(a webnapló előtti korszakból, a blogban utólag publikálva)
Körlevelet kaptam egy közismert magyarországi kutatóintézet két közismert közgazdászától. Kis bevezetőjükben beszámoltak arról, hogy műhelyükben „megszületett az a gondolat, hogy a demokrácia és a piacgazdaság mellett az országnak egy erős pozitív jövőképre is szüksége van”. Eltervezték, könyvbe gyűjtik össze mintegy 300 megszólított szerző bizakodását, így engem is arra kértek, 600 szóban foglaljam össze a magam pozitív jövőképét. Hogy nekem egyáltalán van-e ilyenem, azt elfelejtették megkérdezni. Ha megteszik, megírtam volna, hogy a „pozitív jövőkép” számomra éppen olyan propaganda-ízű kreáció, mint a „negatív jövőkép”. Az a kényszerképzetem kezd kialakulni, hogy csupa látnok vesz körül, akik a maguk „jövőképét” hiszik egyedül üdvözítőnek, s elvárják, hogy látomásaikban osztozzam.
A körlevél, amellyel most megkerestek, ezt állítja: „Kiindulópontunk az, hogy 2025-re Magyarország Európa egyik legdinamikusabb és legsikeresebb gazdasága lehet, társadalma pedig levetheti a 20. század megrázkódtatásait tükröző betegségeinek jó részét”. „Vagy nem!” - teszem hozzá én némi malíciával, és nem csupán a mondat képzavarai miatt (vajon hogyan kell megrázkódtatásokat tükröző betegségeket levetni?). Holnap pedig talán kapok egy másik körlevelet más látnokoktól: „Kiinduló-pontunk az, hogy 2025-re Magyarország Európa egyik legelmaradottabb, legsikertelenebb gazdaságú államává válhat, amelynek társadalmát mind jobban veszélyeztetik a 20. század megrázkódtatásai nyomán kialakult betegségek”. Ezt az elképzelt vélekedést, még ha szófűzése szabatosabb is, ugyancsak fenntartással fogadnám, és halkan megkérdezném: nem lehetne, kérem szépen, egy kicsit, legalább most, átmenetileg, jövőkép nélkül meglenni, és inkább azzal foglalkozni, ami van, s nem azzal, ami lehet?? S ha már mindenképpen jövőképre van szüksége a közgazdász uraknak, nem lehetne az esetleg bipoláris, olyan, amely negatív és pozitív tendenciákat egyaránt figyelembe vesz? (Ne adj isten, ezek dialektikus vizsgálatából nem készülhetne érzelmileg semleges, ideológiamentes prognózis?)
A pozitív jövőképtől az én generációm legtöbb tagjának amúgy is azonnal felhólyagzik a bőre: kaptunk belőle épp eleget óvodától az egyetemig. Hittünk is egy ideig piszkosul az osztályok nélküli társadalomban, az állam elhalásában, és persze abban, hogy a világ proletárjai végre egyesülnek. „Oszt mi a szar lett belőle”, mondanám egy kis népi vulgarizmussal azokkal az agrárproletárokkal szólva, akik nem dőltek be ennek a pozitív jövőképnek (sem), hanem tették a dolgukat és a maguk zsebkendőnyi háztáji részlegén megtermelték mindazt, amit a nagy közgazdászok kifundálta kollektív mezőkön nem lehetett. (Ez, talán mondanom sem kell, képletesen is értendő: szellemi síkon ugyancsak megvolt a józanabbaknak a maguk háztájija: ott hányták-vetették meg a világ sorát, ott gondolták végig mindazt, ami kint tilalmasnak számított.)
Persze, értem én: végre egy kis lelket kellene önteni ebbe az elfásult magyarságba, hogy ne fancsali képpel, lógó orral hagyja magát becsalogatni Európába, hanem vágjon végre jó pofát mindahhoz, ami vár rá a 21. század elején. Ne legyenek kételyei, ne ingadozzon, mert még a végén lemarad minden jóról. Érdekes módon azonban a sok lógó orrú magyar a politikacsinálók pozitív jövőképétől nem akar jókedvre derülni, ellenben fenemód szeretne már magának egy kis pozitív jelent - attól rögvest vigyorogni kezdene, talán dalra is fakadna és tánclépésben indulna NATÓ-ba, EU-ba, bárhová, ahol végre nem izélgetik a jövőképpel.
