balla d. károly webnaplója nagy archívummal és nem túl szapora frissítésekkel | seo 2020: infra ClO2

>BDK FŐBLOG | | >Kicsoda Balla D. Károly? | | >Balla D. Károly ÉLETRAJZ | | >BDK KÖNYVEI | | >Egy piréz Kárpátalján | | >Balládium | | >Berniczky Éva | | TOVÁBBI FONTOS OLDALAIM > >
  

Balla D. Károly blogfő

  

Balla D. Károj: ÚJ BLOG elipszilon nélkül

  

Balla D. Károj első ly nélkül

  

BDK Balládium Blog

 

Balla D. Károly honlapjai

 

Mit kell tudni Kárpátaljáról?

 

Kik a pirézek, hol élnek? műhely

 

Kárpáty VIP PR cikkek

 

Első Google-helyre kerülés

 

weblap.org/google-helyezes-javitas/ X

 

Lapok színei a francia kártyában

 

PR-cikk beküldés: Seo tanácsadás

 

Linképítő Google-Seo

Google weblap optimalizálás, honlap seo

 

Optimalizált honlapok, SEO BP

 

Honlap seo optimalizálás


bdk blog archívum | BALLA D. KÁROLY WEBNAPLÓJA | + pr cikkek


1998. nov.-dec.

1998. december 31. - BDK

(a webnapló előtti korszakból, a blogban utólag publikálva)

Még októberben: tanácskozás a Magyar Napló szervezésében az Írószövetségben. Én is meghívást kaptam, főleg a Napló részére írt, mintegy 40 oldalas tanulmányom okán. (Ezzel fődíjas lettem a folyóirat esszé-pályázatán.) Az alkalom volt (számomra) az első olyan rendezvény, amelyen a választások utáni új kormány képviseltette magát, mégpedig egy illetékes államtitkár révén, akit még korábbról ismertem, megkockáztatom, hogy kedveltem is. Ellenzéki kisebbségpolitikusként sokkal szimpatikusabbnak találtam. Az alig pár havi hivatali idő máris meglátszik rajta, kiült az arcára a nyeregben-lét túlzott magabiztossága, mintha hirtelen ő is elhitte volna, hogy egy államtitkárnak mindig igaza van, főleg, ha ő ez az államtitkár. Részvétele a tanácskozáson pedig épp olyan volt, mint korábbi elődjéé: elsőként elmondta a maga mondandóját, aztán elment. Hogy miről tanácskozunk, hogy mit mondanak egymásnak írók, történészek, szociológusok, jogászok, politológusok - az „nem érdekelte” (persze mindenki tudja, milyen roppant elfoglalt egy államtitkár; ám nem kellene-e, hogy elfoglaltságai sorába az is beletartozzon: saját véleményének kinyilatkoztatása mellett hallgassa meg mások (ellen-?) véleményét is).

Előkelő helyen, szünet utáni első hozzászólóként mondtam el a saját szövegemet. Persze nem a 40 oldalas tanulmányt, hanem egy erre az alkalomra készített kisesszét, amellyel nem vártan nagy sikert arattam. Alighanem azért, mert a tanácskozás témáját illetően (Magyarország EU-csatlakozásának következményei a szomszédság-politikában és a határokon túli magyarság kérdésében) elképesztő a ködösítés, főleg a hivatalos magyar körök vagy az ő igazukat alátámasztani igyekvők részéről. Pár évvel ezelőtt még eretnekségnek számított, ha valaki fel merte vetni: Magyarország európai integrációja azok számára a magyarok számára, akik a csatlakozásból kimaradó országokban élnek - kedvezőtlen fejleménynek számít. Most már odáig eljutottunk, hogy a téma nem számít tabunak, de Horntól Orbánig, Kovács Lászlótól Martonyiig, Tabajditól Németh Zsoltig mindenki azt szajkózza, hogy a határon túli magyaroknak is érdekük az anyaország csatlakozása. Hogy miben ragadható meg ez az érdek, arra általánosságokat mondanak (EU-tagként Magyarország hatékonyabb segítséget nyújthat, nemzetközi szinten jobban képviselheti a határon túli kisebbségek érdekeit stb.), ha pedig az ember konkrét negatívumokra kérdez rá: vízumkényszer és más idegenrendészeti szankciók, akkor kitérő válaszokat adnak, mondván, hogy ezeket a gondokat meg lehet oldani. Holott jól tudják, valószínűleg nem lehet: az EU megköveteli, hogy az önvédelmi normákat Magyarország is betartsa. A mostani tanácskozáson egy szakember roppant részletességgel felsorolta, milyen jogi lehetőségek adottak az EU-törvényekben arra nézvést, hogy Magyarország derogációkban (kivételezettségben, egyes szabályok felfüggesztéséből eredő engedményekben) részesüljön. Készséggel elhiszem, hogy vannak ilyen lehetőségek, de abban is biztos vagyok, hogy köztudottan stréber anyaországunk nem fog ilyen derogációkat kérni, ellenkezőleg, igyekszik példás EU-tag lenni és esze ágában sem lesz kockáztatni vagy késleltetni a felvételét azzal, hogy határon túli kisebbségei érdekére hivatkozva különleges elbírálást kér. Azaz: szerintem Magyarországnak derogál derogációkat kérni. Ebben én nem is látok semmi kivetnivalót, ha párosulna azzal az őszinteséggel, amely kimondaná: ez esetben az államérdek előrébbvaló a határon túli nemzetrészek érdekénél.

Az ember szívesebben lenyeli a békát, ha nem mondják róla, hogy csokoládé.

Magyarország viszont úgy kezeli ezt a kérdést, hogy nekem mindig egy székely vicc jut eszembe róla.

Egy hegyi falucskában az öregapó a feleségével a házuk előtti kispadon ücsörög. Hosszú hallgatás után a papó megszólal.

- Te anyjuk! Ha valamelyikünk elébb halna el, akkor… Akkor én beköltözöm Marosvásárhelyre.

*

Írószövetségi Közgyűlés. Langyos unalom. NZM-nek - érdeklődésére - így számoltam be róla levélben:

„...semmi különös, langyos szövegek, békés egyetértés. Csak a végefelé kezdett kicsit kiéleződni a hangnem Fekete Gyuláék Örökségünk c. könyvsorozata kapcsán (szerették volna a könyvsorozat kiadásához megnyerni a MÍSZ közbenjárását, hogy költségvetési pénzből legyen finanszírozható a kiadás. Ez megosztotta a tagságot, végül persze leszavazták). Hosszadalmas és unalmas volt az új Választmány jelölésének és megválasztásának procedúrája. Tőlünk kívülem, mint három éve is, Fábián Laci is felkerült a jelöltlistára, de nem került be a legtöbb szavazatot kapott 71 fő közé. Én „vesztettem a támogatottságomból”, 3 éve huszonvalahanyadik, most harmincvalahanyadik helyen végeztem. Pomogáts 100 %-ot kapott. A Választmány 22 tagja határon túli.
1-jén a Választmány ülésezett, Pomi volt az egyetlen elnökjelölt, az 59 jelenlevőből 52 meg is szavazta. A nyolctagú elnökség: Albert Gábor, Grendel Lajos, Jókai Anna, Szilágyi István, Mezei Kati, Kiss Gy. Csaba, Tornai József, Vathy Zuszsa. Érdekessége, hogy megerősödött a nemzeti vonal, talán csak Grendel képviseli az liberális-urbánus irányzatot. A többség mérsékelten nemzeti, Kiss Gy. és Tornai hangsúlyosabban, Albert pedig már-már szélsőségesen. Lengyel Balázs, Görgey Gábor kiesett, Lakatos István nem vállalta a jelölést – az ő révükön a korábbi Elnökség kiegyensúlyozottabb volt.”

Egy másik levelemben még ezt toldottam hozzá:

„Ami az Írószövetség elnökségét illeti, abban – így érzem én – híven (hívebben) kellene tükröződnie a magyar író-társadalom spektrumának. Nem egészséges fejlemény az, ha a liberális-modernista kánont egyedül Grendel képviseli, aki ráadásul Pozsonyban él. Írók százai érezhetik úgy, hogy a legfelsőbb vezetésben nincs író, aki az ő érdekeiket képviselné, aki az ő nézeteinek megfelelően foglalna állást, szavazna, nyilatkozna stb. vitás kérdésekben. Ez gyengíti a Szövetségnek azt a szerepét, amit Pomogáts szán neki, s amit lassan négy éve meghirdetett: legyen a MÍSZ ernyő-szervezet, olyan szövetség, amelyet a teljes magyar írótársadalom magáénak vall”.

NZM egyébként nem véletlenül érdeklődött a közgyűlés felől. Ott lett volna a helye: hogy kiválthassa az útlevelét és eljöhessen, segélyt szereztem neki egy nyugati magyar szervezettől. Szerkesztőségi-kiadói ügyei is lettek volna, azt akartam, hogy nyélbe tudjon pár dolgot ütni. Ha eddig arra panaszkodott, hogy nincsenek meg a megfelelő körülményei az íráshoz, most ne folytathassa azzal, hogy nem tud kapcsolatot tartani a lapokkal, szervezetekkel csak azért, mert nincs pénze kiváltani az útlevelét. Az EPMSZ megítélte a pénzt, és hogy a hosszas eljuttatást áthidaljuk, én megelőlegeztem Zolinak a sajátomból az összeget - de nem jött neki össze a dolog, és hetekig nem is vette a fáradságot, hogy tisztázza, miért nem. Aztán sértett hangú levelet írt és tételesen elszámolt, mire költötte a segélyt. Ami rendben is volna, csak épp a céltámogatás nem érte el a célját; bár nem állítom, hogy ebben ő a hibás. Egyébként kicsit elvitatkoztunk az általam talán fölöslegesen kipattintott téma (az írószövetségi elnökség összetétele) okán. Ebben láthatóan nem értünk egyet, szerinte az kedvező fejlemény, hogy a népi-nemzeti elkötelezettek kerültek túlsúlyba. (Azt kell tapasztalnom, egyre nagyobb köztünk a nézetkülönbség irodalmi ízlésben és más egyébben is.)

*

Alla Bilo-Rak versei, fordításomban, a Pannon Tükörben, kis tanulmányommal Allaról és költészetéről. Érdekes, milyen gyerekesen tudok örülni egy ilyen megjelenéseknek...

