra volt: reggel 5-től 7-ig (aztán az emberek elmennek dolgozni, minek nekik víz!), majd délben 11-től 13-ig, végül délután öttől kb. este 8-ig. Ehhez hozzá lehet szokni, még ha sok kellemetlenséget is okoz. Mára azonban ezekben a szűk órákban is olyan gyenge a nyomás, hogy egyszerre csak egy családtag használhatja a vizet: ha valaki mosakszik a fürdőszobában, akkor a konyhában mosogatni már nem lehet, sőt, amíg valahol nyitva van egy csap, addig még a vécétartályok sem telnek meg. A krízis pedig azzal állt be, hogy a déli két órányi vízszolgáltatást néhány hete egyetlen órára csökkentették. Hattagú és többnyire kizárólag az itthoni vizet használó családunk (két nyugdíjas, két itthon dolgozó szabadúszó) számára egyszerűen kevés az a mennyiség, ami a nap folyamán kifolyik a csapból. Így aztán sovány vigasz, hogy fizetnünk is alig kell érte.

Elárulok még valamit. A vízóránk nem csupán azért pörög havonta egyre kevesebbet, mert csökken a rajta átfolyó víz köbtartalma… Hanem mert gyakran meg is akad! Eddig csak kvantitatív dolgokról beszéltem, elhallgatva a minőségi problémákat: nos, a vízgyűjtő edények alján szépen összegyűl a rozsda és a finom homok, a csapok szűrője pedig állandóan eltömődik. Egy-egy rakoncátlan kvarckristály pedig a vízóra kerekeit is meg-megakasztja.

*

A világ minden tájáról e-mailben érkező reklámlevelek között néha érdekesebbek is akadnak. 2-3 hetente kínálnak főiskolai és egyetemi diplomákat megvételre, bármelyik volt szovjet tagköztársaságból. Száz százalékos biztonságot és titoktartást ígérnek, és még fizetni is csak utólag kell. Kíváncsi lennék az árakra!

Kijevi lakásajánlatot is kaptam, ez viszont épp az árával lepett meg. 4 szobás összkomfortos, emeletes tömbházban, metróállomással szemben, parkra néző ablakokkal – 117 ezer USD. Nem mondom! Ungváron hasonló a felébe sem kerülne. Anyósomék beregszászi házát 15 ár telekkel pedig tizedéért sem tudjuk eladni.

*

Az ebben az ügyben vallott ellenkező nézetei ellenére szerintem a pápát is megillette volna a kegyes halálhoz való emberi jog. Sokan és sokfélét írtak erről a nyilvános agóniáról és az egész pápashowról, voltak szélsőséges őszinte vélemények és képmutató ájtatos nyilatkozatok is bőven. Én csak a magam érzéseiről számolhatok be: az egyébként sok megnyilvánulása okán tiszteletre méltó II. János Pált – mint jelenséget – éppen a média túllihegése tette számomra ellenszenvessé. Hogy ebben a Vatikán remek partnernek mutatkozott – az meg éppenséggel az egyházat minősíti.

Ugyanígy szerintem érzelmileg inkább ellenszenvet és nem részvétet eredményeznek a folytonos kárpátaljai koldulómozgalmak. Össznépi magyarországi kampányok folynak a legkülönbözőbb külhoni intézmények megsegítésére, naponta ad hírt (reklámot?) a média a beregszászi színház javára adott jótékonysági koncertekről (ezek némelyikének műfajától és nívójától színházunk főrendezőjének az ízlése alighanem hanyatt vágná magát); egyik helyi lapunkban meg azt olvasom, hogy a beregszászi főiskola vezetői budapesti sajtótájékoztatón kezdeményeznek adományozó kampányt (és a magyar köztársasági elnök és felesége már meg is tette felajánlását); egy másik lap másik cikkének meg ez a címe: „Országos gyűjtés a Drugeth Gimnázium javára” (országon „természetesen” magyarhon értendő) – tehát az új ungvári tanintézmény sem akar kimaradni ebből a jóból. Tudom, nehéz okosnak lenni ebben a kérdésben, és a még oly óvatos ellenvetésekkel se lehet népszerűséget szerezni sem a támogatást kérők, sem az azt nyújtók körében. Mégis azt mondom, nincs ez így rendjén, és bár elhiszem, hogy minden segítség jól jön, ám a kampányszerű lebonyolítás viszolyogtató, az ügy érzelmi megítélését illetően pedig kifejezetten kontraproduktív. Régi vesszőparipám az is, hogy a támogatások csökkentik a támogatottak probléma-megoldó képességét, kreativitását, teljesítmény- és színvonal-orientáltságát.