A két tudós közgazdász a felkérő levélhez mellékelte a saját 600 szavas pozitív jövőképét, mint a „két első hozzászólást”. Ezek egyikében ezt olvashatni, még ám indításul: „Hogyan lesz egy vergődő országból Európa egyik legsikeresebb minta-országa? Először is úgy, hogy polgárai lehetségesnek tartják, hogy röpke negyedszázad alatt befejezik a gazdasági felzárkózást és a társadalmi felemelkedés sokszor megindult, majd megtorpant folyamatát. Hogy polgárai ezt a célt tűzik ki és nem egy igénytelen történelmet akarnak egyéni és nemzeti életükkel megformálni.” Azaz minden csak a magyarság akaratán múlik, és ha mégsem jön be ez a „minta-ország”, az csupán kishitűségén és igénytelenségén múlott. Továbbá pedig: nem is annyira tenni kell a felemelkedésért, elegendő lehetségesnek tartani, hinni benne, továbbá pedig célul kitűzni. Hát ebből most végre megtudtam! Én balga eddig abban az illúzióban ringattam magam, hogy vannak bizonyos meghatározó nemzetgazdasági adottságok, vannak pénzügyi kényszerek, van geopolitika, adósságállomány, költségvetés és egy krachedli csupa olyasmi, amivel épp közgazdász uramék dobálnak meg napi rendszerességgel - most meg puff neki, kiderül, mindez smafu, mert elegendő egy jó kis pozitív jövőkép. Hogy pontosan miféle? Kapunk erre is választ: „Ez a jövőkép azt mondja [!], hogy Magyarország képes hat varázs szelencét [!] felnyitni, amelyekből kirepülnek a történelem szárnyas angyalai és felemelik az országot.”
Hát ez azért szép, mondaná Esterházy Péter. Münchausen bárót pedig eheti a sárga irigység: ötlete, hogy hajánál fogva felemelje magát, piti trükk ehhez képest.
Remélem, addig is, amíg Magyarország konzervnyitóval neki nem áll Pandora szelencéit nyitogatni, ezek a szárnyas angyalok nem unatkoznak odabenn, hisz alighanem társbérletben élnek az ugyancsak röptös kedvű sült galambokkal.
*
22 versem jelent meg ukránul egy antológiában. Egyáltalán nem örülök neki. A versek ócskák, jószerével kamaszkoriak - az adaptációk pedig, énszerintem, még az eredetinél is gyengébbek, arról nem is beszélve, hogy némelyikre a jó édes apjuk (én) sem ismer rá.
Az az igazság, hogy hosszabb ideje egyáltalán nem érdekel, mi jelenik meg, és megjelenik-e egyáltalán tőlem ukránul. Már első (egyetlen) ukrán verseskötetecském idején sem voltam kellően lelkes (soha ki nem adták volna, ha a fordítom nem lett volna annyira elszánt, szívós, „kijárós”), de akkor még valahogy ambicionáltam, hogy a helyi nem-magyar szellemi életben is részt vegyek - személyesen is és alkalomadtán munkáimmal is. Azóta ez az igény tökéletesen kiveszett belőlem. Sőt, már nemcsak az ukrán, hovatovább a helyi magyar irodalomban és kulturális életben sem igazán akarok jelen lenni; hogy mégis benne vagyok, az jobbára kényszerűség, magamon tett erőszak. A tehetetlenségi erő következménye, nem pedig az ügy fontosságába vetett hité. Nehéz eldöntenem, hogy ez beteges idegenkedés-e nálam, vagy éppen a legegészségesebb reagálás az engem körülvevő sok nívótlanságra.
Most is, látva ezt a 22 szörnyű versemet ebben a csúnyácska, felkunkorodó borítójú, A csárdás szikrái (!) című borzadályban – csak legyintettem.