*

Éva III. díjat nyert az Élet és Irodalom novellapályázatán. 1300 pályaműből... Érdekesség, hogy kívüle három kárpátaljai pályázóról tudunk. Apu, NZM, BDK - de minket meg sem említettek, a „futottak még” kategóriában sem. S ha már Évánál tartok: sínen van új meséskönyvének a megjelenése az Új Mandátumnál (nyertek rá támogatást). Kis kiadói műhelyünk pedig két újabb könyvet tervez olyan anyagi kockázattal, hogy kizárólag a majdani eladásból próbáljuk fedezni a költségeket. Még Mo-i kiadós kollégáim is csodálkoznak olykor az efféle vakmerőségen: ők legtöbbször csak elnyert pályázati támogatás esetében vállalkoznak még akár az eladhatónak tűnő könyvek megjelentetésére is. A nyomdaköltség mindig biztos, az eladási bevétel soha - foglalta össze a lényeget néhány éve számomra a szakma egyik nagy öregje, Drucker Tibor. Ez persze igaz, és a mi vállalkozásunk sem lehetne eredményes, ha nem magunk lennénk egyben a terjesztők is, és meg nem tennénk mindent azért - ráadásul elég ügyesen -, hogy szellemi portékáink vásárlókra találjanak. (Ezért csodálkozom pl. azon, hogy az EPMSZ kiadói tevékenysége ráfizetéses, holott 600 stabil - nyugati! - előfizetőjük van.)

*

Hát ennek az évnek is vége.

Számvetés? Persze, kellene ilyesmit készíteni. Csakhogy én nem vagyok múltba-nézelődő ember. Túlságosan is benne élek a mában és folyvást a jövőbe kacsingatok: teendőket latolgatok, terveket szövök. A múltat elemezni, tépelődni, nosztalgiázni - soha nem volt formám. Az új kudarcok eltörölték a régieket, a friss sikerek mindig elhalványították a korábbiakat. Minden szerelembe tisztán és szűzen érkeztem, mintha előtte soha… Így élek, így írok. Ha versbe kezdek, azonnal kiürül fejemből az összes korábban írt versem. Minden mondatomat olyan kínnal és átéléssel fogalmazom, mintha először tennék ilyesmit. „Az adott pillanat törvénye”- definiáltam ezt a magatartást akkor, amikor jó huszonöt évvel ezelőtt második szerelmemben csalódva az első szerelem tanulságait vettem számba. A Nagy Első volt ugyanis az, akitől elleshettem: múltunktól, előéletünktől, okos tapasztalatainktól megválva kell átélnünk az éppen „zajló” pillanat minden mélységét. Ellentétben a Nagy Második tanításával, aki élete minden nyűgét és az emberi nem minden „bölcsességét” örökösen magával hurcolta, és még ölelés közben sem tudta letenni gátló okossága roppant bőröndjeit. Nem is igen láttam soha felhőtlenül boldognak.

Szaporodó esztendőim beteltével talán ezért nem készítek számvetést.


98-as naplómból néhány rövid részlet megjelent: Ungvári jegyzetek, TiszaviráGömörország, 1999/tél, Különszám

1998. szept.-okt.

(a webnapló előtti korszakból, a blogban utólag publikálva)

Jó kilátásaim vannak arra, hogy jövőre két könyvem is megjelenjen. Válogatott verseimet a pécsi Pro Pannonia vállalta fel; publicisztikai írásaim, esszéim, kritikáim összegyűjtott kötetét pedig az Anyanyelvi Konferencia jelentetné meg. Az előbbi, kell-e mondanom, pályázati úton remél támogatást szeretni, az AK azonban, úgy tűnik, ennek hiányában is vállalná a kiadást.

Ha még a Szembesülés ügye is révbe érne...

Ennél is váratlanabb siker: két novellámat is németre fordítják, két különböző gyűjtemény számára. Az egyikben Évával együtt szereplünk.

*

Ideje lenne belátnom, hogy „az emberek” (egy korábbi jegyzetemben „mindennapi”-nak nevezettek) - talán önvédelemből? - nem hajlandóak azon összetettségében kezelni a világ dolgait. Saját érzelmeik és erősen leegyszerűsítő következtetéseik szintjén appercipiálják mindazt, amivel találkoznak, óvakodnak a mélyebb megértéstől. Mindez még azzal tetéződik, hogy saját érzékelésüket és sémákhoz igazodó meglátásaikat viszont igazságokként tudatosítják. Többször - de hányszor! - megtörtént velem, hogy valaki elmondja, mit olvasott az újságban. Én kételkedem a dologban, vagy mert magam is olvastam a hivatkozott cikket és másképp emlékszem rá, vagy mert az elmondottak valamiért kételyt keltenek bennem. Előkeresem az írást, és nem egyszer épp az ellenkezője áll benne annak, amit ismerősöm, barátom, hozzátartozóm kiolvasott belőle. Egyszerű figyelmetlenség? Nem hiszem. Hanem: a mindennapi ember azon beállítottsága, hogy mindent a lehető leggyorsabban saját gondolati-érzelmi rendszerébe asszimiláljon. Így aztán kialakult személyiségük „a maga képére” egyszerűsíti a világot, hogy ne kelljen rajta tépelődni, ne kelljen vele foglalkozni. Így, ennyi, ez - mondja az ember kételkedés nélkül, nem enyhíti sem egy talánnal, sem egy szerintemmel, attól meg végképp óvakodik, hogy nem tudomot engedjen meg magának.

Önvédelem, írtam fentebb. S talán valóban az. A gyors és felületes ítélet, a szinte az információktól függetlenül levont következtetés megóvja az elmét attól, hogy az elemzés csapdáiba bonyolódjon, hogy a részleteknél leragadjon. Az akár hibásan is, de gyorsan és megnyugtató biztonsággal lezajló szintézis győz a fáradságos és kétes eredményű analízis felett. „Biológiailag” ez valószínűleg így egészségesebb.

Sikeresek pedig minden bizonnyal azok „az emberek” mondhatók, akik ebben a szellemi gyorsbüfében sorra ráhibáznak a helyes, megfelelő, beigazolódó következtetésekre. A boldog és sikeres élethez végül is nem feltétlenül kell nagy tudás. Lottón sem a valószínűségelméletből doktorált professzornak lesz telitalálata, hanem a szerencsés bútorszállítónak.

És ez így van rendjén, mondhatnám poénként, ha nem tudnám, hogy a főnyereményt megütő „ráhibázóra” hány százezer hasztalanul próbálkozó jut, s ha nem kellene belátnom: a szerencsés nyertesnél is jobban jár az, akié maga a lottó. A bankot soha nem a ráhibázók adják, s végképp nem „az emberek”, hanem a legtöbb információból legtöbb munkával legtöbb helyes következtetést levonók.

Hinni és érezni talán egészségesebb. Ám tudni általában mégis hasznosabb.

*

Eddigi pályám legjelentősebb irodalmi díját vehettem át nemrégiben. A Quasimodo Emlékdíjat azért becsülőm sokra, mert egyrészt nem valamilyen „érdemekre” való tekintettel, hanem a benyújtott versek minősége alapján ítélik oda; másrészt valóban szakmai - írókból, költőkből, irodalomtörténészekből - álló (ráadásul magyar-olasz) zsűri hozza a döntést; harmadrészt pedig, hát igen: a díj összege is imponálóan magas (amennyire tudom, kb. 3 József Attila-díjat tesz ki).

A Balatonfüreden évente sorra kerülő költőverseny és megemlékezés a kísérőrendezvényeivel (többek között: hajókázás) együtt igen kellemes alkalom. Pár évvel ezelőtt nyert különdíjam okán szinte minden évben ott voltunk. A mostani persze alaposan meglegyezte a hiúságomat. Ami külön öröm volt: Mácsay Pál mondta el díjnyertes versemet; este aztán együtt ültünk a vacsoránál, jót beszélgettünk, összebarátkoztunk.

*

Olvasmányok egy előkeveredett áprilisi (98/4) Korunkból: Lászlóffy Aladár okosan jópofa (vagy fordítva) kisesszéje, Hankiss Elemértől egy tőle megszokott mélységű tanulmány első része a hagyományos és a modern társadalomról („Proletár reneszánsz”, az értékrendváltozás és magatartásváltozások elemzése), és, ami a legizgalmasabb volt, Bárány-Horváth Attila kolozsvári tanár és biológus nagyobb tanulmánya entrópia és információ viszonyáról. Roppant szemléletes előadásmódja okán nagyjából 70 %-ában követni tudtam okfejtését, ide értve a dolog lényegét is, csupán néhány mellékszál volt, amit, nyilván ismereteim hiányában, nem tudtam megérteni. Ezzel meg is lehetek elégedve, mert fizikát húsz, biológiát huszonöt évvel ezelőtt tanultam utoljára, információelméletet pedig soha. A szerző alaptétele az, hogy az energiával és az anyaggal együtt az információ hármas entitást alkot, s eközben minőségprincípiumként határozza meg az előbbi kettő rendezettségét. Kicsit a magam nyelvére lefordítva: az anyag és az energia az információ révén illeszkedik bele a téridőbe. A szerző azt is kifejti - és kismonográfiájának ez a mondanivalója - , hogy az információ megléte és „működése” oldja fel azt a paradoxont, amely az Univerzum növekvő entrópiája és a bioszféra (ebbe értve a humanoszférát is) növekvő rendezettségi foka között mutatkozik. Bizonyításaiban igen szerteágazó példákat hoz fel, foglalkozik az ősrobbanással és a sejttannal, kerülőt tesz a fekete lyuk felé és szól a veseműködésről, beszél a természetes kiválasztódásról és a genetikáról, miközben az egész írását belengi a „termodinamikus” és „kvantumelméletes” modern fizikai gondolkodás, a korszerű téridő-elmélet magáévá tett ismerete. Végig fizikusként közelít a biológia felé is, s az evolúciót mint az Univerzum törvényei ellenében működő információs „robbanást” értelmezi. Roppant élveztem az olvasmányt!

Hasonlóan, mint pár nappal ezelőtt Lengyel Balázs verselemzését. Még nyár elején dedikálta esszéinek vaskos kötetét (Két sorsforduló), de mostanáig nem néztem bele, és ezúttal is csak két írásra futotta. Az elsőben (Rimbaud és a költészet nyelve) a modern költészet jellegéről szól lenyűgözően, a másikban Apollinaire képversét (A megsebzett galamb és a szökőkút) elemzi, ami szintén élvezetes. Legtanulságosabb az első írásból az a néhány sor, amelyben a tradicionálistól eltérő költészet mibenlétét ragadja meg bámulatos éleslátással. Nem állom meg, hogy ne idézzem ezt a két mondatot: „Míg a klasszikus költészet nem más, mint a képek díszeivel, a metrum és a rímek zenéjével felékesített próza, addig a Rimbaud-tól kiinduló, modern költészet a nyelv zárt rendszeréből fakad; ez a költészet a szavak, a nyelvi struktúra kombinatív lehetőségein alapuló kaland, melynek során a jel (a szó) és a költői szándék csaknem véletlen találkozásából kap hajlékot a versben a jelentés, »a gondolat«. A régi költők tehát céljaiknak megfelelően alkalmazták a nyelvet, a mai költői a nyelv próbálgatása közben bukkan rá költői céljaira.” Hát persze! - mondom én utólag. (Általános megfigyelésem Lengyel Balázzsal kapcsolatban, hogy amikor egy-egy észrevételével, megállapításával rádöbbent valaminek a lényegére, akkor azonnal megfogalmazódik bennem: de hát ezt én is így gondoltam! Ami persze nem igaz, és csupán Balázs hallatlanul szuggesztív előadásmódjának a következménye: olyan stiláris erővel, olyan esszé-igazsággal, olyan „lírai logikával” mondja, amit mond, hogy az ember pszichéje - sorait olvasván - spontán módon visszacsatol, és a frissen megszerzett ismeret energiája visszasugárzik a tudás előtti állapotig. Hétköznapibban erre mondják: mintha a számból vette volna ki! Holott dehogy is volt a szánkban valami is!)

