Békés Pál - Balla D. Károly

Vonatjegy

Amikor a vonatról leszállt, úgy érezte, hátrahagyta az időt, amely nélküle robog tovább. Mégsem sikerült megvetnie a lábát a mozdulatlanságban, mindig úgy érezte, mintha inogna alatta a talaj, mintha enyhén, végtelenül lassan hullámzanának léptei alatt az ismerős utak. Cipőjén egyre vastagabb lett az állandóság, nem változott semmi, amióta újra a poros, szegényes utcákat rótta. Azt sem tudta, hetek vagy hónapok teltek-e azóta, hogy visszatért szülővárosába, a szárnyvonal mentén árválkodó vasútállomás peronjára lépett, és elszenvedte a részeges állomásfőnök kutató, lenéző pillantását, mely éppen úgy tapogatta végig, mint évekkel korábban, az induláskor.

A délelőttöt rendszerint távol töltötte a romladozó háztól, jött-ment a városban, a környékbeli falvakban, azzal áltatta magát, hogy munkát keres. Ám ösztönösen ügyelt, nehogy használható, netán elfogadható ajánlatot kapjon. Akikkel szóba elegyedett, a régi ismerősök,  gazdák, kereskedők, egykori iskolatársai vagy megvénült tanítója az általánosból, mind azt firtatták, mit csinált, míg távol volt, hogyan ment sora az ismeretlen és csupán ritkásan szivárgó hírekből ismert, színes és veszedelmes nagyvilágban. Ő meg kerülte a választ, és nem csupán azért, mert rejtőzködni akart, és úgy vélte, nem használ senkinek, ha egyenes válaszokat ad az egyenes kérdésekre, hanem mert lassanként maga is elbizonytalanodott: tényleg, mivel is teltek az utóbbi évek?

A bért, amit a távolban végzett munkáért kapott, a tisztaszobában őrizte, a matrac alatt – a széles vászonöv tömve nagycímletű, idegen bankjegyekkel és értékálló Lajos-aranyakkal, egyik rekeszében két pár briliáns fülbevaló. Egyedül anyjának mutatta meg, hazatértekor, és az öregasszony elrémülten nézett a fiára - rajongott érte, tartott tőle mégis; nem kérdezte, mindez honnan. Ő azonban elébe ment a néma aggodalomnak és megnyugtatta:  becsületes úton szerezte, felfogadták, ő meg elvégezte a munkát derekasan.

Az anyja bólintott.

Szegényesen éltek, szürkén. Néhány bankjegyet beváltott ugyan hazaútban, ott, ahol elhagyta a vasúti fővonalat, és átszállt a keskenyvágányú vicinálisra, de a bankók javához meg a többihez nem nyúlt, csak megnézte naponta, megvan-e még? Megvolt.

Délben, amikor hazatért az üres lődörgésből, anyja szótlanul tette elé a levest, mindig ugyanazt, aprólék, nem tudni miféle, ám vasárnaponként csirke – olyankor egy-egy sárga tyúkláb karmolta a tányér szélét.

Olykor elviselhetetlen volt a szürkeruhás öregasszony tekintetéből, mozdulataiból áradó néma aggodalom és szemrehányás – mint ma is.

Ilyenkor köszönés nélkül behúzta maga mögött az ajtót. Az ebédjét is otthagyta, pedig még nem evett. Mégis el kellett jönnie. Ha még egy percig marad, olyasmit mond, vagy tesz, amit utólag megbánt volna.

Ugyan mi köze neki ehhez az egészhez, gondolta már az utcán azt, amit odabent elhallgatott, s bosszúsan összébb fogta magán a köpenyt. Ám hiába tette, mert a fel-felélénkülő szél, mint gyerekek a hólyagot, telefútta a könnyű ballont, amely hátán párnává duzzadt.

Épp megszaporázta volna a lépteit, amikor megpillantotta a kámzsást. A látvány olyan váratlanul tárult elébe, hogy meg kellett torpannia. Az imént, erre megesküdött volna, teljesen üres volt az utca, sehol egy lélek. A vasárnapi ebéd körül ül mindenki, szürcsölik a kanálból a tűzforró, sárgás, illatos tyúklevest, csak ő gyalogol korgó gyomorral ebben a kellemetlen időben, csak az ő köpenyét dagasztja a szél, hogy alig tud lépni, és most még ez a torz alak is feltűnik a semmiből.

