Az Irodalmi Szemle februári Kárpátalja-számából a Litera közli Éva novelláját:

Berniczky Éva

Boszorkánykonyha retró

Scherter Juditnak

Ragaszkodott ehhez a kiránduláshoz. Már a megérkezését követő napon indulni szeretett volna. Nem értettem, miért olyan sürgős. Egyáltalán miért izgatja annyira a valóságos vidék, amikor a hely kitalált részleteinek avatott ismerője rég. Valamiért nem elégítette ki, hogy a leírt gesztusokból rakja össze a vidék valós lakóit. Vagy szembesíteni szeretett volna mindazzal, amit leírtam. Mintha ösztönösen érezte volna, távolodnunk kell onnan, ahol éppen vagyunk, hogy közelebb kerülhessünk egymáshoz. Vagy talán azért kérte, hogy vigyem magammal, hátha ezen az eldugott helyen zavaromban majd elárulom, mit hallgattam el. Pedig szándékosan nem titkoltam el semmit. Mindössze folyton-folyvást elhatalmasodott rajtam az az átkozott érthetetlen és értelmetlen veszélyérzet. Meg aztán fölöslegesnek tartottam az utolsó gondolatomig megfogalmazni mindent annak, aki talán még nálam is jobban ismerte mondataimat. Így éreztem biztonságban mindkettőnket. Meg akartam óvni Juditot.

Halála után találtam meg egy véletlenül törölt levelét, ehhez csatolta gyakran előforduló szavaimat. Mögöttük zárójelben számjegyek, pontosan jelölve, melyiket hányszor használtam. Egyetlen tárgy és élő ember sem szerepelt a listán. Semmi megfogható, megsimítható vagy eltaszítható nem volt a felsoroltak között. A belőlük kirajzolódó fogalomrács tárgyak és személyek hiányára nyílt. Így maradhatott a szavakkal bekockázott körlet makulátlanul steril. Ugyanúgy, mint a bennem elhatalmasodó lelkiismeret-furdalás. Mi az, ami ellen ilyen fájóan védekezem? Aminek a kibeszéléséhez és feldolgozásához erőtlennek bizonyultam. Valójában régóta kételkedtem abban, hogy elég a figurákról méretet venni a jelölt hely formájának megőrzéséhez. Hiába kerestem saját bejáratú világomban menedéket. Túlságosan nagyoknak bizonyultak rajta a rések, amelyeken keresztül minduntalan visszapottyantam a valóságba. Folytonosságnak állítottam be földhözragadtságomat, holott mindössze a silány anyag kötött meg körülöttem. Pedig a lelkem mélyén jól tudtam, hogy zárt szerkezet a borzalom, szelleme akkor is kísér, ha azt képzelem, sikerült kilépnem fogságából. Egy darabig próbáltam megvédeni a valóságot szövegeim gondozójától. Olyanokat mondtam neki, hogy …az igazi jó helyet kiválasztani nem mindenkinek áll módjában. Még a hi-va-tá-sos kirándulóknak sem mind. …Ehhez nem elég a technika, ehhez stílus kell. De Judit nem tágított eredeti elhatározásától.

Végül beadtam a derekam, és elindultunk. Amint elhagytuk a városhatárt, kinyílt előttünk a táj. Nagyszerűen és őszintén, ahogyan annyiszor, ezen a délutánon is biztonságérzetet generált bennem. Mégiscsak jó ez a hely, szaladt ki a számon. Mindig elragadtatom magam, pedig nem árt az óvatosság. A főútról letérve galádabbra váltott az út minősége. Mielőtt elértük volna Csornoholovát, az aszfaltnak hol teljesen nyoma veszett, hol csipkésre váltott. Szakaszonként le kellett evickélnünk az út helyén tátongó árokba, végigbukdácsolni rajta, majd a végén felkászálódni az út folytatására. A kihagyások gerjesztette izgalmat azonban folyamatosan átminősítette a természet. A faluba vezető utolsó szakasz letaglózóan félelmetesnek tűnt. Fejünk fölött nyomasztóan zártak össze a fák, azt sugallva, ki itt elhalad, érzéketlenül nem menekülhet. Ha beborul az ég, ha nem, ezen a részen a szín minden körülmények között teátrálisan besötétedik. Valahol ránk vár barátságos kunyhójában a Baba-Jaga, a vasorrú, a gonosz boszi, vagy öreganyánk, és nekünk ki kell állnunk a próbáját. Belecsöppentünk a lenyűgöző környezetbe, amely nem éppen valóságbarát, egyszerűbb meseként kezelni. Mintha rendelésre történt volna, egymás után bukkantak elő szereplőink. Hirtelenszőke, csodálkozó tekintetű légből kapott gyerekek. Kedvezett nekik az időjárás, szemerkélt az eső, hát pörögtek elénk az alacsonyan szálló felhőkből. Nehéz gumicsizmáik húzták le könnyed vézna alakjaikat a magasból. Hiába kapaszkodtak a szürkésfehér gomolygásba, semmi sem menthette meg őket létezésüktől. A faházak eresze alá rakott dézsákban lassan szaporodott az eső fölöslege. Megállapítottam, hogy egyelőre nem elég a fürdőzéshez.