Mindez most arról is eszembe jut, hogy egy a témában érdekelt alapítvány ankéttal keresett meg, munkájuk hatásfokát, ellentmondásait és eredményeit illető kérdéseket tettek fel. Bevezetőjükből kiderül, a kuratórium is úgy érzi, ideje lenne a szőnyeg alá sepert bajokat előkotorni, ezért szeretnék munkájukat, módszerereiket megújítani. Nekem kétségeim vannak, nem hiszek abban, hogy a támogatási rendszerben bármilyen tényleges és lényegi változás lehetséges lenne addig, amíg a legfelsőbb politikai szinten nem történik gyökeres szemléletváltás. Amíg a határon túli magyarság problémáját a pártok saját ütőkártyájukként akarják kijátszani, addig nincs esély arra, hogy az állami pénzből fenntartott és közvetve politikai célokat szolgáló alapítványok működésében érdemi változás történjen. Nem a vizsla a hibás abban, ha a vadász hol a rókák, hol a farkasok csapatát favorizálja a szervezetlen nyulak és őzek ellenében.

*

Ritkán látott két barátom látogatott meg a napokban. Az iskolaigazgató, szokása szerint, az ukrán oktatási rendszer képtelenségeiről, működésének belső ellentmondásairól beszélt, arról, milyen társadalmi következményekkel járhat mindez. Például: mivel egyáltalán nem szabad buktatni, így az érettségi bizonyítványnak már semmilyen presztízse nincsen, és mivel maga a tudás sem képezi a társadalmi megbecsülés tárgyát, ezért diákjaik egyáltalán nem motiváltak a tanulásban és a sikeres előmenetelben. Többségük életcélja valami gyors meggazdagodást eredményező „biznesz” mielőbbi nyélbe ütése: épp elég hasonló példát látnak maguk előtt. Akadnak, akik még le sem érettségiztek, és máris vastagon üzletelnek, havonta többet keresve, mint mérnök apjuk, pedagógus anyjuk. Ennél is keserűbben beszélt barátom az iskola új szárnyának építése körüli immáron évtizedes huzavonáról. Arra a halkan kimondott következtetésre jutott, hogy az építkezés befejezésének nem egyszerűen bürokratikus vagy pénztechnikai akadályai vannak (mint mondják neki az alsóbb és felsőbb szintű illetékesek), sőt, még csak nem is megfelelő anyagi keretek hiánya vagy a nemzetiségi tanintézmény igényeinek diszkriminatív elbírálása képezi a legfőbb gátat – hanem az, hogy a hasonló beruházásokra a megyének évente átutalt összegek jó részét rendszeresen és központilag elsikkasztják. Tételesen bizonyítani ezt persze nem tudná, de a meztelen falaival, morzsolódó tégláival, üresen ásító ablakival tüntető, évtizede befejezetlen és semmire sem használható épülettorzó talán mégis bizonyítéka lehetne egy s másnak.

Nem tudott derűsebb történetekkel szórakoztatni a magánvállalkozóként ügyvédi irodát vezető barátom sem. Kis cége szakmai tanácsadással foglalkozik, külföldi vállalatok jogi képviseletét látják el, beruházási projektumokat menedzselnek – és a végsőkig elkeserítő, amit a törvényi szabályozás és a végrehajtási nehézségek terén tapasztalnak.

Mindez számomra azt jelentette, hogy akik az „ukrán élet” sűrűjében mozognak, akik átlátják a vállalkozói és hivatali szféra működését, akik tisztában vannak az országban uralkodó pénzügyi és jogi folyamatokkal, azok továbbra sem sok reményt fűznek a térség felvirágzásához. „Kívülről” hiába fest úgy, mintha 8-10 siralmas szűk esztendő után azért valami felívelés mégis elkezdődött volna – bizony, „odabentről” rosszabbnak látszik a helyzet. Ötven éven belül nem lesz itt rendes civilizált élet, állítják. A társadalom oly mélyen demoralizált és annyira szétziláltak a viszonyok, hogy rövid távon semmi jóra nem számíthatunk. Azt már én teszem hozzá, hogy mindezt még tetézi annak a politikai erőnek a hiánya, amelynek egyszerre állna mind hatalmában, mind érdekében, hogy más vágányra terelje az országot.

Úgy fest, nem csak a vízóránk fogaskerekei között csikorognak a homokszemek.