Biztos volt benne, hogy ilyen taszító ember nincs több széles e világon, és biztos volt abban is: látta már valahol. Ám hiába kísértette a ködös déjà-vu, képtelen volt felidézni, hol-mikor akadt össze vele, és hirtelen borzongatni kezdte egy másik érzés is: talán jobb, ha nem erőlködik, talán nem válna hasznára, ha sikerülne felidéznie azt, amivel most hiába próbálkozik.

De a vészjelzés későn érkezett. A város fölé úszó mélyibolyaszín viharfelhő tehette, vagy hogy váratlanul rázendített a kápolna harangja – dél volt, és mégis sötétbe borult az utca.

Nem tudta eldönteni, a lökésekben érkező szél zavarja-e jobban vagy a vele erősödő harangzúgás: úgy tetszett, a fejében minden kondulásra éppen úgy élednek meg a felejtésre szánt emlékek, mint a szemét kavarodik fel az utcákon egy-egy újabb fuvallatra.

Borzongva állt az üres utca közepén, és valami rémületen túli bizonyossággal nézte a másikat, a járdaszélen kucorgó csuklyás embert, az ismeretlen ismerőst, akinek arcát jórészt elfödte a koszlott zsávoly és csak képtelen orrának kontúrja látszott. Megdördült az ég, és ő váratlanul elengedte a mellén az addig görcsösen összefogott köpenyt.

A következő percek eseményeit később sem tudta magában összerakni. Ő szólította-e meg az idegent, vagy az mordult rá gorombán; benne lobbant-e fel a düh olyannyira, hogy bele kellett rúgnia az ülő emberbe, avagy amaz kapott a lába után a görbe botjával; neki támadt-e az az ötlete, hogy a talpára állítsa a másikat, vagy a másik csimpaszkodott fel őhozzá; ő akarta-e lerántani róla a kámzsát, vagy az idegen önként fedte fel előtte förtelmes arcát – nem képes felidézni. Csak arra emlékszik, hogy összeakaszkodva mindketten beledőltek az utca porába, s ahogy egyet hemperedtek benne, nagy cseppekben az eső is megeredt a bíbor égből.

A verekedés – ha annak nevezhető a hamarosan tocsogós sárral borított utcán zajló néma küzdelem – éppoly hirtelen ért véget, mint ahogyan elkezdődött. A kámzsás oldalt hengeredett, talpra szökkent, egy tapasztalt harcos villámrutinjával hosszú pengéjű tőrt rántott elő a görbe botból és azonnal döfött. A halálosan fényes acélhegy a földön fekvő férfi karja és teste között fúródott a sáros földbe, áthatolt a víztől lucskos nehéz köpenyen és a földhöz szögezte gazdájával együtt.

A férfi tehetetlenül feküdt a másik lábánál, az meg éppen csak annyi ideig állt fölötte, hogy a legyőzött végiggondolhassa: azt történik vele, amit ellenfele akar. Az utca üres, nincs segítség és nincs tanú, a zuhogó eső beverte a házakba a városiakat, a déli sötétben kongó harang elnyom bármilyen kiáltást.

A karvalyorr kíméletlenül szegeződött a földön fekvőre. Azután a kámzsás a zsebébe nyúlt, valami papírféleséget horgászott elő, és a legyőzött mellére dobta. Kihúzta tőrét a földből, a köpenyből, visszacsúsztatta ravasz hüvelyébe, a görbe botba, és eltűnt, mintha csak álom lett volna. Sötét alakja elveszett a zuhogásban.

A földön fekvő nem mozdult. A bíborlila eget bámulta, majd összeszedte magát, és a melle felé tapogatódzott, mígnem kezébe akadt a papír. Feje fölé emelte és úgy vette szemügyre, fektében; hosszúkás vasúti jegy ázott a kezében.

