(a webnapló előtti korszakból, a blogban utólag publikálva)
Jó kilátásaim vannak arra, hogy jövőre két könyvem is megjelenjen. Válogatott verseimet a pécsi Pro Pannonia vállalta fel; publicisztikai írásaim, esszéim, kritikáim összegyűjtott kötetét pedig az Anyanyelvi Konferencia jelentetné meg. Az előbbi, kell-e mondanom, pályázati úton remél támogatást szeretni, az AK azonban, úgy tűnik, ennek hiányában is vállalná a kiadást.
Ha még a Szembesülés ügye is révbe érne...
Ennél is váratlanabb siker: két novellámat is németre fordítják, két különböző gyűjtemény számára. Az egyikben Évával együtt szereplünk.
*
Ideje lenne belátnom, hogy „az emberek” (egy korábbi jegyzetemben „mindennapi”-nak nevezettek) - talán önvédelemből? - nem hajlandóak azon összetettségében kezelni a világ dolgait. Saját érzelmeik és erősen leegyszerűsítő következtetéseik szintjén appercipiálják mindazt, amivel találkoznak, óvakodnak a mélyebb megértéstől. Mindez még azzal tetéződik, hogy saját érzékelésüket és sémákhoz igazodó meglátásaikat viszont igazságokként tudatosítják. Többször - de hányszor! - megtörtént velem, hogy valaki elmondja, mit olvasott az újságban. Én kételkedem a dologban, vagy mert magam is olvastam a hivatkozott cikket és másképp emlékszem rá, vagy mert az elmondottak valamiért kételyt keltenek bennem. Előkeresem az írást, és nem egyszer épp az ellenkezője áll benne annak, amit ismerősöm, barátom, hozzátartozóm kiolvasott belőle. Egyszerű figyelmetlenség? Nem hiszem. Hanem: a mindennapi ember azon beállítottsága, hogy mindent a lehető leggyorsabban saját gondolati-érzelmi rendszerébe asszimiláljon. Így aztán kialakult személyiségük „a maga képére” egyszerűsíti a világot, hogy ne kelljen rajta tépelődni, ne kelljen vele foglalkozni. Így, ennyi, ez - mondja az ember kételkedés nélkül, nem enyhíti sem egy talánnal, sem egy szerintemmel, attól meg végképp óvakodik, hogy nem tudomot engedjen meg magának.
Önvédelem, írtam fentebb. S talán valóban az. A gyors és felületes ítélet, a szinte az információktól függetlenül levont következtetés megóvja az elmét attól, hogy az elemzés csapdáiba bonyolódjon, hogy a részleteknél leragadjon. Az akár hibásan is, de gyorsan és megnyugtató biztonsággal lezajló szintézis győz a fáradságos és kétes eredményű analízis felett. „Biológiailag” ez valószínűleg így egészségesebb.
Sikeresek pedig minden bizonnyal azok „az emberek” mondhatók, akik ebben a szellemi gyorsbüfében sorra ráhibáznak a helyes, megfelelő, beigazolódó következtetésekre. A boldog és sikeres élethez végül is nem feltétlenül kell nagy tudás. Lottón sem a valószínűségelméletből doktorált professzornak lesz telitalálata, hanem a szerencsés bútorszállítónak.
És ez így van rendjén, mondhatnám poénként, ha nem tudnám, hogy a főnyereményt megütő „ráhibázóra” hány százezer hasztalanul próbálkozó jut, s ha nem kellene belátnom: a szerencsés nyertesnél is jobban jár az, akié maga a lottó. A bankot soha nem a ráhibázók adják, s végképp nem „az emberek”, hanem a legtöbb információból legtöbb munkával legtöbb helyes következtetést levonók.
Hinni és érezni talán egészségesebb. Ám tudni általában mégis hasznosabb.
*
Eddigi pályám legjelentősebb irodalmi díját vehettem át nemrégiben. A Quasimodo Emlékdíjat azért becsülőm sokra, mert egyrészt nem valamilyen „érdemekre” való tekintettel, hanem a benyújtott versek minősége alapján ítélik oda; másrészt valóban szakmai - írókból, költőkből, irodalomtörténészekből - álló (ráadásul magyar-olasz) zsűri hozza a döntést; harmadrészt pedig, hát igen: a díj összege is imponálóan magas (amennyire tudom, kb. 3 József Attila-díjat tesz ki).
A Balatonfüreden évente sorra kerülő költőverseny és megemlékezés a kísérőrendezvényeivel (többek között: hajókázás) együtt igen kellemes alkalom. Pár évvel ezelőtt nyert különdíjam okán szinte minden évben ott voltunk. A mostani persze alaposan meglegyezte a hiúságomat. Ami külön öröm volt: Mácsay Pál mondta el díjnyertes versemet; este aztán együtt ültünk a vacsoránál, jót beszélgettünk, összebarátkoztunk.