Időközben megjött az 5., májusi (!) Korunk is, benne Hankiss említett esszéjének második részével. Talán még az elsőnél is jobban tetszett, különösen, amit a fogyasztói társadalom kettősségéről írt, illetve a reklám hatásáról és a reklámozott termékek kultuszának pszichológiájáról. Megtudtam, hogy az ember nem azért - nem csak azért - mos fogat, hogy azok ne szuvasodjanak, hanem mert fogat mosni, főleg a reklámozott termékkel, állampolgári kötelesség, ezen túl pedig önbecsülést építő tevékenység.

 


98-as naplómból néhány rövid részlet megjelent: Ungvári jegyzetek, TiszaviráGömörország, 1999/tél, Különszám

1998. júl.-aug.

(a webnapló előtti korszakból, a blogban utólag publikálva)

Több mint két hétig dolgoztam a Forrásnak szánt recenziómon. Jó éve állapodtam meg a főszerkesztővel, Füzi Lászlóval abban, hogy évente két kritikát írok nekik kárpátaljai könyvekről. Eddig egyszer sem sikerült pontosan ezt írnom. Előbb A hontalanság metaforáiban elemeztem négy év verstermése alapján a haza-szülőföld-magyarság stb. témakörű megnyilatkozásokat, most meg Cséka György, Pócs István, Lengyel Tamás és Bagu László első köteteiről igyekeztem megállapítani ezt-azt.

Miközben olvastam-jegyzeteltem könyveiket, a költészetüket érintő megállapításokon túl még valamit megfigyeltem: saját munkamódszerem visszásságát. Ennek lényege abban áll, hogy aránylag rövid „tanulmányozás” után megteszek bizonyos megállapításokat, s attól kezdve már nem csak úgy olvasom a verseket, hanem saját meglátásaimhoz keresek adalékokat. Ekkor már alaposan beleásom magam a szövegekbe, de csak azért, hogy a magam koncepcióját mind hitelesebben igazolhassam. Veszélyes módszer, mert igen könnyen előfordulhat, hogy a koncepció fontosabbá válik a vizsgált anyagnál, és a sebtében kialakított vélemény akkor is rögzül, ha az alaposabb elemzés más következtetéseket is megengedne. Emiatt nem tarthatom magam igazi műkritikusnak (elméleti tudásom sem elegendő hozzá), csak olyan írónak, aki mások műveinek olvastán igen könnyen alkot véleményt, amelynek helyességét aztán bizonyítani is próbálja.

*

Egy barátunknak így foglaltam össze az elmúlt fél évünket: „Sokat dolgozunk, vegyes eredménnyel. Főleg a pályázások vitték el rengeteg időmet. A Pánsíp megmentését célzó beadványok mellett még 5-6 futó témánk vagy új ötletünk adódott: szonettpályázat (siker), novellapályázat (kudarc), Pánsíp-est Pesten (siker), KÁRMIN-díj (siker), egy új díj alapításának szándéka (kudarc), egy ösztöndíj-alap létrehozásának az ötlete (kudarc), két tervezett előadókörút (két kudarc), több könyvterv (egy siker: a Száz szomorú szonett). Sajnos egyre nagyobb az ellentmondás az ilyesmire fordított munka és a „megtérülés” között, ezért félő, hogy sok mindenről célszerűbb lemondani, mint mindenáron fenntartani vagy új dolgokkal kísérletezni. Végül is ki kényszerít engem arra, hogy lapot és könyveket adjak ki, alapítványt működtessek? Mi indokolja ezeket a közösségi dolgokat, ha mind a támogatók, mind a közönség részéről egyre nagyobb az elutasítás és a közöny?”

Igen, ezt a kérdést időről időre felteszem magamnak. És ha nem lennének állandóan új ötleteim, a „régi” dolgokba biztosan belefáradtam-beleuntam volna. Nem tudom, kitartásnak vagy hebehurgyaságnak kellene-e inkább nevezni azt a magatartásomat, hogy ha valami nehezen megy vagy ha túl nagy ellenállásba ütközik, akkor mást, másként próbálok. Így váltottam a Hatodik Sípot Pánsípra, a Galéria Kiadót UngBereg Alapítványra - de az az érzésem, ezeket sem fogom mindenáron fenntartani. Mindig, amikor a sűrűjében vagyok valami közéleti-irodalmi-kiadói-szervezési nyüzsgedelemnek, arra gondolok, mennyivel jobb lenne félrevonult magánembernek, remeteéletű írónak lenni. De ha az lennék, biztosan emerre vágynék áhítozva.

*

Amit évek óta nem tettem: mikrofonhoz álltam egy szabadtéri ünnepségen. Ez az Oroszlány melletti Majkon történt, ahol is a Kamaldúli Műemlékegyüttes falai között rendeztek Rákóczi Napot. Meghívóm, a Rákóczi Szövetség oroszlányi szervezetének elnöke az első felkérésében még a kárpátaljai magyarság helyzetéről szóló „ünnepi szónoklat” megtartására kért. Szíves invitálását megköszönve és elfogadva azt írtam vissza, hogy a témában szívesen tartok előadást, felszólalást, hozzászólást, tájékoztatót, beszámolót - csak szónoklatot nem. Visszaírt, hogy jó lesz a tájékoztató.

Tartózkodásomnak egyébként pontos oka volt: 1992-ben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári szervezete - akkor még tagja voltam - felkért, hogy legyek a Petőfi-szobornál tartandó március 15-i megemlékezés ünnepi szónoka. Én el is vállaltam (akkoriban még buzgott benne a tömegrendezvények iránti vonzalom), és történelmi-irodalmi előadásomba beleszőttem két politikai aktualitást. Az egyiket Ukrajna akkori elnökének címeztem, aki az ungvári Petőfi-szobor egy évvel korábbi felavatásánál olyasmiket mondott, hogy „ukrán földön felavatjuk Petőfi Sándor szobrát”, meg hogy „azok a magyarok, akik itt élnek, otthon fogják érezni magukat nálunk”. Lehetne vitatkozni azon, ki kinél van vendégségben, üzentem én Kravcsuk után Kijevbe, kijelentve még, hogy Ungvár ugyan Ukrajna földje, de nem ukrán föld. A másik üzenetem egy másik elnöknek, a KMKSz akkori vezetőjének szólt. Arra kértem a távollevő Fodó Sándort, minden tekintélyét latba vetve igyekezzen megőrizni a KMKSZ egységét - a szervezet az évi közgyűlésén ugyanis ez az egység megbomlott. Ezek után olyasmi történt, ami ünnepi gyűléseken nem túl gyakori: a Szövetség egyik szürke eminenciása, Perduk János, szükségesnek érezte, hogy Fodót megvédje ellenemben - pedig én nem is támadtam - , szót kért és kioktatott: hogy merészelem én távollévő elnökünket bírálni. Több mint nevetséges volt ez az alattvalói buzgalom és benyalizás.

A dolog visszássága egyébként abban állt, hogy sem az ezres tömegben, sem a mikrofon közelében álló nem-magyar ukrán városi vezetők közül senki sem akadt, aki Ukrajna elnökének kelt volna védelmére (pedig őt valóban bíráltam), ám „sajátjaim”, a magyarok közül akadt valaki, aki egy magyar védelmében egy másik magyar ünnepi szónoklatát otrombán megzavarja. „No várhatjátok, hogy én még egyszer nektek mikrofon elé álljak” - határoztam el akkor, s többévi távolmaradásom az ilyen közszereplésektől annyira magatartásom részévé vált, hogy a mások rendezte másféle ünnepélyen sem szerettem volna szónokolni, ezért kértem engedményt oroszlányi meghívóimtól.

Évával útban a helyszín felé a kocsiban mégis eljátszottam azzal, hogyan is hangzanék a Rákóczi-ünnepségen egy „igazi” szónoklatom. Felemeltem a hangomat, és tagolt, túlhangsúlyozó, szüneteket kitartó pátoszos orátori stílusban rákezdtem: Magyar testvéreim! Rákóczi népe! Kárpátaljáról, Zrínyi Ilona hős vára alól érkeztem hozzátok, szívemben melegséggel, lelkemben az együvétartozás nagyszerű érzésével, nyelvemen apáink szavával. Azért jöttem, hogy a testvérei közé érkező vérvédő hősök meghatottságával tegyek tanúbizonyságot egy mostoha sorsú, sokat sanyargatott, árván hagyott nemzetrész helytállásáról, tántoríthatatlan hűségéről. Arról, hogy Kárpátalja magyarsága minden sorsverés közepette megtartotta egyenes gerincét, hű maradt anyanyelvéhez, szülőföldjéhez, ápolja hagyományait, s mint szentségre, úgy tekint magyarságára… Stb. Stb. Éva nem volt humoránál (ismeretlen útvonalon autóztunk, nagy hőségben), kérte, hagyjam abba. Holott én élveztem a dolgot, leleplező erejűnek gondoltam: íme, milyen könnyű panelekből összerakni egy frázisoktól pufogó „szónoklatot”, ráadásul - feltételezhetően - épp olyant, amilyent elvárnak egy határon túli magyartól. (Hogy nem tévedtem nagyot, kiderült mind az ünnepség bevezető szavaiból, mind a kissé revizionista-irredenta színezetű összekötő szövegekből, mind a Székelyföldről és a Felvidékről érkezett „kollégák” felszólalásából.) S hogy ezek után én miről beszéltem? Arról, amit mostanában megírni szoktam: hogy a kárpátaljai magyarság válságban van (s melyek ezen válság okai és megnyilvánulásai), hogy etnikai határai elmosódóban, hogy identitása elveszőben, hogy ropog-hajlik a gerince. S hogy a helyzet „rossz, de reménytelen”: a megfigyelhető tendenciák a kibontakozás, felemelkedés esélyét egyre minimálisabbra csökkentik.

 „Ennek ellenére” megtapsoltak, többen külön is megköszönték őszinteségemet. Ám félek, hogy legtöbbjüknek nem a vázolt problémák megismerése volt a fontos, hanem az, hogy ha már lelkesedni nem hagytam őket, akkor legalább sajnálhattak tiszta erőből. Az információk helyett, úgy tűnik, sokkal fontosabb az az érzelmi viszony, amelyet a közlések kiváltanak. S ha az érzelem kialakult, az információ akár el is felejtődhet. Megdöbbentő, hogy az emberek mennyivel jobban szeretnek hinni, szeretni, gyűlölni, sajnálni, lelkesedni, szomorkodni stb. mint tudni. „Nagyon szépen beszélt” - mondja egy hozzám lépő, de azt hiszem, roppant zavarban lett volna, ha megkérdezem, mi volt az a három tényező, amelyet a válság okaiként megneveztem, s ugyan mi volt ebben a szép.