A harangszó hirtelen végetért. Odakünn a külső tágasságban legalábbis. Nem így a belső hallás szűkös hangterében, ahol továbbra is fülsiketítően kongott, zúgott valami, belülről szinte szétrepesztve a férfi dobhártyáját. Fülére tapasztotta a tenyerét, imbolyogva felállt. A jegyet dühödt elszántsággal taposta a sárba, mintha bűnjelet akart volna eltüntetni. Ám tudta, nem teheti meg nem történtté sem azt, ami itt most megesett vele, sem pedig, és kiváltképp azt nem, amit napok, hetek, talán hónapok óta próbált elfelejteni. A küldetést, a megbízatást, amiért azt a sok pénzt kapta. A feladatot, amelyet hibátlanul végrehajtott, s amelynek részletei most meg-megelevenedtek előtte.

Visszasietett a szülői házba. Anyját szerencséjére nem találta otthon. Becsörtetett a tisztaszobába, felrántotta a díványról a matracot, elmarta helyéről a vászonövet, sebes, gyakorlott mozdulatokkal inge alá kötötte, a derekára.

Ugyanebben a percben heves szédülés fogta el, a fejében felerősödött a zaj, hányingere támadt. Ösztönösen cselekedett, miközben tudata el-elhagyta. Úgy imbolygott a megvilágosodás tiszta pillanatai és a nyomasztó emlékek között, mint a lengőteke súlyos golyója lódul át a fabábok között, anélkül, hogy bármelyiket is érintené.

Lerángatta magáról az átázott köpenyt, aztán a szekrényben kotorászott hosszan a ruhái között, valami súlyos és ócska, de melegnek látszót remegő testére húzott, magához vette sarokba támasztott sétapálcáját – és minden ajtót nyitva hagyva elsietett.

Hogy hová megy, azt csak akkor értette meg, amikor fejében a morajlás szabályos vonatzakatolássá rendeződött.

Útja az állomás felé egy félreeső utcán vezetett keresztül. A közepénél járt, amikor annyira megszédült, hogy le kellett ülnie a járdaszegélyre.

Nem érzékelte az idő múlását. Talán csak néhány szusszanásnyit töltött pihenéssel, talán órákat vagy egy teljes napot. Mintha felváltva lett volna hol sötétebb, hol világosabb, olykor felélénkült a szél, a közeli kápolna harangja is megszólalt néhányszor.

Csak akkor eszmélt fel időn túli révületéből, amikor egy férfit látott közeledni. Megdördült az ég, s az éles villámfényben belédöbbent, hogy ő voltaképp erre a ballonosra vár megérkezése óta.

Felhajtotta a koszlott zsávoly gallérját, arcába húzta a kámzsát, s hogy valamivel bátorítsa magát, megtapogatta előbb a maga mellé tett görbebotot, majd zsebében az ázott, sárosra taposott vasúti jegyet, amellyel egyikük végre elutazhat ebből az átkozott városból.

Megjelent: Prae/43. (2010. 3. szám)

A folyóiratban nem szerepel a novellához írt jegyzetem, amely így hangzik:

Ezt a novellát a feledhetetlen, kedves, nagyon szerethető és sokunk bánatára sajnos nemrégiben eltávozott Békés Pállal, a sokoldalú íróval, műfordítóval, kedves barátunkkal közösen írtuk 2007-ben. Az ötlet az enyém volt: egy olyan írói projektumot dolgoztam ki, amelyben a két szerző nem folytatja, hanem kölcsönösen „körbeírja” egymás szövegrészét. Egyikük elkezdi egyetlen mondattal, a másikuk „becsomagolja”: elé is és utána is ír egy-egy bekezdést. Újra a kezdő következik, és a már kész szövegrész elé és mögé egyaránt új szövegeket illeszt, a következő lépés pedig újra a másiké: „hátra” és előre egyaránt folytatja a történetet. Ötletemre Pali azonnal helyeslőleg reagált és kisvártatva, egymásnak küldött emailek formájában öt lépésben meg is írtuk ezt a novellát, a szöveg alakulását az érdeklődők az interneten, webnaplóm oldalain követhették nyomon. Nyomtatásban most jelenik meg először – én ezzel adózom a pótolhatatlan írótárs emlékének. Közös novellánk újraolvasása egyben meg is lepett azzal –  és ez a legszebb az egészben –, hogy  immáron fogalmam sincs, melyik szövegrész melyikünktől származik. – BDK