__________
Megjelent: Mozgó Világ, 2005/máj.

<< x twinoxide - Tiszta ivóvíz, vízfertőtlenítés klór-dioxid oldattal

Fodó Sándor emlékezete

Fodó Sándor
1940 - 2005

Nem tudom felidézni, mikor és hol találkoztunk először. Rémlik, hogy fiatalon meghalt akkori felesége, Lonci révén ismerkedtünk meg, de az biztos, hogy ez még csak valami felületes ismeretség lehetett.

Arra ellenben pontosan emlékszem, hogy amikor először felmentem hozzájuk, az milyen körülmények között történt. Egy nagyon pici, komfort nélküli garzonban lakott Loncival, a "túlahídi Gasztronom" mögötti udvarból nyílott a lépcsőházuk. A koszos, szemetes, az oszló szerves szemét bűzét árasztó belső udvaron keresztül éppen intenzíven párolgó húsárut szállítottak az élelmiszerüzlet raktárába, két-két ember cipelte a kisebb nyitott konténereket, benne mindenféle kolbász, virsli, szalonna, nyers hús; az állott és a friss bűz összekeveredett és én majdnem rosszul lettem, mire felértünk a lakásba.

Kis Kovács Évával voltam, ő vitt el először hozzájuk; 1979-et írtunk, azt hiszem. Mint ahogy nagyon sok mindenre akkori életemben, erre a látogatásra sem kerülhetett volna sor kis Éva nélkül. Része volt a beavatódásomnak, annak a szembesülés-sorozatnak, amelyről egy egész regényt kellett írnom. Hosszú estét töltöttünk ott, előbb négyesben, aztán megjött nagy Éva, kis Éva anyja. Nem emlékszem pontosan, miről beszélgettünk, de az biztos, hogy amikor kijöttem, nem ugyanaz az ember voltam, mint aki néhány órával azelőtt ide érkezett.

Attól kezdve el-eljártam hozzájuk, általában Évával, de néha nélküle is. Nagyon szerettem azt a meleg fészket; fontos volt tudnom: van egy ilyen zúg ebben a városban, ahová bármikor elmehetek, s ahol valami gyökeresen más szellemi mikroklíma vesz körül, mint bárhol másutt. Bár Loncival korábban is baráti viszonyban álltunk, ő is csak ekkor, Sándor révén került közelebb hozzám.

Érdekes, hogy milyen természetesnek vettük teljesen képtelen kettős párosunkat: Fodó Sándor, a vérbeli ellenzéki, és felesége, a legelkötelezettebb "véres szájú" kommunista, Szikszai Aladár lánya egyfelől; másfelől Balla László fia és Kovács Vilmos lánya. Ha valamit, ezt méltán nevezhetjük a sors fintorának. A vén Kronosz elégedetten dörzsölgethette akkoriban a kezét a görög egekben.

Aztán Fodó házat kezdett építeni a Kálvária-hegy túloldalán, és amikor az első szoba lakhatóvá lett, feleségével azonnal beköltöztek a félkész épületbe. (Lonci közben anyává lett, és a gyerekszülés után súlyos szívbaja alakult ki; alig volt év, hogy ne kellett volna egy-két alkalommal újraéleszteni; a több átélt kishalál után aztán érte jött az igazi... - de ez már jóval később történt.)

Ide sokkal gyakrabban és sokkal hosszabb ideig, még évekig jártam, később már magyar szakos levelező hallgatóként, azaz Sándor tanítványaként. Eleinte persze főleg kis Évával. Regényemből így írtam erről, magunkról:

Fódosz fiatalon meghalt felesége talán az egyetlen olyan barátjuk volt akkoriban, aki maradéktalanul elfogadta szerelmüket, együvé tartozásukat, s lehetősége szerint – akkor is, ha férje házon kívül volt (vagy akkor igazán?) – mindig alkalmat teremtett ahhoz, hogy Oresztész és Elektra, ha Argoszban bujkálni kényszerültek, náluk találkozhasson. Erre leginkább már új, végleg soha fel nem épülő kertes házukban került sor. Ezek a délutánok és éjszakába nyúló esték a legritkábban váltak intim légyottokká, hiszen kívülük Fódosz különböző rendű és rangú tanítványaival, barátaival általában tele volt a ház lakható része. Ha már órák óta együtt múlatta az időt a társaság s megéheztek-megszomjaztak, előkerült a szalonna, hagyma, valamelyikőjük elment borért, kenyérért (e kettő mindig példátlan gyorsasággal elfogyott ebben a háztartásban), együtt rakták meg a tüzet a nagy szilvafa alatt, megkeresték „a legutóbbról maradt” nyársakat. Pár perc múlva már csöpögött a friss kenyérre a kormosan fekete zsír, sercegett alatta a hagyma – és ízlett, nagyon ízlett hozzá az olcsó, savankás, könnyű asztali bor. Ha Oresztész később visszagondolt ezekre az alkalmakra, mindig elfogódottsággal tette és abban a biztos tudatban, hogy Elektra szerelme sokkal kevesebbet jelentett volna számára, ha e kapcsolat révén nem avatódhatott volna be abba a társaságba, amely hitelesen jelenítette meg számára mindazokat az értékeket (és, persze: gyarlóságokat), amelyek ismerete nélkül elképzelései az életről és az élet dolgairól egyoldalúak, hiányosan szegényesek ma-radtak volna. És ez nem csupán bizonyos elvek szintjén •••|••• másfajta etikát, viselkedési normát. Ha kicsit túlozni akarnánk: társasági demokráciát, amelyre ugyan Oresztésznek jó példái voltak saját homogén baráti körében, de ekkor és itt tapasztalta először, hogy meglett felnőttek és kiskamaszok, tanárok és diákok, befutott költők és írogatni most kezdő zöldfülűek, egyetemi oktatók és a vakolókanalat épp letevő kőművesek, Athénból érkezett magas hivatalnok vendégek és szomszédos szőlősgazdák vagy elfelejtett falusi osztálytársak oly mértékben egyenrangúak legyenek, akárha •••|

Ennek, ha jól számolom, éppen huszonöt éve.

A következő 10 esztendő... Ezalatt már mostani Évámmal jártunk, ha nem is túl gyakran, Fodóhoz - aki, kell-e mondanom, legkedvesebb és legtöbbre tartott tanárunk volt az egyetemen. Nekem eközben kezdett némi tekintélyem lenni írói körökben, akkoriban szinte mindenki tőlem várta (el) a publikációs lehetőségek megteremtését, az "irodalmi élet" szervezését - és én tettem is lelkesen, ami tőlem tellett, legtöbbször apámmal is szembefordulva (de segítségét igenybe véve). Fodóval nem mindig és nem mindenben értettünk egyet, sem irodalomban, sem politikában, de úgy éreztem, végig megelégedésére volt mindaz, amit végeztem, mozgattam, intéztem. Talán az is, amit írtam.

Közben meghalt Lonci. Közben én otthagytam az egyetemet. Közben megalapítottam a Hatodik Sípot. Közben Fodó mellett és körül addig ismeretlen fiatalok tünedeztek fel: új tanítványok, új pártfogoltak. Egy részük szimpatikus volt, egy részük kevésbé. Kicsit kezdtünk eltávolodni.

De 88-89-ben még több közös akciónk is volt. Együtt írtuk alá például a Ceausescu-féle falurombolás elleni tiltakozás szövegét (Sándor kezdeményezte, nagyrészt én szövegeztem, kettőnkön kívül még Kovács Emil és id. Sari József írta alá; annakidején elég nagy visszhangja volt; itthon persze nem jelenhetett meg a testvéri szovjet-román viszony miatt.) Ott találtam magam, ha a belső magon kívül is, a KMKSZ alapító tagjai között (a szervezet, amelynek elnöke lett, jobbára Fodó karizmatikus egyéniségének és elszántságának köszönheti létrejöttét); az első évben még választmányi tag is voltam és rövid ideig a KMKSZ Kulturális Bizottsága elnökeként (ebben a minőségemben kezdtem szervezni pl. a Kovács Vilmos-díj megalapítását; de ez egy másik történet) próbáltam képviselni a KMKSZ kultúrpolitikáját, ám rövid időn belül kiderült, hogy sem a hosszú távú elképzeléseink, sem, és főleg, a cselekvési programunk nem egyezik; lemondtam. (Egyetlen apróság: első javaslataim egyike volt - több oldalas elvi alapvetés és részletes munkaterv formájában nyújtottam be -, hogy első lépésként sürgősen hozzuk létre a KMKSZ sajtószolgálatát, majd alapítsunk "médiaközpontot", amely könyvkiadóból, hírlapot és kulturális magazint megjelentető szerkesztőségből, valamint sajtóügynökségből állna; az Elnökség hónapokig még napirendre sem tűzte a tervezet megtárgyalását, amikor meg igen, akkor elvetette; nem sokkal ezután nélkülük, önerőből alapítottam meg a Galéria Kiadót és a Pánsípot.) A második évben már a Választmányba sem kerültem be. Egyre kevésbé feleltünk meg egymásnak: sem én a KMKSZ-nek, sem a KMKSZ nekem. 91-ben még interjút készítettem Fodóval, de 92-es és 93-as néhány írásomban már bíráltam politikájukat, jobbra tolódó "nemzeti kurzusukat". 1994-ben, amikor a KMKSZ elnöksége elhatárolódott egy évszázados és többször nyomtatásban megjelent népi mondától (!), amiért abban kedvezőtlen színben tüntetnek fel nagyszőlősi szerzeteseket, akkor kiléptem a szervezetből.