*
Olvasmányok egy előkeveredett áprilisi (98/4) Korunkból: Lászlóffy Aladár okosan jópofa (vagy fordítva) kisesszéje, Hankiss Elemértől egy tőle megszokott mélységű tanulmány első része a hagyományos és a modern társadalomról („Proletár reneszánsz”, az értékrendváltozás és magatartásváltozások elemzése), és, ami a legizgalmasabb volt, Bárány-Horváth Attila kolozsvári tanár és biológus nagyobb tanulmánya entrópia és információ viszonyáról. Roppant szemléletes előadásmódja okán nagyjából 70 %-ában követni tudtam okfejtését, ide értve a dolog lényegét is, csupán néhány mellékszál volt, amit, nyilván ismereteim hiányában, nem tudtam megérteni. Ezzel meg is lehetek elégedve, mert fizikát húsz, biológiát huszonöt évvel ezelőtt tanultam utoljára, információelméletet pedig soha. A szerző alaptétele az, hogy az energiával és az anyaggal együtt az információ hármas entitást alkot, s eközben minőségprincípiumként határozza meg az előbbi kettő rendezettségét. Kicsit a magam nyelvére lefordítva: az anyag és az energia az információ révén illeszkedik bele a téridőbe. A szerző azt is kifejti - és kismonográfiájának ez a mondanivalója - , hogy az információ megléte és „működése” oldja fel azt a paradoxont, amely az Univerzum növekvő entrópiája és a bioszféra (ebbe értve a humanoszférát is) növekvő rendezettségi foka között mutatkozik. Bizonyításaiban igen szerteágazó példákat hoz fel, foglalkozik az ősrobbanással és a sejttannal, kerülőt tesz a fekete lyuk felé és szól a veseműködésről, beszél a természetes kiválasztódásról és a genetikáról, miközben az egész írását belengi a „termodinamikus” és „kvantumelméletes” modern fizikai gondolkodás, a korszerű téridő-elmélet magáévá tett ismerete. Végig fizikusként közelít a biológia felé is, s az evolúciót mint az Univerzum törvényei ellenében működő információs „robbanást” értelmezi. Roppant élveztem az olvasmányt!
Hasonlóan, mint pár nappal ezelőtt Lengyel Balázs verselemzését. Még nyár elején dedikálta esszéinek vaskos kötetét (Két sorsforduló), de mostanáig nem néztem bele, és ezúttal is csak két írásra futotta. Az elsőben (Rimbaud és a költészet nyelve) a modern költészet jellegéről szól lenyűgözően, a másikban Apollinaire képversét (A megsebzett galamb és a szökőkút) elemzi, ami szintén élvezetes. Legtanulságosabb az első írásból az a néhány sor, amelyben a tradicionálistól eltérő költészet mibenlétét ragadja meg bámulatos éleslátással. Nem állom meg, hogy ne idézzem ezt a két mondatot: „Míg a klasszikus költészet nem más, mint a képek díszeivel, a metrum és a rímek zenéjével felékesített próza, addig a Rimbaud-tól kiinduló, modern költészet a nyelv zárt rendszeréből fakad; ez a költészet a szavak, a nyelvi struktúra kombinatív lehetőségein alapuló kaland, melynek során a jel (a szó) és a költői szándék csaknem véletlen találkozásából kap hajlékot a versben a jelentés, »a gondolat«. A régi költők tehát céljaiknak megfelelően alkalmazták a nyelvet, a mai költői a nyelv próbálgatása közben bukkan rá költői céljaira.” Hát persze! - mondom én utólag. (Általános megfigyelésem Lengyel Balázzsal kapcsolatban, hogy amikor egy-egy észrevételével, megállapításával rádöbbent valaminek a lényegére, akkor azonnal megfogalmazódik bennem: de hát ezt én is így gondoltam! Ami persze nem igaz, és csupán Balázs hallatlanul szuggesztív előadásmódjának a következménye: olyan stiláris erővel, olyan esszé-igazsággal, olyan „lírai logikával” mondja, amit mond, hogy az ember pszichéje - sorait olvasván - spontán módon visszacsatol, és a frissen megszerzett ismeret energiája visszasugárzik a tudás előtti állapotig. Hétköznapibban erre mondják: mintha a számból vette volna ki! Holott dehogy is volt a szánkban valami is!)
Időközben megjött az 5., májusi (!) Korunk is, benne Hankiss említett esszéjének második részével. Talán még az elsőnél is jobban tetszett, különösen, amit a fogyasztói társadalom kettősségéről írt, illetve a reklám hatásáról és a reklámozott termékek kultuszának pszichológiájáról. Megtudtam, hogy az ember nem azért - nem csak azért - mos fogat, hogy azok ne szuvasodjanak, hanem mert fogat mosni, főleg a reklámozott termékkel, állampolgári kötelesség, ezen túl pedig önbecsülést építő tevékenység.