>> a teljes szöveg a Literán

Fazekas Andrea két elemzése Berniczky Éva egy-egy novellájáról

Tojás és blasztula

A kiadói hozzájárulások most tették lehetővé, hogy Fazekas Andrea korábban megjelent tanulmányai a minap az elemzett művek szerzőjének a honlapjára is felkerülhettek. Az írásokban Berniczky Éva Blasztula és A tojásárus hosszúnapja novelláját veszi górcső alá a szerző: és valóban, mintha mikroszkóp alatt vizsgálná meg a szövegek motívumkincsét és metafora-rendszerét, így fedezve fel számos rejtett összefüggést a nyelvi megjelenítésben és a történésben vagy az alakok jellemében felfedezhető elemek között, eközben azt is megállapítva, hogy a „lírai nyelvhasználat az elemzést is nehezíti, mivel így több értelmezési lehetőség előtt nyit utat”. Hogy ezen lehetőségek közül a szövegek tanulmányozója melyekre bukkant rá, megtudható a saját meglátásokra alapozott, ám a szakmai forrásokra bőven hivatkozó, laikus számára mégis élvezetes írásokból.

„...mint petesejt a méhfalba...”

Filmszerű jelentettel kezdődik az elbeszélés, majd fokozatosan kitisztul a kép az olvasó előtt: egy nő száll fel a kerékpárjára. A jelenet a novella vége felé újra megismétlődik a szöveg más egységeihez hasonlóan. A narrátor szerint Erna alakja az elbeszélés elején olyan, mintha a mozivászonról lépett volna elénk. Erna is filmbeli szereplőnek érzi magát, pedig „nem járt moziba vagy nem látta azt a filmet, honnan vette mégis az édeskés, fájó nosztalgiát, hogy ilyennek képzelje magát” (31). Csak a novella befejezésében derül fény arra, hogy Erna nem más, mint a falu egyedülálló tanítónője, aki naponta megteszi biciklijével a falu és a város közti utat, a szünetben műanyag flakonban árulja a házi tejet, azután pedig „szomorú vénkisasszonyként lép az aprócska terembe” (40.), és bizarr módon első szeretője anyjával él és alszik egy ágyban. >>a teljes szöveghez

Történetté váló metaforák

a novellában több, főleg „fenntartott” metafora tűnik fel, az eddig említettek mellett a cím is szembetűnő: a hosszúnap „hibásan” egybe írva olyan szabálysértés, ami felhívja a figyelmet többletjelentésére. Ebben a formájában a szó megegyezik, a Jóm kippurnak nevezett zsidó vallási ünneppel, az engesztelés napjával.[11] Mivel a cím irányítja az olvasatot, ezért eleve már egy kontextusba helyezi a szöveget. Mivel Berniczky nem hoz fel identitásbeli vagy vallási kérdéseket, ezért az adott ünneppel való azonosítás csak metaforikus jelentőségű. Egyfajta szenvedéstörténet rajzolódik ki az olvasó előtt, mivel Aranka az anyag megvásárlása előtt hosszú ideig spórolt, úgymond böjtölt, hogy megvehesse azt. De végül beletörődik sorsába, tudja, hogy többet nem lesz lehetősége ilyen drága szövetet venni, mégsem lázad fel sorsa ellen, s nem hibáztatja Gyurikát sem. Egyébként a keresztény hagyományban a sötét sárga az eretnekség, az árulás színe,[12] s Gyurika is elárulta Arankát azzal, hogy magának tulajdonította az anyagot. A szövet bálványként való imádata visszautalás lehet a hosszúnapra. Ebben az értelmezésben a szereplők a profán világból a szakrálisba emelnek át egy közönséges anyagot, s ez méltatlan dolog. Viselkedésük arra enged következtetni, hogy az életükben nincs helye a valódi szakralitásnak. >>a teljes szöveghez