98-as naplómból néhány rövid részlet megjelent: Ungvári jegyzetek, TiszaviráGömörország, 1999/tél, Különszám

1998. jún.

(a webnapló előtti korszakból, a blogban utólag publikálva)

Tornai József esszékötetét olvasom. Egy helyütt a Jó és a Rossz soha el nem dőlő, soha el nem dönthető harcáról ír. Nekem a magam megállapítása jut eszembe; valahol a Szembesülésben írom: „Nem hiszem, hogy alapvetően másképp alakult volna a világ sora akkor, ha a Jóisten helyett Lucifer mond vésőbe parancsolatokat Mózesnek. A szeretet és a gonoszság aránya nem változik a világban azáltal, hogy melyik kap legitimációt és melyik kerül törvényen kívülre. Ahogy a szeretet temploma tövében ott burjánzik a tiltott bűn és a fel nem számolható baj, úgy a gonoszság szentélye mellett is virágozna a tiltott erény és konspirálva ott szervezné titkos bandáit a kiirthatatlan szeretet.”

Az esszékötet tartalmának a jó részét egyébként ismerem korábbról: a Forrásban, a Kortársban és talán egyebütt is közöltek belőle részleteket. Amikor a Könyvfesztiválon találkoztunk, ezt említettem is Tornainak, nem hallgatva el, hogy nagy élvezettel olvastam pl. a vallásról, hitről szóló passzusait. Valahogy így fogalmaztam: „Nagy élmény volt számomra felismerni, hogy egy alapjában istenhívő (ő) és egy alapjában istentagadó (én) mennyire azonos következtetésekre juthat, ha az egészséges kétely vezeti gondolatait.” Igen, mondta, a vallás legnagyobb hibája az, hogy egy bizonyos ponton leállítja az ember gondolkodását, és elvárja tőle, hogy az elme egészséges működése helyett a vakhit terpeszkedjen el az ember énjében. Ezt nehéz elfogadni, nem elfogadni pedig veszélyes, mert a „továbbgondolkodás” egyenes úton vezet az „eretnekséghez”. Aki komolyan veszi az istenhitet, csapdában vergődik, a dolgok lényegét fürkésző gondolat és a dolgokat lényegüktől függetlenül, feltétel nélkül elfogadó hit között.

Tornai gondolatmenete - a fent idézett és a kötetében több helyütt is kifejtett - nemcsak logikájának tisztasága (és szépírói hitelességű megfogalmazottsága) miatt meggyőző, hanem azért is, mert példatárát nem csupán a kereszténység forrásvidékéről hozza; igen gyakran hivatkozik Buddhára, de jártas az egzotikusabb, így a törzsi vallásokban is. Jó ez a kötet, megerősít abban a nézetemben, hogy a szemlélődés, vizsgálódás és a gondolkodás mégis fontosabb a „hívés”-nél, amely - ha csak önmagáért van - óhatatlanul beszűkíti, falak közé zárja az emberi elme szárnyalását. (És itt még hadd teszem hozzá: nem a vallás miszticizmusával, a racionális gondolkodással szemben álló, a mindennapi és a tudományos tapasztalatoknak ellentmondó voltával van bajom. Ilyen alapon kárhoztatni lehetne akár a költészetet is. Míg azonban a költészet nem aspirál arra a szerepre, hogy a világról vallott nézeteinket megszabja, addig a vallási rendszerek elvárják követőiktől, hogy az általuk meghatározott módon viszonyuljanak ember-élet-természet dolgaihoz. Egy versbéli szimbólum nem gondolja azt magáról, hogy ő egy definíció, míg a „szeplőtelen fogantatás” vagy „szentháromság” a vallásos gondolkodás attribútumaként demonstrálódik.)

A vallással azonban - most már Tornai kötetétől függetlenül folytatva - nem is ez a fő bajom. Hanem ugyanaz, mint más ideológiákkal: az, hogy a mindennapi ember szintjén ez az ideológia primitív panelekben, előre gyártott prekoncepciókban, vulgárteóriákban ismerszik meg. Két módozat szerint is.

Egyrészt a mélységesen meggyőződéses emberek gyakran a viccbéli Mórickához hasonlatosak: szinte mindig mindenről ugyanaz jut eszükbe, mindenben a Jóisten megnyilvánulását keresik (és találják meg!), és hol a sorsot, az eleve elrendelést látják bekövetkezni, hol meg a Mindenható közbeavatkozását érik tetten. Ha valami nem sikerült: így volt megírva, az Isten ezt szabta ránk; ha valami sikerül: az Isten megsegített minket. És itt az ekként viselkedő-gondolkodó „mindennapi” embereken nem feltétlenül az ostoba, iskolázatlan, a világ dolgaitól elzárt vagy azok iránt nem érdeklődőket értem; átlagosaknak, hétköznapiaknak inkább atekintetben nevezhetők, hogy gondolat- és érzelemvilágukban valamely meggyőződés „mindennapisága” dominál a szabad vizsgálódás „különlegessége” helyett. Mindig azonos vágányon futó következtetéseik miatt az ilyen emberekkel vitatkozni sem igen lehet (nem is nagyon érdemes), mert gondolatmenetük nyomvonalából nem tudnak, nem is akarnak kitérni, és mindig mindenre ugyanaz a kész válaszuk van. Saját hitüket, meggyőződésüket egyfajta kész receptnek tekintik, amely minden körülmények között eligazítja őket afelől, mi miért van. Mélyen vallásos embert nehéz zavarba hozni, mint ahogy egy meggyőződéses marxistát sem könnyű: a világ dolgaiban eleve saját elvrendszerük érvényesülését látják, s bármi is kerüljön elébük, az számukra soha nem más, mint nézeteik manifesztálódása. Fel sem merül bennük a „talán mégsem”, nincs szükségük újraértelmezésre, kerülik a dolgok komplexicitását, érzéketlenek a finom árnyalatokra, hajlításokra, erősen idegenkednek attól, hogy az „igazságok” viszonylagosságát vagy visszáját, fonákságát is megvizsgálják. Eszméjük olyan rögeszmévé torzul, amely már-már automatikusan, tőlük függetlenül működik s reagál a külső ingerekre.

Másrészt a mindennapi emberek egy jelentős része nem mélyebb meggyőződése, hanem felületessége, gondolati restsége okán használ ideológiai (így vallási) paneleket. Az ő részükről még a saját elvrendszerük alapos elsajátításának igénye sem merül fel: ismereteik hiányosak és leegyszerűsítettek, fogalmaik pontatlanok. A „vulgárvallásosság” képviselői nem ismerik azon mélységében a Bibliát, nem látják át filozófiai értelmét sem a megváltásnak, sem az üdvösségnek, sem az eredendő bűnnek stb. Az ő hitükben a Jóisten megszemélyesül, emberi alakot ölt, és sok mindenben jobban hasonlít egy tröszt nagyhatalmú igazgatójához (a kisemberek őt sem látják soha), mint ama transzcendentális világeszméhez. (Itt kell megjegyeznem, hogy a vulgárteizmus kialakulásában alighanem jelentős szerepe van azoknak a „tanítóknak”, akik a „közérthetőség” kedvéért - vagy mert maguk is primitíven gondolkoznak - jelentősen leegyszerűsítik a vallási vagy más ideologisztukus elméleteket, a könnyű követhetőség kedvéért kisszámú lépésből álló egyenes következtetésekre korlátozzák magyarázataikat, a polemikus helyek fölött pedig bámulatos nagyvonalúsággal elsiklanak. Példázatokkal élnek, de a számos értelmezésre lehetőséget adó történetekből „az egyetlen helyes” konklúziót igyekeznek levonni, mintha a megvilágosodás valami számtani művelet lenne. Nem sok prédikációt hallgattam végig életemben, misét pedig alig kísértem figyelemmel néhányat, de még az oly képzettnek gondolt és a felekezeti hierarchiában magas rangra jutott teológusok által lebonyolított igehirdetésekből is azt kellett kihallanom, hogy az interpretátorok a hit lenyűgöző misztériumait, a filozófiai (és nem ideológiai) értelemben vett vallás transzcendens emelkedettségét, vagy akár az isteni mivolttal történő érintkezés katartikus élményét valami elképesztően alacsony „háztartási szinten” adják elő a nagyközönség számára, mintegy lerángatják a köznapiság porába. Azt, ami voltaképp felfoghatatlan, tapasztalaton túli, köznapi értelmünk feletti, azt nem költői metaforákban és nem is elvont fogalmakkal operáló elméletekben próbálják megragadni, hanem nagyon is felfogható, nagyon is tapasztalati, nagyon is köznapi reáliákhoz kötik, azok révén értelmezik. Az egész néha olyan, mintha egy karmester meg sem próbálná megszólaltatni a szimfóniát, hanem elmondaná, hogy a hegedűkön négy húr van, a harsonák rézből készültek, a kottákat pedig a Zenemű Kiadó rendezte sajtó alá. Az emberek ezután kijönnek a templomból, és azt hiszik, megtudták, hol lakik a Jóisten.


98-as naplómból néhány rövid részlet megjelent: Ungvári jegyzetek, TiszaviráGömörország, 1999/tél, Különszám

1998. ápr.-máj.

(a webnapló előtti korszakból, a blogban utólag publikálva)

Készülünk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. Nagy dolog, hogy most már sokadik éve részt vehet kis szellemi műhelyünk ezen a rangos seregszemlén. Voltaképp nem is igazán értem, miért minket, a régió garantáltan legkisebb kiadóját érte ez a szerencse. Alig akarom elhinni: talán azért, mert a négy évvel ezelőtti felhívásra egyedül mi küldtünk korrekt választ, s mi ajánlottunk olyasmit, ami okán még a standbérleti díjunkat is elengedték. Ennek fejében ugyanis mi évek óta a teljes kárpátaljai magyar könyv- és lapkínálatot igyekszünk bemutatni, és nem is csak az egyéves termést, hanem visszamenőleg is mindent, amihez hozzá tudunk jutni, s aminek az odaszállítását meg tudjuk oldani. Ugyanakkor ez néha nem is könnyű feladat, mert kedves kiadótársaim némelyike épp hogy nem rejtegeti a könyveit. Hozzájuk jutni sehol nem lehet, felkérésemre ímmel-ámmal reagálnak, négyszer-ötször is oda kell telefonálnom, amíg hajlandóak összekészíteni egy doboznyit újabb könyveikből. Egyre inkább az a benyomásom, én vagyok az egyetlen kiadó Kárpátalján, akinek fontos, hogy kiadványai minél több helyre eljussanak - és lehetőleg vásárlóra is találjanak.