Sándor elnöki működése már a kezdetek kezdetétől eléggé ellentmondásosnak bizonyult. Vehemens természete, szertelensége, ígéreteiről való gyakori megfeledkezése, az elvek és a gyakorlat összeegyeztetésében mutatott gyengeségei, egyeztetés nélküli magánakciói és "titkos paktumjai" a helyi és a magyarországi hatalommal sok kellemetlenséget okoztak mind közvetlen munkatársainak, mind barátainak, mind követőinek (a tagság gondolkodóbb részének).

Őmiatta tört ki a KMKSZ-en (és a kárpátaljai magyarságon) belül az első botrány is. Itt hadd idézzek egy bekezdést a HTMH honlapján található kronológiából.

"1990. Május 2. A KMKSZ Ungváron megtartott első küldöttgyűlésén ismét szóba került a Szövetség gyenge szereplése a parlamenti választásokon. »A KMKSZ is aktívan közreműködött annak érdekében, hogy ne legyen magyar nemzetiségű parlamenti képviselő. Például azzal, hogy Fodó Sándor a KMKSZ nevében arra hívta fel a beregszászi járás lakosait, hogy Vaszil Sepára szavazzanak. Vagy akkor, amikor a RUH és nem a KMKSZ erejében, támogatásában bízva indult jelöltként a nagyszőlősi járásban.«"

Bizony, ezek a sem a tágabb, sem a szűkebb vezetéssel nem egyeztetett akciók kezdték Fodó Sándor addig megkérdőjelezhetetlen tekintélyét, végsőkig, már-már ostobán becsületes elhivatottságát, a magyarság ügyében gyakorolt makulátlan "közképviseletiségét" aláaknázni. (Egy tanítványa halálhírére reagálva azt írta a fórumom egyik topikjába, hogy ő volt "az egyetlen, aki - ha ideiglenesen is, először és utoljára - egyetértésre bírta a kárpátaljai magyarokat". Ez valószínűleg igaz. De az is Fodó volt, aki az 1989-es nagy összefogás után elsőként osztotta meg őket; máig hatóan.)

És jöttek sorra a kisebb-nagyobb ügyek, belső ellentétek, meghasonlások. Én egyre kevésbé tudtam Sándoron eligazodni, soha nem lehettem biztos abban, mi az, amit őszintén mond és képvisel, mi az, amit a helyi hatalommal kötött alkuja miatt vállal fel, mi az, amit a hozzá közel álló magyarországi politikai erőkkel egyeztetve erőltet a tagságra, és mi az, amit a környezetében egyre hangosabbá vált második vonal ("Kovács Miklósék") vagy az egyházi körök nyomására tesz. A 92 márciusában tartott KMKSZ-közgyűlésen aztán, eléggé sajátos, mondhatni csalárd körülmények között az új alapszabály éjszakába nyúló elfogadtatásával kezdetét is vette a szétszakadás, amely aztán 94-ben tetőződött be a járási és alapszervezetek sorozatos kiválásával és azzal, hogy Fodóval szemben Tóth Mihály nyerte el a parlamenti választások során az "egyetlen magyar képviselő" szimbolikusnak is számító státusát.

Ha őszintén minősíteném Fodó szereplését ezekben és az ezt követő ügyekben, az már mindenképpen kimerítené a kegyeletsértés fogalmát, így itt abba is hagyom a visszaemlékezést. Annál is inkább, mert utolsó éveiről szinte semmit sem tudok.

Bárhogy is: a kárpátaljai magyarság nehézsúlyú személyiségei közé tartozott, akinek a tévedései és vétkei is nagyformátumúak voltak. Én nem a későbbi politikust, hanem 1989 előtti kedves tanáromat és szellemi bátyámként tisztelt barátomat gyászolom benne.

Legyen számára könnyű a viski anyaföld.

Számítástechnia. Megbízható használt notebook felújítása: webáruházból használt laptop vásárlás garanciával - Első kulcsszó: szerviz budapest.
süti beállítások módosítása