Más:

Két írása is megjelent Évának az Írócimborák legutóbbi projektje keretében, amely a függőségek témáját járta körbe. A szerkesztők remek illusztrációkkal látták el a két tanulságos történetet. Az első inkább megható (lásd alább), a másik inkább humoros (Buborék) - és bár a nagyobb gyerekek valószínűleg megérthetik, azért mégis inkább a szülőknek szólnak.

Rettegett Kisdió

Kisdiónak első alkalommal csak a bögréje tört össze. Szomorúan mesélte nagyszüleinek, hogy többé nem ihat kakaót, mert nincs miből. Hát gyorsan a zsebébe nyomtak két bögrére való pénzt. Nem sokkal ezután a sapkáját veszítette el. Hogyan megy majd sétálni, ha szakad a hó, zuhog az eső, ha nincs mit a fejébe húznia? Kifizették rögvest. Megkapta három sapka árát. Legközelebb felfeslett kabátja ellenértékét zsebelte be sajnálkozó nagyapjától, nagyanyjától. Aztán az elpusztult aranyhalakat, a kettétört pecabotját, az ellopott biciklijét. Sosem látták a tönkrement portékákat, mégis valahányszor előadta nekik az újabb kár-mesét, gondolkodás nélkül vették elő a pénztárcájukat, hogy megnyugtassák, rájuk számíthat, mindent pótolnak, minden veszteséget. Tovább »

Schall Eszter illusztrációja

Berniczky Éva

Szerencsegyökér

Megkérdezte, jó felé tart-e a múzeumhoz. Melyikhez, kérdeztem vissza, és máris megbántam. Lerítt róla, hogy nem turista, nem csodálkozott rám, sem a felújított katedrálisra, nem kívánt semmit megörökíteni, nem is volt neki mivel, a nyakában nem lógott digitális fényképezőgép. Jól ismertem ezt az imbolygó járást, kissé meggörnyedt tartást, szegényes, igénytelen öltözéket, de abban is biztos voltam, hogy viselője mégsem környékbeli. Pontosabban nem abból a jelenből való, amelyet éppen itt és most élünk. Néhány évtizeddel korábbról kapaszkodott fel a meredek utcán. Természetesen nem azért érdeklődött a múzeum felől, amiért errefelé a turisták szoktak. Inkább az időbeli ellentmondás miatt keveredett el. Szemrehányóan mért végig, hogyhogy melyik múzeumba, hát ahová a házát hozták, ahová a legkisebb fia évekkel ezelőtt ágyastul eladta az ósdi építményt. Nem létező kékre festett falaival, a faragott oszlopos tornáccal, roskatag berendezésével, a szuvas kredenccel együtt. Ugyan hová tartana máshová, csakis arra a helyre, ahová hazamehet. A skanzenba, bólintottam zavartan, miután némileg beazonosítottam. Oda igyekszik, ahová tartozik, és ahol jelen pillanatban még sincs semmi keresnivalója. Vajon mit kezd majd ott kiállított életével? Azzal próbáltam szépíteni valamicskét melléfogásomon, hogy a sablonszöveg szerint következő figyelmeztetést, a hiába fárad, hétfőn zárva tartanak-ot tapintatosan lenyeltem. Addigra megértettem, számára az irány a fontos, az pedig esetünkben megegyezik, mert ezzel az ágrólszakadt öregasszonnyal különbözőségünk ellenére igyekszünk hazafelé. Menjünk, tettem hozzá csak úgy, leegyszerűsítve az invitálást, ahelyett, hogy hívtam volna, tartson velem, arrafelé lakom, mutatom az utat. Azonnal megbékélt, belém kapaszkodott, és így indultunk együtt tovább. Derűsen botorkált mellettem, mintha nem is ezen az utcán, nem is ezen a vidéken, hanem az örökkévalóság mezején lépdelt volna. Legalább annyira vált a kényelmetlen világ részévé, amennyire ki-kilógott belőle. Menet közben az a fajta balga elégedettség öntötte el arcát, amely a gyermek hiszékenységével mos egybe csúfságot és gyönyörűséget, folyó időbe ágyazott boldog és boldogtalan emlékezést. De ahányszor megszólalt, hirtelen felnőtté komolyodott. A szavakat spórolósan beosztotta, lényegre törően rakta egymás mellé. Utólag teljességgel felfoghatatlan, mi tette képessé arra, hogy ilyen rövid idő alatt elmesélje mindazt, ami idáig megesett, s azt is, ami holnaptól történik vele.