Igaz, ezen voltaképp nem is kellene csodálkoznom. Hiszen nemrégiben egy nyilvános rendezvényen a magyar kultusztárca határon túli könyveket támogató pályázati rendszerének ügyeit Kárpátalján képviselő legilletékesebb személy, az ukrajnai könyv-alkuratórium elnöke (Perduk János) kifejtette, hogy az itthon megjelenő könyveknek egyáltalán nem kell Mo-ra eljutniuk. Hiszen nekünk "kőkeményen" a hazai olvasók érdekeit kell szolgálnunk. Ezt hallván majd' lefordultam a székemről. Hiszen nem állított kevesebbet, mint azt, hogy még véletlenül se méressen meg irodalmi tevékenységünk a magyar irodalom egyetemességében, esélye se legyen íróinknak az anyaország szellemi vérkeringésébe bekapcsolódnia. Maradjunk meg a kis meleg pocsolyánkban, így legalább nem derülhet ki, milyen gyöngék és hitványak vagyunk.

Jánossal ez nem az első komolyabb nézeteltérésem. Először akkor döbbentett meg, amikor a KMKSZ felkért szónokaként beszédet mondtam 1992-ben az ungvári Petőfi-téri március 15-i ünnepségen (alighanem akkor álltam utoljára mikrofon előtt ilyen szabadtéri mítingen), majd amikor befejeztem, János kéretlenül a mikrofonhoz penderült és "kioktatott" ünnepi beszédem egyik kitételét illetően. Aztán másodjára éppen a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon támadt rám, talán tavalyelőtt. Meghívott előadó voltam egy tanácskozáson (Zöld Ferenc vezette a MKKE nevében), amelyen a határon túli magyar kiadók képviselői vitatták meg az égető problémákat. Én elmondtam, miért gondolom elhibázottnak a könyvtámogatási rendszert, miért és miben korlátozza a kiadók autonóm működését az, hogy "helyi" alkuratóriumokat ültettek a nyakunkra, s hogy vajon miként lehetnek ezekben a testületekben kurátorok azok, akik maguk is pályáznak, s hogy ugyan vajon miféle szándék vezérelhette a pártként működő határon túli szervezeteket, amikor maguk alá kaparták a magyarországi könyvtámogatások felügyeleti jogát, sőt, maguk is hirtelen könyvkiadói ambíciókkal léptek elő, holott ezelőtt semmilyen hasonló szándékot nem muattak.

A közönségből akkor is felugrott és szót kért Perduk, és azt mondta, mindennek az volt az értelme, hogy az olyan kiadói monopóliumok működését, mint az én kiadóm, megtörjék.

Ekkora marhaságot! Monopóliumnak nevezni az évi 4-5 könyvet nagy nehézséggel kiizzadó Galéria Kiadót! Amely magánerőből jött létre akkor, amikor még szó sem volt Mo-i támogatásokról! Amely azután sem a markát tartotta, hanem kiadványainak a felét önerőből adta ki.

Ha azelőtt kételkedhettem volna, akkor világossá vált számomra, hogy a KMKSZ és mindazok számára, akiknek hirtelen eszébe jutott, hogy ők is vagy kiadni akarnak könyveket, vagy felügyelni, hogy mások mit adnak ki, nos, az ő számukra a dolog nem a könyvről és nem az olvasóról szól, hanem kizárólag a megszerezhető pénzről és befolyásról.

Így aztán nem véletlen, hogy az idei Fesztiválra két olyan új könyv bemutatójával készülünk (a megszűnt Galéria Kiadó helyett az UngBereg Alapítvány nevében), amelyeknek semmi köze a kárpátaljai könyvkiadáshoz és a Mo-i könyvtámogatáshoz. Egyik a regényem, a baseli székhelyű EPMSZ kiadásában - ebben alapítványunk mint kivitelező vett részt: a teljes ügyintézés, tervezés, szedés, tördelés, szállítás fejében kaptuk meg a példányszám egy részét; a másik a Száz szomorú szonett c. antológia, amelynek nyomdáztatási költségeit egy ugyancsak önerőből kiadott meséskönyv eladási bevételéből fedeztük. Mi így dolgozunk. A többi kárpátaljai kiadó pedig pályázik, összegányolja a könyvet, gyorsan elszámol - és elrejti a példányszámot. Aztán újra pályázik.

*

Regényrészletem a Bárkában. Ezúttal a Szembesülés WERK-jéből készítettem egy összeállítást. Úgy érzem, sikeres közlés. Vajon hánynak kell még sorra kerülnie, amíg végre maga a regény is napvilágra kerülhet?

Tavalyi díjazott novellám a Holmiban. Időben alig előzte meg az Élted volt regénye megjelenését, amelynek „külső történetét” képezi. Ezt a „filológiai krimit” sokkal erősebbnek érzem, mint a beleágyazott történetet. Előbbi megállja önmagában is a helyét, utóbbi vézna, élettelen sztori lenne a keret nélkül. Az viszont, hogy a keret erősebb, mint amit keretez, nem túl szerencsés.

Tanulmányom a Forrásban. Hogy költőinknek ezt a fokozott szülőföld- és magyarság-költészetét haza-komlexusnak nevezem, sokaknak nem fog tetszeni...

*

Ötéves a Pánsíp. Ebből az alkalomból nagyobb szabású estet rendeztünk májusban a Magyar Írószövetség budapesti székházában.

Először is szonettpályázatunk eredményhirdetésére és a díjak átadására került sor. Erőpróbánk zsűrielnöke Somlyó György volt, az esten nagyon szépen beszélt. Megerősítette azt a meggyőződésemet, amely szerint egy szerény kisebbségi irodalmi lapnak is szabad ilyen széles látókörben elképzelt pályázatot hirdetnie. Átadtuk a díjakat, Lackfi János vitte el a pálmát, mögötte végzett Lászlóffy Aladár és Gyárfás Endre. És még volt vagy tíz különdíjunk is, nehezen megtalált szponzorainknak is köszönhetően. (Nekem egyetlen bánatom, hogy Kárpátaljáról nem kaptunk érdemleges pályaművet, még azoktól sem, akik hébe-hóba írnak szonettet. Még Erdélyből is több és a Vajdaságból is jobb anyag érkezett, mint onnan, ahol a résztvevők élvezhették volna a hazai pálya előnyeit.)

A díjak átadása és Somlyó zárszava után áttértünk a Pánsíp „ünneplésére”. Tartottam egy kis expozét, aztán 9 (!) jelen lévő szerzőnk kapott szót (illetve, aki nem akart szerepelni, azokról én mondtam néhány mondatot). Igyekeztem a fiatalokat helyezni előtérbe, valamennyien beszéltek is, írást is felolvastak. Mint ahogy tavalyi előadókörutunkon, itt is lemérhettem: még mindig tapasztalatlanok, nincs előadói rutinjuk. Ezért külön örülök annak, hogy írásaiknak nem csupán első publikálója lehettem, hanem közszereplésekhez is hozzájuttattam őket.


98-as naplómból néhány rövid részlet megjelent: Ungvári jegyzetek, TiszaviráGömörország, 1999/tél, Különszám

1998. febr.-márc.

(a webnapló előtti korszakból, a blogban utólag publikálva)

Többszöri levélbeni egyeztetések és fax-üzenetváltások Balla Bálint professzorral, az EPMSZ könyvkiadói lektorátusának a vezetőjével és Szöllősy Pállal, a Szabadegyetem elnökével. Mielőtt nyomdába kerülne a regényem, számos részletet kellett egyeztetnünk. Nehéz helyzet: nemcsak szerzője vagyok a könyvnek, hanem a gyártatója is (az EPMSZ mint kiadó az UngBereg Alapítványt bízta meg a kivitelezéssel). A borítógrafikát, a betűtípusokat, a könyvformátumot, a papírvastagságot, a kiadói fülszöveget stb. illetően többször is véleménykülönbség alakult ki köztünk, és hol szerzőként, hol gyártatóként kellett ellentmondanom a megrendelőnek; végül mindenben sikerült ésszerű kompromisszumot kötnünk.
Sajnos a mai napig nem érkezett lektori véleményezés Ilia Mihálytól (a kiadó kívánsága volt a + 1 külső lektor). Még novemberben küldtem el a kéziratot azzal, hogy ha lehetséges, decemberben megkaphassam az érdemi észrevételeket - dolgozhassak, javíthassak még az anyagon nyomdába adás előtt. Jan. utolsó napjaiban egy levlap érkezett, amelyben azt tudatta, beteg volt, de készíti a jelentést.
A nyomdába adást azonban nem húzhatom sokáig: ha kiadómmal együtt azt tervezzük, hogy a regényemet bemutatjuk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon (április végén), akkor bizony nem késlekedhetünk tovább.

*

Még januárban lezárult a Pánsíp szonett-pályázata. A határidő lejártáig 39 pályamű érkezett. Nagyobbik fele, sajnos, teljesen használhatatlan (a nyilvánosan meghirdetett erőpróbákra menetrendszerűen beneveznek a dilettáns grafománok; sokan még azzal sem voltak tisztában, mi az a szonett). Az anyag egyharmada értékelhető, és kb. negyede tűnik publikálásra is érettnek; 2-3 igazán színvonalas pályamű is érkezett, így lesz kinek kiadni a szép díjakat. Egyetlen szomorúságom az, hogy míg a magyarországiak túlsúlya mellett Erdélyből és Kis-Jugoszláviából is kaptunk díjazható műveket, addig a kárpátaljai szerzők nem erőltették meg magukat, jobbára ismeretlenek vagy gyengébb költők jelentkeztek, azok is kis számban (a dolog azért furcsa, mert a felhívást a Kárpáti Igaz Szó is lehozta), holott én számítottam Fodor Géza, Füzesi Magda, Czébely Lajos, Penckófer János, Horváth Sanyi és pár tehetséges fiatal jelentkezésére, ám valamiért (lustaságból? a megmérettetéstől való félelemből? vagy csak megijedtek a szonett-től?) távolmaradtak, így a fődíjazottak közt valószínűleg nem lesz kárpátaljai. A jobbak igyekezetét viszont különdíjakkal szeretném majd honorálni. Most folyik előbb a szerkesztőségi előzsűrizés, aztán küldöm a némileg már megszűrt anyagot a zsűri Bp-i tagjainak.

*

Kéziratok szervezése a Bárka c. békéscsabai folyóiratnak. Elek Tibor főszerkesztő-helyettes megkért, közvetítsek lapjuk számára kárpátaljai szerzőket. Megírtam jó pár levelet, többeknek külön is szóltam. Nehéz eset: "legjobbjaink" alig írnak, nagy-nagyritkán jelentkeznek új és nívós anyaggal.

*

Nyomdában a regényem! Április közepére akár el is készülhet!

