Egy ízben (mint egyik rangidős, megbecsült művészünket) Glück Gábort kérték fel arra, hogy a festőszövetség nagy őszi tárlatának ünnepi megnyitó beszédét megtartsa. A különc hírében álló művész elég lazán állt a roppant megtisztelő feladathoz, nem írt meg előre semmit, még vázlatot se készített. Záró mondatát mégis évtizedekig emlegették.

Az 1980-as évek elején jártunk, ekkorra látványosan megmerevedett a szovjet ideológia és kultúrpolitika, a művészeken már-már az 50-es évek szigorával kezdték számon kérni a szocialista vívmányok dicsőítését, megszaporodtak a sematikus ábrázolások, a 60-70-es évek szabadabb levegője után újra a szocreált célozták az elvárások. Különösen így volt ez Kárpátalján, ahol a pártbizottság és a művelődési osztáj kiskirájainak zabszem sem fért a megfelelő testnyílásába egy-egy nagyobb művészeti esemény előtt: jaj, csak nehogy dorgálást kapjanak fentről valami burzsoá elhajlás, modernista kilengés miatt. Így aztán nagyon odafigyeltek arra, mit játszhat a színház, mijen könyvek jelenhetnek meg – és mi kerüljön a nagy összegző tárlaton a közönség elé. Kaptak is zöld utat munkásportrék, a termelés hősi jelenetei, idilli falusi zsánerképek, leginkább pedig unalomig sorozatgyártott tájképek.

Tudni kell még, hogy bár ekkor már több mint harminc éve Ungváron élt, Glück sosem tanult meg rendesen oroszul beszélni. Szókincsével, mondatfűzésével nem volt gond, de például magyarosan hangsújozta a szavakat (mindig az első szótagra hejezve a nyomatékot), nem sokat adott az igeidőkre és -módokra, el-eltévesztette a ragozást és néha még a grammatikai nemeket is felcserélte. Aki először hallotta, akár azt is hihette, mindez csak humor, a mester az oroszul rosszul beszélőket parodizálja. Tisztelői persze tudták, erről szó sincs, néha mégis kuncogtak egy-egy komikusnak tetsző kijelentésén.

Ezzel együtt Glück rutinos előadónak számított, szakmai kérdésekben bármikor perfekt módon fejtette ki véleményét, így nem készült különösebben a megnyitó beszédre; majd improvizál.

A kiállítóhej nagytermében a népes közönség elé állt és az ünnepi alkalmat méltató pár bevezető mondat után azt fejtette ki, ijen kiváló festők ijen nagy számban talán nem is élnek sehol másutt, mint itt, a kárpáti tájon.
E ponton a mögötte álló művészek felé fordult. Itt van például XY, mutatott rá egyikükre, majd visszafordult a közönséghez. Hát kérem, nagyobb formaművészt nála széles e földön nem találni. Monumentális alkotásai lélegzetelállítóak, alakjai egyszerre robusztusan karakteresek és finoman árnyaltak. Vagy itt van QZ (oda- és visszafordulás), a tobzódó színek virtuóza, aki tájképein még a természet gazdagságát is túlszárnyalja. Amit ő nem tud az őszi táj színeiről, azt nem is érdemes tudni. Ő a Kárpátok Paganinije. De hadd szóljak NN-ről is (oda-vissza), a belső szerkezetek nagy konstruktőréről, aki úgy mutat rá az őselemek összetartozására, hogy közben megidézi a világharmóniát. Tárgyias világa közepette a lélek legnagyobb varázslója ő.

És így tovább. Ki tudja, talán mindegyiküket sorra veszi, ha sokadik hátrafordulásakor, mielőtt újabb kiszemeltjére rámutatott volna, a művészekkel együtt felsorakozott hivatali illetékesek egyike a karóráját megkocogtatva rá nem pisszeg. Az ünnepi szónok észbe kapott - persze, 20 perc - és visszafordult a közönség felé. Eddig arcról arcra járva, hallgatóinak szemébe nézve beszélt. Ekkor azonban fejük fölé vitte tekintetét, és – amióta a terembe lépett, most először – végignézett a képeken.

Kínosan hosszú csend következett, majd Glück Gábor a rácsodálkozás naivitásával és a felfedezés őszinte örömével e szavakra fakadt:

- Intyereszno, továriscsi! Hudozsnyiki hárosije, a visztávka pláhoj.*

_____________________

* Érdekes, elvtársak! A művészek jók, de a kiállítás rossz. - A visztávká nőnemű, így a pláhájá lenne a megfelelő forma. Ez a kis nyelvi bukfenc hozzájárulhatott ahhoz, hogy Glück mondata a rendszer lényegére rátapintó kis lokális szállóigévé váljék.

--------------------

Glück Gábor festőművész, grafikus

MÁRAMAROSSZIGET, 1912 - 1983, UNGVÁR

Budapesti műbútorasztalos-tanulóként Szőnyi István ajánlására került be a képzőművészeti pályára Magyar Mannheimer Gusztáv és Vesztróczy Manó növendékeként. 1931 és 1933 között a Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, ahol Réti István osztályában tanult, és rajz- valamint akvarellművészetben Pécsi-Pilch Dezső volt a tanára. Azonban tanulmányait 1933-ban megszakította, mivel behívták a román katonaságba.

Később, leszerelése után, 1944-ben nem engedélyezték számára, hogy Csehszlovákiába költözzön, így visszaköltözött szüleihez Ungvárra. Itt érte a Molotov-Ribbentrop-paktum aláírása, majd besorozták a szovjet hadseregbe. Kezdetben munkászászlóaljban építkezéseken dolgozott, de később dekorációs feladatokat kapott. 1945-ben, leszerelése után előbb Kisinyovban élt, majd 1947-ben letelepedett Ungváron. Annak ellenére, hogy magyar zsidó származása miatt nem volt előny a szovjet kultúrpolitikában, fokozatosan elismerték tehetségét, bár csak később.

1958-ban megkapta a Brüsszeli Világkiállítás aranyérmet, majd 1963-ban a "érdemes művész" címet. Műveire jellemző a nagyfokú formatisztelet, kiváló szerkesztőkészség és már-már szolgai realizmus. Színvilága visszafogottabb, mint a kárpátaljai művészek általában, és a tájat állandóan őszi, vörösesbarna tónusokban jelenítette meg.