Berniczky Éva

En passant

Ómédinél evett utoljára jóízűen spenótot, aztán a folytatásban velük együtt veszett el az étvágya. Amíg Pénzeséket a szomszédjukból el nem hurcolták a Moskovits-téglagyárba, Menyétke hozzájuk járt kosztolni. Az anyja késő este szabadult a szeszgyárból, csak hétvégén főzött. Ő meg délben is hazaugorhatott az irodából. Ómédi párját ritkító kóser konyhát vitt. Gyereke nem lévén, az utca népét etette. Annak fejében, hogy a környék lakói összehordták neki a főzéshez, sütéshez valókat, sajátos kifőzdéjében mindig akadt valami finomság a hozzá betérők részére. A Cső utca valamennyi kölyke oda volt a spenótjáért, mert az öreg Médi edényében az is átminősült. Talán a zöldségekkel együtt vitte el a fazekakat, serpenyőket, tepsiket megmeríteni. Ki tudja, mindenesetre, mire főzeléke tányérra került, csoda történt a parajjal, annyi szent.

Berniczky Éva

Csak lélegezz

Sejtette ő, hogy nem ide tartozik. Pontosan nem tudta volna megmondani, miből. Talán az anyja volt a kelleténél büszkébb rá. Az én lányom remek matematikus, hajtogatta mániákusan. A szomszédasszony elhitte neki, egy vállalati könyvelőnek miért is ne hitte volna el. Azt sem találta gyanúsnak, hogy a számok kérlelhetetlen nyilvántartója szidolozás közben dicsekszik, higgye el, a legjobb az osztályában. És nem adta fel, hétvégeken addig fényesítette a lakás rézkilincseit, küszöbök szegélyeit, egyenesítgette az összekócolódott szőnyegrojtokat, amíg vágya körül láthatatlanra nem sikálta a valóságot. Pedig kamasz lánya rajzolni vagy táncolni szeretett leginkább, mert egészen apró korában rájött, hogy mindössze négyig érdemes számolnia. Onnantól elmosódtak a kicentizett elvárások, a határvonalak értelmüket vesztették, a szárnyalás rendje érvényesült. A tánctanárnő fürtjei kócosak voltak, talán sohasem fésülködött. Amikor hozzáhajolt, egy, két, há', négy, / egy, két, há', négy, / egy, két, há', négy, megcsapta a szél és a folyó nyers szaga.

A föld fölött suhanva sohasem fáradt el, a sarka alig érintette a kemény parkettet. Most azonban az alatt a töredéknyi idő alatt, amikor mégis lehúzták gondolatai, homloka mögött felerősödött a gyűlölt csörömpölés. Fülében az visszhangzott, többé nem mehet haza. Képtelen, szemét bekötötték, gorombán megragadták a vállánál fogva, erőszakosan megforgatták, hogy kellőképpen összezavarodjék, verik a fedőket veszettül, mögötte, előtte, fölötte, körbe, erre induljon, erre, erre. Mire a kényszerképzetei eleresztették, verejtékben úszott, homlokáról sós lé csorgott a szemébe. Nem jössz még haza, kérdezték sokadszorra az öltöző felől, de percekig nem volt képes reagálni rá. Nem, nem, rázta zavarodottan a fejét, miközben összetapadt tincseit szabadította ki a fehér pánt szorításából. A kibomló hajzuhatag kevésnek bizonyult ahhoz, hogy beborítsa a sivár termet, a falakon a lepattogzott tükröket. Az álmai többé nem fértek a szemévé zsugorodott világba, fölöslegként zuhantak a parkettre, csörömpölve törtek össze, szanaszét hullottak. A szerteszét szálló darabok külön-külön is tovább robbantak. A végső megsemmisüléstől nyugodott meg, akkor, amikor a szilánkok fokozatosan lelassulva szálltak, repültek ki a képből. Velük együtt a mozdulatai is vontatottakká nyúltak, mintha mindaz, ami ezután történt körülötte, súlytalanságban és boldog időtelenségben zajlott volna. A törmelék ott létezett, ahol nem ért földet, nem esett le, nem számolták meg a darabjait sem főkönyvelő apák, sem könyvelő anyák.