*

Többszöri levélváltás NZM-mel. Újra ott tart (mint 2-3 évente ismétlődően), hogy ki akar vonulni az irodalomból, mert nem tud belőle megélni. Csalódottan számol be arról, hogy ösztöndíj-pályázata nem járt eredménnyel, egy alapítványtól pedig nagyobb támogatásra számított, de "csak" 50.000 Ft-ot kapott. Hm. Ötvenezret - semmiért. Csupán a kérvényt kellett megírnia: ez szociális támogatás, nem kell semmilyen művet benyújtani se előtte, se utána. Neki mégis "minden reménye szertefoszlott". Ajánlottam neki: számolja már egyszer össze, mennyit keres meg azzal, ha reggeltől estig túrja a földet, s milyen arányban van ez egy-egy publikáció, netán könyv honoráriumával. Vagy azzal, ha eleget tesz az egymást érő meghívásoknak, és Mo-i könyvtárakban, művházakban, tanintézetekben részt vesz író-olvasó találkozókon - szép honorért, útiköltség-térítés mellett. (Előfordult, hogy hívtam ilyenekre, de nem jött, mert éppen munka akadt a kertben...) És nem feltétlenül kellene csak Mo-ban gondolkodnia. Miért nem "írja tele" például a lapjainkat? Az ezekben megjelenő cikkek átlagos nívóját félkézzel überolni tudná, annyit publikálhatna, amennyit nem szégyell. No persze, azokat a cikkeket azért meg is kellene írni.

*

Hosszabb ideje dolgozom nagyobb tanulmányomon, amelyet a Magyar Napló „A magyar társadalom önképe az ezredfordulón” című esszépályázatára szánok. Persze nem érintem a kérdés egészét, hanem csak azt elemzem benne, amiről ismereteim is vannak: a kárpátaljai magyarság helyzetét.
Eredeti elképzelésem szerint egy korábbi előadásomat akartam kibővíteni. Ám kiderült, hogy bármilyen sikert is arattam szövegemmel 96-ban Hollandiában, a Mikes Kelemen Kör akadémiai napjainak egyik előadójaként, az ott elmondottak csak kis részben használhatók fel egy komolyabb tanulmányhoz. S ha az ember hozzányúl egy kész, lezárt anyaghoz, akkor rögvest kiderül: az egészet fel kell forgatnia fenekestül, mert a beleírt részek más illeszkedéseket követelnek, s a kialakuló új szerkezet minden leírt gondolatot újrafogalmaztat.


 

98-as naplómból néhány rövid részlet megjelent: Ungvári jegyzetek, TiszaviráGömörország, 1999/tél, Különszám

1998. jan.

(a webnapló előtti korszakból, a blogban utólag publikálva)

Körlevelet kaptam egy közismert magyarországi kutatóintézet két közismert közgazdászától. Kis bevezetőjükben beszámoltak arról, hogy műhelyükben „megszületett az a gondolat, hogy a demokrácia és a piacgazdaság mellett az országnak egy erős pozitív jövőképre is szüksége van”. Eltervezték, könyvbe gyűjtik össze mintegy 300 megszólított szerző bizakodását, így engem is arra kértek, 600 szóban foglaljam össze a magam pozitív jövőképét. Hogy nekem egyáltalán van-e ilyenem, azt elfelejtették megkérdezni. Ha megteszik, megírtam volna, hogy a „pozitív jövőkép” számomra éppen olyan propaganda-ízű kreáció, mint a „negatív jövőkép”. Az a kényszerképzetem kezd kialakulni, hogy csupa látnok vesz körül, akik a maguk „jövőképét” hiszik egyedül üdvözítőnek, s elvárják, hogy látomásaikban osztozzam.

A körlevél, amellyel most megkerestek, ezt állítja: „Kiindulópontunk az, hogy 2025-re Magyarország Európa egyik legdinamikusabb és legsikeresebb gazdasága lehet, társadalma pedig levetheti a 20. század megrázkódtatásait tükröző betegségeinek jó részét”. „Vagy nem!” - teszem hozzá én némi malíciával, és nem csupán a mondat képzavarai miatt (vajon hogyan kell megrázkódtatásokat tükröző betegségeket levetni?). Holnap pedig talán kapok egy másik körlevelet más látnokoktól: „Kiinduló-pontunk az, hogy 2025-re Magyarország Európa egyik legelmaradottabb, legsikertelenebb gazdaságú államává válhat, amelynek társadalmát mind jobban veszélyeztetik a 20. század megrázkódtatásai nyomán kialakult betegségek”. Ezt az elképzelt vélekedést, még ha szófűzése szabatosabb is, ugyancsak fenntartással fogadnám, és halkan megkérdezném: nem lehetne, kérem szépen, egy kicsit, legalább most, átmenetileg, jövőkép nélkül meglenni, és inkább azzal foglalkozni, ami van, s nem azzal, ami lehet?? S ha már mindenképpen jövőképre van szüksége a közgazdász uraknak, nem lehetne az esetleg bipoláris, olyan, amely negatív és pozitív tendenciákat egyaránt figyelembe vesz? (Ne adj isten, ezek dialektikus vizsgálatából nem készülhetne érzelmileg semleges, ideológiamentes prognózis?)

A pozitív jövőképtől az én generációm legtöbb tagjának amúgy is azonnal felhólyagzik a bőre: kaptunk belőle épp eleget óvodától az egyetemig. Hittünk is egy ideig piszkosul az osztályok nélküli társadalomban, az állam elhalásában, és persze abban, hogy a világ proletárjai végre egyesülnek. „Oszt mi a szar lett belőle”, mondanám egy kis népi vulgarizmussal azokkal az agrárproletárokkal szólva, akik nem dőltek be ennek a pozitív jövőképnek (sem), hanem tették a dolgukat és a maguk zsebkendőnyi háztáji részlegén megtermelték mindazt, amit a nagy közgazdászok kifundálta kollektív mezőkön nem lehetett. (Ez, talán mondanom sem kell, képletesen is értendő: szellemi síkon ugyancsak megvolt a józanabbaknak a maguk háztájija: ott hányták-vetették meg a világ sorát, ott gondolták végig mindazt, ami kint tilalmasnak számított.)

Persze, értem én: végre egy kis lelket kellene önteni ebbe az elfásult magyarságba, hogy ne fancsali képpel, lógó orral hagyja magát becsalogatni Európába, hanem vágjon végre jó pofát mindahhoz, ami vár rá a 21. század elején. Ne legyenek kételyei, ne ingadozzon, mert még a végén lemarad minden jóról. Érdekes módon azonban a sok lógó orrú magyar a politikacsinálók pozitív jövőképétől nem akar jókedvre derülni, ellenben fenemód szeretne már magának egy kis pozitív jelent - attól rögvest vigyorogni kezdene, talán dalra is fakadna és tánclépésben indulna NATÓ-ba, EU-ba, bárhová, ahol végre nem izélgetik a jövőképpel.

A két tudós közgazdász a felkérő levélhez mellékelte a saját 600 szavas pozitív jövőképét, mint a „két első hozzászólást”. Ezek egyikében ezt olvashatni, még ám indításul: „Hogyan lesz egy vergődő országból Európa egyik legsikeresebb minta-országa? Először is úgy, hogy polgárai lehetségesnek tartják, hogy röpke negyedszázad alatt befejezik a gazdasági felzárkózást és a társadalmi felemelkedés sokszor megindult, majd megtorpant folyamatát. Hogy polgárai ezt a célt tűzik ki és nem egy igénytelen történelmet akarnak egyéni és nemzeti életükkel megformálni.” Azaz minden csak a magyarság akaratán múlik, és ha mégsem jön be ez a „minta-ország”, az csupán kishitűségén és igénytelenségén múlott. Továbbá pedig: nem is annyira tenni kell a felemelkedésért, elegendő lehetségesnek tartani, hinni benne, továbbá pedig célul kitűzni. Hát ebből most végre megtudtam! Én balga eddig abban az illúzióban ringattam magam, hogy vannak bizonyos meghatározó nemzetgazdasági adottságok, vannak pénzügyi kényszerek, van geopolitika, adósságállomány, költségvetés és egy krachedli csupa olyasmi, amivel épp közgazdász uramék dobálnak meg napi rendszerességgel - most meg puff neki, kiderül, mindez smafu, mert elegendő egy jó kis pozitív jövőkép. Hogy pontosan miféle? Kapunk erre is választ: „Ez a jövőkép azt mondja [!], hogy Magyarország képes hat varázs szelencét [!] felnyitni, amelyekből kirepülnek a történelem szárnyas angyalai és felemelik az országot.”

Hát ez azért szép, mondaná Esterházy Péter. Münchausen bárót pedig eheti a sárga irigység: ötlete, hogy hajánál fogva felemelje magát, piti trükk ehhez képest.

Remélem, addig is, amíg Magyarország konzervnyitóval neki nem áll Pandora szelencéit nyitogatni, ezek a szárnyas angyalok nem unatkoznak odabenn, hisz alighanem társbérletben élnek az ugyancsak röptös kedvű sült galambokkal.

*

22 versem jelent meg ukránul egy antológiában. Egyáltalán nem örülök neki. A versek ócskák, jószerével kamaszkoriak - az adaptációk pedig, énszerintem, még az eredetinél is gyengébbek, arról nem is beszélve, hogy némelyikre a jó édes apjuk (én) sem ismer rá.

Az az igazság, hogy hosszabb ideje egyáltalán nem érdekel, mi jelenik meg, és megjelenik-e egyáltalán tőlem ukránul. Már első (egyetlen) ukrán verseskötetecském idején sem voltam kellően lelkes (soha ki nem adták volna, ha a fordítom nem lett volna annyira elszánt, szívós, „kijárós”), de akkor még valahogy ambicionáltam, hogy a helyi nem-magyar szellemi életben is részt vegyek - személyesen is és alkalomadtán munkáimmal is. Azóta ez az igény tökéletesen kiveszett belőlem. Sőt, már nemcsak az ukrán, hovatovább a helyi magyar irodalomban és kulturális életben sem igazán akarok jelen lenni; hogy mégis benne vagyok, az jobbára kényszerűség, magamon tett erőszak. A tehetetlenségi erő következménye, nem pedig az ügy fontosságába vetett hité. Nehéz eldöntenem, hogy ez beteges idegenkedés-e nálam, vagy éppen a legegészségesebb reagálás az engem körülvevő sok nívótlanságra.

Most is, látva ezt a 22 szörnyű versemet ebben a csúnyácska, felkunkorodó borítójú, A csárdás szikrái (!) című borzadályban – csak legyintettem.