Szanna, mondta ki először egyéves korában a nevét, már akkor is szabadult volna Szente Annától. A Szentével később sem sikerült megbarátkoznia, hiába erőlködött. Valamiért kiejthetetlenül idegennek, távolinak találta a családnevét, valósággal riasztotta. Ha bemutatkozott, a Szente mindannyiszor ismeretlenül csengett. Betűire forgácsolódott, majd teljes egészében levált az Annáról. Szanna maradt belőle, azt hihették, egyszerűen hadar, kamaszosan nyeli a hangokat. Ezt az észrevétlenséget igyekezett minduntalan megbosszulni. Igazán jólesett azt kitalálni, amivel ő döbbenthette meg a környezetét, amikor mások érezhették idegennek magukat az ő hazugságaiban. Sokat töprengett azon, vajon miért nem verte meg úgy istenigazából soha az anyja. Akkor sem, amikor kiderült, hogy a kedvenc vázáját törte el. Pedig le is tagadta, hazudott, folyton hazudott, élvezettel, egyáltalán nem esett nehezére. Feltűnően vonzotta a valótlan. Amit nem láthatott, azt könnyűszerrel elképzelte. Az anyja mégsem dühöngött, amikor meglelte méregdrága vázájának elrejtett darabjait. Ahelyett hogy kifakadt volna, hozzáfogott megszámolni a cserepeket. Vajon nem veszett-e el belőle egy-kettő, megvan-e valamennyi része. A legapróbb szilánkokat is nyilvántartásba vette. Mintha újra kívánt volna ragasztani a világban mindent, ami összetörött. Ezért nem jutott ideje az egészre, kizárólag a darabok érdekelték. Megsimogatta a lánya fejét, és hosszasan magyarázott valamit, amiből ő akkor semmit sem értett. Nem kívánta felfogni, nem is nagyon figyelt oda rá, megszokásból sem örült, hogy ilyen könnyen megúszta. Ehelyett kiszaladt, elbújt a ház és a kerítés közötti résben. Azt játszotta el, hogy igazságtalanul verték meg. Befészkelte magát a hóba. Újra és újra eljátszotta. Elképzelte, hogy feldúltan rohan utána valaki, fújtat, s amikor sikerül elkapnia, tiszta erőből megrázza, dühösen eltaszítja - gyalázatos kölyke! -, de neki ez sem volt elég, arra vágyott, hogy jobban fájjon. Ezért tántorodott meg, bukott orra. Nem volt más vigasza, csak a vére a havon. Szanna, Szanna, messziről hallotta az apja erőtlen hangját. Hiába volt főkönyvelő, otthon a beosztottja dirigálta. Előírta urának és főnökének, mikor hol ülhet le a díványon, kedvenc helyek szóba sem jöhettek. Ha jót akart magának, alkalmanként máshová illett telepednie, nehogy lyuk képződjék az ülepe alatt megereszkedő kárpiton. Ez az erőtlen hang nem csalogathatott ki egy bűnöst a rejtekéből. Hosszú órák teltek közben el, később nem is emlékezett rá, mit művelt ennyi ideig. A körme mellett beszakítva fityegett a bőr, rózsaszín lé szivárgott a hasadékból, színtelenné, jellegtelenné, meg nem történtté halványította a jelenetet, lassan felszívódott az idegpálya tekervényein, fáj, felszisszent, fáj.