98-as naplómból néhány rövid részlet megjelent: Ungvári jegyzetek, TiszaviráGömörország, 1999/tél, Különszám

1997. december

újrapublikálva: A Szembesülés és az Élted volt regénye. BDK Napló 1997. Balla D. Károly: UngParty Manzárd. Adalékok két regény keletkezéstörténetéhez
(napló a webnapló előtti korszakból - már számítógépen írva, de internet híján csak később publikálva a régi Ungparty Netcafé rendszerében)
Bár elvállalta, hogy a kiadó számára lektori jelentést ír Az Élted volt regénye kéziratáról, Ilia Mihálytól eddig sajnos semmilyen visszajelzés nem érkezett. Ennek ellenére én csiszolgatom a szöveget; nem tudom, meddig illik várni esetleges észrevételeire. Én lassan szeretném lezárni a kéziratot, hogy a próbeszedések-tördelések után végre az anyag végleges formába öntését elvégezhessem; félek, hogy kicsúszhatunk a határidőkből. A megállapodás a kiadóval most már léggé konkrét.
De nemcsak ebben van előrelépés. szembesules145.jpgMindkét regényem sorsát illetően történtek bizonyos fejlemények. Az elsőt, a Szembesülést még novemberben elvettem a budapesti Belvárosi Kiadótól – a szerkesztő, Veress Mariann sajnálkozására, aki korábban többször is megerősítette: az anyag nagyon tetszik nekik és feltétlenül ki szeretnék adni. Ezt én el is hittem minden alkalommal. Közel másfél évig volt náluk, közben kétszer vagy háromszor pályáztatták – eredmény nélkül. (Én naivan úgy gondoltam múlt év augusztusában, hogy ha egy kiadó – igazgatója, Mezei András személyében – nyomdakész kéziratot kér egy írótól, akkor megvannak a lehetőségei a megjelentetéshez, s ezt – már előszerződést is kötve – később nem kizárólag attól teszi függővé, vajon kap-e rá támogatást.) Persze visszakapván újra elolvastam a rég nem látott kéziratot. Az eltelt idő megengedte, hogy távolabbról közelítsek rá, s hogy kicsit úgy kóstolgassam, mintha nem én kínlódtam volna minden mondatával. De nem, ez nem igaz. Nem kínlódtam. Esetleg: megküzdöttem. Emellett azonban végig nagy élvezettel dolgoztam és minden megoldhatatlannak tűnő probléma megoldása nagy örömöt szerzett.

Már biztos, hogy a másodikként írt regényem fog elsőként megjelenni, még ám hamarosan, valamikor tavasszal. Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem számomra is meglepő módon felvállalta a kiadását, holott az Élted volt regénye nehezen illeszthető kiadói profiljukba.

Most, hogy új munkámat rövidesen ki kell adnom a kezemből, a régebbit pedig visszakapva újraolvastam, óhatatlanul fel kellett fedeznem bizonyos átfedődéseket, amelyeket korábban csak részben tudatosítottam.

Egyik irodalomtörténész barátom, aki ugyan nem zárkózik el a modernitás elől, de mégis a realistább valóság-ábrázolást preferálja a fikcionalitással szemben, mindkét szövegemmel megismerkedve és nemtetszését kinyilvánítva, majd kifogásait elsorolva először megkérdezte, nem számítógépen írtam-e a regényeimet. Igenlő válaszom után bölcsen hozzátette: „Akkor már értem”, mintha rájött volna, hogy írásaim minden kuszasága, követhetetlensége, egész elhibázott koncepciója a szegény komputernek lenne betudható.

Hogy mindenért a laptop számítógép lenne a felelős? Hát persze. Vagy az írógép. Vagy a golyóstoll. Vagy a mártogatós lúdtoll. Vagy még inkább a piktogramokat agyagba kaparó pálca. Nyilvánvaló, hogy a tartalom nem tudja magát függetleníteni sem a formától, sem az őt létrehozó eszköztől. Nincs ilyen Dávid, ha Buonarotti mester nem talál megfelelő márványt és nem készíttet a legjobb műhelyben edzett acélvésőket. Félő, másképpen szólna a D-moll toccata és fúga is, ha a jó János Sebestyén még csak a kecskebőr-dobot és a csontsípot ismerte volna. Meg hát Antonioni Nagyítása sem egészen így festene a taorminai körszínházban.
_____________________________
gradon.hu

1997. november

(a webnapló előtti korszakból)
 
Vajon meddig lehet javítgatni egy regény? Mikor jutok el oda, hogy kijelenthessem: kész. És vajon simítgatnám, javítgatnám-e ilyen buzgalommal, ha nem számíthatnék megjelenésére? Bármilyen szép is az, amit az irodalom függetlenségéről, az alkotó autonómiájáról gondolok – mégis egészen más úgy dolgozni egy szövegen, hogy már sajtó alá szánom. Bárhogy is küzdöm ellene: kidugja fejét a könyvespolc mögül, rám pillant a billentyűk közül, ujját felemelve figyelmeztet a vendégfotelból, bekopog az ablakon, aláereszkedik egy pókszálon, a hátam mögül les szövegembe az olvasó. Kis kaján, álnok figura, cvikkerén meg-megvillan a cinizmus. Kopasz fejét csóválgatja, hunyorogva simogatja rőtes szakállát. Nem tetszik neki a regényem.

*

November 13-án a Debreceni Irodalmi Napok keretében átvehettem a Holmi novellapályázatának III. díját. (Első díjat nem osztottak ki, igaz, II-at és III-at többet is.) Szó se róla, jólesett a szakmai nagy öregeinek (Domokos Mátyás, Réz Pál) értékelése és persze maga a díj is.

Az Irodalmi Napok egésze vegyes érzéseket keltett bennem. A sok irodalomelmélet kicsit megfeküdte a gyomromat. Az Alföld szerkesztőségében tartott kis fogadás ellenben kifejezetten kellemes volt.

Ja, egy kis profán felütés. Debrecenbe érkezésünk első programjaként egy cipőboltba vezetett az utunk, mert agyonhordott lábbelim egyszerűen kilukadt. Éva már azelőtt is mondogatta, nincs egy rendes cipőm, ami illenék az alkalomhoz. Így a kipurcant (de addig nagyon kényelmes) ócskaság nájlonzacskóba került és egy kukában végezte hűséges szolgálatát, én pedig a rendezvényre már vadiúj (bár kicsit feszes) csukámban vonultam be.

*

Az lehetetlen, hogy a sematizmusba csapó, erőlködő újrealizmusnak csupán a szellemes, bravúros mellébeszélés lehessen az alternatívája. Lehetetlen, hogy a mélyrepülő tömegkultúra és a vájtfülűek beltenyészete között ne legyen semmi. Mintha a magyar ugaron e percben csak hitvány krumpli és bőlevű ananász teremne. Sehol egy dús karfiol, sehol egy ízletes körte, és a búzamezőket is vagy felveri a gaz, vagy pálmafák tetszelegnek helyükön.

*
 
Egyre elképesztőbb viszonyok. Áramszünet, vízhiány, akadozó benzinellátás. Sehol nincs fűtés, iskolákban, kórházakban sem. Azt írják az újságok, Ukrajna ezen a télen fázni és éhezni fog.

Engem ennél is jobban elkeserít, ami a választások okán kis magyar szemétdombunkon történik. Tóth Mihály függetlenként indul, állítólag nem egyeztetett a KMKSZ-szel, amiért alaposan megvádolják. Mihály visszavág, leszedi a keresztvizet a KMKSZ-ről. Fodó Sándor pedig – megáll az ész! – még a sajátjaival sem egyeztetve „az ellenség”, a Szocdem listáján indul. Ha valaki ezt tíz évvel ezelőtt megjósolja neki, szembeköpte volna. A KMKSZ persze azonnal kikiáltja árulónak saját alapítóját és tiszteletbeli elnökét. Kész hányinger.

A legnagyobb lokálpatrióta és legelhivatottabb vátesz-magyar, a beregszászi magyarok pajzsra emelt vezére pedig családostul kispriccel Magyarországra. (A többiek egyelőre csak a gyerekeiket menekítik át.)

*
 
Ha valaki túl sokáig visel álarcot, ráég a bőrére. Ha aztán nagy hirtelen lerántja, vele tépi valaha volt vonásait is. Ami alatta marad, az se nem arc, se nem álarc. Csoda-e, ha ezután ujjal mutogatnak rá az utcán – és már kinézik az álarcosbálból is.

*

Egy gyöngyösi könyvterjesztővel és -kiadóval nagyon előnyös megállapodást kötöttünk. Átvette Éva meséskönyvének egy jelentős példányszámát; az eladási bevételre nem tartunk igényt, mert azonnal visszaforgattatjuk egy régen tervezett könyvünk, a Száz szomorú szonett nyomdaköltségébe. Ennek példányszámain majd osztozunk a vállalkozóval, ő az újabb eladásból számít némi nyereségre, mi pedig a saját 300 példányunkat a szerkesztésbe fektetett munka és a szerzői tiszteletdíjak ellenértékének tekintjük. Pénzt végül is megint nem látunk, de lesz egy új könyvünk...

*

Belefáradván és -fásulván a Kárpátaljai Magyar Könyvnapok minden évi megszervezésébe tavaly átadtam a rendezvény szervezési jogát a legifjabb nemzedék képviselőinek, személy szerint Dupka Zsoltnak, aki a kiadói szakmában tavaly debütált Délibáb c. diáklapjával. „Belefáradván és –fásulván”, írom, és a részletezésébe nyilván beletartozna az is, hogy az évekig családi(as) rendezvény (csupán barátainknak szerveztük eleinte) 300 főt mozgósító protokolláris presztízs-eseménnyé vált és olyan társadalmi és udvariassági kötelezettségeket rótt rám és a Vár utca 8-ra, amelyet elviselni már terhes volt. Hogy mást ne mondjak: kötelességszerűen meg kellett hívni az alkalomra szinte mindenkit: közelebbi és távolabbi barátokat, az összes szakmabelit plusz mindenféle főmuftit az illetékes hivatalokból és a helyi szervezetekből. A szervezéssel nyakig elfoglalva alig tudtunk személyes vendégeinkkel foglalkozni, és a velük való „törődés” emiatt igen terhes volt.

Ezek miatt történt, hogy tavaly már messzebb vittük a rendezvényt: a könyvtárba, és protokollvendégeket sem igen hívtam. Ám azzal, hogy az alkalmat elvittem a Vár utcából, ahol korábban évente felvertük a könyvsátrakat, s a rideg könyvtár-terem lett a helyszín, az egész el is vesztette báját… Már nem találtam semmi örömömet benne.

No és aztán abból is bőven elegem volt, hogy a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége évek óta az én „privát” könyvnapomhoz társította a maga értelmiségi találkozóját, minek következtében a Könyvnap mindig belekerült az éves MÉKK-beszámolókba, mint „saját” rendezvény.