Hisz nem is húzom, anyja egyre óvatosabban fésülte, beborította a hajzuhatag. Utálta a hosszú hajat, legszívesebben fiús frizurát hordott volna és nadrágot. De fürtjeit átkefélték, így fényesebb, ráadásul harang alakú szoknyát húztak rá, fodrok lógtak rajta, közöttük lógott oda nem illően cérnavékony lába. Kínosan vánszorgott. Az anyag szabta szűk határok között nem léphetett akkorát, amekkorát akart. Gyakran utánaszóltak, kecsesebben, kislányom, kecsesebben. Látod, ahogyan Mara. Igen, nyugodott meg, Mara valóban szép. Ha hiányzott a Mara párja, a tánctanár legtöbbször őt állította mellé, olyankor átölelhette. Áttetsző bőrén, mint az ablaküvegen, lecsapódott a lehelete, a kezük összeért, a tükörben a forma megbonthatatlanul rajzolta tele a levegőt.

Nem vagy az én lányom, szipogott anyja, amikor először bevallotta neki Marát. Akkor azt hitte, ilyenkor bárkinek ez szaladna ki a száján. Másnap felvette a gyűlölt fodros szoknyát, hogy megvigasztalja anyját, de az száraz szemmel, megtörten nézett utána. Beletörődött az érthetetlenbe. Az apja napokig szótlanul járt fel s alá a lakásban, arcából fokozatosan szivárgott el a vér. Végül rosszul lett. A széken rendetlenül ledobva hevert a zakója, zsebében a kulccsal, a redőnyös íróasztal kulcsával. Mindig is szeretett fiókokban kotorászni. A redőnyös íróasztal addig furcsamód nem érdekelte, meg aztán, ha elmentek, sohasem felejtették el kulcsra zárni. Hogyhogy nem tűnt fel neki ez mostanáig. Nagyon rosszul lehet, ha csak így ledobta, méregette egy darabig apja zakóját, be kellene akasztani a szekrénybe, mozdult volna, de valami visszatartotta. Ahelyett, hogy a helyére rakná, belenyúlt az egyik belső zsebébe, kezébe akadt a kulcs. A redőny halk kattanással nyílt ki, visszarettent, hátha meghallják a másik szobában. Egész testével hallgatózott.

A papírok gondosan összerakva, benn nyekergett a család addigi élete, fogytak a rétegek, az évek, kezében a kék papír, a betűkkel együtt ő is elmosódott, megmarad a születési dátuma, ennyi volt igaz belőle, beleíródott a semmibe. A többi nem létezett, annyira sem, amennyire az ő hazugságai. Vajon milyen lehet az igazi anyja?

A többiek rég hazamentek. Kiürült az öltöző. Állt a tükör előtt, és nem ismerte azt, aki visszanézett rá. Felkapta a polcon felejtett nagyollót. Hullottak a földre a fekete tincsek, milyen gyönyörű vastag szálú a hajad, kislányom, hallotta távolról. A tükörben pedig a kis vakarék nyírt bőszen, vadul nyiszált bele a semmibe. Mintha ollóval vágta volna el magát mindentől és mindenkitől. Egy-két-há'-négy, egy-két-há'-négy, mintha a számolásra várt volna, hogy előlépjen valaki, akiről eddig is sejtette, létezik odabenn. Félt megmutatni, szégyellte, de ezúttal nem tartotta vissza, hagyta, tegyen, amit akar. És elindult, és elindult vele, követte a levegőben terjengő víz és szél illatát.

A városszéli erőműhöz nem jártak fürödni, mert ott mély, örvényes és hideg volt a folyó. A híd alatt épphogy takarta őket a víz. Szanna, így sohasem fogsz megtanulni úszni. Amint elengedték a víz színén tartó kezek, azonnal lemerült. Négykézláb lépdelt a fenéken abba az irányba, ahonnan a visítozások beszűrődtek. Sohasem gondolta volna, hogy a víz alatt ilyen jól hallani a kinti világ zajait. Tompán, elnagyoltan, egybefolyva, erősödve, mind tisztábban, kivehetőbben. Nem figyelte az átmenetet, rég a parti homokon mászott, még nem nyitotta ki a szemét, visszatartotta lélegzetét. Amikor felcsattant a nevetés, zavarában hunyorgott, ott álltak fölötte a többiek, csuklottak a nevetéstől, percekig nem kaptak levegőt, úgy hahotáztak. Elképzelte magát, amint négykézláb araszol ki a vízből, és ő is felszabadultan velük nevetett.

Hamar elérte az erőművet. Ahogy közelebb ért a folyóhoz, már szemernyi kétsége sem maradt afelől, hogy ide kellett jönnie. Ebben a percben természetesnek, helyénvalónak tűntek a lenyugvó nap teátrális színei, felidézték a vérét a havon. Az erőszakos látvány nem annyira kényszerítette, mint inkább segítette abban, hogy valami nyomot hagyjon. Nem késlekedhetett, engedelmesen közeledett az agyagos parthoz. Mielőtt bármit tett volna, a víz fölé hajolt, mozdulatlanul bámulta a tükörképét. Barátkozott a hintázó ismeretlen arccal, amely időként összetört, de ugyanabban a ritmusban újra és újra egymás mellé rendeződtek a széteső mozaikdarabkák. Türelmesen megvárta a megfelelő fényhatást, amikor végre hozzáfoghatott. Nem sokáig kotorászott a táskájában, szinte azonnal megtalálta a kitört hegyű ceruzát. Megszállottan rajzolt a kemény agyagba. Ujjai végén a figura ahhoz a gyerekhez vált hasonlatossá, akit kiskorában számtalanszor papírra vetett.

Ez nem Anna, neked szép hosszú hullámos a hajad, ez egy pimasz kis vakarcs, gyűrte galacsinná vagy tépte össze a papírlapot anyja. Rajzold le az igazit, az én kislányomat. De ő rendületlenül a kis vakarcsot rajzolta.

A szemek helyén előrelátóan mély gödröket vájt a ceruzával. Mint aki, ha eljön az ideje, onnan készül kipattanni, istenként születik újjá a mostoha anyagból. Lélegzetelállítóan gyorsan kell cselekednie, hogy időben örökbe fogadhassa a világot, mielőtt a világ tenné vele ugyanezt. Az orrába belerajzolta a szél és a víz szagát, s mivel szólnia nem volt kihez, az orrhangok lassan megemelték az ínyvitorlát, és a szája megtelt illattal. Kész. Kábán mustrálgatta a barlangrajzok figuráira emlékeztető esetlen alakot. A földfesték hiányzott róla, kevéske ezüstszürke, okker és vörös. Ha az időjárás megkíméli, az agyagos folyópart jó pár napig megőrizheti. Valaki előbb-utóbb rátalál. Leguggol hozzá, hogy közelebbről szemügyre vehesse. Meglehet, azonnal rájön, hogy nem pusztán játékból firkantották oda. Talán eszébe jutnak a barlangrajzok. Az idők számítása előtti barlangrajzok készítői, akik vadászat előtt lerajzolták, hogyan semmisítik majd meg a vadakat. Ráismer, és döbbenten mered a folyóparti áldozatra, aki, mielőtt saját magát levadászta volna, a martfalra véste, mire készül. Szerencsés esetben lenyűgözi a túlbiztosítás egyszerű mágiája. Előfordulhat, hogy tárgyi bizonyítékként fotózza le a rajzot, árulkodó bűnjelként. Végül is mindegy. Mindenképpen segíteni szeretett volna az üzenet jövendőbeli megtalálójának, ezért utolsó műveletként a figura mellére karcolta a születési dátumát és a neve kezdőbetűjét. Egészen elzsibbadt a guggolásban. Nem próbált meg felegyenesedni, semmi értelmét nem látta annak, hogy felálljon. Könnyebb volt négykézlábra ereszkedni, úgy indulni befelé. A nap még nem bukott le, amikor emelkedni kezdett a vízszint. Megnyitották a zsilipeket. Az utolsó mozdulathoz minden erejére szüksége volt. Ahogyan tanulta, hosszan, véget nem érően eresztette ki tüdejéből a levegőt. Nem csapkodott, nyugodtan lebegett. Csak lélegezz, jutott el hozzá a távolból a tánctanár biztatása, lélegez., lélege.., léleg..., ereiben áramlott a folyó, léle...., lél....., lé......, l.......