Így aztán végül átadtam az egészet. Tudtam, persze, hogy tudtam: soha többet nem lesz olyan, mint tavalyelőtt az utcán, sátor alatt. De hogy ilyen kiábrándító is lehet…

Be kellene részletesen számolnom, de nincs túl sok gusztusom hozzá… Az egész a MÉKK-közgyűléssel kezdődött (a Petőfi téri irodaház tanácstermében), ahol Dupka György elnök tartott elkeserítően unalmas beszámolót (ennek a háromnegyedénél eljöttem), ezt egy igen gazdag fogadás követte (láttam a megterített asztalokat kijövet). Az elhúzódó beszámolók és az eszem-iszom miatt a könyvnap megnyitása a Könyvtárban másfél órát késett (mi és pár vendég ennyit vártunk a díszes társaság megérkezésére). Az ennél is elképesztőbb az volt, hogy ott állt hat felállított „stand” (két-két összetolt asztal a kiadók nevének feliratával), és ezek közül négy hótt üresen tüntetett. Egyedül a Dupka vezette Intermix Kiadó könyvei voltak előre adjusztálva, megérkezvén mi is kitettük a magunkéit, és néhányat a Mandátum Kiadóéból is. (Ezeket a kiadót vezető Penckófer János, miután eldöntötte, hogy ők nem vesznek részt személyesen a rendezvényen, bízta ránk: ha szükséges, tegyük ki.) Üres maradt a Tárogató, a Kárpáti Kiadó, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség standja. Hogy miért? Leginkább azért, mert senki nem szervezte meg, hogy ne legyenek üresek. Emlékszem, én tavaly-tavalyelőtt hányszor hívtam fel a kiállítóimat: hány könyvet hozzanak, főleg melyeket, mennyi hely lesz majd árusításra, minimum hány órával előbb érkezzenek meg, hogy nyugodtan kirakhassák portájukat, hány szerzőjük fog dedikálni… stb. Most ilyesmiről szó sem volt. A szervező jószerével meg sem hívta tisztességesen a kiadókat és (rajtam kívül?) talán senkinek nem mondta egyértelműen, hogy könyveket is hozzon. Talán én is csak mint korábbi rendező tudtam, hogy kellene vinni valamit… Aztán meg: a Tankönyvkiadónak még üres standja sem volt (holott nem csak tankönyveket adnak ki), és nem volt a Hungarológiai Központnak sem (két-három kiadványuk nekik is van évente), a nyomdákról már nem is beszélve (nálam ezek mind-mind helyet-szerepet kaptak). Szinte végig láthatatlanok maradtak a fiatalok, pedig én nekik adtam át a stafétabotot; helyettük a MÉKK sajátította ki a rendezvényt, s az egészre rátelepedett áporodott szellemiségük… Nem volt az idén sem dedikálás, sem könyvbemutató, nem kaptak szót sem a szerzők, sem a kiadói műhelyek, szerkesztőségek, senki nem lobogtatta meg folyóiratának legújabb számát, és egyáltalán: nem volt semmi… Azaz dehogy nem: folytatódott a fogadás; étellel-itallal háromszor annyi asztal volt befedve, mint könyvvel. Amikor végre elhangzott a pár semmitmondót megnyitó szó (a rangos magyarországi vendégé – Pomogátsé – is!), a mintegy hatvan résztvevő – holott többségük már fogadásról jött! – rárontott a svédasztalokra. A könyvek nagyjából senkit sem érdekeltek, még a könyvtáros lányok által az üresen maradt standokra kirakott remittenda-hegyek sem (Kiskegyed és társai). Még az eszem-iszom előtt én is szót kaptam. Horváth Sándor, a MÉKK társelnöke valahogy úgy konferált be, mintha az irántam érzett „kegyeletből” tenné. Én ki sem mentem a standunk mögül, ezzel is jelezve, hogy nem igazán azonosulok a rendezvénnyel. Mondani pedig bizony elmondtam, hogy eléggé csalódott vagyok… De ez nem igazán érdekelt senkit, mert már párologtak a töltött káposzták.

A VI. Kárpátaljai Magyar Könyvnap csúcsát az a pillanat képezte, amikor Ádám Barnabás (vállalkozó, a gazdaszövetség elnöke, a MÉKK elnökségi tagja) behozta a frissen csapra vert söröshordót és a könyvtár padlószőnyeggel borított nagytermének a közepén elkezdte csapolni a sört…

Kifelé menet egyik barátunk kimondta a nap tanulságát: „Az idén csak azt jöttem megnézni, jövőre hová nem érdemes már elmennem.”

Én meg lelki szemeimmel már láttam azt a szakmai és pénzügyi beszámolót, amelyet a magyarországi támogatónak benyújtanak a rendezők…

*

Tele van a tököm Dupka Gyuri szellemi ámokfutásával és a MÉKK-kel… Elnökként most „könyvalakban” is kiadta éves beszámolóját. Félelmetes! Hemzseg mindenféle hibától: stiláris, helyesírási, szedési. A tördelés elképesztően dilettáns (Dupka Zsolt hozzáértését dicséri). Arról nem is beszélve, hogy tele van csúsztatásokkal és olybá fest, mintha a MÉKK már Noé bárkájában megalakult volna és most „ő” lenne a világ közepe. Tiszta undormány.

Valamelyik nap kezembe veszem az Intermix legújabb Kovács Vilmos-gyűjteményét (ez már a harmadik válogatott verseskötete!), és a második oldalon szó szerint ezt olvasom:

Felelős kiad: Dupka György
Felelős kiadó: Buleca Rozália

– nem én gépeltem félre! Ebben a két sorban semmi sincs jól. A könyv felelős „kiad”-ja valóban Gyuri, de a sorban betűhiba van. Rózsika néni nem kiadó, hanem szerkesztő, és a neve cz-vel írandó.

A hátsó borító szövegéről azt is megtudom, hogy Kovács Vilmos gáton született. Így, kisbetűvel. Azaz mégsem a mezőn.

Elment a kedvem, hogy belepörgessek a könyvbe.

*

Megjelent az új Hatodik Síp. A versemből (Asztalra borulva) kimaradt egy szótag, így értelemzavaró lett (a lapban szép számmal vannak elírások – Öcsi szedi újabban –, de az értelmet nem zavarják). Ennél azonban sokkal nagyobb baj, hogy elképesztően rossz anyagok is vannak benne. Folytatásokban közlik Szöllősy Tibi „regényét”. Az első közlemény még elviselhető volt. Ez már igazi kontármunka. (Képzelem, milyen lehetett azelőtt, hogy N.Z.M. megszerkesztette.) A csúcs Balla Teri elképesztően rossz verse.

*

Olvasom a Kárpáti Igaz Szóban, hogy Palkó Pisti ukrán–magyar—magyar–ukrán szótárt készített és adott ki (apjával, Palkó Gyulával, akit a vele készült interjúban nem „édesapámként” említ, hanem nyugdíjas pedagógusként). A szótárban a magyar igék főnévi igenévi alakjukban szerepelnek. „Így könnyebb használni.” Megdöbbenek, holott emlékszem: egy 30 évvel ezelőtti, Bibokov által szerkesztett iskolai szótárban is infinitívuszok voltak. Akkor talán még beszélhettünk kommunista kontraszelekcióról: nem baj, hogy nem ért a szótárkészítéshez a szerző, de megbízható elvtárs és jó ivócimbora. De Palkóékat ki és mi konraszelektálta szótárkészítővé?

Egy komoly cím a KISzóban: Ránduljunk ki a szabadba.

Itt már mindenkinek kirándult a helyéről a nyelvérzéke?

Ez vesz körbe mindenütt: a diadalmaskodó dilettantizmus.

1997. szeptember-október

(a webnapló előtti korszakból) - szemantikus web, fogalmi háló
 
Augusztus végén: az M-Szivárvány-tábor Csobánkán. Évával, Lengyel Tomival voltunk ott. Kellemes tanácskozás, szép táj, kicsit zord éjszaka, néhány kellemes és egy kellemetlen új ismeretség.

*

Egyre gyakoribbak és hosszabbak az áramszünetek. Ha késő délután vagy este kapcsolják ki, azt még jól tűröm: legfeljebb beszélgetünk egy kicsit, gyertyafénynél hosszabban vacsorázgatunk, korábban lefekszünk. De amikor reggel nem tudok munkámhoz ülni, akkor majd felrobbanok dühömben (a padlásszobában kevés a természetes fény, no és persze sem fax, sem számítógép, sem villanyírógép nem működik; persze: lehet tollal is írni, mint ahogy petróleummal főzni is – de hát ilyesmire rendezkedjünk be a harmadik évezred küszöbén?).

A helyzet egyre katasztrofálisabb: Ungvár legtöbb részén heti 3-4 alkalommal félnapokra kapcsolják ki a villanyt, faluhelyen egész naposak az áramszünetek. A nyomdaüzemben, ahol dolgoztatni szoktunk, csütörtök szabadnapnak számít: miért mennének be dolgozni, ha a gépeket amúgy sem tudják beindítani. Az iskolákban a múlt télen még decemberben sem kezdődött el a fűtési idény, télikabátban ültek gyerekeink az osztályban. Az idén sem várható javulás: az energetikai ipar teljesítménye tovább csökkent, Ukrajna oroszországi tartozása nőtt. Semmi jóra nincs kilátás.

Sorok a friss Kárpáti Igaz Szóból: „Az energiarendszerben kialakult kritikus helyzet következtében váratlan, figyelmeztetés nélküli áramkimaradásokra ... lehet számítani.” És itt jön a legszebb mondat: „Kérjük az áramfogyasztókat, hogy gondolkodjanak el az ilyen esetekben előállható helyzetekről és tegyenek intézkedéseket a halálesetek megakadályozására, a negatív ökológiai következmények és berendezések károsodásának megelőzése céljából.” (Sic!).

*

Hosszas előkészületek után végül nagyon jó kis pályázatot sikerült meghirdetni a Pánsípban. Elég tisztességes összegű díjakra sikerült összekalapoznom a pénzt, egy csomó különdíjra is ígéretet kaptam. A pályázat tárgya: szonetteket kell beküldeni jövő januári határidővel: vagy 3 különállót, vagy 6-ból álló ciklust, vagy szonettkoszorút. Külön sikernek tartom, hogy Somlyó Györgyöt sikerült megnyerni a zsűri elnökének: első kérésemre igent mondott.

Úgy tervezem, a díjátadást Budapesten tartjuk, az Írószövetségben.

*

Intenzív levélbeli egyeztetések a berlini Balla Bálinttal. Az EPMSZ felvállalta az Élted volt regénye kiadását (Bálint a lektorátusuk vezetője; még májusban olvasta a kéziratot, amit Siófoki konferenciájukon adtam át neki. Bevallom: egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy vevők lesznek az effajta „szövegirodalomra”. Saját elismerő véleménye mellé azóta, ha jól tudom, Kende Péter és Ilia Mihály pozitív értékelését is megkapta.) Úgy fest, a könyvet én gyártathatom Ungváron (illetve a borítót Nyíregyházán). Most egyeztetjük a formátumot, papírminőséget, példányszámot. Azt hiszem, 2000 példányban még sosem jelent meg könyvem.

*

Meghívtak a Debreceni Irodalmi Napokra. Hogy milyen alkalomból, azt le sem merem írni.
__________________

szemantikus keresés, látens szemantikai indexelés, fogalmi háló

web-seo:
Számítástechnia. Megbízható használt notebook felújítása: webáruházból használt laptop vásárlás garanciával - Első kulcsszó: szerviz budapest.
süti beállítások módosítása