Megjelent: Élet és irodalom, 2010. dec. 23.

Berniczky Éva új könyve: Szerencsegyökér

Az unalom fehér masszája éppen túlcsordult a rozsdás bádogteknő peremén, amikor egy sugárhajtású gép hangja váratlanul feldübörgött, majd darabokra hullott valahol a magasban. Oresztész ijedtében elejtette a keverőlapátot, amelyre addig támaszkodott, felnézett, kereste a zaj forrását, de csak néhány varjat látott a mező felett, lassú körözésüket láthatóan nem zavarta meg az, ami őt egy pillanatra félelemmel töltötte el. Az ég tisztán és semmitől sem háboríttatva habzott odafent, hasonlatosan a teknőben bugyogó unalomhoz, amelynek kicsordult cseppjei megragadtak a környező fűszálakon. A fény felé ágaskodók egy ideig dacoltak sorsukkal, de a rájuk tapadt súly végül a talajra kényszerítette valamennyijüket. Oresztészt megnyugtatta, hogy a köröző varjak és az elfekvő fűszálak között  nem tud semmilyen párhuzamot vonni, felemelte a lapátot, állát támasztva rákönyökölt, és türelmesen várta tovább, hogy a fehér massza az istenek lábnyomává sűrűsödjön.  (PraePost)

A függöny sejtelmesen félrelebbent az ablakon, és az utcáról is látható vált a szobában ágaskodó nő alakja. Egy széken állt és a könyvespolc legfelső sorát igyekezett elérni, ott is Goethe díszkiadású Faustját. Ám az áhított könyvet nem érte el, lábujjhegyre is hiába állt, ezért az alsóbb polcok egyikéről emelt le egy vaskos szótárt, és anélkül, hogy a székről leszállt volna, a lába alá illesztette. Újra felegyenesedett, de még mindig hiányzott fél arasznyi ahhoz, hogy Goethét elérje. Most egy lexikonért nyúlt, maga alá tette, ismét ágaskodott, de mindhiába. Újabb szótár és enciklopédia következett, de a távolság ujjai hegyétől a Faustig alig látszott változni. Új és újabb vaskos köteteket illesztett lába alá, már kisebb könyvtorony tetején egyensúlyozott, és mégsem érte el célját. Oresztész bámulattal figyelte igyekezetét az utca túloldaláról mindaddig, amíg egy kósza fuvallat vissza nem lebbentette helyére a függönyt, ő folytathatta útját a vattacukorgyárba. (PraePost)

Békés Pál - Balla D. Károly

Vonatjegy

Amikor a vonatról leszállt, úgy érezte, hátrahagyta az időt, amely nélküle robog tovább. Mégsem sikerült megvetnie a lábát a mozdulatlanságban, mindig úgy érezte, mintha inogna alatta a talaj, mintha enyhén, végtelenül lassan hullámzanának léptei alatt az ismerős utak. Cipőjén egyre vastagabb lett az állandóság, nem változott semmi, amióta újra a poros, szegényes utcákat rótta. Azt sem tudta, hetek vagy hónapok teltek-e azóta, hogy visszatért szülővárosába, a szárnyvonal mentén árválkodó vasútállomás peronjára lépett, és elszenvedte a részeges állomásfőnök kutató, lenéző pillantását, mely éppen úgy tapogatta végig, mint évekkel korábban, az induláskor.

A Kárpáti limerikek után új irodalmi projektumba kezdtem. Mint az előbbi, ez is azzal kezdődött, hogy különösebb előzetes megfontolás nélkül született pár hasonló jellegű íráskám, s miután úgy éreztem, ezek  nem sokkal azelőtt indított új irodalmi segédblogomon éreznék jól magukat, sorra fel is tettem őket a PraePostra. Csak ezután jött az ötlet, akár sorozat is lehetne a kis - na micsodákból is? A műfaji besorolással komoly gondom volt/van, jobb híján minimáknak neveztem el őket, de címkéül feltüntettem azt is, hogy kisnovella és koan. Persze a koan nem  igazán ilyen, de ha nagyon akarom, lehetnek ezek egy eddig nem létezett műfaj, a posztmodern koan létrehozására tett kísérletek is. Azt csak utólag vettem észre, hogy